Rusty Lync

Egy kedves mosolyú fiatal nőnek ismernek, aki készségesen segíti azokat akik segítséget kérnek. Gondoskodónak tartanak, szeretteimet óvom, támogatom ahogy csak tudom. Olykor nem kell nagy dolog, csupán egy elölelés, egy kedves mosoly vagy pár biztató szó. Végtelenül hűséges és kiváló titok tartó vagyok. Legyen szó bármilyen lelki bajról, ha magányosan üldögélsz valahol az iskolán kívül, megjelenek melletted és csendesen figyellek. Ha akarod elmondod, ha nem nem erőltetem. De ha arra adod a fejed, hogy elmondod, igen jó hallgatóság vagyok. Minden szavadra figyelek és míg beszélsz azon gondolkozom, hogy segíthetnék enyhíteni bánatodon. Egyesek szerint túl komoly vagyok, nem vagyok annyira játékra fogható, mint a többiek.

Csendességemmel és szűkszavúságommal sokakat zavarba ejtek. Ne vedd magadra, nem ellened irányul. Csupán nem bízom eléggé az emberekben. Ha rád emelem haragos tekintetem jobb ha összehúzod magad, ha szerencséd van falka tag vagy és haragom úgy ahogy hamar elillan. Elég vad vagyok és agresszív, mit csendesség mögé bújtatok. Ha eljátszod bizalmam és vagy olyan pofátlan, hogy segítséget kérj tőlem készülj fel egy -vagy több - pofonra és egy jókora fejmosásra. Utána orrom alatt morogva úgy is segíteni fogok, de ne várd, hogy ugyan olyan szelídséggel szóljak feléd, mint előtte.

Hol is kezdjem? Talán jobb lenne, ha farkas éveim előttről, mikor még ártatlan gyermek voltam. Igen, ez lesz a legjobb.
Édesanyámmal Írországban éltünk. Dublin-tól talán egy órányi tanya világban. Apámat nem ismertem, anyám nem is beszélt róla. Ez volt mind a kettőnk lelki világának a legjobb. Mivel folyamatosan dolgozott -vagy a haverjaival rontotta a levegőt- testvéreimre voltam bízva. Ők pedig belátták akkorra, hogy a túlélés kulcsa az egyén. Makacsak, kiállhatatlanok és mindemellett önzők voltak. Egyedüli lányként, pedig az ő stílusukat vettem fel. Valamennyire szégyenlem, valamennyire nem de hamar megtanultam verekedni, ugyanis a hisztijeim csak egy-egy -jobb esetben kimért- pofonnal jutalmazták.
Két éves voltam, mikor anyánk megint várandós lett. Igaz alig tudtam magammal kezdeni bármit, de vártam az öcsköst, mintha csak a messiás lenne. Talán, hogy ne legyek egyedül. Ne érezzem magam teljesen feleslegesnek.
A beilleszkedéssel sok problémám akadt. Nem nyitottam senki felé, aki felém nyitott támadtam, mintha muszáj lett volna, mintha csak erre lennék képes. Valamivel később pedig megnyugodtam. Talán ez a legjobb szó arra, hogy nem akartam mindenkit, minden áron bántani. Az öcsémet szerettem, talán ő is engem. Bárki kezet mert emelni rá, ott termettem, hogy megvédjem. Ezt viszont sosem használta ki, nem kereste a bajt. Mivel anya nem igen nevelt minket, magam próbáltam olyanná lenni, mint amit a többiek anyját láttam.
A mugli iskolában egyre jobban forrt ki jellemem. Váltam csendes megfigyelővé, óvó nővérré és nem egyszer balhés kölyökké. Amint bekerült öcsém az iskolába egyre többször álltam az igazgatóiban, mert képes voltam nekimenni a nagyobbaknak is, ha célpontjuk kistestvérem volt.
