Marius & Martin ~ when you get married, you are marrying into the whole family

Marius & Martin

éhány hete már annak, hogy berendezkedtem Roxmortsba. Most, hogy Otto hazautazott, egészen csendessé és eseménytelenné váltak a napjaim, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy a korrepetálásra szoruló diákok is elhagyták az iskolát.
Az unalomnak egy napokkal ezelőtt érkező bagoly vetett véget, amikor visszaparancsoltak Nürnbergre. A hónom alatt lévő tekercsekkel léptem be a konferenciaterembe, ahol a projektvezetőnek átnyújtottam a velem kapcsolatos kísérlettel való fejleményeket. Olyan kérdésekre akarnak választ kapni, hogy a legutóbbi telihold során mennyire őriztem meg a tudatomat, vagy hogy mennyire visel meg a hold váltakozó állása. Nem titkolt szándékuk az sem, hogy egy olyan főzetet dolgozzanak ki, amellyel irányítani lehet az átváltozásokat.
Talán egy órát tanácskoztam velük, így nem csoda, hogy megkönnyebbült sóhajjal hagyom magam mögött a kutatók csoportját. Zsebre süllyesztem a kezeimet, és elindulok a véget nem érő folyosón, ami kivételesen tele van élettel. Napközben folyamatosan jönnek-mennek az emberek, mindenki igyekszik a maga területén valami nagyszerűt alkotni. Egy olyan embert sem ismerek közülük, aki ne venné komolyan a munkáját.
Köszöngetve kerültem ezeket a nagyszerű varázslókat és boszorkányokat, miközben azon töprengek, hogy mivel töltsem a délutánom hátralévő részét. Egyelőre nincs kedvem visszautazni Roxmortsba, abba az álmos kis angliai faluba, hiszen sokkal jobban élvezem Nürnberg nyüzsgését.
Bekanyarodok a következő folyosóra, amely a kijárat felé visz. Itt már jóval kevesebben járnak. Alig találhatóak itt termek, további folyosók sem nyílnak belőle, lényegében inkább csak egy hosszú, fáklyákkal kivilágított szakasz, amit minél hamarabb le akarsz tudni. Itt botlok bele egy olyan személybe, akire egyáltalán nem számítottam.
− Marius! Micsoda meglepetés – köszöntöm kinyújtott jobbal, amikor közelebb érek hozzá. Talán nem kellene ennyire meglepődnöm a jelenlétén, bár tény, ritkán futok össze olyan emberekkel, akik másik országokból csatlakoznak hozzánk.
− Mi járatban erre? – érdeklődök udvariasan, miután elhúzom a kezemet. Akárhányszor végigmérem ezt az embert, nem értem a nővérem álláspontját. Azt állítja, hogy nem bízik benne, és nincs is elragadtatva tőle, pedig ha egy kicsit is a családunk érdekét nézné, akkor Marius nagyszerű szövetségesünk lehetne. Én legalább is eddig még nem találtam semmi kivetnivalót a viselkedésében.
− Ha a nővéremet keresed, akkor sajnos, el kell keserítenem téged, de nem tartózkodik idebent – teszem hozzá, hiszen ha abban a reményben érkezett, hogy a testvéremmel találkozzon, akkor sajnos ez egy teljesen elveszett ügy. Rajtam kívül talán apánk dolgozik valahol idebent, de úgy tudom Anita otthon van.

