Anastasia Yesikova

6 friss szirom hatékonyság
3 csipet energikusság
2 teáskanál Karizma
1 csipet magabiztosság
3 csésze erős akarat
3 levél friss stratégiai gondolkodás
6 levél makacsság
Ízlés szerinti intolerancia
Dupla adag türelmetlenség
Pár csepp arrogancia
1 egész üveg nehezen kezelhető érzelmek
2 Porrá őrölt hidegség és könyörtelenség
3 nagy kanál szeretethiány

Elkészítés:

Fogj egy lehetőleg jó minőségű üstöt, töltsd meg vízzel,, és gyújts be alatta a kétségbeesés sötét lángjával. Az első hozzávaló amire szükséged lesz, az a lassan adagolt, 6 darab hatékonyság szirom. Ha a folyadék halvány kékké válik, akkor adj hozzá 3 csipet energikusságot, közben háromszor keverj a bájitalon az óra járásával megegyező irányba. Forrald pár percig, amíg a bájital arany színűvé válik, add hozzá a 2 teáskanál karizmát, és azonnal add hozzá az 1 csipet magabiztosságot is. Ha a folyadék felragyog, azt jelenti, hogy eddig sikerrel jártál, ha nem történne ez meg, akkor kezdd elölről. A ragyogás után keverj rajta kettőt az óra járásával ellenkező irányba, majd adj hozzá 3 csésze erős akaratot. Forrald fel újra a bájitalt, majd amikor átlátszóvá válik, adj hozzá 1 friss levél stratégiai gondolkodást, várj tíz percet, azután add hozzá a maradék 2 levelet is.

Két és fél percig vedd le a tüzet és pihentesd a bájitalt, majd lassan újra hozd forrásba. Add hozzá a 6 levél makacsságot, majd 1 percig folyamatosan kevergesd, az óra járásával ellenkező irányba. Ezután add hozzá az ízlés szerinti intoleranciát, de óvatosan adagold, mert ha túl sokat adnak hozzá a bájitalhoz, akkor felrobbanhat. Miután vérvörössé vált a bájital, lassan adagolva add hozzá a dupla adag türelmetlenséget. Lépj távol az üsttől, mert a folyadék felszíne lángolni fog, ha mindent jól csináltál. Amint elalszik a tűz adj hozzá pár csepp arroganciát, majd további öt percig kis lángon hagyd főni. Közben őröld porrá a hidegséget és könyörtelenséget és azt keverd össze külön az 1 üveg nehezen kezelhető érzelmekkel. Amint letelt az öt perc, add hozzá a mixtúrát a bájitalhoz, és kevert meg ötször az óra járásával megegyező irányba. A folyadék szürkévé és zavarossá fog válni, ekkor add hozzá a 3 nagy kanál szeretethiányt. A főzet pár perc után sötét lila színt fog felvenni.

Utolsó lépésként adagold a bájitalt óvatosan fiolákba, majd pedig dőlj hátra, kihasználva azt, hogy a bájital készítés folyamata közben nem robbantottad fel saját magad, sem a környezetedet.

Fáradtan simítok végig az ujjaimmal a ritka alapanyagokat tartalmazó fiolákon és üvegtartályokon, amiket hosszú évek munkájával sikerült ilyen mennyiségben felhalmoznom. A tűz pattogása a háttérben még kellemes is lehetne az üst alatt, de annyi gondolat kergetőzik a fejemben, hogy még ez az egyszerű zaj is csak azt idézi elő, hogy megtörje a koncentrációmat. Frusztráltan kifújom a levegőt, és ellépve a polctól visszatérek a készülő bájitalomhoz. Érzem ahogy a fáradtság kegyetlenül dobol a halántékomon, de tudom, hogy arra nincs időm, hogy pihenjek, ezért szükségmegoldáshoz kell folyamodnom, ha nem szeretném, hogy felrobbantsam a házat azért, mert túl sok gondolat foglalkoztat. Nem engedhetek meg magamnak ilyen hibát. Egy apró pálcaintéssel lejjebb veszem a tüzet az üst alatt, ami ad némi időt, és pár pillanatnyi gondolkodás után egy újabb csuklómozdulattal kinyílik az egyik szekrény és előkerül belőle a régi, szép díszítésekkel ellátott merengő, ami már jó pár éve a birtokomban van, de a porréteg rajta jelzi, hogy nem mostanában használtam. Még egyszer ellenőrzöm, hogy a bájital rendben lesz-e addig, amíg megoldom a dekoncentráltságot kiváltó problémát, majd munkába kezdek.


