Ian & Laurie ~ when we have each other, we have everything
Vendég
Szer. Júl. 15, 2020 8:18 pm
Ian & Laurie
M
ár három napja talpalunk azért, hogy felfedezzük New Orleans csodáit, és mondanom se kell, hogy ez a város csodálatos! Lassan már mindenhol jazz zenét hallok, és bizony képes lennék akár az utcán is táncra perdülni, mert a város pezsgése annyira felélénkít, hogy mostanában nem is voltam ennyire energiával teli. Mondjuk, most éppen a csendes pihenőmet tartom az egyik parkban, ahová a családdal mentünk piknikezni, ugyanis annyira tele van a pocakom, hogy a pléden fekve alig bírok megmozdulni. Nem is értem, hogy a többieknek hogy van ereje olyan tevékenységekhez, mint a frizbizés, a napozás, az olvasás, vagy épp a focizás. Én csak hátamon fekszem, és nagyokat szuszogok, miközben a pocakomat simogatom a gyorsabb emésztés érdekében, mert nagyapától azt hallottam, hogyha ezt csinálom, akkor hamarabb végez a gyomrom. Pedig én is szeretnék Grace-ékkel együtt frizbizni! Ehelyett csak arra vagyok képes, hogy minden erőmet összegyűjtve kicsit megemelkedjek, és Ian mellé guruljak. Immár a hasamon fekszem. Annyira még futja tőlem, hogy felkönyökölök, és eltűröm a hajamat. Ian közelében igyekszem normálisabban viselkedni, mert tudom, hogy mennyire érzékeny a hallása, és nem biztos, hogy értékelné a visongásomat. − Te, figyi… − bökdösöm a mutatóujjammal, hogy rám figyeljen, és kicsit oldalra billentem a fejemet. − Szerinted, a többieknek mit vigyünk ajándékba? Mármint, a barátainknak… Mert többnyire van ötletem, de például Theo-nak nem tudom mit adhatnék, mert minden kirándulás alkalmával küldök neki is valami apróságot, most meg… Nincs ötletem. Te pedig fiú vagy, az a csendes fajta, mint ő, szóval neked tuti van ötleted – kérem ki a véleményét, hiszen hamarosan utazunk tovább, és nem akarom itt hagyni ezt a csodás helyet anélkül, hogy ne szereznék valami apróságot Theo-nak. A nyaralás ellenére gyakran eszembe jut. Remélem, hogy jól van, mert nekem borzasztóan hiányzik. Ha nem lenne itt a családom, akkor biztos folyton az járna az eszembe, hogy mit csinálhat éppen, így viszont csak minden második, vagy harmadik gondolatom szól arról, mivel kötheti le magát a fiú. Vajon még mindig azokat a bonyolult könyveket bújja? Vagy talán fellapozta már azt a Poe-kötetet? Drámaian felsóhajtok. Az a srác… Úgy odáig vagyok érte! És fogalmam sincs, hogy miként vonhatnám magamra a figyelmét.
