Marius und Anita (& Antonia)

Fojtogató érzés. Valamiért mindig ezt kezdem el érezni akkor ha felhozzák az Ő nevét. Alapjáraton semmi baj se lenne vele, de nem szoktam ahhoz, hogy a szüleim ennyire megkedvelnek valakit és feldobják az ötletet… nem is tudom, nem tudok azonosulni azzal amit kérnek. Sosem tudtam elképzelni azt, hogy valaki ilyen közel álljon hozzám, amilyet a szüleim erősen ajánlgatnak nekem. Én elhiszem mennyi előnye lenne ennek az egésznek, csak inkább külső szemlélőként nézném ezt az egészet, nem pedig a megélőjeként. Bonyolult ez az egész. Nem tudom az én makacs személyiségem mennyire jönne ki az övével, ami akármilyen is legyen, de az biztos eddig nem igen könnyítettem meg a helyzetét.
Másrészt itt volt az én saját kis problémám is, amit le akartam küzdeni minden áron, amibe senkit sem akartam beavatni, mert az gondoltam, hogy segítség nélkül is menni fog. Nem szorulok senki sajnálatára vagy segítségére ebben. Ezért kezdtem el zárni a szobám ajtaját, hogy mindenkit odakint tartsak és önmagamat is meggátoljam az ijesztgetésüktől fényes nappal legalábbis. Nem mintha ez bárkit is meggátolna attól, hogy még így is használja a varázserejét és bejöjjön hozzám.
Így utólag visszagondolva nem is vagyok olyan büszke arra, hogy vámpír vagyok, hiszen rengeteg előnye és hátránya van. Főleg hátránya, amit egy frissen átváltoztatott hozzám hasonló még nem tud kezelni és ez bántott a legjobban.
Talán meg még egy kis irigység, hogy míg Ő fényes nappal is közlekedhet, addig nekem minden egyébbel szembe kellett néznem, ezért kényszerültem az éjszakában mozgolódni és csupán csak azokat fogadni akik képesek így is elfogadni engem. Szó mi szó, a nappali pihenésre elég nehezen szoktam át, még most ebben a pillanatban is azzal küszködök, hogy ágyban tudjam tartani magam, de semmi. Miért képzeltem azt, hogy ez menni fog? Mert azt hittem, hogy ehhez is csak elhatározás és eltökéltség kell, de úgy látszik a szervezetem valami egészen mást akar, mégpedig ébren lenni. Ébren lenni, ahogyan annak rendes módja lenne, de így a négy fal között valami csodára várva nem olyan jó móka.
Ezelőtt túlságosan társasági lény voltam, most meg nehezemre esik megálljt parancsolni minden egyes nappali találkozónak amikkel előtte semmi bajom sem volt. Azzal a kevés ismerősömmel fél hónapja már, hogy tervezgetjük összeülünk beszélgetni, de a jelenlegi helyzet miatt inkább lemondtam, hogy elmegyek. Nem hiszem, hogy kíváncsiak mindarra ami a kiránduláson történt. Ezért ha lehet inkább nem dicsekszem azzal, hogy esetleg lesz vagy van egy jegyesem. Talán most emiatt nem tudok pihenni, mert ezen az egész hirtelen jött ötleten agyalok. Nem tudom mit mondjak. Még mindig csak fogom a fejem és kínomban bárcsak tudnék nevetni az egészen, de nem megy, mert valaki becsenget hozzánk.
Igazából abban reménykedtem, hogy az egyik ismerősöm legalább meglátogat, hogy nem fél tőlem és ezért a lehető legvidámabban próbáltam leszaladni a bejárati ajtóhoz, mert… mélyen legbelül tudtam, hogy társaságra van szükségem, nem pedig az egyedüllétre. A helyzeten meg nem segített az, hogy senki sem volt itthon rajtam kívül és ez minden volt csak épp gördülékenynek nevezhető időtöltés. Szóval nem is nagyon volt baj, hogy vendéget kellene fogadnom, mert míg idebent voltam tudtam, hogy nagy bajom nem fog esni. Ezért nyitottam ki az ajtót olyan bátran és nyugodtan. Viszont amikor megláttam őt, szerintem le se tudtam volna tagadni, hogy nem kicsit meglepődtem.
