A nyár a tipikusan egyszerre lassú, de kettőt pislogsz és már július vége van tempójában telt. Unalmas volt, unalmasabb, mint aminek el tudtam már előre képzelni a tanév végének közeledtével. A pálcám a Roxfortba hordott bőrönd mélyén lapul, anya kikötötte, hogy még csak egy pillanatra sem akarja azt a ’’botot’’ a kezemben látni, ahogy arról se álmodozzak, hogy a takarításon kívül seprű kerülhet a kezembe… Mint mindig, minden varázslat és azzal kapcsolatos dolog ki van tiltva a házból, esélyem sincs rá, hogy bármennyit is haladjak a tananyaggal. Pedig annyi mindent elterveztem a nyárra, elkértem pár barátom jegyzetét a következő féléves tantárgyakból, Cath és Jackie könyvei itt vannak, de… Semmi esélyem, anyának egy hetedik érzéke van ahhoz, hogy kiszagolja, mikor akarok sunyiban tanulni. Ebben a házban soha nem lelek békére. Csodálom, hogy még mindig nem szúrta ki, hogy Jer-rel levelezünk, vagy úgy egyáltalán Jer létezését. Bár tény, ahhoz, hogy ténylegesen belefolyhasson az életembe, ahhoz fel kéne hagynia azzal, hogy 0-24-ben Jackie-re erőltesse a szépségversennyel kapcsolatos álmait. Már pedig ezekbe betegesen erősen kapaszkodik. Én pedig, rettenetesen sajnálom nővérkém, de kicsit örülök neki. Nem akarom, hogy tudja, nem tetszene neki, ahogy soha semmi, amit én akarok, vagy csináltam. Azt akarná, hogy szakítsak vele és felejtsem el, válasszak egy "normális" embert. Már pedig ebbe meg én kapaszkodom igenis erősen. Jer az én egyetlen mentsváram ebben az őrültek házában. Ő az egyetlen, aki igazán megérti, hogy milyen nehéz is szembe menni a saját családoddal, és önmagadért talán sose fogadnának el. Mellette békére leltem, megnyugodhatok és önmagam lehetek. Nélküle nem lehetnék sose teljes. Ezért titokban küldözgetem neki a leveleket, és a mai randi is titok, nehogy ezt a kis oázisomat elvegyék tőlem. Ebéd után csak annyit mondtam anyának, hogy sétálok egyet a városban. A látszat kedvéért eltettem a bérletemet, és még meg is jegyeztem, hogy keressen a telefonomon, ha kellek. Bár felvenni nem fogom, de ezt csak magamban ígértem meg. - Jer! - A hátam mögé nézek, ahogy befordulok a sarkon, még egyszer, nehogy anya felbukkanjon és elrontson mindent. Az se lenne túl jó ötlet, ha a nővéreim közül tudnák meg, vagy apa... Apa képtelen titkot tartani, főleg anya előtt. Már pedig én tényleg bármit oda adnék azért, hogy ne tudja meg. Amint pedig látom, hogy szabad a terep, gyors léptekkel sietek oda hozzá, hogy egyenest a karjaiba vessem magamat, és magamba szívhassam ismerős illatát.