Vendég
Csüt. Júl. 16, 2020 6:25 pm
Laurie x Ian
Halálosan izgatott lettem, mikor kiderült, hogy New Orleansba utazunk az idei családi nyaralás alkalmával. Mindenki tudja, hogy ez a város a világ zenei fővárosa, hiszen innen származik a jazz. Ugyanakkor az utcákon sétálva a funk, a rock & roll és a metál dallamok keveredése valami olyan egyedi hangzásvilágot és légkört ad, amit szavakban nem lehet leírni. Halálosan szerelmes lettem a városba, olyannyira, hogy semmi kedvem hazamenni már. Mégis tudom, hogy nem sokára muszáj leszek visszatérni a szürke és unalmas Angliába. A gondolat sóhajtásra késztet, ahogy megpróbálok visszatérni a jelenbe. Egy vékony kis ujjat érzek a bordáim közé fúródni, nem nehéz kitalálni, hogy Laurie akar valamit mondani, anélkül, hogy az arcomba üvöltené a gondjait. Imádom szeretem de lássuk be, néha a hangerővel és frekvenciával akadnak gondjai. Ez a megoldás még mindig jobb, mint a visítás. - Mondjad édes - nézek a kis vörösre, aki fogalmam sincs, mikor gurult ide mellém. Vagyis gondolom, hogy gurult mert esküszöm, hogy többet evett ebédre, mint én. Pedig én is elég sokat zabáltam. Nem tudom hogy ebbe a kicsi lányban hogy fér ennyi étel. Vajon miért éreztem, hogy megint Theonál lyukadunk ki? Igazán találhatna magának egy olyan fiút, aki felé nem csak plátói érzéseket táplálhat. Mondom ezt én, a megrögzött szingli. Ahelyett, hogy ismét kiselőadást tartanék arról, hogy ez miért káros rá nézve inkább elkezdek agyalni valami kreatív ajándékon. - Hát az attól függ, hogy valami város specifikusat szeretnél adni neki, vagy inkább csak valami amerikait? - Rengeteg szuvenírt lehet itt kapni, szóval van bőven miből válogatni, csak a kérdés, hogy van-e bármi elképzelése, vagy nekem kell kitalálnom. A háttérben valahol felcsendül egy újabb dallam. Egy gitár és egy füstös női hang szól. Tekintetemmel a zene forrását keresem, de nem látom, csak hallom őket. Lenyűgöző a harmónia. A figyelmem hamar rájuk terelődik el is felejtvén, hogy min kellene agyalnom pontosan. A zene mindig ilyen hatással van rám, főleg ha olyan dallamok csendülnek fel, amiket ismerek is. Bár az újdonságnak is megvan a maga varázsa, de sokkal érdekesebb, mikor valami általam is ismert csendül fel egy új feldolgozásban.
a nem lennék ennyire eltelítve a kajával, akkor még azt is mondhatnám, hogy energikusan szaladgálnék körbe a parkban, csakhogy sajnos olyan súly ránt le magával, alig tudok elgurulni az unokatesómhoz. Látom rajta, hogy nagyon elmerült a gondolataiban, de nekem szükségem van arra, hogy kicsit beszélhessünk, ezért addig bökdösöm, amíg pár percet nem hajlandó rám szánni. Aztán utána úgyis békénhagyom, mert tudom, a hallása nehezen viseli az én hangterjedelmemet. Pedig Bolymók uraságra esküszöm, hogy nagyon odafigyelek a jelenlétében! Széles mosoly kúszik az arcomra, amikor végre rám figyel. Valahogy mindig gyermeki örömmel fogadom, ha valaki foglalkozik velem. Nagyapa nem hiába hasonlítgat néha egy kóbor kiscicához, ami minden kapott szeretetnek örül, amit a befogadóitól kap. Hamar el is hadarom neki, hogy mi jár a kis fejemben, majd hasamon pihenve, a lábaimat a levegőben kezdem lóbálni, miközben egy hajtincsemet az ujjaim közé csippentem, és csavargatni nem kezdem azt. − Igazából, teljesen mindegy. Mármint, szívesen adok város specifikusat… − Itt egy kicsit belassítok, mert a fene egye meg, de nehéz elhadarni a specifikus szót, aztán folytatom is a rám jellemző hadarással. – De ha valami Amerikához kapcsolódik az is teljesen jó. Mert sok mindenkit szeretnék meglepni. Ijesztő lendülettel kezdem lóbálni a lábaimat, miközben a gondolataimat szabadjára engedem. A levegőbe szimatolok. Mintha anya éppen almás pitét csomagolna el… Úgy ennék belőle, de attól tartok, hogy szétdurranék, ha még egy falatot leerőltetnék a torkomon. − Szóval, ott van Theo, Luise, Daisy, Goldie, Rosie, Domie, Jackie meg a kis Millie… Meg… Meg az a griffis srác, aki Finlay évfolyamtársa, és múltkor olyan szomorú volt − számolgatom az ujjaimon, hogy most éppen kiket akarok elárasztani a szeretetemmel a családot leszámítva. Őket mindig szeretem. Minden körülmények között, még akkor is, ha teli pocakkal haldoklom az egyik new orleans-i park kellős közepén, vagy amikor Cameron felháborodottan tüsszög a kutyaszőrtől. Mindegy is. − És mindegyikük teljesen más személyiség, úgy hogy nem tudom mitévő legyek – vakarom meg a fejemet, aztán anya rám szól, így kénytelen vagyok letenni a lábaimat. Ekkor tűnik fel az is, hogy Ian gondolatai lehet, hogy elkalandoztak, szóval dagadt kishableány módjára felemelkedek a pokrócról, és meglengetem a kezemet az unokatesóm arca előtt. − Iaaan! Figyelsz te egyáltalán? – vágok durcás fejet, persze nem tudok rá haragudni, csak ha nem hallotta, amit mondtam neki, akkor most sorolhatok fel megint mindenkit, és attól félek, hogy valaki ezúttal lemarad a listáról.
