Panda Umbridge

”Te, az az Umbridge csaj, nem?” – tudod, ezek azok akik a névről ítélnek. Pedig nem vagyok egy szörnyű természet egyébként és a nagynénémmel is annyi közös van bennünk, hogy egy a vezetéknevünk. Az emberek azt hinnék rólam, hogy pont annyira vagyok álnok kígyó, mint ők. Azonban ez koránt sem igaz, én csak… én vagyok. Utánozhatatlan. Egyedi. Valójában kívülről úgy tűnik, mintha soha nem figyelnék senkire, mert általában csak magam elé bámulok. Pedig érdeklődő vagyok. És sokat szeretek hallgatni, mindez azért van mert cseppet szótlan vagyok. Introvertáltnak nem mondanám magam, csak fölöslegesen járatni a számat nem szoktam. Egyszer vagyok hajlandó bármit is elmondani. Nem vagyok jégkirálynő, pedig azt hiszik rólam. Szoktam mosolyogni, sőt még nevetni is. És a közhiedelemmel ellentétben nem vagyok ribanc, bár tény hogy szeretem hülyíteni a csávókat. Elszántan próbálkozom pedig játszani az elérhetetlent és ezt megspékelni resting bitch face-szel is, de utóbbi azért nem megy még olyan jól, szóval látszik, hogy nekem is esnek jól/rosszul dolgok.
Nem mondanám magamat klasszik kígyónak, de a süveg a nevet is meg szokta nézni, igaz? Céltudatos… az viszont vagyok, tiszta előttem, hogy mi szeretnék lenni és még hajlandó vagyok tenni is érte dolgokat. Például rövid szoknyában járni, hogy Morgan csak azért is plusz öt pontot adjon a Mardekárnak. Inkább érdekember vagyok, mintsem igaz barát, de nem mondanám, hogy klikkem van. Azt meghagyom Briggsnek, csillogjon csak az agyatlan barmok körében. Én amúgy is jobban kedvelem azokat, akik az eszüket használják, sem mint magukat ahhoz, hogy elérjenek valamit. Számító lennék? Talán. De vannak őszinte érzéseim is azért, nem mindent azért teszek, hogy én jól járjak. Nem hiszem azt, hogy az embernek vannak jó és rossz tulajdonságai. Nincs fekete és fehér. Csak akkor, ha pandamacikról van szó – vagy rólam. De abban biztos lehetsz, hogy nem foglak első látásra elítélni.

- oké, nyugi. nyugi. – fújom ki a levegőt már hatodszorra a tükör előtt állva, miközben az a hülye szar van a kezemben, amivel végre tökéletesíteni tudnám a sminkemet. nem hiszem el, hogy megint ez történik. miért én vagyok csak ilyen szerencsétlen egyébként? miért mindig én vagyok az, akinek valamivel el kell csesznie a dolgokat. legyen az bármilyen dolog, tanulás, kapcsolatok – férfiak. mindegyik elszarásához van problémám.
meg kéne nyugodnom azt hiszem, mert ez így semmi nem lesz. meg kéne. de hogy nyugodjon meg az ember lánya, mikor a varázsvilág – legalábbis a brit varázsvilág – egyik leggyűlöltebb keresztnevét hordozza magával? nem tudok sokat a halálfalókról, sem a csemetéikről, pláne arról nem, hogy milyen szörnyűségeket követtek el. vagy éppen tagadták meg azt, hogy elkövették. azt tudom, hogy annak az embernek, akinek a nevét én hordozom magamon, nem tehet semmiről. ő pusztán egy jobb élet reményében ment el Angliából és telepedett le az Államokban kint. hogy véletlenül pont abba a Milicent Bulstrode-ba botlott, aki pont ugyanúgy az útját kereste kint a roxforti hányattatások után talán pont ugyanazért ment az álmok földjére: hogy megváltást találjon. és azt hiszem, hogy ideig-óráig működött is a helyzet, hiszen boldogok voltak együtt. odakint senki nem tudta, hogy kicsoda Dolores Umbridge, vagy Cain Bulstrode, akik éppen az óceán másik oldalán válogatott szörnyűségeket szabadítottak rá a varázslótársadalomra.
de mint utólag kiderült, éppen az apám és anyám veszte, hogy egymásra találtak. mert ki lenne olyan szerencsés, mint egy Umbridge és egy Bulstrode leszármazott? ugyan kérlek, hiszen a szerencse forgandó, ugye? na látod, ezért nem hiszek a jóslástanban.

szívok egy hatalmas slukkot a cigarettából. na, ne mereszd már a szemed Flora, tudom hogy büdös.

