A Nagyságos Asszony

Érdekes kérdés ez. Hiszen honnan is tudhatná az ember, hogy mit szeretnek benne mások? Hiszen csak arra hivatkozhat, amit mondanak neki, és mindannyian tudjuk, hogy a szavaknak nem feltétlenül őszinte a csengése.

Apám azt szerette bennem, hogy gyorsan tanulok, hogy képes vagyok kontrollálni magam minden helyzetben. Szerette, hogy szabálykövető életet élek, és azt is, hogy felismerem a határaimat. Szerette, hogy hallgattam rá, hogy ő volt a példaképem, és talán azt is, hogy én hasonlítok rá a legjobban az összes gyermeke közül.

Anyám szerette az öcsém iránti gyengédségem, azt, hogy tőle örököltem a hajam színét, és hogy nagyszájú gyerek voltam. Szerette, hogy gondoskodtam magamról, már egészen kicsi koromban, és azt, hogy minden érdekelt. Szerette, hogy ki tud ismerni, mert hajlandó voltam megmutatni neki az igazi önmagam, és azt is, hogy szépnek születtem.

Az öcsém szereti, hogy figyeltem rá. Szereti, hogy minden karácsonykor sütök neki egy adag csokoládés sütit és ha nem is tudunk találkozni, elküldöm neki bagollyal. Szereti, hogy ha bajban van, akkor számíthat rám, és azt is, hogy az anyánkra emlékeztetem. Szereti a hangom, amikor éneklek, azt hogy mellette álltam és állok, majdnem minden helyzetben, mert ő a testvérem és a másik felem is.

A húgom szerette, amikor pénzt adtam neki, vagy éppen szállást, amikor nem volt hová mennie. Szerette, hogy próbáltam kihúzni a gödör aljából, és talán valamiért szeret még most is. Nem tudom. Nem tudhatom.

A férjem szereti a lelkem. Szereti, hogy két lábban állok a földön, és őt is vissza rántom, amikor készülne elrepülni. Szereti a testem, ahogy felé hajolok, hogy elalvás előtt csókot lopjak tőle. Szereti, hogy gondoskodom róla, és azt is, hogy szültem neki egy csodálatos gyereket. Szereti, amikor boldog vagyok, amikor elengedem magam és táncolok, énekelek, nevetek, de azt is, amikor valami olyanról beszélek hosszasan, ami tényleg érdekel.

A lányom pedig, azt hiszem szereti, hogy céltudatos vagyok, és ha róla van szó, bárkivel - még az apjával is - képes vagyok szembeszállni. És úgy hiszem szeret bennem mindent, akkor is ha nem vallja be, mert én is szeretek mindent benne.

Hogy mi zavar bennem másokat, talán még érdekesebb, mint az előző kérdés. Hiszen az ember nem szívesen beszél őszintén arról, hogy mit nem szeret azokban az emberekben akik közel állnak hozzá. Nem is hiszem, hogy ha másokkal érvelnék száz százalékban igazat tudnék mondani. Így hát jobb lesz, ha azt mondom el, amit én nem szeretek saját magamban.

Nem szeretem, hogy elhanyagolom a családom azért, mert sokat dolgozom. Nem szeretem, ahogy a férjem néz rám, mikor késő este esek haza munka után. Nem szeretem, hogy túlságosan önfejű vagyok, és talán keményebben nevelem a gyermekem, mint megérdemelné. Nem szeretem, hogy nem vagyok képes elengedni magamat annyira, mint a családom többi tagja. Nem szeretem, hogy mindig elhiszem a húgomnak, hogy megváltozik. De leginkább azt nem szeretem magamban, hogy pontosan ismerem a rossz tulajdonságaimat, mégsem vagyok képes változtatni rajtuk.

Észak-Írország, Newry:

Fekete selyem ruha pántja feszül csontos vállamon. Hajam szoros kontyba, koponyám hátulsó részére fogtam, hogy jelezzem, most szomorú vagyok. Azt hiszem a hajviselettel lehet ezeket a dolgokat mutatni. Egyik oldalamon az öcsém áll, fekete talárban, kisírt szemekkel, a másikon pedig apám, bormámortól pirosló orral, kezében a húgom, Isobel alszik csöndesen, fekete takaróba csavarva.
A temető rideg, és hideg, tekintve, hogy december van. Minden nyálkás a bennünket körül ölelő taknyos időtől. Ismerős emberek állnak körülöttünk, rokonok, barátok, jó ismerősök, anyám munkatársai, akikkel sosem találkoztam. Mind bánatosan nézik a sírhantot, amibe percekkel ezelőtt fektették be a legszebb nőt akit valaha ismertem. Nem sírhatok.
- Emily, drágám, gyere ide! - szólított az apám a temetés előtt egy órával.
- Igen? - léptem oda, miközben felhúztam a derekamon a ruha cipzárját.
- Erősnek kell lennünk! Nem mutathatsz bánatot! Az anyád nem akarná, hogy sírjunk - mondta szomorúan. Éreztem az alkohol bűzét a szavaira tapadni.
És én nem is mutatom gyengének magam. Egyetlen árva könnycsepp sem fog az arcomra fagyni, amíg mások is látnak. Kihúzom magam, köhögök egyet halkan, majd odalépek a fejfa elé, hogy le helyezzem a sárga rózsából font koszorút. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, és hirtelen rájövök, miért mondta apám azt, amit mondott. Az emberek pletykára éhesek, és rosszindulat ül a szívükben. Ég veled, anyuci, mondom magamban, a gondolataim között szaladnak a szavak, miközben visszanyelem a könnyeim, hogy rezzenéstelen arccal vissza állhassak a sorba, apám mellé. Szabad kezével megszorítja a vállam, majd lehajol, hogy az ölembe adja a hugomat, miközben fogadja a részvétnyilvánításokat olyan emberektől, akiket nem is ismer.


Franciaország, Nizza;

Ez csak egy kaland lesz. Hiszen mi mást is csinálhatna egy tizenhét éves boszorkány, miután iskola elsőként végez, minthogy elmegy világot látni az egyetem előtt. Apa nem is próbált lebeszélni, csak csókot lehelt a homlokomra, és utamra engedett. Egyedül az öcsém szemében láttam szomorúságot. Élnem kell az életem, gondoltam. Ki kell élnem magam, gondoltam. Kalandozni és bulizni szeretnék, gondoltam.
Egy varázslóknak és boszorkányoknak kialakított éjszakai szórakozóhely mi más is lehetne, mint a vad szex, és a fülldet romantika tárháza. Mármint már nem vagyok szűz, tudom mi az a misszionárius, és tudom, hogy mire való egy ilyen hely. Csak tudnám, hogy miért is hagytam magam rábeszélni erre. Allison azt mondta jó móka lesz, én fafej meg hittem neki. Megforgatom a szemem miközben egy részeg srác próbálja lebeszélni rólam a bugyit, értéktelen és hazug szavakkal, amiken a barátnőm természetesen jókat mulat. Egy kar esik könnyelműen a vállamra, mire a hirtelen mellém termő férfira kapom a tekintetem. Magas, a haja sötét fürtökben omlik le a füle mögé, cinkos vigyor ül bájos arcán. Ujjai a hajammal játszanak, s mintha ez csak úgy jönne neki, magától, mintha észre sem venné, hogy mit csinál. Összezavarodott arccal bámulom ahogy vigyorog a velem szemben álló férfira, de nem dobom le magamról ösztönszerűen a kezét. Nem is értem, miért nem teszem.
- Trouver une autre fille - szólal meg hirtelen Franciául, mire csak még inkább összezavarodom. Allison mellettem feszült figyelemmel nézi a jelenetet. Ő érti, amit mond.
- Pourquioi? - kérdezi a másik, aki eddig próbált volna ágyba vinni.
- Mert az én csajom, vágod? - az angol szavak élesen ütik meg a fülemet, még inkább a jelentésük. A belső énem, akit próbálok elrejteni napok óta szinte toporzékol a mellkasom mögött, hogy köszönöm szépen, de én nem vagyok senkinek a csaja, sem semmilye. Viszont az arcom csak mosolyogni képes. A sötét hajú csattint egy nagyot a nyelvével, mire a másik eliszkol, mint a megriadt kutyák. Leveszi rólam a kezét, én pedig kihúzom magam.
- Azt hiszem, hogy köszönöm, a megmentést - mondom kimérten, Allison pedig röhög a markába, és próbál nem oda nézni.
- Meghálálhatod azzal, ha holnap reggel eljössz velem reggelizni - vigyorog rám és istenem annyira aranyos, hogy alig bírom kontrollálni az arcizmaimat - amúgy a nevem Antoine Brugiére.
- Emily Oakwill - felé nyújtom a bal karom, hogy kezet fogjunk, mire megragadja a derekamat, és két puszit nyom az orcáimra. A szemöldököm a homlokom közepére szalad a hirtelen és idegen emberi érintkezéstől, Allisonból kitör a nagy röhögés. Az arcom felveszi a hajam színét és már én sem bírom visszafogni a vigyoromat, ami az ő arcán köszön vissza.
- Örvendek, Emily. Akkor holnap? - kérdezi, mire zavartan bólintok.