Az éjszaka csendjét, egy hirtelen nesz szakítja félbe, a szemeim pedig egyből felpattannak. Ami feltűnik egyből az a sötétség, ami olyan kérlelhetetlenül nehezedik rám, mint egy nehéz takaró, amit viszont nem tudok lehúzni a fejemről, akármennyire is kezd elfogyni a levegőm.
-Anya? - Kérdezem halkan, nem merve nagyobb hangerőt megütni, de nem kapok választ, csak a sötét üresség és a csend táncol tovább az idegeimen. Máskor, ha éjszaka felébredek akkor a szobámat kellemes fény borítja, hála a mágikus csillagoknak, amik a fejem fölött ontják magukból a fényt, hiszen a szüleim tudják azt, hogy szörnyen félek a sötétségtől. De ez most különös módon nem így történik, és a félelem jeges marka úgy szorongatja a torkomat, hogy attól félek, hamarosan végleg el fog fogyni a levegőm. Sokáig teljesen megdermeszt a sötétség, ahogy körülvesz, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban megragadhatja valami a kezemet, hogy kihúzzon az ágyból, és elvigyen egy olyan helyre, ahonnan már soha nem kerülhetek vissza. De nem történik semmi. Csak én vagyok, a félelem, és a végtelennek tűnő szörnyűségek, amik sosem öltenek alakot, de mindig ott vannak körülöttem, ha nincs körülöttem fény.

- Most kimegyek… - Suttogom, összeszedve minden bátorságomat, és  kissé remegve, de kimászok az eddig biztonságot nyújtó ágyamból. A kezem alatt még ott van a takaróm megnyugtató érzése, amit esetleg a szörnyek ellen majd pajzsnak használhatok, de egyelőre nem támad meg semmi. Úgy ismerem a szobámat, mint a tenyeremet, hiszen napjaim nagy részét itt töltöm. Nappal barátságos hely, világos színekkel, puha szőnyegekkel, és a kedvenc játékaimmal, de jelenleg a sötétben számomra olyan, mintha egyenesen a félelmem börtönévé vált volna. Szorosan behunyom a szemeimet, mintha ezzel is védelmet tudnék magamnak biztosítani, majd pár gyors lépéssel az ajtóhoz suhanok, és kimenekülök a sötétből, a halványan megvilágított szűk folyosóra, ahol legalább a hold fénye nyújt némi támpontot.
-Anya? - Szólítom újra, egy fokkal hangosabban, miközben még mindig kissé remegő kezekkel a korlátba kapaszkodva kezdek lefelé haladni a lépcsőn, arra a helyre, ahonnan az a neszezés jött, ami megzavarta az álmomat.