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 9:54 pm
Laurie x Ian
Rosszul hiszi, ha úgy gondolja nem figyelek rá, miközben a dallamra koncentrálok. Meg van bennem az a csodás tulajdonság, ami általában a nőkben, hogy kétfelé tudok figyelni egyszerre. Szép lenne ha nem tudnék, hogy nézne már ki, ha nem menne egyszerre a zene meg az ének? Szégyellhetném magam rendesen. Így legalább végighallgatom azt az eszeveszett felsorolást meg hogy mindenki különböző meg bla bla bla. Imásom, szeretem, ha kedvenc rokont kellene választani a szüleimen kívül biztos őt mondanám, de hogy őrületbe tud kergetni mikor ennyire hadar az hétszentség. Én amolyan zen vagyok, lassan járj tovább érsz meg egyéb ilyen okosságok. Vicces is lenne ha lágyan zengő selymes baritonommal elkezdenék ilyen kislányos hévvel lökném a szöveget egész nap. - Jól van, jól van, nem kell integetni, itt vagyok - nézek rá kissé morcosan. Jó, lehet elfelejtettem reagálni így hirtelenjében mindenre, de attól még figyeltem rá is. - Hallottam hogy ajándékot kell venni Theonak, Luisenak, Rosienak, Domienak, meg Millienek meg valami random tagnak. Miért akarsz te valami random tagnak ajándékot venni? - nevetem el magam. Alapvetően én olyan vagyok, hogy mindenkit is szeretek. De tényleg. Viszont szerintem nem is ismerek ennyi embert mint akit most felsorolt. Remélem nem hagytam le senkit a listáról, mert akkor azt hiszem vérengzés lesz, hogy mégsem figyelek rá eléggé. Bár így visszagondolva én sokkal rövidebb ideig soroltam a neveket mint ő, szóval tutira lehagytam valakit. Francba! - Én azt tanácsolom a lányoknak vegyél valami egyforma cuccot. Mondjuk egy-egy képeslapot, biztos találunk olyat, amiről ők jutnak eszedbe. Theonak meg mondjuk egy kulcstartót? - Vetem fel kissé félve az ötletet, hogy mit fog szólni. Nem én vagyok a világ legjobb tanácsadója ha ajándékokról van szó. Én olyan ember vagyok, aki jobban szeret kapni, mint adni. Nem azért, mert ennyire önző és egocentrikus lennék, sokkal inkább azért, mert baromi béna vagyok ajándékok kitalálásában. Valahogy sosem találom el, hogy az emberek mire vágynak igazán az emberek és mindig sikerül valami haszontalan kacatot vagy semmit mondó tucatajándékot vennem. A kreatív energiám nagy részét felemészti úgy nagyjából minden más az életemben, nem csoda, ha erre már nem jut.