és biztos vagyok benne, hogy ez vezetett a válásukhoz. az, hogy anyám nem tudta feldolgozni az Umbridge név okozta rosszat. nem azt, amit kapott. mert apám az egyik legaranyosabb ember a világon. tényleg, csak ne kezelne már úgy, mint egy öt évest és semmi problémám nem lenne. anyám viszont… ő egy teljesen más tészta. egészen addig nem volt vele gondom, amíg nem jött utánam a Roxfortba. mert sikerült valahogyan félrevezetni a vezetőséget, hogy ő csak munkát szeretne, miközben engem akar szemmel tartani. pedig én nem vagyok olyan, mint a nagynéném.
apropó, Dolores. sóhaj szakad ki belőlem, ahogy felrémlik előtte kócos, ápolatlan haja, megsárgult és lenőtt körmei, ráncos, ronda és bibircsókos arca. fátyolos szemei, arcéle amitől úgy néz ki, mint egy kibaszott béka. – te… te vagy az unokahúgom? – hebegte remegő hangon. aprót bólintottam, mikor az Azkabani cellája előtt álltam. nem, ez még mindig nem egy mugli börtön beszélője, de már elég sokat fejlődött a varázslótársadalom is – legalább nem dementorok őrzik a börtönt, így látogatható. - kire hasonlít ez a cafka Murray? – bár hangja megtört, megismerem benne azt az élt, amiről apám beszélt mindig. felhorkantok. – hát nem magára. nézzen csak Magára, hogy néz ki. – horkantok fel. egy cigaretta gyullad ajkaim között, a füstöt egyenesen a nagynéném szemébe fújom. apám felé fordulok, kezem óvatosan az övére kúszik, hogy az indulattól eltorzult arcát és mozdulatait megfékezzem. – pontosan ugyanolyan undorító vagy, mint a koszos véráruló anyád! – kezem lecsúszik apáméról, ahogyan a zárkának ront és a hajánál fogva húzza ki a nagynéném feját a rácsokon. a mágusok odaugranak, hogy elszakítsák őket egymástól. – nem vagyok ronda. menjünk apa, kár volt ezért erre a földre lépni. azért egy tükröt még odacsúsztatok a nagynénémnek, hogy mielőtt az anyámra, vagy bármelyik hozzátartozómra egy szót merjen szólni, a tükörbe azért illendő lenne belenézni.

én nem vagyok olyan mint ő. ne hasonlíts hozzá. én nem vagyok olyan, mint ő. ne hasonlíts hozzá. én nem vagyok olyan, mint ő. ne hasonlíts hozzá.

a két lábon járó pandamaci – nem a testalkatom miatt, inkább azért, amiért órákat vagyok képes eltölteni a tükör előtt, hogy a the look az minden nap meglegyen. erőteljes sminkeket használok, kevés olyan alkalom van, amikor kevés van rajtam, olyan pedig sosem fordul elő, mikor egyáltalán nincsen.

the look – és nem, nem a roxette dal, de majdnem. tudod, nanananana, she’s got the look. magas vagyok, bőven 170 centi fölött, de azért a 80-ba nem kóstolok bele. emellé szeretek magassarkút is hordani, de az utóbbi időben az egyszerűség hívének is tartom magam – már ami a tornacipőket illeti, meg néha a bő farmernadrágokat is. de az tuti, hogy a talár alatt valami extravagáns outfit lapul. csak tudod kár, hogy nincs olyan jó fenekem.

valami hülye idézet a szőke világuralomról – igen, eredeti. igen, pót. de van, amikor nem. egyéb? nem vagyok hülye, annyira meg főleg nem, mint amennyire mondják.