Már elég rég voltam a Roxfortban, vagy annak a környékén. Majdnem két éve egészen biztosan nem, de lehet, már valamivel korábban se nagyon közelítettem meg a kastélyt. Mert most... ha nem tanulok ott, akkor minek menjek be? A többiek igazán furcsállnák, hogy csak úgy megjelenek köztük, mondván, hogy csak jöttem. Na persze... és higgyék is el, mi? És igazuk is lenne, mert nálam nem létezik olyan, hogy "csak jöttem". Nem, Edward Remus Lupin, vagy ahogy jobban ismerik Teddy Lupin nem ismeri azt a kifejezést vagy szókapcsolatot, hogy "csak jönni". Ha én ott vagyok valahol, akkor ott szinte biztos történik valami galiba, vagy furcsaság. Jó, mondjuk én ezt már lassan észre sem veszem, hiszen a Weasleyk és Potterek között nevelkedve megszokottá, természetessé vált a furcsaság és a galiba... na meg a balesetek. Úgyhogy mondhatni nekem, és valószínűleg a Weasleyk nagy részének is az a fura, ami nem fura. Igen, ez elég nyakatekert logika, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy legalábbis nem árt elfogadni. Ráadásul a normálisság unalmas. Ezt a kijelentést alapelvként állandóan szem előtt tartva élem a mindennapjaimat... csoda, hogy mindig történik velem valami? Na jó, nem mindig, de elég gyakran. Most viszont úgy gondoltam "hagyományt" török, és besomfordálok a suli területére, hogy meglátogassam Domiékat. Azt, mondjuk nem tudom, hogy hogy is állunk most pontosan, de azt hiszem, a múltkori roxmortsi beszélgetésünk után csak nem lesz semmi gond. Legalábbis nagyon remélem. Majd igyekszem elővenni a legjobb oldalamat, hogy ne érhesse szó a ház elejét. Viszont elég sok helyen jártam az utóbbi időben, és elég sok lénnyel találkoztam közben. Ráadásul a múltkori találkozásunkkor megígértem Louisnak, hogy mesélek neki a kalandjaimról. Erre viszont eddig nem sok lehetőség adódott, úgyhogy úgy gondoltam, hogy majd most talán bepótolhatnánk. Már persze ha neki is van kedve hozzá. Ismerem a fiút, ő is olyan örökmozgó és nyughatatlan, mint én vagyok, nem csoda, hogy ennyire jól megértjük egymást. És ez a csínytevésre és a kalandozásra is vonatkozik. Úgyhogy azt hiszem, ma sem fogunk unatkozni. Feltéve persze ha megtalálom a srácot. Valószínűleg sikerül... bevonzom a bajt, a baj pedig őt. El van intézve a dolog.
A könyvtárba a legjobb menni és a tanuló szobákba, délutánonként. Még az udvaron is nagyon jó friss híreket lehet bezsákmányolni. A tanulást amúgy sem nekem találták ki, így közben volt alkalmam arra, hogy belehallgatózzak a beszélgetésbe. Ugyanis már az ebédlőben pusmorgások indultak meg, hogy az éjjel láttak páran valamit az ablakból, az erdőben. Ez egyből felkeltette a kíváncsiságom, s mivel a házból hallottam pusmogni a többieket, így könnyű dolgom volt: csak figyelnem kellett őket. Leginkább hallgatózni. Sokan gyerekesnek tartanak, mert minden csínytevésben benne vagyok, s legtöbbször én indítom. Szerintem meg ők savanyúak de hát inkább nem bélyegzek meg senkit, mert nem igazán hiszek abban, hogy valaki csak ez, meg csak az. Ha akarnak, csatlakoznak a jó kedvhez, ha meg nem, akkor meg megvagyok egyedül is. Bár társaságban a legjobb! Hogy mit sikerült összeraknom? Annyit mindenesetre igen, hogy nekem azt feltétlenül meg kell néznem! Minden állat érdekel, s meg szeretném ismerni. Akár jó az úgy, akár nem. Bízok mindig abban, hogy a dolgok képesek jól elsülni. - Hova mész? - A folyosón állít meg egy hang, s nagyon is ismerős. Klotilda a házból. Ismer már, nagyon jól tudja, hogy mikor hallgatok annyia a könyvek felett. De azért teljes természetességgel állok meg, mintha éppen nem azért tartanék fel a hálóba, hogy lehozzak pár holmit. - A hálóba mész? - Megfordulok, de az arca és a tekintete valahogy nem arról árulkodik, hogy tudná, mit is akarok. - Igen. Fent hagytam valamit. - Lehoznád a könyvemet? Ott hagytam a társalgó részen, amikor a cipőfűzőmet kötöttem. Ja, hogy csak ennyi, ezt nem tart semeddig