– Szia? Mi járatban vagy itt? – szerintem eléggé egyértelmű, hogy fogalmam sincs mit keres itt, de ha már itt van gondolom nem tarthatom őt odakint, nem csukhatom rá az ajtót sem, mert az arról árulkodna mennyire rossz házigazda vagyok. Így azt elkerülve inkább… inkább kinyitottam az ajtót, hogyha akar akkor bejöhessen.
– A családom nincs most itthon, ha velük akartál beszélni, akkor most be kell érned velem.

Nagyot nyelek amikor meglátom őt az ajtóban, arra azért nem számítottam én sem, hogy pont vele fogok szemkontaktust váltani, ha kinyitom ezt a – most – óriásinak tűnő ajtót. Mindegy. Erőt veszek magamon és nem viselkedem úgy, mint egy félős, szégyenlős kislány. Amit az ő közelében gyakran érzek, talán emiatt is zavar, hogy beszélgetnem kell vele. Lehet, hogy látszólag semmi baj sincs vele, normális srác mint a többiek és nem az ő hibája, hogy én én vagyok. Ha most a hideg ki tudna rázni engem, most biztos kirázott volna, de sajnos semmit nem érzek. Azt mondja beéri velem is? Merlinre! Tényleg falra mászok ettől a szövegtől. De sajnos nem küldhetem el, mint kiderül a szüleim hívták őt ide. Nem próbálok meg grimaszolni és hasonló érdekes fejeket vágni erre, ezen sajnos már nem tudok meglepődni. Nem ez az első alkalom, hogy ilyesmit követnek el ellenem. Viszont mint mondtam ez sem olyan fontos. Már nem tudok meghökkent arcot vágni arra, hogy ő itt van és a szüleim hívták őt ide. Biztos hamarosan hazaérnek és ha nem lenne még itt akkor engem vonnának kérdőre, én meg nem akarok magyarázkodni a szüleimnek arról, hogy minek küldtem el, ha már idejött.
– Nem, nem hiszem, hogy magadtól idetaláltál volna, ha ők el nem mondják neked, hogy hol lakunk. – jelentem ki határozottan. Bár meg sem lepődöm azon, hogy legszívesebben haza küldeném, hogy menjen vissza oda ahonnan jött, mert nekem most nyugalomra van szükségem, nem az ő jelenlétére.
Viszont az érzéseimmel ellentétesen cselekszem. Beengedem őt a házunkban.
– Rendben. Gyere csak be. – elállok az útjából, mert még véletlenül sem szeretném ha esetleg eszébe jutna üdvözlő puszit adni, már csak azért is, mert egyszer talán a felesége leszek ő meg a férjem.
– Hozok valamit inni. Te addig maradj nyugton és ülj le a kanapéra. – ez lett volna a helyezd magad kényelembe parancsoló változata. Na mindegy. Szerintem már hírből ismeri, hogy szeretek parancsolgatni másoknak, ha tetszik nekik ha nem. Valószínűleg őt se kell félteni, mert meg tudja védeni magát, de amíg itt van, legalább addig legyen jó dhampír, mert ha mindent összetapogat kénytelen leszek azokat a tárgyakat lefertőtleníteni. Nem akarom sehol sem az illatát érezni, annak a nyomát, hogy a szüleim okosak voltak és elhívták őt ide, én meg ismételten semmit nem tudtam az egészről és ez zavar. Már másodjára hiszik azt, hogy számomra a tökéletes meglepetés Marius Dragomir.
