Anneliese & Nathaniel ~ is it coincidence or fate?
Vendég
Szer. Júl. 08, 2020 12:48 pm
Anneliese & Nate
A Sors akarta, hogy így legyen
Mostanában talán kicsit túlzottan is függőjévé vagyok a német dolgoknak, vagy hogy pontosabb legyek, mindennek, ami Anneliese-hez köthető. Az anyával való beszélgetésem után magam előtt se tagadhatom már, hogy tetszik a lány. Nem tudom miként csinálja velem ezt, de képtelen vagyok őt kiverni a fejemből, s egy hete már fel is adtam minden próbálkozásomat. Helyette leültem németül tanulni, mert szeretném érteni azt a nyelvet, amit ő is beszél, s mostanra eljutottam arra a szintre, hogy a kultúráját, a történelmét is ismerni akarom. Lényegében mindent tudni szeretnék, ami azzá a személlyé teszi őt, aki jelenleg. Ezért is utaztam két napja Hamburgba, bár a családnak azt a mesét mondtam, hogy csupán fotózni és világot járni szeretnék, de okkal választottam ezt a várost. Idiótaság azt gondolni, hogy egy majdnem kétmillió lakosú városban akármikor összefuthatok vele, mégis a tudat, hogy egy helyen tartózkodunk, megnyugtat. Szánalmas vagyok, de eddig bármivel próbálkoztam, semmi nem segített. A mai napra egy egész hosszú sétát tervezek, amelynek a következő állomása a Thalia Színház. Szerencsére, én az a hagyományos turista vagyok, aki egy térképpel, egy útikalauzzal, egy fényképezőgéppel és zsebszótárral felszerelkezve vág neki a kalandjaihoz, így talán nem is tűnök ki annyira a tömegből. Talán legfeljebb annyival, hogy percek óta próbálok találni egy olyan helyet, ahonnan a legjobb szögből tudnám megörökíteni a színház görögstílusú épületét. A kamerát az arcomhoz emelem, hogy kényelmesen beállíthassam a fókuszt, és a járdán óvatosan hátrálva felkészülök arra, hogy elcsípjem a tökéletes pillanatot. Azonban erre nem kerül sor, ugyanis hátrálás közben véletlenül közben nekimegyek valakinek. A kamera kicsúszik a kezemből, és a járdán landol. Fájdalmasan szisszenek fel a darabok láttán. − Elnézést – fordulok hátra, hogy bocsánatot kérjek az illetőtől, amiért nekimentem, s már szedném is össze a darabokat, amikor a tekintetem összetalálkozik Annelieséval. Ledermedek, és zavartan hebegni kezdek angolul. − Anneliese! Ne haragudj… Nem vettelek észre – szabadkozok. Mégis matematikailag mekkora esély van arra, hogy pont vele találkozzak és őt lökjem meg véletlenül? Már épp megpróbálnám fejből kiszámolni, amikor az egyik autó felől hangos dudaszó hallatszik. Összerezzenek, s ez a figyelmeztető jelzés épp elég arra, hogy kizökkentsen a zavart állapotomból, és lehajoljak összeszedni a kamerám darabjait, amiket végül elsüllyesztek a hátizsákomban. Miután ezzel végzek, s esetleg a lány nem hagyott még magamra, akkor ismét felé fordulok. − Esetleg kárpótolhatnálak valamivel? – túrok zavartan a hajamba. Olyan idiótán érzem magam az egész szituáció miatt. Ezernyi más módon összefuthattunk volna, de nekem pont így kellett „belerohannom”. Biztos remek véleménnyel van most rólam.
remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Szomb. Júl. 11, 2020 2:14 pm
Nathaniel & Anneliese
No one is here by accident... Everyone who crosses our path has a message for us.