A nürnbergi kazamatákban ugyanúgy visszhangzott a léptem, mint a megannyi másik alkalommal, amikor itt jártam. Jónéhány alkalommal jártam már itt, ilyen-olyan különböző okokból. Legfőképpen a Sárkány Lovagrend értekezletei hoznak erre a sötét, nyirkos helyre. Valamiért a fejesek ezt a helyet preferálták egy felszíni épület helyett. Muglik esetében megérteném, ha valamilyen apokaliptikus esemény esetén bunkernek akarnák használni, de elég köztudott, hogy a legtöbb valamire való varázsló nem igazán fél a mugli fegyverektől. Persze, nem panaszkodom, az én fajtám úgyis jobban bírja a sötétséget...
Mostani látogatásom is hasonló célból volt, mint a többi, noha a körítés egészen más hozzá. Leendő feleségem szülei áthívtak egy közös ebédre, annak reményében, hogy Anita meg én kicsit megtörjük kettőnk között a jeget (mondhatni, én törjem meg Anitánál, ő nem hiszem, hogy túl nyitott). Persze, a stratégiailag megkérdőjelezhetetlenül legjobb eljárás az volt, hogy mindezt a lány teljes tudtán kívül szervezzük meg. Mert az eddig olyan jól működött...
Egy nappal korábban érkeztem Nürnbergbe, annak reményében, hogy egy kicsit jobban megismerjem a várost. Bár a katakombákat már ezer-meg-egyszer bejártam, magában a városban nem volt még sok tennivalóm, és ez könnyűszerrel megváltozhat a holnapi nap folyamán.
Mindazonáltal az egyik első uticélom mégis a Lovagrend főhadiszállása lett. Mindamellett, hogy bejelentést tegyek roppant izgalmas életem minden percéről, volt itt valaki, akivel szerettem volna egy pár szót váltani. És kisvártatva...
− Marius! Micsoda meglepetés! − Martin egy kicsit meglepődött, amikor meglátott az étkezdétől elvezető folyosón. Jóvágású fiatalember, bár nem épp a legkifürkészhetőbb a világon, eddigi tapasztalataim szerint. Szüleihez hasonlóan, nála is sikerült viszonylag jó benyomást keltenem Japánban. Épp ezért gondoltam, hogy tudnék vele beszélni a nővéréről, konkrétan, hogy hogyan kell őt kezelni, hogy úgy mondjam.
Persze, egyből úgy gondolta, hogy Anitát keresem, és tudtomra adta, hogy jelenleg nincs a közelben. Remek. Így nem kell attól tartanom, hogy esetleg lelövöm a holnapi terveket. Persze, ha Martin tudja tartani a száját...
− Nem baj, most nem őt kerestem. − Válaszoltam meg aggályait. Úgy tűnt, a szülők őt sem avatták be a holnapi látogatásomba. − Épp csak benéztem ide, hogy tegyek egy helyzetjelentést. − A szokásos papírmunka persze nem maradhatott ki a napirendemből akkor sem, ha épp nem a könyvelői irodában voltam.
− Tulajdonképpen, veled szerettem volna váltani egy pár szót... Persze, ha nem vagy nyakig a papírokban. − Lehet, az általában elegáns kinézete sugallta, de Martin olyan embernek tűnt, akivel ez rendszeresen előfordulna. Ugyanakkor, olyan embernek is tűnt, aki körbe tud vezetni Nürnberg számomra vad-idegen utcáin, ha úgy adódnak a dolgok...

Marius & Martin

gen kicsinek tartom az esélyt arra, hogy Mariusszal itt fussak össze, azonban egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. Nem mondhatom azt, hogy rendes embernek tűnik, hiszen fogalmam sincs milyen is valójából, azonban amit eddig mutatott magából az bőven elég ahhoz, hogy a semleges, enyhén pozitív megítélésű emberek közé soroljam őt. Máskülönben nem is állnék le vele beszélgetni, bár ebben az is benne, hogy kötelességemnek érzem tájékoztatni őt, Anitát nem fogja idebent megtalálni. Legutóbb, amikor még a városban voltam, akkor tudomásom szerint a nővérem nem is szívesen mozdult ki nappal, bár tény, a Rend katakombáinak a bejárata előtt továbbra is fenntartanak egy olyan termet, amelybe hopponálni tudunk.
− Ó, akkor a Rend ügyeit intézed – állapítom meg biccentve, bár nem szokásom túlságosan belefolyni mások projektjeibe. Tudom, hogy rám pontosan mik tartoznak, és mely feladatokkal láttak el. Lehet, hogy én vagyok ilyen titoktartó a saját kutatásaimmal kapcsolatban, és mindenki más szívesen mesél a Rendben belülieknek, de én többnyire megtartom magamnak meg a projektvezetőknek az információkat.
Amikor azt említi, hogy engem keresett, meglepetten vonom fel az egyik szemöldökömet. Mármint, nincs ezzel semmi probléma. A leendő sógoromnak egyébként sem mondanék nemet, főként, ha esetlegesen segítségre szorul.
− Csupa fül vagyok – süllyesztem zsebre a kezeimet, majd halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. – Teljesmértékben ráérek. Már elintéztem mindent, ami szerettem volna. Viszont, ha beszélgetni szeretnél, akkor azt javaslom, válasszunk egy ennél kellemesebb helyet hozzá.
Elvégre, ki szeretne egy nyirkos, hideg folyosón társalogni? Ez a város tele van különféle, kényelmesebbnél kényelmesebb helyekkel.
− A közelben található egy elég előkelő bár, ha gondolod, akkor akár beülhetünk oda is. – Remélem, kedveli az italt, legalább is, a férfias beszélgetésekhez legalább egy pohár whisky dukál, vagy annál is drágább ital. Elképzelni sem tudom, hogy mégis mit szeretne tőlem, mégis intek a kijárat irányába, s elindulok arra, bízva abban, hogy követni fog majd.