– Valami erőset vagy gyengét kérsz inkább? – kérdezem meg tőle félúton, miközben a bárpult felé haladok, hogy elővehessek két poharat és azt amit ő inna perpillanat. Biztos kiszáradhatott a torka ebben az időben. Nem kis tehetség kell ahhoz, hogy ideszambázzon hozzánk az egyszer biztos. Elismerésem.

Természetesen zavart, hogy itt van. De szépen lassan el kellett fogadnom, hogy egyszerűen betoppant az életembe és itt van. Az ő megjelenéséig minden egyszerűbbnek tűnt. Egyszerűbbnek és elviselhetőnek. Nem is kellett arra gondolnom, hogy mi lenne akkor ha elkötelezett nő lennék egy férfi mellett, akit szeretek és akivel le kell élnem az életemet. Sosem foglalkoztatott ilyesmi. Ezért lepett meg a külföldi kirándulásunkon az Ő felbukkanása. Most sem tudok mihez kezdeni vele. Ettől eltekintve azonban beengedem – nem mintha nem lenne elég bátorságom elküldeni a szüleim vendégét – és hellyel meg itallal kínálom.
Nem az a tervem, hogy megmérgezzem vagy legyengítsem őt, mert egy részem ugyanis jó házigazda szeretne lenni, csak éppen pont nem vele. Mégis előveszek két poharat és a válaszára várok, ami egy kicsit meglep, de legalább úgymond az első próbát kiállta. Veszek elő jeget is a hűtőből, úgy gondoltam, hogyha már rám bízta a döntést, akkor tényleg valami hideget kap tőlem. Három-három jégkockát pottyantottam a poharainkba, annál többet nem láttam értelmét beletenni. De ha mégis kellene akkor kint hagytam az üvegtálkában a jégkocka darabokat, sose lehet tudni alapon. Épp almalevet vennék elő, amikor ő újra megjelenik és közli velem, hogy unatkozik. Unatkozik! Hát unatkozzon, hogyha nem tud megülni a hátsófelén és veszteg lenni, amíg én befejezem az italok kitöltését akkor így járt és még jégkirálynőnek is nevezett. Engem!
Talán egy másik helyzetben ez még vicces is lehetett volna én meg jót nevettem volna rajta. Most még is csak egy halvány görbe jelenik meg az arcomon. Nem is ismer és jégkirálynőnek nevez, tipikus férfi szokás. Na mindegy.
– Ne haragudj, de nem tudok egyszerre két helyen lenni. – nem is szeretnék, de nem tettem ezt már szóvá. Almalevet veszek elő, régebben nagyon szerettem az izét, nem tudom, hogy ő hogy van vele, de most ezt kapja. Ha tetszik ha nem. Lehet, hogy narancslevet kellett volna adnom, hiszen az a klasszikus, de én ki nem állhatom a narancslevet. Talán ezt a rejtett üzenetet ő is megérti, különben biztosan azt vettem volna elő a szekrényből.
Bár arra igazából nem is gondoltam, hogy mi van akkor ha ő meg a narancslevet szereti és utálja az almalevet. Mindegy. Akkor jégkockás vizet kap és így járt. Meg fogtam az egyik jégkockával tele poharat és elkezdtem almalevet tölteni bele.
– Remélem szereted az almalevet. – jelentem ki alig rápillantva amikor már a második jéggel tele pohárhoz nyúlok és elkezdeném beletölteni az almalevet.
– Ha esetleg megéheztél az ide úton előbbre hozhatjuk az ebédet, mert nem tudom mikor jönnek haza a többiek. Különben sem szeretném ha éhesen bármelyiküket is megharapnád, ha ilyesmi esetleg megfordult volna a fejedben! – természetesen nem nézem ki ezt belőle, de akkor is úgy gondoltam, hogy tudnia kell, ebben a házban csak én szívhatom a vérüket, ám azt meg nem fogom megtenni, mert… igyekszem és kész. Néha nehéz megállni, hogy ne rémítsek rá Otto-ra a puszta megjelenésemmel és ez egy kicsit fáj.