sem. De miért bámul a szemeimbe? - Le – azzal veszem az irányt, hogy útközben visszafelé már a kabátom zsebeiben lapuljon mindaz, amire úgy gondolom, szükségem van. Klotilda megint a szemeimbe bámul, elég hálásan. Mivel a délutáni tanszakkörnek vége és ma nincs semmilyen program, ha lenne is tennék arról, hogy ne legyek elfoglalt, így egy ideig ugyan az udvaron beszélgetek a többiekkel, ne legyen annyira feltűnő. Végül az irányt abba veszem, ahová annyira nem kéne, s annyira nem is foglalkozom vele, ki lát meg és ki nem. Az még annyira nem a veszély zóna, mehetek bárhová. Előtte azért megtapogatom a farzsebem és a kabátom belső zsebét is végig tapogatom. Varázspálca ide meg oda, egy mini zseblámpa mindig kapóra jön. Csakhogy lépteket hallok a hátam mögött és nekem bizony egyáltalán nincs kedvem magyarázkodni, merre is tartok éppen. Mert hogy eléggé nyilván való, hogy rosszban sántikálok. Mint a legtöbb Weasley. Mindig történik velünk valami, ám erről én hatványozottan gondoskodom. Hátra sem fordulok, csak sietősre veszem a léptem és bekanyarodom a sarkon, hogy futásnak eredjek, mire majdnem nekimegyek valakinek. Időben észreveszem, ki az, s azonnal megfogom a csuklóját, magammal rántva futás közben. - Majd mindent elmondok, most inkább nyúlcipőt keress! Mert nem, senki sem állíthat meg, hogy én ma megtudjam, miről is pusmognak, látnom kell! Beiramodunk az erdőbe, s egy ideig azért még szaladok, hol szökellve, hol kerülgetve inkább, de nem nagyon merem elhagyni azt a csuklót, a gazdájával együtt, akibe éppen kapaszkodtam, futás közben. Majd végül megállok, lihegve, de nagyon is csillogó szemekkel, benne minden kíváncsiságommal. - Szóval te is tudod? - Vigyorgok, mert hát ugyan miért is gondolnám, hogy valaki éppen más miatt jött volna?
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
Vendég
Hétf. Júl. 13, 2020 11:34 am
Teddy & Louis
A nyughatatlan páros
Tényleg rengeteg mindent láttam az utóbbi időben... persze, volt egy-két nyugalmasabb időszakom is, amikor nem történt velem vagy körülöttem semmi - vagy semmi lényegesebb-, de a nagyobbik részt akkor is az állandó úton lét, a kalandozás, a tanulás töltötte ki. Na meg persze az érzelmeim összerázása... ami sajnos a mai napig nem sikerült teljes mértékben, de semmi baj, várható volt, hogy nem megy minden egyik napról a másikra. Ráadásul még Vickel is rendeznünk kell a dolgainkat. Nehéz ügy, az egyszer biztos... de én sem vagyok az a feladós fajta. Meg teljesen normális se, már ami az érdeklődési körömet illeti. Van benne bajkeverés, állatok, még több állat... ja, és még van benne állatokkal bajkeverés is. És még mondja azt valaki, hogy nem vagyok Weasley. Szinte biztos, hogy történik valami, főleg, ha én is ott vagyok. A baj csak az, hogy ez akaratomtól függetlenül is működik... mint ahogy most is. Békésen sétálgatok, mikor épphogy észreveszem, hogy valaki - egy egészen ismerős valaki - nagy sietségben van. Ráadásul arra, amerre épp nem kéne. Megpróbálom kikerülni, de az illető megfogja a csuklómat, hogy még véletlenül se tudjam elkerülni, és folytatja tovább a rohanást, immár velem együtt. Nagyszerű! - Louis? Hé, Louis, lassabban! Hallod? Ha így rohanunk, akkor abból valószínűleg az lesz, hogy hasraesünk, és akkor hamarabb megtalálnak minket! Különben is, miért rohanunk ennyire? Próbálom lassításra bírni, de valószínűleg úgysem sikerül... ha valamit a fejébe vesz, akkor előbb vagy utóbb, de úgy is lesz, ahogy szeretné. Hiába, Weasley. A vigyorából viszont arra következtetek, hogy valami óriási dolog van készülőben. Azt még nem tudom, hogy azért örül ennyire, mert ő is benne van, vagy azért, mert az újdonság erejével hat majd a dolog rá is... viszont még mindig kissé értetlen arckifejezéssel figyelem Louist. - Nem... nem tudok semmit, csak azt, hogy ez a vigyorod valószínűleg rosszat sejtet, vagy legalábbis csínytevést. Szóval, mit csináltál?