-Anya, itt vagy? - A hangom egyre vékonyabban és kétségbeesetten csengve visszhangzik az üresnek tűnő, hatalmas házban, de a rettegésem ellenére továbbra is elszántan haladok előre a konyha felé. Talpam alatt a kő hűvöse is megnyugtatónak tűnik, de a sötétség továbbra is zavar, és még túl alacsony vagyok ahhoz, hogy felkapcsoljam a villanyt. Hirtelen újabb neszezést hallok, és megjelenik előttem egy nagy, sötét árnyék, mire önkéntelenül is felsikoltok, és a gyors hátrálásomnak köszönhetően alaposan beütöm az oldalam a pultba.
- Meow - Őrülten verdeső szívem, egy pillanatra, mintha megállna, aztán elkerekedett szemekkel nézek az előttem tornyosuló árnyra, ami nem más mint…
-Nastia! Jól vagy? Mi történt? - Hallom meg anya hangját, de nem igazán jut el a tudatomig. Hirtelen kacagok fel, talán kissé hisztérikusan is, abbahagyni képtelenül, mikor rájövök, hogy az ijedtségem tárgya csak a cicánk volt, aki jelenleg teljes értetlenséggel a szemeiben néz rám, mintha meg lennék zakkanva. Talán valóban így van.




-Anya, kimehetek játszani? - Kérdezem, miközben olyan közel tapadok az ablakhoz, amennyire csak az orrom engedi.
-Most nem. - Kapom az előre várt választ, de azért csalódottan sóhajtok.
- De azok a gyerekek olyan jól szórakoznak… én miért nem játszhatok velük soha? - Kérdezem, továbbra se véve le a szemeimet a kergetőző gyerekekről, akiknek az arcáról tényleg süt a boldogság, az arcuk pedig egészségesen ki van pirosodva. Én, ha a tükörbe nézek mindig már-már betegesen sápadt vagyok, mint aki soha nem látott még napot. Van is ebben valami igazság.
-Nem akarom, hogy bajod essen. - Jön a válasz, és érzem anya hangsúlyából, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát. Csalódottan, de beletörődve ebbe eltávolodok az ablaktól, majd helyette a könyvtár felé veszem az irányt, de nem bírom megállni, hogy még egyszer utoljára vissza ne pillantsak a kint játszó gyerekek felé.

A nagy ajtók hangos puffanással csukódnak be mögöttem, és mint mindig, most is olyan, mintha egy teljesen más birodalomba lépnék be. Az olvasás lett az egyetlen tevékenység, amit igazán élvezni tudok amióta megtanultam, és rendszeresen ezzel ütöm el az időmet. Itt mindig érzem a meleg fogadtatást, a könyvek szinte könyörögnek azért, hogy megérintsem, kézbe vegyem, lapozgassam és felfedezzem őket. Elmosolyodva feledkezek meg arról egy pillanat alatt, hogy az előbb még olyan kétségbeesetten próbáltam volna barátkozni azokkal a gyerekekkel, hiszen nincsen rájuk szükségem, mikor mindez a történet csak arra vár, hogy beleássam magam. Ezekben a történetekben mindig az lehetek, aki akarok, a hősökkel együtt én is kalandozhatok a nagyvilágban, harcolhatok a gonoszokkal, új élményeket ismerhetek meg általuk. Az elzárt kis világomban egyedül a könyvek jelentik az igazi megnyugvást, mert arra a röpke pár órára, amíg egy másik világban járok, gondolhatok magamra úgy, mint egy átlagos gyerekre, aki soha nem magányos, és mindig barátok veszik körbe. A mi kis személyes könyvtárunk az egyetlen hely, ahol nem érzem az egyedüllét fojtogató közelségét.