– Na jó, csak vicceltem. – tudom, hogy szörnyű poén volt és biztos nem fogja érteni, de valahogyan vissza kellett adnom neki a jégkirálynőt. Mivel ő még nem ismer teljesen, azt sem tudhatja, hogy mikor beszélek fenyegetően komolyan és halálosan komolytalanul. Ezért éreztem jobbnak ezt is odatenni.
– Milyen volt az utad idáig? – magam elé veszem az egyik poharat, a másikat meg felé nyújtom a tálcán, remélve, hogy elveszi a sajátját. Látnia kell, hogy próbálkozom és nem az a célom, hogy szétszedjük egymást, a beszélgetési témát is csak ezért dobom fel.

Nem tudom hová tenni őt. Talán ez a legnagyobb gondom. Ezért zavar, hogy olyan, amilyen. Ha legalább nem lenne "kedves" simán ráfoghatnám arra, hogy ezért meg ezért nem bírom őt. Hogy hallani sem akarok róla, mert rémes a természete. De a baj az, hogy még nem is ezzel van a gond. Valahányszor – akárcsak most is ebben a pillanatban – végigmérem őt óvatosan, hogy semmit ne vegyen ebből észre, mindig eszembe jut, amikor legelőször találkoztunk. Ilyenkor összeszorul a gyomrom és leginkább elkerülném őt, mert nem akarok arra emlékezni ami akkor történt. Nem tudom mit reagáljak arra amikor megörül a jégnek és még nevet is. Talán vele együtt kellene nevetnem, talán nem kellene savanyú képet vágnom és úgy tennem, mintha nem érteném őt meg. Mintha nem lenne eleve vicces ez az egész helyzet. De nem teszek semmit. Én csak folytatom azt amit elkezdtem. Almalét hozok és töltök is ki a pohárba.
– Meleg van, ezért gondoltam, hogy teszek egy kis jeget bele. – magyarázkodom, bár szerintem ezt neki is tudnia kellett volna.
– Véletlen egybeesések amúgy sincsenek. Te még hiszel az ilyen dolgokban? – kérdőn felvonom a szemöldökömet. De ahelyett, hogy veszekedni kezdenék vele, inkább a saját dolgommal foglalkozom.
– Bocs, nem akartam csak vizet adni neked. – bár lehet egyszerűbb lett volna, én azonban még is több ideig akartam távol lenni tőle, mint néhány másodperc. Bár így is idejött, amikor én szépen megmondtam neki, hogy maradjon veszteg. Van egy olyan érzésem, hogy ő sosem fog szót fogadni, de talán pont emiatt válhatna különlegessé. Végül is, nagyon unalmas lenne ha azt tenné amit kérnék tőle. Ebből látszik, hogy van saját akarata.
– Igaz, ne haragudj, de a legutolsó találkozásom egy igazi vámpírral nem békésen ért véget, mint láthatod. – megsúroltam a nyakam a szabad kezemmel, ha erre gondoltam mindig kirázott a hideg, nem vele volt bajom, és az igazi vámpírt se azért mondtam, mert ő esetleg ne lenne az félig. Mert ő mégis csak békésebb, talán még nálam is, nem tudom elképzelni, hogy valaki nyakát harapdálja és életeket vegyen el.
– Nem vezetett még senki sem körbe téged? Hmm. – elgondolkodtam egy pillanatra. Mivel én nappal nem igazán tudok mihez kezdeni magammal és az ő körbevezetésével széles mosolyra húztam a számat, amikor eszembe jutott a megoldás.
– Talán Martin körbevezetne téged, csak beszélni kell vele és biztos megmutatja neked a várost. – mert én biztos nem merészkedem ki a napra, folytathattam volna a magyarázatot így, de nem mondtam semmi ilyesmit. Szerintem teljesen érthető, hogy nappal miért nem szívesen merészkedem ki.