Franciaország, Toulouse;

Érzem a bőrét az ujjaim alatt, ahogy fekszem mellette és mellkasán pihentetem a kezem. Hallom ahogy szuszog, és érzem az illatát ami a mentára emlékeztet. Kinyitom a szemem, és csak akkor veszem észre, hogy ő is ébren van. Combom a combjára tapad, miközben csak fekszünk egymás mellett.
- Jó reggel, Cherté! - annyit már tudok franciául, hogy ez azt jelenti, “drága”.
- Jó reggelt! - pislogok rá, és még mindig nem hiszem el, hogy már lassan két hónapja együtt vagyok vele. ÚGY együtt. Még mindig nem hiszem el, hogy egy buliban random megmentőből életem szerelme vált. Mert tényleg úgy érzem, hogy Ő az akire egész életemben vártam. Az pedig, hogy otthagyott mindent Nizzában, csak azért, hogy bejárja velem Franciaországot, máig hihetetlen dolognak hat.
- Van egy meglepetésem! - Kiugrik az ágyból úgy, ahogy van, ádámkosztümben, kikotor valamit a hotelszoba éjjeliszekrényéből és féltérdre ereszkedik a puha szőnyegen. A testemben lévő vér mind az arcomba fut, elvörösödöm, és nem tudok megszólalni. Most komolyan meg akarja kérni a kezem?
- Emily Oakwill, tudod, soha nem gondoltam, hogy egyszer megházasodom, egészen addig, amíg meg nem ismertelek téged. Fényt hoztál az életembe, és ha a jövőmbe tekintek csak téged látlak. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz…
- Igen, te idióta! Hozzád megyek! - sikoltok fel, és többé nem bírom kordában tartani az érzéseimet. Egyszerre nevetek, és sírok, és akarok mindent amihez neki köze van.


Franciaország, Párizs;
- Igen, apám! - mondom monoton hangon - tudom, hogy ma van Carson születésnapja, de nem tudok hazamenni! - fel-alá sétálok a szobában, miközben magamon érzem a férjem pillantását - azért apám, mert kilenc hónapos terhesek már nem repülhetnek, semmilyen formában! És a hoppanálást sem akarom megkockáztatni! Tudod mennyire félek, hogy úgy járok, mint… - elcsuklik a hangom - oké. Mondd meg Carsonnak, hogy nagyon szeretem, és hogy minél hamarabb összehozzuk a találkozást. Egyébként ti is meglá… - elveszem a fülemtől a telefont, és ránézek.
- Mi a baj? - kérdezi Antoine hirtelen.
- Nem tudom. Nem értek ezekhez a mugli kütyükhöz. Tök jó, hogy nekem és apának is vettél egyet, hogy könnyebb legyen a kapcsolattartás, de most miért sípol ilyen tök furán? - mutatom felé a szerkentyűt, ő pedig csalódott arccal mellém lép.
- Azért, Cherté, mert letette - a hangjában szomorúság bujkál. Tudom, hogy rosszul érzi magát mindazok miatt, ami az esküvőnkön történt, de ez nem az ő hibája. Én döntöttem úgy, hogy nem megyek haza Írországba, és nem ő kényszerített, akármit is hisz a családom.
- Apám egy tökkelütött, tudod? - nézek a férjemre - irányításmániás, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő akarja, akkor duzzog. Ne láss bele többet, mint ami valójában, kérlek!