Az eddigi életem olyannak tűnik, mintha be lettem volna zárva egy sötét szobába, ahonnan nincs kijárat. Minden félelmem, minden rémálmom, ami valaha volt, együtt van velem a szobában, és nincs szökési lehetőség. Nem tudok kiszabadulni. Aztán egy nap, az ajtó kinyílik, és én szabadon távozhatok. Csak így, egyszerűen. A helyzet az, hogy mostanra már megbékéltem a rettegéssel és a halálfélelemmel, és most egy részem fél már maga mögött hagyni a szobát, de mi más választásom lehetne? Olyan ellentétes érzelmek dúlnak bennem, amit egyre nehezebb kordában tartani, de ha kimutatnám, hogy mennyire gyenge vagyok, elvesztegetném az összes olyan lehetőséget, amiről valaha egyedül álmodoztam a könyvek felett görnyedve. Hiszen ezt akartam, nem igaz? Alig vártam, hogy iskolába járhassak, hogy emberekkel ismerkedjek meg, hogy barátokat szerezzek, és hogy ne legyek többé egyedül. Akkor miért rettegek mégis? A kis világom hirtelen ezerszeresére nőtt, az iskola falai hidegen, hatalmasan merednek fölém, gyerekek beszélgetnek felszabadultan, idősebbek és fiatalabbak egyaránt, én pedig csak annyit tudok tenni, hogy földbe gyökerezett lábakkal csodálkozom rá a világra és félek megtenni az első lépést.  

Önkéntelenül is jobban magamhoz szorítom az utazás alatt olvasott könyvet, és mint egy elveszett őzgida a hirtelen megjelenő fényben, próbálom feldolgozni a hirtelen nyakamba szakadó érzéseket. A félelmet szépen lassan kezdi átvenni az izgatottság, a felfedezetlen kalandok lehetősége, a sok ismeretlen, akik közül bárki lehet a barátom. Többé már nem kell attól tartanom, hogy olyan dolgok lesznek megtiltva számomra, amik mások teljes természetességgel tehetnek. Az első lépés a legnehezebb, de végül önfeledt mosolyba húzódnak az ajkaim és megindulok a tömeg felé, hátrahagyva az eddigi sötét szobát és az összes félelmemet.




A tanterem lassan, de biztosan kezd kiürülni, miközben én komótosan pakolom el az elöl maradt bájital hozzávalókat.
-Nastia, jössz? - Kérdezi az egyik barátnőm, aki láthatóan már csak rám vár az ajtóban, némiképp kicsit türelmetlenül.
- Még szeretnék valamit megbeszélni a professzorral, menj csak előre, majd csatlakozom hozzátok. - Mosolygok rá a lányra kedvesen, aki rábólint a szavaimra és végül ő is távozik egyedül hagyva engem, és a tanárt a teremben. Továbbra sem sietem el a mozdulataimat, sőt, még lassabban pakolgatom az üvegeket. Nem nézek fel, de hallom a férfi közeledő lépteit, amire önkéntelenül is felfelé görbülnek az ajkaim. Már csak attól felforrósodik a bőröm, hogy közelebb jön, ő pedig tökéletesen tisztában van azzal, hogy milyen hatással van rám. Már egy bő hónapja elmondhatom magamról, hogy ismerem milyen amikor komolyan összeráncolja a homlokát, koncentrálva a bájitalai készítésének közben, de én vagyok az is, aki látta azt a sötét szempárt vágyakozástól égni, amikor rámpillantott.

Az érintése pillekönnyű, de ennek ellenére is kellemes borzongás fut végig rajtam, mikor végig cirógatja a vállamat, a szívem pedig a torkomban kezd dobogni. Tudom, hogy jelen pillanatban ennél többet nem várhatok tőle, mert bármikor bejöhet egy kérdést feltenni akaró buzgó diák, de tisztában vagyok azzal, hogy amint kettesben leszünk majd az éjszaka sötétjében, csak rám fog figyelni. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött, az emlékeim homályos szilánkok az elmém tengerében, de már elsős kis pisisként is felfigyeltem rá. A karizmája, a hangja, az ahogy tanított teljesen magába szippantott, mint ahogy a legtöbb magam korú csitrit. Az én rajongásom a többiekkel ellentétben viszont soha nem lankadt. Fogalmam sincs, hogy ő mikor kezdett felfigyelni rám, de egy nap megéreztem rajtam a pillantását. Hogy azért lettem-e kiemelkedő a szemében, mert egyre jobbá váltam bájitaltanból, vagy azért, mert kezdtem szépen lassan fiatal nővé érni, nem tudom, de most már nem is számít. Habozás nélkül vetettem magam a karjaiba, amikor el akart csábítani.  Azóta a rajongásom csak még erősebbé vált az irányában, úgy szippantott be a felnőttek világába, ahogy más képtelen lett volna rá, és tanított meg mindenre, amit most tudok az érzékek világában és a bájitalok terén egyaránt.