Szemet forgatok a kérdésére.
– Szerintem elég nyilvánvaló. Nappal van, ilyenkor ritkán van dolguk itthon. Ha meg én sem lennék itt, most biztosan odakint várakoznál a családomra. – nem akarom azt mondani, hogy talán tudták, direkt rendezték így, de nagyon olyan érzésem van, mintha ez lett volna az eredeti tervük.
Ezt a gyanúmat, persze nem osztom meg Marius-al. Inkább iszom még egy kicsit a jeges almaléből, majd a poharamat leteszem a pultra és ránézek.
– Különben is, már tudok vigyázni magamra. Nem kell, a szüleim védelme. – komoly arcot vágok, bár igazából sokkal jobb lenne, ha ennél is törékenyebb lennék, ha a régi lehetnék, akkor talán Otto sem félne tőlem, annyira.
Mert bár nem mutatja, látom az arcán, hogy retteg, hogy azt hiszi egy ijesztő szörny vagyok.
– Üljünk most le a kanapéra. Nem szeretek állva beszélgetni. – lehet, hogy most még elválasztott tőle a bárpult, de ott maximum csak a kanapé másik végébe tudok elhúzódni. Na mindegy. Én elindultam, vissza a nappaliba a poharammal a kezemben, amit újra magamhoz vettem.
– Árulj el nekem valamit kérlek, legutóbb miért Japánt választottad a kirándulásod színhelyének? – helyet foglaltam a kanapén és kíváncsian felé pillantottam, mert ez tényleg nagyon foglalkoztatni kezdett és nem tudtam elképzelni, hogy vajon ő miként kerülhetett akkor oda. Mi dolga lehetett ott? Választhatta volna Thaiföldet is, akkor biztosan nem találkozunk és most nem kellene faggatnom őt semmiről sem.

Türelmesen végighallgatom őt, amihez nem tudok hozzászólni vagy amivel egyetértek csak bólogatok. Végül is sok olyan dolog van amihez nem tudok csak úgy hozzászólni, nem is nagyon akarom megcáfolni őt azzal kapcsolatban, hogy mit tesz. Persze érdekel az amit mond, nem azt mondom, hogy nem. De most éppen azon mérlegelek, hogy mennyire megbízható személy és hasonló. Egészen addig nem vágok közbe amíg a kérdésemre nem válaszol, miszerint ez az egész a szüleim műve. Valahol mélyen legbelül mindig is sejtettem. Csak arra nem gondoltam, hogy Marius ennyire őszinte lesz és elmondja azt amit igazából már azóta hallani akartam, hogy megláttam őt.
Komolyan nézek rá. Végig mérem őt, valójában annak a jelét próbálom kideríteni, hogy ezt az egészet most hazudja, vagy tényleg ez az igazság. De olyan hihetően adta elő az egészet, a szüleim meg okkal titkolóztak előttem, hogy kénytelen vagyok hinni neki.
– Valahogy nem vagyok meglepve, hogy képesek voltak ilyesmit eltitkolni előlem. Gondolom azt kérték, hogy hallgass erről egy darabig. – elhúzom a számat, valószínűleg viselkedhetek vele normálisan is, mert minél jobban ellenkezek ezzel az egésszel, annál nehezebb lesz megkedvelnem Marius-t.
– Ne haragudj, mérges voltam rád, amiért csak úgy belecsöppentél az életembe. Most meg kiderül, hogy nem te tehetsz róla, hanem a szüleim… – ez azért nem kis meglepetés az biztos.
– Mondtam már, hogyha éhes vagy, akkor nem kell megvárnunk a többieket. – újra visszatérek arra a lehetőségre, hogy együtt fogyasszunk el valamit. Mert ez biztosan egy csapda, az én csapdám, ő meg csak a csali. Kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez van. El nem küldhetem.