ajlamos vagyok arra, hogy könnyedén elterelődjön a figyelmem, így amikor Ian-en is azt látom, hogy a zenére figyel, egyből arra gondolok, hogy ezúttal őt vesztettük el. Oké, nem. Ő azért valamivel földhöz ragadottabb, mint én. Vagyis, ő a maga módján művészlélek, én meg gyermeteg módon építek kipukkaszthatatlan légvárakat, amelyben naphosszat el tudok ugrálni, mert… Sose durran ki ugyebár. − De ne nézz ilyen morcosan, kérleeek – elnyújtom a kérlek szót, de ügyelek arra, hogy a hangom ne csapjon át idegesítő magasságokba, hiszen mint említettem, vagyok annyira cuki, hogy tekintettel legyek az unokatestvéremre. Az ő jelenlétében sokkal kevesebbet nyávogok, talán ezért is értékelik a háztársaink, ha többet lógok vele, mert mellette úgyis megfegyelmezem magam. Pedig nekem aztán hatalmas hangom van, amit ha kieresztek, akkor szerintem a fél kastély azt hallgatja, hogy a golymóktenyésztő terveimet hirdetem, vagy éppen olyan hangosan kacagok, hogy még a festmények is befogják a fülüket. Kivéve, persze, ha ott van Ian. Akkor igyekszem jó lenni. − Theonak, Luisenak, Daisynek, Goldienak, Rosienak, Domienak, Jackienek meg a kis Millie-nek… Meg… Meg az a griffis srácnak, aki Finlay évfolyamtársa, és múltkor olyan szomorú volt – sorolom fel szinte szóról szóra azokat az embereket, akiket meg szeretnék lepni, mert Ian akaratlanul is lehagyott pár embert a listáról. Ian kérdésére átfordulok a másik oldalamra. − Mert olyan szomorú volt! Biztos örülne neki, ha valaki meglepné valami aprósággal! Folyton arról magyarázott, hogy az élet milyen rossz meg hasonlók, és szeretném bebizonyítani neki, hogy ez koránt sincs így, csupán az embereknek többet kellene törődniük egymással – hadarom el a válaszomat. Én olyan ember vagyok, akinek a szíve azonnal ellágyul, ha valakit boldogtalannak lát, és utána nem sajnálom sem az erőmet, se az energiámat arra, hogy felvidítsam az illetőt. Még akkor is, ha ő ezt bosszantónak találja, ugyanis a szándékaim tiszták és jók. − De hát mindenki mást szeret és az nem egyedi! Meg a kulcstartó is olyan uncsi – pillantok rá megütközve, mert az azonos ajándék nem ajándék. Legalább is, az én szememben, mondjuk ezért is vagyok bajban, hiszen mindenkinek valami különlegeset szeretnék, de annyi ember van és annyi lehetőség, hogy képtelen vagyok választani. − Hm. Szerinted anyáék nagyon megharagudnának, ha elindulnék a városban keresgélni? – emelkedek meg egy kicsit, mert lassan túllendülök a holtpontot, és ismét képessé válok a pörgésre. Ha pedig az már megy, akkor a szaladgálás is meg, és ha odáig már eljutottam, akkor a városban is tudok mászkálni. Csak kellene egy bébicsősz, aki vigyáz rám, hogy ne vesszek el, mert akkor anyu tuti bundát csinálna belőlem Bolymók uraságnak télire.
Vendég
Vas. Júl. 19, 2020 5:16 pm
Laurie x Ian
Rögtön ellágyul a tekintetem, ahogy rám szól. Hát lehet rá haragudni? Komolyan, nem hiszem hogy igen. Túl aranyos. Olyan mint egy kiskutya, a lehető legjobb értelemben. Mindig lelkesedik mindenért, szeret mindenkit, és örül, hogyha az ember megajándékozza egy kis szeretettel és figyelemmel akkor mindenkinél hálásabb és törődőbb lesz. Lágyan összeborzolom a vörös fürtöket, épp csak hogy egy kicsit kócos legyen. - Nem nézek rád olyan morcosan naaa - ajándékozom meg legszebb mosolyommal. Olyan mintha a soha meg nem született húgom lenne, így igyekszem vigyázni, hogy ne törjem össze az ártatlan kis bájos lelkivilágát. Egyetértően bólogatok, nem tudom kit hagytam ki, de ha még egyszer elsorolta elölről valakit biztosan. Mindegy is, nem érdekel különösebben, az ő dolga. Mióta Norával szakítottunk már nem igazán gondolkodom olyanokon, hogy kinek kellene ajándékot vennem. Őt megleptem valami