Lassú léptekkel és gyakorlott mozdulatokkal kerülgette a Hamburg utcáin lézengő embereket. Meleg nyári nap volt, nem csak az ég, de az aszfalt is árasztotta magából a hőt. Anneliese megértette, hogy az emberek nagy része inkább a lakásban maradt, neki is így kellett volna tennie, mégsem tudott egy helyben maradni. Hiába volt hatalmas a családi kastély ezen a délutánon valahogy aprónak és szűknek tetszett. Alice valahogy mindig és mindenhol megtalálta, arról nem beszélve, hogy hiába mondta neki, hogy ma ne, nem értett belőle. Mindig és mindenhol ott kívánt lenni, Anne pedig nem akarta megbántani azzal, hogy folyton folyvást lekoptatja. Utálta volna nézni a húga szomorú szemeit, a nővérére vagy Janra rászabadítani pedig nem kívánta, tudta, hogy úgy sem sikerülne, így a legegyszerűbb, mégis a leggyávább megoldást választotta: elmenekült. Az igazság azonban az, hogy nem bánta. Szerette Hamburgot annak minden részletével együtt. Vélhetően nem az ország legszebb városa volt, szerinte mégis a legjobb, Megannyi helyet, eseményét és indokot tudott volna felhozni. Ilyen volt az Alstertor utcában álló Thália színház is. Az a patinás épületre pillantva fel-fel villantak előtte azok az alkalmak, mikor a családjával ellátogattak ide. Ezek között a falak között hallott először Rómeó és Júlia történetéről - és már akkor sem értette, hogy mehettek félre oly módon a dolgok, hogy mindenki meghaljon a végén -, találkozott először a Manderley ház szellemeivel és nevetett Robin pajtás tréfáin Oberon és a nép ellen. Haloványan el is mosolyodott a régmúlt képeinek hatására. Talán még több és több emléket felidézett volna, ha valaki nem megy neki. Vagy ő a másiknak? Nem tudta volna megmondani. - Entschuldige mich - kezdett el egyből szabadkozni, hiszen valóban nem tudta volna megmondani, hogy ez az apró baleset kinek a hibája volt. Ahogy azonban meglátta a fiú arcát - kivel ütközött -, hirtelenjében a saját érzelmeit látta visszatükröződni onnan. Hiszen én ismerlek! Igen, egy iskolába jártak, a fiú pedig - talán - két évfolyammal járt fölötte, noha alig lehetett egy-másfél évvel idősebb nála. Hát igen, így jár az, akinek sikerül szeptember másodikán megszületnie. A nevét azonban akárhogyan is próbálta, de nem tudta felidézni. Pedig ott volt a nyelve hegyén, de egyszerűen nem jutott az az eszébe, csak azt tudta, hogy az egyik Yordmoon fiú volt, de ez nem sokat segített, volt belőlük három is… és persze egyik neve se jutott az eszébe. Ilyenkor érezte azt, hogy több szociális életre és kevesebb könyvre lenne szükség az életében. - Ugyan, semmi baj - váltott angolra, miközben felmérve a helyzetet ő is leguggolt, hogy segítsen összeszedni a kamera törött darabjait, hiszen részben magát is okolta a szerencsétlen eset miatt. Ha figyelt volna, akkor elkerülhették volna az esetet. - Erre semmi szükség, nem csak a te hibád, én se figyeltem merre megyek - helyzete zavartan a testsúlyát egyik lábáról a másikra, miközben bűnbánóan elmosolyodott. Zavarta, hogy ilyen óvatlan volt. Zavarta, hogy nem tudja a másik nevét, holott az emlékezett az övére. Zavarta, hogy… inkább nem is folytatta a képzeletbeli felsorolást, túl hosszúra nyúlott volna. - Tudod… magukba szippantottak a gondolataim, azon járt az agyam, milyen darabokat láttam itt - adott némi magyarázatot. Noha senki sem kérte rá, mégis úgy érezte, hogy szükség van rá. - Van pár utcára egy szaküzlet - olvasott le gyorsan egy táblát, hogy felmérje, ott van-e, ahol valóban gondolja. - Altonában vagyunk, így talán nem a legolcsóbb, de bizonyosan jól megtudják csinálni. Persze, csak ha azok, akikkel jöttél tudnak nélkülözni picit - ajánlotta fel, miközben körbepillantott, de más ismerőst nem fedezett fel. Egyedül jött volna, vagy csak elkavarodott tőlük?