– Születésnapom volt, plusz jó lehetőségnek tűnt szövetségeseket keresni, találni ott Japánban. Tudod a kellemest a hasznossal… – egy kicsit csüggedt voltam. Akkor persze nagyon örültem, hogy oda látogatunk el, hogy ott kirándulhatunk és megismerhetünk új embereket is, de… Igen itt van ez a de szócska, nem tudok szemet hunyni afelett, hogy már megint rászedtek a szüleim és én még nem is rájuk voltam dühös, hanem Marius-ra.
– Nem mondták, hogy más is lesz ott. De tudod, jobb így, mintha csak belejelentették volna, hogy holnaptól bővül a család. – mert ott esetleg még meg is ismerhettem őt, csak azt sajnálom, hogy olyan nagyon rideg voltam vele és érzéketlen.
– Különben szólhattál volna hamarabb is. Na mindegy, nem a te hibád. Nekem kellett volna kérdeznem. – azzal karba tettem a kezeimet, nem tudom mihez kezdhetnék ezzel az egésszel, nagyon duzzogós sem szeretnék lenni, csak ez az előtte lévő kép rólam, most biztosan olyan. Nem számít, ki kell találnom, hogyan leckéztessem meg a szüleimet. Nem irányíthatnak engem, minket!
– Van valami ötleted? – kíváncsian fordulok felé.  

Érdeklődve néztem rá, de nem akartam semmi rosszat mondani neki vagy megszólni őt, mert már kiderült, hogy nincs vele kapcsolatban semmi olyan rossz dolog. Csak rossz helyzetben és körülmények között sikerült őt megismerni. Emiatt lehet, hogy kerültem is őt, meg nem is akartam nagyon a közelébe kerülni. Miért? Mert meg voltam győződve arról, hogy ő esetleg rossz ember és semmi értelme nincs vele beszélgetni. Pedig talán lett volna. Sokkal hamarabb sikerül rájönni az igazságra. Az igazságra, ami talán mindkettőnknek kijárt volna. Nem hiszem, hogy sokat kellene nekem utálkoznom emiatt, mert ahogy mondta az imént, ő is csak az utolsó percben szerzett róla tudomást. Annyira utálom amikor ezt csinálják. Komolyan. Végighallgattam őt, amikor azt mondta, hogy az éhséggel egy kicsit viccelt, próbáltam őszintén elkuncogni magam. Az biztos, hogy ritkán látott így. De ha másmilyen lenne a természete valószínűleg még mindig a „jég királynő” lennék és nem is akarnék megnyílni előtte sem pedig beszélni hozzá.
Azt hiszem, nagyon undok voltam hozzá és lehettem volna kedvesebb is.
– Ha te voltál a meglepetés, nem gondolod, hogy hiányzott rólad a piros szalag? – felé fordulok és igyekszem kedves lenni hozzá. Tényleg megérdemli, hogy beszéljek vele.
– Lehet, de nem biztos. Ha tudom, hogy nem vagy ellenséges akkor beengedlek. – ezzel kapcsolatban lehet, hogy vannak kétségeim, de mindenesetre jobb ha így történt, mintsem máshogyan. Ha nagyon rossz hangulatban kap el, van az a pénz ami miatt rácsukhattam volna az ajtót, de nem tettem. Ennyi szerencséje van. Hogy akármit teszek, attól még szeretem a szüleimet és valószínűleg nem fogom bántani egyiküket sem. Főleg Otto-t nem, ő olyan védtelen és már most biztos, hogy retteg tőlünk, a nagyobb testvéreitől. De nem akarom, hogy rosszul érezze magát, éppen ezért nemlegesen megrázom a fejem, amikor azt hiszi, hogy a szüleimet szeretném megleckéztetni vagy ilyesmi.