aprósággal, ha elutaztam valamerre vagy ilyesmi, de mióta ő nincs nem tartom szükségesnek, hogy ilyeneken agyaljak. - Túl jó a szíved édes, egyszer bajod lesz belőle - csóválom a fejem. Persze, nem mintha én nem lennék ilyen. Túl rendes vagyok és aranyos és kedves, de ha már magamat nem tudom megvédeni, akkor legalább Lauriet megpróbálom. Amikor nem vagyok benne egy-egy ilyen helyzetben, akkor egész jól átlátom a dolgokat. Felsóhajtok, nem hiszem el, hogy komolyan ilyen kis semmiségekkel fogjuk elszúrni a délutánt. De ha ez boldoggá teszi hát legyen. Majd este elrángatom magammal valami klubba megbosszulandó, hogy a délutánom az övé. Így mindketten jól járunk majd. - Nem hiszem, de ahhoz járni kéne és nem gurulni - cukkolom játékos vigyorral. Én magam felkászálódok és szólok anyának, meg Catrionanak is, hogy elmegyünk egy kicsit, ne essenek pánikba. Elengednek, nem meglepő. Nem megyünk majd nagyon messzire úgysem meg hát gyakorlatilag már majdnem felnőttek vagyunk. Ha itt nem is találjuk őket a szállásra is vissza fogunk találni. - Na gyere te gombóc, irány a város - nyújtom a kezem unokatestvéremnek, hogy felsegítsem. Godnolom egyedül kicsit nehezen menne a mozgás. A sétálás segít majd neki egy kicsit, hogy leülepedjen benne az a sok kaja, aztán ha visszatértünk tud majd játszani a többiekkel.
ormál esetben megérteném, ha Ian mással szeretne foglalkozni, mint mondjuk a távolban lévő muzsikaszóval, most viszont élet-halál kérdésről van szó! És most nem arról van szó, hogy alig bírok az egyik oldalamról a másikra fordulni, hanem arról, hogy kinek mivel aranyozhatom be a napját. Ez pedig fontos dolog, nagyon fontos. Kicsit azért elszégyellem magam, amiért annyira belemásztam az aurájába, pedig esküszöm, nem szándékosan zargatom. Vagyis de, nem azért, mert rosszat akarnék. − Akkoooor jó – húzódnak nekem is mosolyra az ajkaim, és feltornászom magam annyira a pléden, hogy megölelgessem, hiszen az ölelés is hasonlóan jó dolog, mint az, hogy másokat a legszebb mosolyoddal jutalmazol meg. Ezek után viszont látványosan visszahanyatlok a takaróra, és ott taglalom, hogy mennyi, de mennyi szeretetet és odafigyelést kell kiosztani. Nem hiába a kedvenc ünnepem amúgy a karácsony és nem véletlenül imádom a Mikulást. Ian is tudja, hogy picinek volt olyan jelmezbál, amikor Télanyónak öltöztem. Ennyire imádok ajándékot osztani. − Dehogy lesz bajom belőle! A világ azt adja vissza, amit te is adsz másoknak, és ha szeretettel és gondoskodással viseltetsz minden élőlény iránt, akkor az univerzum meghálálja! – ellenkezek, hiszen már számtalanszor tapasztaltam magamon. Mégis ki más még olyan ügyetlen, aki a saját lábában is képes hasra esni mégis makkegészséges? Vagy ki az az ember, akire az emberek nyolcvan százaléka képtelen haragudni, mert annyira kedves másokkal? Amíg az emberek negatívan állnak a világhoz, addig mindig lesz egy kis réteg, akik mindenben és mindenkiben a rosszat keresik, de… Egyszer majd ez is változik, és meglátják, hogy melyik a helyes út. Oldalra billentem a fejemet a sóhajtása hallatán. Lehet, hogy most még kételkedik benne, de remek móka lesz! − Ugyaaan, kérlek! Gurulva gyorsabb – vigyorgok. Ha mástól kapok ezt a megjegyzést, talán rosszul esne, de a családomtól egyáltalán nem zavar, ha felhívják a figyelmet arra, hogy kicsit megint sok epres csokit toltam magamba, vagy éppen annyit ettem, hogy nem bírok megmozdulni. Mindenki más lehet, hogy ezzel már könnyekre fakasztott volna, de Ian tudom, hogy csak ugratásból mondja mindezt. Mosolyogva fogom meg Ian kezét, és köszönetet mondok azért, amiért felhúz a földről. Anyunak a tekintetén látom, hogy aggódik egy kicsit, de Ian úgyis vigyáz rám, nem lesz baj. − Na