Elkezdődött a nyári szünet és én megállás nélkül azon kattogtam, hogy találkozhassam vele, mert leírhatatlanul hiányzott. Vele meg tudtam beszélni a dolgaimat, viszont a szüleimmel még mindig hadilábon álltunk. Ők köszönik szépen jól megvoltak egymással. A testvéreim meg, velük nem foglalkoztam. Ezért döntöttem úgy, hogy eljövök otthonról és elhívom Josephine-t randira, találkozóra, bármire amíg csak vele lehetek és értelmes időt tölthetek el vele. Ezért felültem az elvarázsolt motoromra és elindultam hozzájuk. Zavart voltam. Ám most, hogy tudtam találkozhatok vele, semmi sem volt fontos, még a családomban való csalódottságom is elmúlt. Vagy legalábbis úgy tűnt elmúlt, mert nem figyelek rá. A gondolataimba most már Josephine férkőzött be, csak arra tudtam gondolni, hogy viszont láthatom őt, hogy nem a leveleimben küldöm el neki a lelkem minden érzését, hanem láthatom is. Teljes valójában. Magamhoz ölelhetem és elmondhatom neki, hogy… Az ajkaimba haraptam. Már a gondolattól is beleborzongtam, hogy látni fogom őt teljes valójában. Hiányzott. Ezt semmivel sem lehet csak úgy leírni, kimondani meg még inkább nehezebb, viszont tettekkel, más a helyzet. El is képzeltem amint megjelenek előtte, leveszem a bukósisakot és megrázom előtte a fekete lóboncom, hogy mégis nézzek ki valahogyan, majd megállítom a motort és leszállok róla. Nem vagyok herceg, szőke hajjal és fehér lovon se lovagolok, de azért bármit megtennék, hogy őt mosolyogva lássam. Amikor megérkezem közel a házukhoz – közel, de biztos távolságra, nem akarok most még a testvérével és a szüleivel is találkozni –, az elképzelésemnek megfelelően cselekszem. Tényleg nem vagyok egy szőke herceg, de azt hiszem, hogy ez Josephine-t nem is igazán érdekli, hanem önmagamért szeret, nem a nevem miatt, nem amiatt, mert Lestrange vagyok és félni kellene tőlem is, mint a rokonaimtól, akik a világ ádáz ellenségei voltak annak idején. De én teszek az egészre. Nem érdekel, hogy ki volt halálfaló és ki nem. Kinek kell bűnhődnie az apja-anyja bűne miatt. Csak ezt a nézetet nem mindenki osztja velem. Hiszen még csak egy kamasz gyerek vagyok a szemükben, aki semmit sem tud a világról. Nem is kell. Az én világom egyedül ő. Ahogyan felém tart, mintha megállna a világ maga, az idő lelassul és csak őt látom. Csak rá összpontosítok, arra ahogyan jön, ahogy szedi a lépteit felém. Kitárom a karjaimat, hogy időben és kellően üdvözölhessem őt egy öleléssel. A karjaimba vonom őt ha megérkezik és mélyen beleszippantok a hajába, mert körülbelül a vállamig ér. Így valóban az az érzése támad az embernek ettől, mintha tényleg mindentől meg tudnám őt védeni, elég csak a mellkasomba rejtenie például az arcát. – Josie, szia! Már nagyon vártam, hogy újra láthassalak téged. Bocsáss meg, hogy csak most tudtam jönni. Esküszöm nem egy másik nő van a dologban, hacsak az anyám nem számít annak. Teljesen lefagyasztotta az agysejtjeimet, szinte mindenbe belekötött amibe csak tudott. Leálltam vele veszekedni, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Veled minden rendben? – veszek végül mély levegőt és kifújom, mert az imént sikerült majdnem mindent egy szuszra elmondanom neki. – Ha gondolod indulhatunk lassacskán, nem akarlak bajba keverni. – azzal óvatosan végigsimogatok a fején és ha felnéz rám, minden bizonnyal egy csókkal gazdagítom az ajkait, mert ő tényleg hiányzott.