Szavai ismerősen csengenek, egyben mégis idegenek. Megtanultam már miket jelentenek ezek a szavak, mégis amikor Anneliese-re siklik a pillantásom nehezen tudom ezt hozzá társítani. Talán túlságosan is hozzászoktam ahhoz, hogy angolul halljam őt. Most itt lenne az alkalom arra, hogy felvágjak a kezdetleges német tudásommal, mégsem találom a megfelelő szavakat. − Semmi gond. Tényleg az én hibám – ingatom meg a fejemet, továbbra is ragaszkodva az angol nyelv használatához, mert legalább az anyanyelvemen nem felejtek még el beszélni. Furcsa, ritkán fordul elő, hogy ennyire zavart legyek, sőt általában én vagyok a legjózanabb személy bármely társaságban mégis Anneliese jelenlétében teljesen megváltozik a viselkedésem. Még mindig nem találok erre logikus magyarázatot. Vagyis, csak egyet, de azt nem vagyok hajlandó elfogadni. Mert nem akarom megadni a családomnak azt az örömöt, hogy vannak érzéseim mások irányába. Tagadni pedig sokkal egyszerűbb, mint beismerni a tévedést. Inkább lehajolok összeszedni a darabokban lévő kamerámat, addig se foglalkozok azonnal, hogy milyen csinos ma. Na, nem mintha ne találnám gyönyörűnek minden egyes alkalommal, amikor látom őt. Lehet nem ártana nem csak a fényképező darabjait összeszednem, hanem a sajátjaimat, mert ha így folytatom, hamarosan elveszítenem a józan eszemet. − Köszönöm – mondom, miután segített összegyűjteni minden darabkát. Hálásan pillantok rá, miközben feljebb tolom a fejemen a napszemüvegemet. A nyári hőségnek köszönhetően nem öltöztem hosszú ruhákba, sőt még így is izzadok halásznadrágban és trikóban. Mondjuk, érdekes, eddig nem éreztem a nyakamon végig gördülő izzadságcseppeket. − Csak nem vakított el téged is az épület szépsége? – érdeklődök szórakozott vigyorral, miközben ismét a Thalia Színházra vándorol a tekintetem. Valóban gyönyörű hely, kíváncsi lennék rá, hogy vajon miként festhet belülről, azonban nem biztos, hogy a túrámba beleférne egy színházi kiruccanás is. − Miféle darabokat játszottak? – kíváncsiskodom, elvégre elég műveltnek tartom magam ahhoz, hogy felismerjem a híresebb színdarabokat, ráadásul nem ódzkodom attól, hogy beüljek egyet megnézni. Egyaránt kedvelem a színházat és az irodalmat. A javaslatára halkan felnevetek. Mármint, aranyosnak találom, hogy segíteni akar, de nem hiszem, hogy egy átalakított gépet mugli szaküzletbe kellene cipelnem, ráadásul egy varázslattal rendbe tudom hozni ingyen, ha visszaérek a szállásomra. − Ne aggódj miatta. Majd megoldom, de kedves vagy – igyekszem arra utalni, hogy előszeretettel élek azzal, hogy varázslónak születtem. – Szeretném elkerülni a kérdezősködést, mert a gépem nem egy átlagos darab. Habár konkrétan nem mondom ki, hogy mi olyan különleges benne, de mindketten ugyanannak a világnak a részesei vagyunk, Anneliese pedig okos, úgyis tudni fogja, hogy mire célzok. − Egyébként egyedül vagyok, nem nélkülöz engem senki – teszem hozzá kedves mosollyal, bár hihetetlennek tartom én is, hogy elengedtek. Rengeteget kellett magyaráznom hozzá, anyáék végül beadják a derekukat. − Viszont kicsit gondban vagyok még a német nyelvvel… Szóval, ha esetleg ráérsz, és lenne kedved, akkor örülnék, ha megmutatnál néhány nevezetességet a városban. Úgy látom, te jobban kiismered itt magad. – Enyhén zavarban vagyok, hiszen nem szokásom ennyire direkten közeledni bárki felé, ráadásul azt sem szeretném, ha félreértené. Csupán szeretném közelebbről is megismerni, ha már így összefutottunk. − Persze, azt is megértem, ha nincs kedved velem lógni – teszem hozzá gyorsan, mert a világért se akarnám, hogy mindezt kényszernek érezze. Nem vagyok az a típus, aki ráerőszakolja magát a másikra, viszont a hirtelen jött bátorságomat se tudom teljesen hová tenni. Ettől függetlenül, habár főként titkon, de mégis örülök annak, hogy egy matematikailag igen kis eséllyel rendelkező dolog bekövetkezett, és lehetőségem nyílik egy kicsit iskolán kívül is találkozni Anneliese-zel.
remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Szer. Aug. 05, 2020 12:59 pm
Nathaniel & Anneliese
No one is here by accident... Everyone who crosses our path has a message for us.