Tíz éves voltam, amikor hazafelé sétáltunk és a csalitosban nem vettük észre a villanó szem párt. Öcsém boldogan csicsergett, mivel megmentettem a valagát, hálás volt, hogy nem lett kék-zöld és nem pihent naplemente a szeme alatt. Hangosabban hallottuk  a neszelést, ezért mind a ketten megszaporáztuk lépteinket. Amint a szőrös lény kiugrott, eltaszítottam a fiút, hogy rohanjon haza, míg nekem a vállamba mart, meg ahol ért. Amíg vállamat fogta próbáltam orrába nyúlva a porcot megfogni, esetleg elpattintani, sikertelenül. Nem emlékszem hogy menekültem meg, ahogy arra sem, hogy kerültem a kórházba. Hosszas lábadozást követően kerültem haza, ahol nem változott semmi. A fivéreim ugyan olyan gyökerek voltak, a kis öcsém pedig ugyan olyan védtelen. Bepótolva  a hiányzásom telt az idő. Egészen a következő holdtöltéig. Még tisztán emlékszem ahogy a padlót karcolom, ahogy csontjaim elvesztik szilárdságukat, majd újra megszilárdulnak. Ahogy izmaim szakadnak, újra összeállnak egy másik lényt formálva.
Anyám és két fivérem egy rácsos valamibe zárt és elvittek pár lovasnak mondván, hogy egy vad, amivel szórakozhatnak. Kiengedtek, kiugrottam és visszapillantottam titokzatos lidérclángként izzó szemeimmel, de félelmem erősebb volt, minthogy a "tömegnek" rontsak. Az erdő felé rohantam. Hiába a ragadozó ösztön, mikor a félelem nagyobb úr bárminél. Nem sokkal ezt követően lovak dobogása verte fel az éjszakai csendet. Megállva tekintettem hátra, mikor éles, hasító fájdalom mart jobb lapockámba. Sántán ugrottam előre, hogy életem mentsem. Egy borz vájta üregbe fészkeltem magam, ott lelve biztonságot a lovasoktól. Ahogy pedig a Hold hanyatlott és az eget a Nap kezdte uralni, úgy váltottam le bundám. Emberként reszkettem az odúban, s csak értetlenül vártam. Némi erőt véve magamon kimásztam és karom magam előtt keresztezve próbáltam ösvényt találni az erdőből. A betonon lépkedve egy sofőr félre húzódva adott rám egy pulóvert, magam pedig teljes némaságba burkolódzva hagytam, hogy az autójába rakjon. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a kórházba vitt. Hiába kérdeztek az orvosok bármit, nem feleltem. Nem akartam és nem is volt mit mondanom. A rendszerben megtaláltak, kimentek megnézni, milyenek a körülmények, majd látva a neveletlen bagázst, a szűk helyet és az anyánkat, mindnyájunkat kiemeltek. Árvaházba helyeztek, elválasztva fivéreimtől. Azóta nem tudok semmit a volt családomról.
A következő holdtölte az árvaházban ért, ahol az egyik nevelőt majdnem megmartam, míg a pincébe toloncoltak. Hallgattak az esetről és minden eshetőségre felkészültek. Ahogy arra is, hogy leendő családomat nem avatják be a teliholdas hóbortomba.
Így sikerült kiadniuk egy fiatal párnak. Volt még rajtam kívül egy lány. Kedves volt, meg viszonylag jól ki is jöttünk. Nem piszkálta a saját terem, én se az övét, mondhatni ez volt a legszentebb dolog kettőnknél. Azt hittem, én naiv- hogy itt minden rendben lesz. Hogy nem kell tartanom semmitől. Egészen addig míg újra el nem érkezett a telihold. Ahogy változtam, próbáltak olyan helyre rángatni, ahol nem különösebben érhetek el bármit és a házban sem. Így a lépcső alatti raktár. Hiába küzdöttem, hiába vonyítottam, kapartam az ajtót, nem nyitották ki. A fenevad pedig igen erős, az ajtón vájtam magamnak lyukat és törtem ki a tömör falak közül. Másnap hajnali fénye pedig egy árokban talált. Akkor szerencsésnek mondhattam magam, hogy a környéken maradtam, hogy nem rohantam ki a világból. Hazafelé pedig anyámékkal találkoztam, akik haza toloncoltak. Akkori szüleim meleg vizet engedtek a kádba, engem pedig betessékeltek a fürdőbe. Új apám oda lökött, ránehézkedett lábamra, míg kezével az enyémet fogta le. Anyám pedig pengével ejtett rajta mély sebet. Belenyomta a vízbe, próbáltam fészkelődni és kiszabadítani sérült tagom. A másik lány lélekjelenlétének köszönhetően éltem túl. Hívta a rendőröket az első segély kérésemre. Azonnal elvettek minket a családtól, én pedig épülhettem fel. Féltem mindenkitől, mintha mindenki bántani akarna. Mintha mindenki életemre akarna törni. Az élni akarásnál pedig nincs erősebb.