gyere, te pálcika, majd kigurulom előtted az ösvényt! – nevetek fel, aztán elindulok mellette. Amíg kiérünk a parkból, addig be nem áll a szám, bár azt hiszem, Ian megszokta már a szokásos csácsogásomat, viszont érdemi információt talán csak akkor közlök, amikor megtorpanok kint a járdán. − Jaj! Amúgy nem tudom láttad-e, de nem messze innen, amikor jöttünk, láttam valami kütyükkel teli piacot! Lehet, hogy ott találnánk valamit! – Bár elég furi, hogy a téren berendezkedett ott pár ember, mert tisztára olyannak tűnnek, mintha sokat lennének úton, de szeretnék ott is körbenézni, mert a piacokon találni olykor a legnagyobb kincseket. − Vagy van valami más ötleted? – sandítok Ianre, hogy még most beszéljen le az ötletemről, ha akar, ne akkor, amikor már beleéltem magam.
Vendég
Pént. Júl. 24, 2020 11:16 pm
Laurie x Ian
Megszorongatom a kis szeretetgombócot, azért nem annyira, hogy fájjon neki vagy valami, csak hogy úgy érezze a törődést. Szeretek embereket ölelgetni, mert ilyenkor érzik a belőlem áradó szeretetet, nekem meg csak szükségem van néha egy kis fizikai kontaktusra ahhoz, hogy jól érezzem magam. Fura gyerek vagyok, ez tény. Mármint általában a fiúk nem szeretik annyira az ilyen "lányos" dolgokat, nekem meg kifejezetten igényem van rájuk. Amilyen látványosan hanyatlik vissza épp olyan látványosan forgatom meg szemeimet. Imádom, hogy néha ilyen drámaian adja elő a legkisebb dolgokat is. Mint például most, hogy így előadja a telezabált áldozatot. Mintha én tehetnék arról, hogy ő ilyen sokat evett. Komolyan rémes néha. - Azért csak óvatosan, jó? - Meg kell értenie, hogy én csak aggódom érte. Nem lebeszélni akarom, Merlin mentsen ilyen butaságoktól, csak szeretném, ha nem kerülne bajba a szívjósága miatt. Annál értékesebb lány ő, hogy ilyen butaságokba sodródjon. Mármint tudom, hogy szándékosan nem kerülne bajba, de lehet, hogy baja lesz belőle, még ha ő ilyen pozitívan is látja a dolgokat. Alapvetően optimista alkat vagyok, de nem hiszem, hogy ez a karma dolog tényleg így működne. Akkor nekem felhőtlenül vidámnak kellene lennem Nora oldalán. Erre az életem inkább csak egy kész csőd jelenleg. Nem, dehogyis, szuper életem van, csak ha elkap a rossz kedv a volt barátnőm miatt akkor az rám nyomja a bélyegét. Tudom, hogy már vége, meg hogy túl kéne lépnem de nem megy. - És milyen igazad van - bólogatok egyetértően. Csak hopp, itt-ott átgurulunk néhány emberen és kész. Tudja, hogy csak ugratom és hogy egyébként azt gondolom róla, hogy gyönyörű. Nem értem, mit sápítozik, hogy ő állandóan hízik meg ilyenek, ez is csak olyan lányos hiszti. Csinos lány, csak nem akarja észrevenni. Ezzel is képes az őrületbe kergetni - bár nem csak ő, hanem minden nő. Kicsit több önbizalommal övék lehetne a világ, de nem, ők inkább sápítoznak. Nem értem, mire jó ez. Csak biccentek, természetes, hogy legalább a felkászálódásban segítek. Udvarias fiúnak neveltek na, mindegy kiről van szó, hogy az most a professzor asszony-e, vagy az unokatestvérem. Egyre megy. A nőknek jár a tisztelet és kész. Bekapcsolom a szűrőt, ami elengedi a lényegtelen információkat, de jelez, hogyha Laurie valami fontosat mond. Ez amolyan tudatalatti gát, vagy őrség, vagy nem is tudom minek hívjam. Az órákon is ezt használom, így hatékonyan gazdálkodhatok az időmmel, mégsem maradok le semmiről. - Szerintem kezdjünk ott, és ha nem találsz semmit akkor szétnézünk másfelé. - Jobb ötletem nincs, szóval miért is ne mennénk arra. Ráadásul az előbbi zene forrását is valamerre itt fogjuk meglelni szerintem, legalábbis ha a hallásom nem hagy cserben. Márpedig nem szokott. Meg amúgy is izginek tűnt a hely, szóval miért ne? Hátha még én is találok valami kincsecskét magamnak.