Vendég
Hétf. Szept. 28, 2020 6:48 pm
Jer & Josie
Ahogy megpillantom ismerős sziluettjét a távolból, képtelen vagyok levakarni a mosolyomat az arcomról. Ugyan hátra, hátra lesek, hogy látnak-e, követnek, de már szinte képtelen vagyok másra gondolni, mint Jer-re. Egészen eddig nem láthattam őt, mindössze a levelek nyújtottak némi vigaszt a számomra. Az ő válaszai voltak az egyetlen dolgok, ami képesek voltak egy kis színt varázsolni a nyaramba. Anya folytonos pesztrálása, a mugli életbe való erőszakos belenevelése csak szította az eleve köztünk lévő feszültséget. Viszont Jer karjaiba borulva ez az egész mindössze csak egy rossz álomnak tűnik, mintha csak most térnék vissza a valóságba. Egyszerre kacagok Jer hadarásán és csak úgy, mert ebben a pillanatban éppen annyira boldog vagyok, hogy komoly erőfeszítésre lenne szükség, hogy elválaszthassanak tőle. A karjaim, hiába fejezi be a mondandóját, továbbra sem engedik el őt, sőt. Összefonom az ujjaimat a háta mögött, az arcomat pedig szinte már belefúrom a mellkasába, hogy még egyszer egy kicsit közelebb érezhessem magamat hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, ez nem csak álom... Aztán felemelem a tekintetemet, hogy elveszhessek tengerkék szemeimben, miközben lassan elmondom, hogy mi történt velem. Bár se több, mint amit a leveleimben írtam, mégis jól esik kimondani, végre panaszkodni valakinek, aki megérti és még érdekli is. Bár nem bírom ki, hogy ne cukkoljam egy kicsit, hiszen olyan régen beszéltünk már... - Olyan szívesen mondanám, hogy nem fogok megbocsájtani, amiért ennyi időre magamra hagytál, de Merlinre, el sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok már attól, hogy végre magamhoz ölelhetlek... Szinte csak egy rémálomnak tűnik mindaz, ami a szünet alatt történt. - Ismét kacagok, szinte már én is bolondnak gondolom magamat, amiért képes vagyok ennyire eufórikus állapotba kerülni mindössze attól, hogy hosszú idő után végre ismét láthatom őt. - Csak a szokásos, anya elkobozta a pálcámat és a seprűmet, a tankönyveim az ágy alatt hevernek a bőröndben, és még csak egy szó sem eshet a Roxfortról... - felsóhajtok, szinte fáj elengedni őt, de ha valahova el is akarunk jutni, muszáj lesz. - Amíg ott vagy velem, még bajba keveredni is megéri. - Ahogy lehajol, hogy megcsókoljon, én is lábujjhegyre állok, és a karjaimmal a nyaka körül ölelem át, kiélvezve a pillanatot, a csók édes ízét, ahogy pedig szétválnak ajkaink, amíg még felérem, gyorsan egy puszit is nyomok a jobb orcájára. - Van már terved merre menjünk? Szerintem az lenne a legjobb, ha minél messzebb mennénk innen. - Nem vagyok paranoiás, de biztosan nem tudnék nyugodtan lenni, ha a házunk közelében maradnánk. Legalább egy másik negyedik menjünk el, valamerre, amerre anya biztosan nem járna...
Vendég
Kedd Okt. 06, 2020 11:42 am
Josie x Jer
Tagadhatatlan, hogy mennyire vártam már a vele való találkozást. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de a többiek előtt megtanultam már, hogyan kell lepleznem az érzéseimet a családom előtt. Nem akartam, hogy nagyon beleássák magukat az én dolgaimba, mert semmi közük sincs hozzá, az én életem volt, nem az övék. Csak perszer nem mindig sikerül nekik elmondani. Hogyan is lehetne? Úgysem értenék meg. Nem akarok rájuk figyelni. Nem akarok az ő dolgukkal foglalkozni. Minek? Én sem avatkozom bele a testvéreim dolgaiba, elvártam tőlük, hogy ők se tegyék. Ha elmegyek, mindig tudják, hogy visszajövök, hogy nem maradok sokáig távol. Mert szeretek a barátaimmal lenni – vagy legalábbis nekik ezt mondom – még akkor is, ha ez nem így van. Kimondhatatlanul boldog vagyok, annak, hogy ő itt van és újra láthatom őt csak felvillanyoz. Annyira hiányzott már, hogy csak vele lehessek, hogy nem esik nehezemre kimutatni felé az érzéseimet vagy hagyni neki, hogy hozzám bújjon. Átkarolom őt. Ebben a pillanatban mintha megszűnt volna körülöttünk minden. Nem létezett más, csak ő meg én. A szemeiben elveszve semmi sem volt elég fontos, csak ő és a boldog arca. – Ne haragudj rám, inkább szeress. Különben a harag