Ekkor jelent meg az életemben Eddie. Ő vett magához, amint örökbe tudtak adni. Ahogy vele sétáltam, egy apró tarka macskát láttam meg egy sikátorban. Csont és bőr volt, járni nem tudott, szemei pedig gyulladtak voltak. Félve kérdeztem meg, hogy magamhoz vehetem e, ő pedig rá bólintott. Az erdei kabinban helyezett el, sok hozzám hasonlóval. Tudásának hála a kis tarka macska felépült, lassacskán pedig macska formája is lett. Cila volt a legjobb barátom, amiért Apa megengedte, hogy velem maradhasson, mindig készségesen segítettem a kabin körül, elláttam a tyúkokat és gondoztam a növényeket. Bármit kért igyekeztem legjobb tudásom szerint cselekedni. Ezzel a kis cicával egy világot adott nekem, reményt. Az ő erőteljes és fáradhatatlan munkájának hála nem lettem annyira zárkózott, Úgy ahogy mertem bízni. Ő motivált és motivál mind a mai napig, hogy segítsek másoknak.
Tizenegy évesen én is megkaptam a levelet. Ugyan értetlenül néztem a papirost, meg Apára, támogatott és segített megvenni mindent, amire csak szükségem lehetett. Számomra egyértelmű volt, hogy Cila fog velem jönni, hogy ő lesz velem azon a szakaszon, ahol Apa nem lehet.
A kezét fogva sétáltam a peronon, majd a búcsú pillanatában könnyekkel a szememben ugrottam a nyakába, mielőtt a vonatra felszálltam. Az első évem meglepő dolga a teszlek süveg döntése volt, mivel Hugrabug házba sorolt. Hamarabb gondoltam volna magam Mardekárosnak, de egy rossz szavam nem lehet. Furcsa volt olyanokkal lenni, akik nem néztek ki, akik nem akartak életemre törni, mégis nehezemre esett bízni bennük. Bízni bárkiben, elfogadni az önzetlenül felém nyújtott segítő mancsot. A hiányzásaim ellenére igen jól teljesítek az iskola padban. Mondhatni az ami érdekel nagyon megy, ami kevésbé, az meg csak azért mert köze van ahhoz amit szeretek. A számokkal nagyon is jól bánok annak ellenére, hogy nem szeretem őket, amolyan plátói szerelem van a számok és köztem. Mindennél nagyobb hangsúlyt fektetek a növény ismeretre, bájital főzésre és a farkasok anatómiájára. Nem hátrány ha sajátommal tisztában vagyok.
Ahogy nőt kis falkánk létszáma én úgy segíttettem a falakon belül őket. Kisebb nagyobb csínyekben az én mancs nyomom is ott van, bár mindig próbálok egyfajta határon belül maradni, nem megtagadva magam. Sajnos itt is felmerültek olyan problémák, hogy mágia helyett ököllel oldottam meg a problémát, de sajnos meghatározó éveimben ez volt. Belém ivódott.

Egy alacsony hölgyeményt látok. Enyhén kerek arccal, világos, egymáshoz egész közel ülő szemekkel. Vöröslő hajam általában összefonva, felkontyolva hordom. A szemfülesek észrevehetik a bal oldalon tincsbe font vörösbegy tollat. Jobb fülemben, a porc felső részében egy karika fülbevalót lehet felfedezni. Arcomon csak
a hozzám közelállók láthatnak vidám, őszinte mosolyt, mások csupán egy szende, vagy épp sunyi féloldalas mosolyt kapnak. Vállamon és hasamon harapás nyomok. Emlékeztetve újjászületésemre. Ahogy felemelem kezem csuklómon megannyi apró vágás valamint jobb lapockám alatt heg éktelenkedik mementót hagyva számomra az emberi félelemről. Ha emberek közé megyek egy bőr karkötővel fedem el, mit már olyan rutinnal veszek fel, mint más a szemüvegét.