Zavartan, az arcán éppen csak az imént megjelenő pírral rázta meg a fejét. Hiába próbálta bizonygatni a fiú, hogy ő hibázott nem volt hajlandó elfogadni, nagyon is tisztában volt azzal, hogy a saját figyelmetlensége legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszott a történetben, mint ahogy azt a másik állította magáról. - Egyezzünk meg abban, hogy egyformán hibásak vagyunk - ajánlotta fel végül, mert bármennyire is magára vállalta volna a történtek teljes felelősségét ez lehetetlennek tetszett, a veszekedés pedig egy ilyen apró-cseprő ostobaság miatt nem az ő kenyere volt. Alapvetően a veszekedés sem volt az ő stílusa, hirtelen nem is tudott felidézni élete eddig tizenöt, majdnem tizenhét évéről egy alkalmat sem, mikor komoly konfliktusba keveredett volna valakivel. Persze, a testvéreivel volt néha-néha egy hangosabb szóváltásuk, de az teljesen más volt. - Felesleges megköszönnöd, ez volt a legkevesebb - biccentett még mindig bűnbánó mosollyal. A kérdésen elgondolkozott. Nem válaszolt egyből, tekintetét a beszéd tárgyát képező épület felé fordította. Kék íriszeit lassan, komótosan vezette végig az épület körvonalain, a díszeken, az oszlopokon. Tulajdonképpen eddig nem figyelt fel az épület szépségére, mindig csak elment mellette, sokkal inkább izgatta a darab, amit megnézni készült, vagy az úti cél, ahová tartott. - Mondjuk - válaszolta lassan, némileg diplomatikusan, azt mégse szerette volna bevallani, hogy eddig nem sok figyelmet szentelt magának az épületnek. - Bár szerintem a belseje szebb - idézte fel fel a félkör alakú, különleges csillárral ellátott teret. - Mondanám, hogy menjünk be, de szerintem most nem lehetséges - tűnődött el. Noha nem volt tisztában a mugli világ minden csínjával-binjával, de azért tudott egyet s mást. Például azt, hogy a színházak nyáron zárva voltak a nagyközönség számára, többek között azért,hogy új darabokat próbáljanak be és vegyenek fel a repertoárba. - Nagyon sok mindent, apa rajong az ilyesfajta helyekért, így kisebb koromban sokszor elhozott minket, most is szoktunk járni, bár kevesebbet, a Roxfortból nem a legkényelmesebb és könnyebb átruccanni Hamburga aztán vissza - vonta meg a vállát. Néha még volt honvágya, de az elmúlt öt év alatt megtanulta kezelni és ha nem is tekintett második otthonaként a sokszor borús és szürke Angliára, már egészen megszerette. - A kedvencem a Szentiván éji álom volt, azt hiszem. Nem volt benne semmi különleges, de az elsők között volt, amit megnéztünk. És te? Szoktatok színházba járni? - érdeklődött, mert azon kívül, hogy szeretett fotózni, tulajdonképpen semmit sem tudott a beszélgetőpartneréről. Még a nevét sem, bárhogy is próbálkozott, egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy a három közül melyik Yordmoonnal állt szemben. Miért volt belőlük három is a Hollóhátban? Ezt pedig, bár soha be nem vallotta volna, de roppant kellemetlennek érezte. Főleg úgy, hogy a másik jól láthatóan ismerte őt. Tudta, kivel áll szemben. - Otthon? De… ohh, értem - kacsintott a fiúra, mintha lett volna egy közös titkuk. Tulajdonképpen volt is, hiszen egy egyszerű utcán álltak, muglikkal körülvéve. - Csak magamból indultam ki, tudod a saját gépem egy egyszerű, bármelyik boltban megvehető. Valahogy úgy érzem: ezeknek a készülékeknek sikerül jobban megragadni a pillanatot - osztott meg magáról egy apró, személyes információt. Ez nem volt szokása, főleg nem olyanokkal szemben, akiket csak futólag ismert, most mégis könnyedén jöttek a nyelvére a korábbi mondatok. - Tehát, csak úgy átruccantál Hamburga fényképezni egyedül? - lepődött meg őszintén. Persze, a varázsvilág közlekedési módszereinek egy Anglia-Németország távolság meglehetősen relatív volt, de ez nem tette számára könnyebbé az információ feldolgozását. Azonban hirtelen eszébe jutott valami, rájött hogyan tudhatná meg, hogy a háromból kivel állt szemben. Ezért legalább tíz pontot érdemelt a Hollóhát! - És a többiek? - érdeklődött óvatosan. - Ők hogy hogy nem jöttek veled, a suliban úgy láttam, hogy nagy nálatok a családi összetartás - tette hozzá egy bájos mosoly kíséretében, miközben némán kérlelte Merlint, hogy ne bukjon le. Ne legyen túlságosan átlátszó. - Persze hogy segítek! - csapott le a lehetőségre lelkesen, ezzel magát is meglepve. - Szeretem ezt a várost, ez az otthon, szívesen körbevezetlek. Van valami ötleted hol szeretnéd kezdeni? Esetleg ha van időd, beülhetünk egy kávézóba, hogy megbeszéljük: merre tovább - ajánlotta fel, miközben hátra pillantott a színházzal szemben lévő cukrászdára. - Az ott kicsit drága, de a sütijük megismételhetetlen. Persze, csak ha érdekel és szereted a sütit - tette hozzá gyorsan, még véletlen sem akarta ráerőltetni az akaratát a másikra, ő itt most idegenvezető volt, nem több.
❀ 