− Nem hangzik rosszul... Amúgy is kíváncsi vagyok a város kevésbé Sárkányrendes részére is. − Bár lehet, korai még elszólnom magamat, de úgy tűnt, hogy Martin hozzám hasonló hullámhosszon definiálta a "baráti beszélgetés" fogalmát. Bár a vámpírok (és ezzel együtt a dhampírok) jól ismertek a sötétség iránti toleranciájukról (és gyakran preferenciájukról), kezdtem roppant unalmasnak találni a katakombákban való, már-már nyomasztó mennyiségű fel-alá botorkálást és bármiféle alkohol- vagy nikotinalapú kikapcsolódás teljes hiányát. Reakciójából ítélve, ezen véleményem első részét legalábbis Martin is osztotta.
Kissé megnyugtatott, hogy nem szakítottam meg őt semmiféle teendőben. Nem tudtam sokat arról, hogy milyen nemű munkát végez a Rendnek, azt viszont igen, hogy nálam például sokkal aktívabb tag. Néhány, a főhadiszállás különböző részein elkapott mondatrészlet alapján felért egy kisebb csodával Martint teljesen szabadon látni. Persze kétséges, hogy ezek az illetők olyan gyakran szóba elegyedtek volna vele, hogy ilyen sztereotípiákat kellőképpen alá is tudjanak támasztani. Biztos elfoglalt, de ha apámnak van szabadideje a Rend mellett, akkor minden bizonnyal nekem sem csak szerencsém van, hogy elkaptam.
Intett a kijárat irányába, majd lassan el is indult, valószínűleg az általa említett kellemesebb, elég előkelő bárba. Én, jobb alternatívám nem lévén, követtem. Nem kell ezt félreérteni, persze... Sosem voltak aggályaim afelől, hogy egy helyi bárban egy pohár valami felett beszéljem el, ami éppen a lelkemet nyomja, vagy másokat hallgassak, ahogy ugyanezt teszik. Elgondolkoztam, hogy Anita vajon mennyire nyílna meg ilyen módon, egy ilyen helyen? Vagy, hogy szokott-e inni egyáltalán? A másodperc töredékéig fontolgattam, hogy megkérdezzem Martint, de hamar elhessegettem a gondolatot. Lesz még arra idő.
− Csak szólok, hogy ha túl drága az ital, veled fizettetem ki! − vetettem oda vigyorogva. Persze, nem állt szándékomban ilyen galád tett elkövetése. A könyvelő nem éppen a legjövedelmezőbb állás a világon, de egy pár pohárra futja az én büdzsémből is. Persze, ha nem egyből Dom Perignon-nal vagy valami hasonló kaliberű itókával kezdünk, amit valahogy nem nézek ki belőle. Amúgy is, hogy nézne már ki, ha egyből pezsgőzni kezdenék a jövőbeli sógorommal az első közös iszogatás alkalmával?

Marius & Martin

ki értékelni tudja a város megmaradt középkorias varázsát, annak felejthetetlen élményeket tud nyújtani – mosolyodok el halványan a városra vonatkozó szavaim közben, bár tény, a világháborúk és a muglik rohamos modernizációja miatt már ez sem teljesen a régi, mégis akadnak olyan épületek, városrészek, amelyek magával ragadják az embert.
− Én legalább is mindig olyan személy voltam, aki félig a múltba tekint, és megbecsüli azt, amit az ősei felépítettek. – Elvégre, nem vagyok tősgyökeres nürnbergi, mégis a családom sok pénzt ölt a város fejlődésébe. Nem csak manapság, hanem már akkor is, amikor a Rend még születőbe volt. Épp ezért gondolom azt, hogy mások kemény munkáját én sose rombolnám le, sőt inkább büszkeséggel telt az érzés, amikor a régi épületek között járok, és arra gondolok, hogy vajon melyik ősöm nyomdokaiban lépdelhetek éppen.
− Egyébként a muglik szeme elől rejtve van a hely, viszont nem kifejezetten csak a Rend tagjai járnak oda. A környéken lévő varázslók előszeretettel gyűlnek össze ott – teszem hozzá, hiszen fogalmam sincs, hogy Marius mennyire szeretne privát dolgokról beszélgetni, de azon a helyen megbízható emberek fordulnak meg, és talán az a bár az első, ami az eszembe jut, ha arról van szó, mit mutatnék meg neki.
Elindulok hát, de nem veszem sietősre a figurát, hiszen teljesen felesleges. Nem kapkodok, nem várnak sehol, a leendő sógoromra pedig mindig hajlandó vagyok időt szakítani, elvégre ezt követeli az illem.
− Ó, ha ennyire gondot okozna, akkor ne aggódj, szívesen meghívlak – vigyorodok el, kicsit sem felvágva azzal, hogy megtehetem. Merthogy nagyon sok mindenről úgy tartom, hogy megtehetem. Nem csak azért, mert varázsló vagyok, vagy aranyvérű, hanem azért is, mert Németországban és a környéken a Sárkányrendnek köszönhetően amúgy is tiszteletnek örvendünk, ehhez pedig hozzátársul a tény, hogy félig von Schwellenberg, félig pedig von Regenstein vagyok. Épp ezért is hiszem, hogy az élet rengeteg dologgal kapcsolatban a kezemre játszik. A gondolataimba merülve nyitom ki a folyosón végén lévő ajtót, de még ezernyi lépcsőt meg kell másznunk, mire a felérünk a várba.
Szerencsére a Rend vezetősége gondoskodik a turisták fogadásáról és a várban található összes épület hozzájuk tartozik, ezért talán nem is annyira feltűnő, hogy van egy épület, amelyből néha-néha emberek bukkannak fel. Szükség van a felszíni kijáratra is, hiszen ha a muglik közé megyünk, akkor mégsem hopponálhatunk nyilvánosan. Ez így sokkal kényelmesebb megoldás.
Erről a kis épületről pedig egyébként is az a hír járja, hogy afféle irodai épület, tehát a látogatóknak eszük ágában sincs benézni ide.
Mélyen a levegőbe szippantok, amikor kilépek a gyér napsütésbe. A főhadiszállás enyhén dohos levegője után jól esik egy kis környezetváltozás. A napfény miatt pedig feleslegesen aggódnék, Marius a nővéremmel ellentétben képes nappal is közlekedni, ezért sem kérdezek rá, hogy ez nem okoz-e neki gondot.
− Tényleg nincs amúgy messze. Csak át kell vágni egy csapat turistán, lemenni a várból, és az egyik közeli sikátorban van az átjáró – utalok arra, hogy továbbra sem szándékozok varázstalanok között iszogatni, amikor annál sokkal jobb helyek is akadnak, és minőségibb italokat lehet ott kapni. Lehet, hogy túlságosan sznobnak tűnök emiatt, de én egyáltalán nem bánom. Ha megtehetem, hogy megengedjem magamnak a legjobbat, akkor miért érném be kevesebbel?

