Meleg volt. De ez nem tántorított el attól, hogy elkezdjek főzni valami finomat a családnak. Mindenki elvolt a maga dolgával, ezért nem is kezdtem el bevonni valamelyiküket ebbe a munkába, varázslattal úgyis hamarabb elkészülök, szóval nem aggódtam azért, mert lefárasztom magam és a nap végére teljesen használhatatlan leszek. Persze az egy kicsit hiányzott, hogy valamelyikőjük nem beszél hozzám, nem traktál a saját gondjaival és nem adhatok valami tanácsot annak érdekében, hogy esetleg jobb kedvre derüljenek vagy megfeledkezzenek arról a rossz dologról, ami elkezdte foglalkoztatni őket. Most nem akartam úgy viselkedni, mintha rólam szólna az életük, hogy az a feladatuk, hogy mellettem legyenek. Hogy hallgassanak engem. Mert biztos vagyok abban, hogy nekik is megvan a maguk elfoglaltsága. Szóval békésen főzőcskézem. Ha róluk gondoskodom megnyugszom, olyan, mintha ez lenne az életcélom, a családról gondoskodás, pedig nem csak ez, a munkámat is szeretem. Mégis mindig igazából a család volt az első és ez nem fog megváltozni úgy érzem sohasem. Mert szeretek mellettük állni, vigyázni rájuk, kíváncsi vagyok, hogy ők miként gondolkodnak, mit éreznek akkor amikor én nem tudok elszabadulni az anyai szeretettől, amit néha rájuk zúdítok, ha kérik ha nem. A gyermekeink, szerintem az a legalapvetőbb, hogy mindegyikükről gondoskodni akarok és szeretni őket, feltétlenül kiállni mellettük és megvédeni őket. Még akkor is ha nem éppen arról híresek, hogy mennyire nyugodt természetűek, hanem éppen ellenkezőleg. Igazi csínytevő Weasleyk a maguk módján, nem egyszer okoznak fejfájást, de ettől még igenis szeretni valóak. A világért se akarnám, hogy bajuk essen. Kész voltam a főzéssel. Még nem akartam megzavarni senkit sem, ezért úgy gondoltam, hogy ráérünk még ezzel és biztos vagyok abban, hogy az éhségük lehozza majd őket ide a konyhába is, főleg ha megérzik a finom ételillatokat a levegőben. Néha jól esik látni, amint leosonnak és megnézik mi lehet az, aminek ilyen illata van. Mindig mosolyt csal az arcomra. El akartak kezdeni megteríteni esetleg az asztalt is, készen arra, hogy ehessünk ha arról van szó, de aztán meggondoltam magam. Majd jönnek amikor akarnak. Van időnk, nem sietünk sehová sem. Nekik vakációjuk van, nekem meg egy szabad hétvégém. Tényleg nem rohanunk sehová. A kanapé felé indultam, amikor odafentről mocorgást hallottam. Valamelyikük kijöhetett a szobájából. Ez azt jelenthette, hogy esetleg már nem leszek egyedül. Lesz kihez beszélnem. Hacsak másik utat nem választ és nem ide le jön, hanem csak a mosdóba, vagy át az egyik testvérhez, mert valami fontos jutott az eszébe az egyiküknek, amit meg akar osztani a másikkal. Szóval sok a lehetőség, én csak abban reménykedem, hogy lesz társaságom.
Nem olyan rég érkeztem vissza, de néha úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha meg tudok ülni a hátsómon, és nem megyek sehová sem. De persze az valószínűleg nem is én lennék. Na mindegy. Lényeg, hogy rendezni kellene a dolgokat, leginkább Vickel. Na meg Domival se ártana, mert tudom, hogy valószínűleg ő sem tette túl magát valami könnyen azon, hogy fogtam magam, és egyszercsak leléptem... egy szó nélkül. Oké, beismerem, ez nem volt túl sportszerű tőlem, de nem igazán tudtam, mit is csinálhatnék. Meg igazából most sem nagyon tudom... mindegy. Most viszont itt vagyok, visszajöttem, és kész vagyok rendezni a helyzetet - még akkor is, ha nehéz lesz. Egy ideig csendben, gondolataimba merülve álldogálok a Kagylólak ajtaja előtt. Igen, félek belépni, bár tudom, hogy valószínűleg nem kellene. De nem tudom, hogy fogadnak majd, ezért aztán minden eshetőségre fel kell készülni. ~Jaj, ugyan már, Teddy! Ismered őket, gyakorlatilag az egész gyerekkorodat velük töltötted, ne legyél már betoji!~ Próbálok lelket önteni magamba, mert azt azért én is tudom, hogy nem normális, hogy nem merek bemenni Weasleyékhez, mikor gyakorlatilag ők is a családomnak számítanak. Igen, közben összekutyulódtak a dolgok Vickel, de ez nem jelenti azt, hogy nem viselkedhetünk úgy, mintha minden normális lenne. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Akkor is, ha egyébként úgy érzem, hogy... nem igazán tudom, hogy érzem. Összevissza, leginkább. Igyekszem nem túlzásba vinni a gondolkozást, és egy nagy levegővétel után lenyomom a Kagylólak kilincsét, és benyitok. Hazaértem. Megint. Beljebb lépek a házban, az ajtó pedig halkan csukódik utánam, ahogy elengedem. Már épp nyitnám a számat, hogy köszönjek, aztán rájövök, nem tudom, itthon vannak -e. De amint megérzem a levegőben szállingózó finom illatot szinte automatikusan követni kezdem azt, és a konyha felé visz a lábam, hogy aztán a konyha küszöbén megtorpanjak, ahogy meglátom Vic édesanyját. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy jó, akkor most visszafordulok, úgy lesz a legjobb, aztán mégis erőt veszek magamon. - Üdv, Mrs. Weasley! Hogy van ma? Vic itthon van? Érdeklődök udvariasan, mert engem se ejtettek a fejemre - vagy ha mégis, akkor azt még tudom, mi a jómodor -, és várakozva figyelem a főzéssel foglalatoskodó Fleurt, amíg észreveszi, hogy nincs egyedül.