nem tesz jót neked, mérgezi a lelked és… igazából téged gonosz boszorkaként is szeretnélek, na mindegy. – óvatosan végigsimítok az arcán, olyan békés minden amikor csak vele vagyok, ilyenkor nem kell a világ és a társadalom gondjaira gondolnom, mert nem érnek el hozzám, mert ő aki a legfontosabb mellettem van és csak ez számít. Természetesen magasról teszek minden egyébre, de ha őt biztonságban tudhatom, akkor semmi más nem fontos, csak ez. Mélyen beszippantom az illatát, ami úgy hiányzott, ezzel is meggyőződve arról, hogy ez a valóság és nem csak képzelem, hogy itt van. – Ez mondjuk igaz, nem áll szándékomban ezzel a kijelentéseddel versengeni. Veled minden helyes csodás és megéri bajba keveredni, ha utána a csókod a jutalom. – gyermeki ravaszsággal húzom mosolyra az ajkaimat, ezután gondolom nem meglepő, ha valóban meg is csókolom. Elhúzódok tőle s, bár még egy ideig a karjaimban tartanám őt, azt hiszem mindketten tudjuk, hogy nem lehetünk csak úgy itt. Az arcomra kapott puszitól már nem lepődöm meg, őt így szeretem a kis apróságaival, amit mindig viszonozok is neki, csak én a jobb oldala helyett a bal arcára nyomok egy puszit. – Elmehetünk egy sokkal békésebb és biztonságosabb helyre, ahol csak mi ketten vagyunk. Vagy egy séta az Abszol úton? – kíváncsiskodom, bár már készülök is a motorra ülni, hogy beindíthassam és el is tűnhessünk innen, ha ő is úgy akarja.
Vendég
Pént. Nov. 06, 2020 11:11 am
Jer & Josie
Nagyon aranyos, ahogy magyarázkodni próbál, talán a legaranyosabb ember a Föld kerekén. Imádom, hogy ilyen kedves, ahogy rám mosolyog és ahogy egy pillanatra sem veszi sértésnek, amit mondok, mert ő ismer engem. Tudja, hogy mikor viccelek, mikor is beszélek komolyan, és mindig tudja, hogy hogyan is kell kezelnie engem. Most is, ahogy végigsimít az arcomon, tökéletesen le tud nyugtatni. Az előbb még a világból is kifutottam volna örömömben, ahogy megpillantottam a távolból, madarat lehetett volna fogatni velem. Így a karjaiban már viszont olyan, mintha megállt volna az idő. A város zajai, az emberek, akik az utcákon jönnek-mennek, semmi sem számít, csakis mi ketten, egymás karjaiban. Szinte el is feledkeztem már róla, hogy pár perccel ezelőtt még féltem, hogy esetleg anya, vagy apa felbukkannak mögöttem, ne talántán valamelyik nővérem. Bár a nővéreimmel még nem lenne gond, tudom, hogy bennük megbízhatok, attól félek, hogy a szüleim fogják megtudni. Anya és a paranoiái a varázsvilággal kapcsolatban… Amíg nem látom, hogy képes túltenni a félelmein és az utálatán, addig nem akarom, hogy tudjon róla, hogy egy varázsló a párom, és nagy valószínűséggel sosem térek már vissza a mugli világba. - Szeretlek, ne aggódj. Nem is tudnék rád haragudni - nevetek fel vidáman. Mindennél jobban szeretem őt, hiszen ő volt az, aki elfogadott úgy, ahogy vagyok, és nem azt látja bennem, hogy honnét jövök, csak azt, aki vagyok. Talán ez a titka annak, hogy ilyen harmonikusan megvagyunk, hogy megértjük egymást és igazodunk a másikhoz. A békét és a nyugalmat jelentjük egymásnak. Nekem legalább is ő ezt jelenti, a kis oázisom, ahova bármikor visszatérhetek és mindig szomjoltó hatással van rám. - Csak ne felejtsd el begyűjteni a jutalmadat... - Szinte ragyog a tekintetem, imádom, amikor ilyen csibész mosolyt villant. A legvonzóbb, és a mai napig képes levenni a lábamról. Kissé lábujjhegyre emelkedem, hogy minél előbb érhessem el őt. Lehet türelmetlennek nevezni, de már komoly elvonási tüneteim voltak így, hogy nem láthattam őt a tanév vége óta. - Maradjunk még egy kicsit kettesben, ki tudja, mikor fogunk tudni megint találkozni... - Nem vagyok egy negatív ember, mégsem tudok bízni benne, hogy jövő héten már tudunk találkozni. Sajnos mindkettőnket leköt a családunk, és a közvetlen környezetünk, ami rettenetesen különböző a mi esetünkben. Egyszerűen nem tudunk ezeken keresztül érintkezni, csakis megkerülve őket. Viszont, amíg fel nem növünk, addig kénytelenek vagyunk igazodni hozzájuk. - Meddig tudsz maradni? - Amint elindul a motor felé, követem őt, és kérdés nélkül pattanok fel mögé.