− Hm, érdekes. Lehet, egyszer még turistaként is eljöhetnék ide... − kommentáltam Martin leírását Nürnbergről. Tény, hogy Dortmund sem éppen egy ma született város, viszont az iparosodás és a világháborúk miatt nem sok emlékeztető jegye maradt korának, egy pár vártól és régebbi háztól eltekintve. Sokan (röstellve bevallva, köztük én is) főleg a focicsapatuk miatt ismerik egyáltalán a várost, holott Nürnberg inkább a történelme miatt ismeretes. Arról viszont nem tudok sokat, mert csak öt osztályra való mugli végzettséggel büszkélkedhetek.

− Nem kell aggódj, csak vicceltem! − nevettem el magam, eleresztve a fülem mellett a halvány felvágást. Végtére is, megteheti könnyűszerrel, de eszem ágában sincs kihasználni Martint. Nem vetne kifejezetten jó fényt rám, és épp elég már az is, hogy Anita már így is inkább elkerülne, ha tehetné.

Martin után nem sokkal lépek ki a vár fedele alól. Szerencsére nem süt túl erősen a nap, úgyhogy nem kell napszemüveget vennem. Bár az ebben az évszakban nem lenne túl meglepő egy merő halandótól sem (hogy egy, az őseim által előszeretettel használt szófordulattal éljek), élvezem az olyan időszakokat, amikor kicsit elfeledkezhetek fajtám gyengeségeiről. Sokkal kevésbé akadályoz, amikor a változatos ügyes-bajos dolgaimat kell intézzem, főleg, ha ezzel együtt még el kell kerüljem a varázslók által általában potenciálisan okozható feltűnést is.

Körülöttünk sorakoztak a vár belső udvarán látható, változatos régi házikók, épületek, meg persze az egész komplexumot körülvevő falak is. Turistaszezon lévén, persze nem egy rövidpólós, fényképezőgéppel vagy selfie-bottal felszerelt csapatot lehetett látni a látványosság területén. Az enyhébb napsütés által okozott némiképpen hűvösebb klíma csak fokozta a mennyiségüket. Nyilván, közülük senkinek nem volt fogalma a vár alatti katakombákról, a Sárkányrend pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy ez így is maradjon. Mindazonáltal, ettől függetlenül a hely nem egy New York Times Square, és még így is gond nélkül navigálható.

− Nos akkor, mutasd az utat! − A varázslók köztudottan szeretik diszkrétebb helyeken felhúzni változatos gyülekező helyeiket, bár a sikátorban eldugott bárok, vendéglők meg egyéb helyek ötlete a muglikat is szokta foglalkoztatni. Ami tapasztalatom van eddig az ilyen helyekkel, az alapján a Martin által felkonferált hely elég ígéretesen hangzik.