Még pár pillanatig élvezem a közelségét, a veszélyes aurát, ami körbelengi az egész lényét, de aztán végül elteszem az utolsó fiolát is a táskámba. Csak pár perc telt el, amíg kettesben lehettünk, de nekem már ez is elég ahhoz, hogy az estéig lévő időben energikus és boldog legyek.
-Este találkozunk. - Suttogásom olyan halk, mintha csak a szél susogott volna a falak között, de látom a szemeiben az újra megjelenő vágyat, így tudom, hogy az üzenetem elért hozzá. Felállok az asztaltól és alig érezhetően végigsimítok a kezén mikor elhaladok mellette, és klisés pillangókkal a gyomromban végül kilépek a tanteremből. Nem érzem szükségét annak, hogy hátra nézzek, mert a pillantását így is tökéletesen érzékelem mindaddig, amíg a látóterében vagyok.





Nem tudom milyen hosszú ideje ülök a falnak dőlve, meredve a semmibe, próbálva feldolgozni az előbb történteket. Olyan, mintha egy másik világban lennék, egy olyanban, ami nem hasonlít egyik világra sem, amit eddig ismertem. A levegő sűrűbb, és olyan, mintha a fény is nehezebben hatolna át rajta. A csend olyan fojtogató, ami az előbb még veszekedéstől volt hangos, mint egy paplan. Csak a jéghideget és a vér fémes szagát érzem, ami  még mindig körbe leng. A fájdalom már tompa sajgássá vált, de örök emlékeztetőül szolgál, hogy valamit elvesztettem… valakit. A gondolat ólomként zuhan a gyomromba, ami azonnal görcsbe rándul újra, mint valami nyálkás, kemény ököl. A kezem önkéntelenül is a hasamra simítom és könnytelen szemekkel meredek a körülöttem lévő vérre, ami már jó ideje megszáradt körülöttem, és csak komor emlékeztetőül szolgál arra, hogy az élet, ami növekedett bennem, már soha nem fogja meglátni a napvilágot. Feldolgozhatatlan számomra ez a dolog, hiszen még én magam is félig-meddig gyerek vagyok, de a gondolat elborzaszt, felőröl, és teljes kétségbeesésbe taszít, tudva azt, hogy soha többé nem számíthatok Rá sem. Ezt világosan a kifejezésemre juttatta nem is olyan régen, majd amikor vérezni kezdtem egész egyszerűen csak magamra hagyott, áthárítva minden lehetséges felelősséget rám.

Nem tudom, hogy milyen erőnek köszönhetem azt, hogy végül mégis feltápászkodom a földről, a belémnyíllaló fájdalom ellenére, de egy dologban már biztos vagyok. Tanulok a hibáimból, és megkeményítem a szívem, mielőtt újra abba a hibába esnék, hogy beleszeressek valakibe úgy, hogy teljesen elveszítsem magam felett a kontrollt. Az emléket pedig, ami a mai naphoz és egy ártatlan lélek halálához kapcsolódik, el fogom zárni. Igen. Bezárom, és bedeszkázom az ajtót, ami ezt az emléket rejti. Megpróbálok majd minden fájdalmat, amit most érzek elfelejteni és nem beszélni róla senkinek, hiszen az egészet csak magamnak köszönhetem. Elfelejtem majd, hogy Ő milyen dolgokra kényszerített, amiket így utólag logikusan átgondolva nem is igazán akartam, elfelejtem, hogy miket beszélt és milyen ígéreteket tett, és hogy ki is volt Ő valójában. Soha többé nem engedem, hogy ilyesmi megint megtörténjen.