Franciaország, Párizs; 4 évvel később;

Izgatottan csatolom össze az aktatáskámat, arcomon széles vigyor ül, amit csiszolópapírral sem tudnék levakarni onnan. Antoine az ajtóban áll, vállát az ajtófélfának támasztja és komor tekintettel néz. Sokszor láttam már így nézni, most mégis van a tekintetében valami más. Valami ismeretlen.
- Megkaptam az állást - mondom boldogan.
- Nagyon örülök, Cherté! De ez hol is van pontosan?
- Angliában - vakarom meg a fülem mögött, és beharapom az alsó ajkam - ugyan, édesem, tudod, hogy mennyivel jobban fizetne, és hogy mennyire szeretném! Hidd el, jó lesz ott! Hiszen együtt leszünk, te, én és Héloise - odalépek hozzá és megfogom a két kezét - kérlek, bízz bennem!
- Én bízok benned, de nem akarok Angliába költözni… mégis mihez kezdenék ott?
- Drágám, tanár vagy. Angliában is vannak iskolák. Nem pajtákban neveljük a gyerekeket - kuncogok, de komor arcát látva szinte azonnal elnémulok - tudod mit, Antoine? Nem érdekel. Én feladtam érted az életem akkor, szembe mentem az apámmal, a testvéreimmel miattad, te pedig nem vagy hajlandó ugyan ezt tenni értem? - elengedem a kezét, mire lesüti barna szemeit - én elmegyek, és Héloiset is viszem. Te pedig, tégy a legjobb belátásod szerint.


Egyesült Királyság, London, napjainkban;

Összeszorítom a fogam és az öklöm az emeleten, ahol a férjem ül, és éppen olvas. Alig fordítja felém a fejét.
- Baj van, Cherté? - kérdezi egy kevés aggódással a hangjában.
- A lányod hazahozott egy fiút - fújom ki a levegőt a fogaim között. Antoine elvigyorodik.
- Értem, tudod érdekelne, hogy ki az anyja, ha most már csak az én lányom - kuncog, mire gyengéden rácsapok a vállára.
- Csak azért vagyok ideges, Antoine, mert a mi lányunk tökéletes, és biztos vagyok benne, hogy ez a fiú nem lehet elég jó neki!
- Akarod mondani, nem lehet elég jó neked, ugye? - feláll a fotelből, lerakja a könyvet és oda lép elém. Két kezébe fogja az én kezeimet.
- Antoine! - szólok rá ismét, egy kicsit erélyesebben.
-  Ne érts félre, én megütöttem a szintet, szóval nem aggódom, de ahogy ismerlek Cherté, ez a fiú felkötheti a gatyát! - kuncog, majd egy gyengéd csókot nyom összepréselt ajkaimra.
- Borzasztó vagy néha! - legyintek, de azért megeresztek egy vigyort én magam is.
- Ezért szeretsz! - szól utánam - kérlek, ne legyél vele nagyon durva. Nemsokára én is megyek, csak összekapom magam!

Párnás tappancsokkal galloppozok le a lépcsőkön, neki dörgölőzöm a korlát támasztó rúdjának, majd a fiú elé állok, mire simogatni kezd. Nem kedvelem őt, és ezt bizonyára Héloise is érzi. Csak egy kicsit lepődöm meg, mikor a vendégünk simogatni kezd. Pár másodpercig még szórakozom rajta, majd egy szemvillanás alatt változok vissza emberi mivoltomba.
- Héloise, nem tanítottad ezt a fiút jó modorra? - kérdezem, összekulcsolom az ujjaim magam előtt, és a jövevényre nézek - nem szép dolog simogatni a jövendőbeli anyósodat!

Ha tükörbe nézek egy magas, vékony, madárcsontú nőt látok, hófehér bőrrel, ami olyan vékony mint a pergamen, és rézvörös hajjal, amit mindig szoros kontyba fog, különben a rakoncátlan göndör tincsek ellepik az arcát. Látom a mindig vörösre rúzsozott ajkait, a kék szemét aminek színét sosem szerettem, és az enyhén széles homlokát. Látom a ráncokat az arcán, amiket az évek hagytak hátra maguk után, kiugró váll csontját, amit csinos, hivatalos ruhák mögé rejt, és a bordáinak ívét. Látom a lábáról le nem szakadó magassarkút, és a bézs színű aktatáskát.
A nyakán halványlila folytok nyoma ül folyton, ami azt mutatja, hogy vad szerető, és ezt nem is akarja rejtegetni. Talán büszke rá. Körmeit közepesen hosszúra növeszti, és átlátszó lakkal festi ki, ami eleganciát sugároz. Látom, hogy a bal térdét kicsit rogyasztja, mert gyerekként egyszer eltörte, és hiába gyógyították meg, még most is fáj neki, ha változik az időjárás.
Látom őt, és csak nézem, és azon gondolkodom, hogy szeretem-e azt, amit látok.