Családi zűr - zűrös család

Szeretem aput. De tényleg. És biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon szeret engem... sőt, mindannyiunkat. Csak éppen a maga módján teszi ezt. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha a "maga módján" kifejezés nem szinte következetesen veszekedést vonna maga után. Márpedig apunál és nálam pontosan ez a helyzet. Nem tudom, hogy Natetel és Jessel is így viselkedik-e, vagy csak engem tisztel meg ezzel az oldalával, de ha ez a helyzet, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle. Na meg... őszintén szólva nekem néha az is érthetetlen, hogy anyut, az örökké nyughatatlan kutatót mivel sikerült itthon tartania. Tényleg nem értem. Kizárt, hogy csak apu szép szemeiért lemondott volna a kutatásról... itt valami másnak is lennie kellett. Mármint a betegségen kívül, persze. A betegség megint más kérdés... mondjuk ha anyunak van egy kis esze - márpedig én biztos vagyok benne, hogy van neki olyanja -, akkor itthon marad a hátsóján, és pihen, nem erőlteti magát. Pláne nem feleslegesen. Azt, mondjuk, kifelejtettem a számításból, hogy itthon is simán tud mit csinálni... ha mást nem, akkor takarítani. Na, mindegy...
Most viszont nem anyu miatt szeretnék beszélni apuval... ha meg mégis, akkor csak mellékesen. Az elsődleges probléma és kérdés a legutóbbi, ellenem intézett akciója. Vagyis a kényszerjegyességem. Na ez az, ami böki a csőrömet, és ami miatt most bátorságot gyűjtöttem, hogy beszéljek apuval... mert nem tetszik a helyzet. Nagyon nem. Azt nem tudom, hogy egyáltalán hajlandó-e megbeszélni a dolgokat, vagy elhajt, mint valami legyet... de majd mindjárt kiderül. Még várok pár pillanatot, majd kifújom a tüdőmben rekedt használt levegőt, és benyitok a dolgozószobájába.
- Szia, apu! Beszélhetünk egy kicsit? Nem zavarlak, ugye?