-Hogy tetszik? - Kérdezi Andrej hosszabb idő után.
- Tökéletes. - Mosolygok rá, miután újra végigsiklik a tekintetem a kis lakáson. Jelen pillanatban ez a kis lakás egyet jelent számomra a szabadsággal és a szabadulással. Mindig is szerettem volna az otthoni nagy házból elmenekülni, és ez először a Durmstrangban sikerült is, egészen addig, amíg… az nem történt, ami. Azóta tudatosan építettem fel magamban egy olyan tervet, amivel nem csak az iskolából, de a szüleim közeléből is minél távolabb tudok majd kerülni. Az egyik barátnőm születésnapi bálján találkoztam először Vele. Hamar megtaláltuk a közös hangot, legalábbis azután, hogy rájöttem, hogy Andrej lehet az, aki segít megvalósítani a régóta dédelgetett terveimet. Ezek a tervek, pedig nagyon sokáig, nagyon jól haladtak. Annak ellenére, hogy Andrejnek már családja volt, így is minden probléma nélkül az ujjaim köré csavartam. Hideg fejjel, és talán kissé kegyetlenül csábítottam el, és értem el azt, hogy minden gondolata körülöttem forogjon, és mindent megtegyen, amit csak kérek tőle. Tökéletesen haladt a terv: arra viszont én sem számítottam, hogy teherbe fogok esni… újra. Vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, annak az estének a kegyetlen valósága állandóan vissza akart térni, akármennyire is zártam el az elmém egy nem használt sarkába, de sikerült erősnek maradnom, és nem összetörnöm. Akármilyen rosszul is hangozhat egy kívülálló számára, de rájöttem, hogy ez még inkább csak a terveim megvalósítására hajtják a vizet, és így is lett. Hamarabb, mint ahogy valaha is remélni mertem volna, itt állok, egy lakásban, amit a sajátomnak nevezhetek - eltekintve attól, hogy nem fizetek érte semmit -, szabadon, a szüleimtől távol és minden más elvárástól megszabadulva. Igaz, az iskolát félbe kellett hagynom, de amilyen rossz emlékek kísértenek minden egyes alkalommal, mikor a folyosókon a bájitaltan tanáromba futottam, így lesz a legjobb.

-Min gondolkozol ennyire? - Kérdezi Andrej, miután átkarolt, de én csak mosolyogva megrázom a fejem és adok az arcára egy gyengéd csókot. Már szinte tökélyre fejlesztettem, hogy eljátsszam, hogy mennyire oda vagyok én is érte, ugrásra készen várva, hogy teljesítsem minden kívánságát, mint ahogy ő is teszi jelenleg nekem.
-Csak belegondoltam, hogy milyen jó lesz minden. - Mondom végül halkan és önkéntelenül is a kezemet a hasamra simítom, ami jelen állapotában még éppen hogy csak jelzi, hogy valami történik odabent. Jelen pillanatban, valóban ezt gondolom. Most már nem követem el ugyanazt a hibát, mint ahogy először tettem, és az iskolába sem kell visszatérnem ahhoz, hogy elérjem a céljaimat.  Eddig csak az volt, hogy magamnak biztosítsam a szabadságot, de most már csak az a cél lebeg a szemeim előtt, hogy a születendő ikreknek mindene meglegyen, ami kellhet egy boldog élethez.





