Evanora Snyde

Az ágyamon feküdtem és egyenesen a plafonra meredtem. Laurie töretlen lelkesedéssel beszélt nekem továbbra is, talán már megszokta, hogy ha Theo-ról kezd el éppen áradozni, akkor gyakran csak távolba meredő, semmitmondó tekinteteket kap. Mármint, Laurie esetében majdnem nehéz akkor is szóhoz jutni, amikor egyszerűen csak fellelkesül, hát még amikor a plátói szerelméről van szó… Már rég feladtam, hogy megpróbáljam követni, vagy csak megérteni a dolgot. Egészen eddig. Most viszont, hogy megkaptam apa levelét, majdnem bűntudatom van, amiért eddig sosem vettem igazán komolyan.

"Kedves Evanora!

Tudom, hogy mennyire megviselt a hír, hogy itt kell hagynod a Roxfortot, és átsorolásra kerülsz az Ilvermony-ba, ahogy azt is tudom, hogy sok kis barátodtól milyen nehezen fogsz tudni elválni. Emiatt sokat beszélgettünk édesanyáddal, és úgy döntöttünk, hogy az Amerikába való költözést kitoljuk pár hónappal, így az ötödik évedet még a Roxfortban kezdheted, és nem kell annyira rohanni a búcsúzással.

Puszil,
édesanyád és édesapád"

Amikor anya és apa közölték, hogy elköltözünk, egy világ dőlt össze bennem. Nem értettem, hogy miért ne lehetne a vállalkozást innét Angliából vezetni, de hiába érveltem vele, hogy mennyivel jobb is itt nekem, ők nem tágítottak. Azt nem engedték, hogy egyedül éljek, más élő rokon híján pedig nincs kinél maradnom. Tavaly karácsonykor eldőlt, Amerikába költözünk. Eredetileg rögtön a évzárásra tették a költözést, de felkészítettek rá, hogy akár előbb is megtörténhet. Ezért is, amint sikerült lenyugodnom, elkezdtem megírni a leveleket, de ahogy Ian-hez értem, nem tudtam mit írjak. Szerettem őt, úgy éreztem, ő tökéletes. Kedves, megértő, sosem ítélne el… Pityeregve, sokadik próbálkozásra sikerült csak megírnom. Nem volt szívem hozzá, hogy leírjam, ahogy annál többet is érdemelt, hogy egy levélen keresztül halljon erről. Mindössze annyit írtam, hogy amint visszamegyünk az iskolába, beszélnünk kell. Próbáltam minél szebben fogalmazni, hogy ne kavarjam fel, így is elég nehéz volt, amikor elmondtam neki.

"Kedves Ian!

Sajnálom, hogy csak most tudok neked válaszolni, az ünnepek és a család teljesen magával ragadott ez elmúlt napokban. […]A következő tanévet illetőleg, remélem minél hamarabb tudunk majd találkozni. Nagyon sok mindent szeretnék neked elmesélni, jót és rosszat egyaránt.

Csókol,
a te Norád"

Arra viszont nem is gondoltam, hogy milyen nehéz lesz majd szemtől szembe elmondani. Pedig nagyon sokáig gondolkoztam rajta, hogy mit is kellene mondanom, rengeteget gyakoroltam a tükör előtt, ahogy viszont ott álltam… Egyszerűen nem jött szó a számra. Éppen csak kibírtam nyögni, hogy szakítani akarok, és már ki is buggyantak a könnyek.
- Sajnálom, Ian. Én… Én tényleg sajnálom, de szakítanunk kell…
Szipogtam, egyszerre fájt, hogy végleg itt kell őt hagynom, és hogy nem tudok mit tenni, csak fájdalmat okozni neki. Utáltam önmagamat, a tehetetlenségemet, és ezt az egész szituációt. Képtelen voltam elmondani neki, hogy mennyire fáj ez nekem is, hogy én nem akarok Amerikába menni. Nem is tudom, utólag visszaemlékezve már nem is emlékszem, hogy elmondtam-e neki, hogy anya és apa megörökölték az amerikai vállalkozást, amit még apa nagyszülei ágáról kezdett valaki kint, hogy muszáj elköltöznünk. Szinte elsötétült minden, elmenekültem. Ahányszor csak láttam őt, mindig ugyanúgy fájt. Próbáltam elkerülni, de az, hogy mindketten a Hugrabugban vagyunk, rettenetesen nehézzé tette a számomra. Arról nem is beszélve, hogy ez alatt az 1 év alatt már teljesen összeszoktunk, ugyanazok voltak a kedvenc helyeink, ugyanahhoz a baráti társasághoz ültünk ebédnél… Szinte már vártam a nyarat, hogy elköltözzünk, és végre egy kicsit könnyebb legyen minden. Apa levele viszont teljesen lesokkolt.
- Laurie, egy kicsit várj. Tényleg, csak egy icike-picikét.

’’Kedves apa és anya!

Köszönöm, hogy gondoltatok rám, de tudom jól, hogy mennyi gonddal jár a költözködés. Nem szeretném, ha miattam szerveznétek át mindent.

Ölel és puszil,
Nono”

Meg kellett írnom apának, hogy ez így nem lesz jó. Viszont azt sem akartam, hogy aggódjanak értem, így meglehetősen rövidre fogtam a levelemet. Bár rettenetesen bűntudatom volt, amiért nem írtam le nekik, hogy mi a problémám, hogy miért is akarom hirtelen, hogy inkább menjünk, úgy éreztem, ez nem olyan dolog, amit velük akarnék megbeszélni. Szeretem őket, imádom, de egyszerűen olyan kényelmetlennek érezném… Így inkább magamban tartottam az egészet. Visszamásztam a baldachinos ágyra, menet közben még begyűjtöttem a Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, amit még a múltkori roxmorts-i hétvégén tankoltam fel és kibontva tettem le Laurie és magam közé, hogy tovább hallgassam szerelmetes csacsogását.

A háta közepéig érő, dús, sötétbarna haj, és nagy, zöld szemek. Arca vékony, enyhén hosszúkás formájú. Viszonylag magasnak nevezhető, amíg alkatra határozottan átlagos, ugyanis a sport elég messze áll tőle, amíg az étvágyával az elmúlt időszakban elég komoly problémák voltak. Bőre sápadtan fehér, mint a legtöbb angliainak, és nagyon fél, hogy vajon mennyire fog majd Amerikában leégni. Öltözködés terén sem feltétlenül válogatós, bár leggyakrabban nadrágban lehet látni, a szoknyákat nemigen kedveli. A legjobban a hosszú ujjú felsőket szereti, így amíg az időjárás engedi, ő inkább visel ilyet, mintsem pólót. Amíg a trikókat kifejezetten utálja.