öbbször is megölelhetnél! – nevetek fel, amikor megszeretget, hiszen ölelésből sose lehet elég, én pedig néhanapján elég szeretetigényes tudok lenni. Ezért is mosolygok olyan szélesen az unokatestvéremre, és szinte bújok hozzá, amikor ölelgetjük a másikat. Csak jól esni érezni a rokonságunkból fakadó szeretetet és gondoskodást. – Meg mondhatnád Adairának és Cameronnak, hogy nekik se ártana, ha gyakrabban csinálnák. Rám a fiatalabb testvéreim sose hallgatnak, sőt leginkább bolondnak néznek a túlságosan is pozitív felfogásom miatt, pedig tudom, hogy nekik se ártana néha lejjebb engedni a falaikat, és legalább a család előtt megmutatni az igazi valójukat. Visszadőlök a pokrócra, de nehezen bírom megállni, hogy ne kezdjek kuncogni Ian szemforgatása láttán. Ő is tudja, hogy csak szórakozom. Mindenesetre a hasamról a hátamra fordulok ismét, hogy kicsit megsimogassam a tele pocakomat. − Ne aggódj folyton Ian! Nem lesz semmi gond! – pillantok fel rá naiv mosollyal az arcomon. Nekem nem lehet csalódást okozni, és engem senki nem tud elkedvetleníteni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy mindenki jónak született, csupán akad egy-két eltévedt lélek a világban, akiknek pedig segítségre van szükségük. − Tudom! Nekem mindig, de mindig igazam van! – fordulok felé azok után, hogy elköszöntem anyáéktól, és hatalmas lendülettel elkapom Ian mancsát, hogy fel tudjon segíteni. Persze, amúgy én is ismerem magam, és senki nem tévedhetetlen, ettől függetlenül szeretek ezzel viccelni. Amúgy elindulunk a kis ösvényen valahogy mindig találok valami kommentálni valót a parkban: mint egy aranyos kutyust, vagy éppen annak a néninek milyen szép a szoknyája, vagy az egyik kőfalon üldögélő párocska milyen aranyos, de említhetném azt a srácot is, aki az egyik fa tövében gitározik. Annyira eleven, annyira életteli teli ez a város, hogy én is hamar feltöltődök tőle. Egy szóval: tényleg mindenről magyarázok és dicsérek mindent és mindenkit, akit csak látok egészen addig, amíg ki nem érünk az utcára, ugyanis ott már minden erőmmel a küldetésünkre koncentrálok. − Rendben! Akkor kalandra fel! – csapom össze lelkesen a tenyereimet, majd belekarolok Ianbe, hogy abba az irányba vezessem, amelyre azt a piacot véltem korábban látni. Talán húsz perc össze-visszaszaladgálás után végre az egyik téren ráakadok azokra a standokra, amelyeket idefelé jövet kiszúrtam. − Úúú! Nézd! Ott mintha zenedobozokat látnék! – kiáltok fel, amikor az egyik asztalkán kiszúrok néhány régebbi stílusú dobozkát, amelyeket én zenélő dobozoknak vélek. Ráadásul, egy olyannak Goldie, vagy Millie tuti örülne! Szóval, mint akit rakétával kilőttek volna az űr felé, úgy repülök át én is a tömegen, egészen addig, amíg meg nem torpanok a standnál, és apró kezeim közé nem emelek egy ilyen szerkentyűt. Az eladó amúgy nagyon kedves. Engedi, hogy az egyiknek a tekerőjét elforgassam. Akkor kinyílik a doboz, és egy balerina emelkedik ki lassan belőle, miközben lágy altatóhoz hasonlító zenét játszik le. − Hát nem csodálatos? – pillantok csillogó szemekkel abba az irányba, amerre az unokatestvéremet vélem.