Amikor azt hittem, hogy az életem a jó irányba kezd változni, nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat. Az egyik börtönből a másikba kerültem, akármennyire is próbáltam ezt elkerülni. A régi szülői ház már a múlté, de a mostani kis lakás szintén ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a másik régebben, vagy mint az iskola kastélya. Az egyetlen örömöt egyedül a két, izgága lányom jelenti, akik mellett sosem lehet unatkozni. Ők az okai annak, hogy nem változtatnám meg a döntésemet, hiszen igazából csak ők azok, akik a napjaimba behozzák a napfényt és az örömöt. Így amikor túl soknak érzem a bezártságot, elég csak egy pillantást vetnem a kettősükre és máris örömmel telik meg a szívem.  Sajnálom azt, hogy apa nélkül kell felnőniük: mert habár Andrej az elején próbált részt venni az életükben, de hamar rájött, hogy én és a gyerekek is túl nagy problémát jelentünk az életében, mikor a felesége gyanakodni kezdett a létezésünkről, így szépen lassan, a látogatások ritkábbá és ritkábbá váltak. Sosem szerettem Andrejt, de ragaszkodtam hozzá, mint a megmentőmre a régi, rossz emlékek elől, így érződik a hiánya. Leginkább Sonia és Zoya miatt, mert nekik azért szükségük lenne egy apafigurára, akármennyire is próbálok a lehető legjobban helytállni.

Tartok attól, hogy nem vagyok jó anya: hogy sokkal jobb életet érdemelnének, mint bujdosva, egy kis lakásban, ahol csak a rövidebb-hosszabb séták bontják meg a rendet, miközben én állandóan dolgozok az újabb és újabb bájitalokon, hála annak, hogy Andrej pénzküldése is egyre ritkább, és egyre kevesebb. Láthatóan az első időszak varázsa hamar megkopott, és akármennyire is “szeretett” engem, ahhoz nem volt elég, hogy biztosítsa azt, hogy örökre eléldegéljek abból, amit nyújtani tud, még annak ellenére is, hogy elég gazdag… hála a politikai karrierjének. Ez megint csak a saját naivitásom bizonyítványa, mert megint a legjobbakban bíztam, és lám, mi lett belőle… egyedül nevelek két kislányt, és bájitalokat adok el, miközben a bezártság és a magány ugyanúgy megmaradt, amitől egész életemben menekültem. Mégis… amikor az ikrek rám mosolyognak, vagy esténként betakarom őket, akkor mégis úgy érzem, hogy mindez megérte, és újra megtenném, ha megváltoztathatnám a múltat, csak miattuk.






A fejem még mindig kissé ködös, ahogy visszagondolok a délután történtekre, és valahogy a mosolyomat sem tudom letörölni az arcomról. A szívem őrült tempóban dobog, és hosszú idő óta először érzem ezt az érzést… azt az érzést, amit már olyan régóta eltemettem magamban. Az Oliverrel való találkozás egy pillanat alatt, mindent megváltoztatott. De a fejünk felett lebegő fenyegetést nem tudja kiverni a fejemből. Veszélyben vagyunk, és sürgősen ki kell találnom valamit, ahhoz, hogy a lányaimat biztonságban tudjam. Én már rég túlestem azon a ponton, hogy a saját életem igazán érdekeljen, de a gyerekeimért bármire képes lennék. Sok, nagyon sok felkavaró érzelem kavarog bennem, és azzal fenyeget, hogy két részre szakadok. Az egyik részem kétségbeesetten vágyik arra az érzésre, amit olyan régen éreztem: a melegségre, az izgatottságra, arra amit csak akkor érez az ember, ha nagyon megtetszik neki valaki, a másik részem viszont racionális marad. Az pontosan tudja, hogy nem szabad engednem az érzéseimnek, mert az csak a bajt hozza rám. Ez a részem képtelen megfeledkezni a veszélyről sem, ami hirtelen a nyakunkba szakadt. Találnom kell egy biztonságos helyet, főleg a lányaimnak, távol a féltestvéreiktől. Az élet pedig mintha egyenesen direkt sodorta volna az utamba Olivert, hogy ez lehetségessé váljon.