Vendég
Vas. Dec. 13, 2020 12:48 am
Josie x Jer
A kezdetektől fogva annak a személynek tűnt akiben megbízhatok és akit egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire vagyok aranyvérű és mennyire kellene nekem pökhendinek lennem. Sőt nem nem is kellett annak lennem, mert elfogadott úgy ahogy vagyok és én is elfogadtam őt. Nem kell ezen olyan sokat filozofálni, pusztán annyi az egész, hogy szerintem eléggé harmonikusan élünk egymás mellett. Vagyis élnénk, ha nem választana el minket néhány város és település. De még az sem akadályoz meg abban, hogy ide jöhessek hozzá, hiszen minden csak akarat és varázslat kérdése, meg talán a megfelelő eszközöké. Lényegében csak nagyon óvatosnak és alaposnak kell lennem, hogy ezt a békét amit kettőnk között kialakítottunk csak minimálisan jusson el a világhoz, jó messzire elkerülve a szüleinket. Azt ugyanis nem szeretném ha pont ők kezdenék el megszabni, hogy kinek a barátja lehetek és kinek nem. Tagadhatatlanul megnyugtató volt a közelemben érezni őt, magamhoz ölelni és mélyen beszippantani az illatát, amit minden nappal egyre inkább igyekeztem felidézni de sosem ment igazán, most mégis itt volt és megnyugtatott. Még ha egy kicsit piszkáltuk is egymást, mindez eltörpül ahhoz képest, hogy ez a fránya hiány felülkerekedik felettem és nem akarok mást csak elveszni ebben a pillanatban így egymás karjaiba láncolva. Azt hiszem így akarok meghalni. – Én is nagyon szeretlek téged. Csak gondoltam jobb ha tudod, hogy nem múlik el az én szerelmem sem olyan könnyen. – széles mosolyra húztam a számat, mit se gondolva arra, hogy esetleg mennyire furcsán vagy betegesen jön ez most ki. Szeretek vele lenni. Tényleg. Ha minden áron mondanom kell valamit, akkor azt hiszem azt mondanám, hogy ez és ilyen a szerelem. – Ez jól hangzik! – annak érdekében, hogy még véletlenül se felejtsem el „begyűjteni a jutalmam” lehajolok hozzá, miközben ő meg csipeszkedni próbál. Tökéletesen időzített pillanat arra, hogy csókkal jutalmazzuk egymást. Hiányzott már, hogy a barátnőmmel lehessek és van egy olyan érzésem, hogy ez az érzés kölcsönös volt. Ám mindennek, még a csóknak is egyszer véget kell érnie s, bár nagyon önzőnek tűnhetek és akár még fukarnak, de máshol akartam lenni. Egy olyan helyen, ahol nem kell attól tartanunk, hogy esetleg tudják kik vagyunk, vagy legalábbis róla tudja valaki, hogy ő kicsoda lehet. – Ne aggódj, legközelebb mondhatom azt a szüleimnek, hogy a nővéremhez megyek de nem leszek ott. Vagy esetleg átnézek Roquetaillade-ékhez, csak úgy. Ezek a dolgok elég hihetőek velem kapcsolatban, meg talán, hogy egyéb rokonokat van kedvem látogatni, bár szerintem nekik édes mindegy, hogy hol vagyok. – úgyis jól megvannak egymással, mondhattam volna, viszont vannak olyan pillanatok, amikor a drága szüleink észre veszik, hogy ott vagyunk és kénytelenek megdicsérni egy-egy érdemünk miatt. – Ameddig csak szeretnéd és úgy nem érzed, hogy haza kellene jönnöd. – magyarázok, de reményeim szerint minél többet. Elindulunk, végre.