Vendég
Hétf. Júl. 27, 2020 4:52 pm
Laurie x Ian
- Csinálj úgy, mintha nem ölelnélek meg napi háromszor legalább - forgatom meg a szemeimet játékosan egy széles vigyor kíséretében. Mindketten elég ragaszkodó természetek vagyunk, akik szeretik is kimutatni, hogy mit éreznek, így nem csoda, ha gyakran látnak minket egymás karjai közt. Na nem úgy mint valami furcsa vérfertőző családi románc, valljuk be, az elég undorító lenne. Szimplán azt hiszem többek vagyunk egyszerű unokatestvéreknél, a kettőnk közt lévő kapcsolat már-már a testvérség felé hajlik. Bár én mindegyik unokatesómra így tekintek, szóval ez nem kifejezetten egyedi, vagy különleges. - De ígérem rájuk szólok majd. - Na nem mintha rám jobban hallgatnának, mint a nővérükre. Egyszerűen meggyőzhetetlenül makacsnak tűnnek néha, nem si értem, hogy hogy lehet egy családban ennyi különbözőféle ember. Bár mi ettől vagyunk izgalmasak és színesek, hogy ilyen nagyon sokfélék és mások vagyunk. - Nem is aggódok folyton! Csak féltelek, hát már ezt sem szabad? - Ha nem magamat látnám benne, lehet hogy nem görcsölnék rá ennyire a megóvására. De így pontosan tudom, hogy milyen hibákat fog elkövetni és szeretném, ha nem tenné meg ezeket. Mármint lehet, hogyha a saját hibáiból tanulna, úgy elhinné, hogy nem csak azért jártatom a számat állandóan, mert szeretem hallani a hangom, hanem mert valóban aggódom érte. Komoly képpel bólogatok, bár egyértelmű, hogy csak viccel, és bizony megesik, hogy a csacsi is elesik, avagy nem lesz mindig igaza. De azért megerősítem ebben, mondja csak, ha szeretné. Még a végén ha belekötnék előjönne a csalódott kiskutya tekintetével és simán bűntudatom lenne, amiért esetlegesen megbántottam. Mindent megnézek, amit kommentál. A nénit, a gitározó fiút, az aranyos kiskutyát, még az aranyos párocskát is. Ez utóbbi hibának bizonyul, mert összeszorul a szívem ha belegondolok, hogy ezek mi is lehetnénk. Arcomon is átsuhan a csalódottság sötét árnyéka, mielőtt ismét a semleges - vidám arcom ölteném magamra. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy megingatott egy kis romantika. Hagyom, hogy belém karoljon, hogy elvigyen a totál másik irányba, mikor tudom, hogy nem arra kell mennünk. Elég jól tájékozódom ahhoz, hogy tudjam, merre van az arra, de mégis megengedem Laurienak, hogy az ő kezében legyen az irányítás. Végtére is ez most az ő boldogságáról szól. Aztán hirtelen megtorpan, majd simán faképnél hagy. Jellemző. Lassú, komótos léptekkel verekedem át magam a tömegen, én nem kívánok annyira rohanni, mint ő. Szerencse, hogy tudom merre ment, különben lehet sosem bukkannék nyomára. - De, valóban csodálatos - pillantok előbb a kis dobozkákra, majd az unokahúgomra. Látszik, hogy őt itt elvesztettem, már most teljesen le van nyűgözve ettől az egésztől. Nem csodálom, valóban varázslatosak és ráadásul épp ilyen lányos ajándékok, mint amiket ő keres.