Nem tudom, hogy pontosan mennyi ideig meredek a bájital hozzávalóimra, míg végül döntésre jutok, és mint ahogy általában mindig, most is elnyomom az érzéseimet, és a hideg, számító, racionális énemre hallgatok. Az elején még bizonytalan mozdulatokkal, de végül összeszedek mindent, ami az amortentiához szükséges, és nekiállok a bájital elkészítésének. Az érzelmes részemnek a szíve szakad meg, hogy ha belegondol, hogy mégis mit tesz, de jelen pillanatban, a racionális énem van uralmon, és jelenleg ezt az utat látja az egyetlen megoldásnak. Jó döntést hozok. Ezzel nyugtatom magam a bájital elkészítésének közben, azért, hogy ne gondoljam meg magam és hagyjam abba, akármennyire is szeretném igazából ezt tenni. Órákkal később végtelenül elkeseredetten meredek a kezemben lévő fiolára, és arra gondolok, hogy szörnyű ember vált belőlem az évek alatt… és kétlem, hogy innen már vissza tudok fordulni valaha is.




Mosolyogva figyelem, ahogy a lányok egyből felfedezőútra indulnak a házban, és habár az érzés sosem fog elmúlni, hogy milyen szörnyű ember vagyok, de legalább az megnyugtat egy kicsit, hogy ők legalább biztonságban lehetnek. Legalábbis egyelőre… semmilyen veszély nem érhet el hozzájuk, mert nem engedem.
-Úgy látszik tetszik nekik. - Jegyzem meg Olivernek továbbra is mosolyogva, miközben összefűzöm az ujjainkat.  Az érzéseim sajnálatos módon, akármennyire is próbáltam elnyomni magamban azokat, csak-csak a felszínre törtek. Menthetetlenül beleszerettem. Bárcsak minden másképp alakult volna! Bárcsak nem lettem volna olyan helyzetben, hogy kétségbeesetten és gyorsan kellett cselekednem! Vajon akkor másképp történtek volna a dolgok? Vajon belém szeretett volna természetes úton? Vajon lett volna esélyem egy igazán boldog életre? Sajnos most már nem tudom meg soha. Kicsit rászorítok a férfi kezére, és egyelőre elhessegetem magamtól az önutáló gondolataimat, és igyekszem csak a jelenre koncentrálni… és az új életünkre, ami előttünk áll.


Az utolsó emlékkel együtt mindent sikeresen beleteszek a merengőbe, ami most őrült kavargásban mutatja a belerakott emlékdarabkákat, de mindig csak egy pillanatra. Máris sokkal könnyebbnek érzem a gondolataimat, így visszatérek a bájital elkészítéséhez, bízva abban, hogy most már sokkal hatékonyabban tudok majd rajta dolgozni.

Sokan azt mondják, van valami megígéző bennem, mintha arra születtem volna, hogy magamra vonjam az emberek tekintetét. Átlagosan magas vagyok, és a koromhoz képest is fiatalabbnak tűntem mindig. A hajam a kedvem szerint változtatom, vagy hosszabb, vagy rövidebb. Nyáron a nap miatt inkább szőkés, míg télen jobban bebarnul. Igazából teljesen átlagos lennék, ami igazán kiemel a tömegből, az a szemeim, amik mogyoró színűek, de sokszor zöldnek tűnnek. Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és általában ki is szoktam használni. Nem zavar, ha sok tekintet szegeződik rám, és az, hogy elégedett vagyok a testemmel, az a kisugárzásomon is meglátszik. Az öltözködésem általában elegáns, pontosan tudom, hogy milyen ruhadarabok állnak jól, és mindent a saját stílusom szerint tudok hordani. Általában mosolygok, és közvetlennek látszom, így könnyen beszélgetésbe lehet elegyedni velem, de a mosolyom általában nem éri el a szemeimet. Azok csak akkor mosolyognak, ha a lányaimra nézek. A közvetlenségem mellett, van egyfajta titokzatosság is, ami körülvesz, de az általában csak még jobban szokta vonzani az embereket.