– Nem, ne aggódj. Valószínűleg nem díjaznák ha sokat ellenkeznék velük. – nem mintha nem szoktam volna. Mert olyan sokszor kértem, hogy magyarázzák el a velem kapcsolatos dolgokat, hogy ennek a hiánya mindig felhergel. Érthető nem?
– De lehet, ne aggódj. – széles mosolyra húzom a számat és azzal felállok a kanapéról.
– Van egy alagút, ami a városba végéhez vezet vagy hop-porral eljuthatunk akár a kedvenc helyemre. Lefogadom, hogy ott még nem voltál! – előkeresem a hop-poros porcelán vázát és ha ez megvan, akkor visszafordulok felé.
– Nem foglak magadra hagyni, szóval légy jó és fogd meg a kezem. Ki tudja hol kötsz ki a végén és még én leszek érte a hibás. – felé nyújtom a szabad kezem. Azt remélve, hogy jönni fog és nem kell kérlelni őt és nyúzni, hogy jöjjön már. A szüleim meg, őket azt hiszem így fogom egy kicsit elgondolkodtatni, hogy vajon hol lehetek, mert biztos, hogy nem itthon és még Marius sem lesz itt.

Nem lepődök már meg azon, hogy a szüleim befolyásolni akarják az életemet és ezzel egyidejűleg mindent is ami körülöttem történik. Nem akartam rideg lenni vele, de ha egyszer az volt az elképzelésem róla, hogy ő ezt az egész helyzetet élvezi, akkor abból nem lehetett sehogy sem megváltoztatni. Sokáig haragudtam rá, hogy miért kellett pont most belecsöppennie az életembe. De most, talán az igazmondásának köszönhetően, egy kicsit enyhülni látszik az iránta érzett közömbösséges utálatom. Mert mi más volt az, ha nem valami ilyen fojtogató érzés? Amiért nagyon messzire el akartam őt kerülni. Még gondolni sem akartam arra, hogy neki engem el kell vennie feleségül vagy bármi hasonló. Egyszerűen csak ijesztő volt a gondolat, hogy valaki életének a részese leszek csak úgy, minden további bejelentés nélkül.
– Majd copfba kötöm én a te hajad, ha nem viselkedsz! – komolyan néztem rá, bár nem tartott ez sokáig, mert az volt ezzel az egésszel a baj, hogy én elképzeltem őt egy kis copffal a hajában, pont a feje tetején. Vicces volt, különben túl vizuális típus vagyok és könnyen sikerül elképzelni másokat – nem csak őt – nevetséges helyzetben.
– Úgy ahogy tudsz magadra vigyázni? Ezt értsem úgy, hogyha elveszel akkor vigyáznom kellene testi épségedre és őriznem kellene téged? – felvonom ugyan a szemöldököm, de megint csak kuncogok ezen. Persze gondolom én, hogy tud magára vigyázni, de piszkálni őt attól még lehet.
Ám ezt is megunom és inkább felajánlom neki, hogy elviszem innen. Bárhová máshová csak ne itthon legyünk. Ilyenkor mindig azon kell kattognom, hogy mennyire vagyok jó házigazda meg jó társaság egyben, azt most meg inkább nem akartam. Nem akartam mindenre is figyelni, csak egy valamit akartam jól csinálni és az a vele való beszélgetés volt. Azt hiszem itt lett volna az ideje annak, hogy megismerjem őt sokkal normálisabb körülmények között egy olyan, helyen, amit még én is szeretek és nem küldik el egyből melegebb éghajlatra az olyanokat, mint mi.
– Kíváncsi is lehetsz. Nem mindenkinek engedem meg, hogy velem tartson. – széles mosolyra húzom a szám, nem megbántani akarom őt, Merlin óvjon engem az ilyesmitől, csak most, hogy minden tisztává vált, már nem látom az ellenségemnek.
– Szép hely lesz, ne aggódj. – megfogtam a kezét.
Határozottan arra a helyre gondoltam ahová vinni szerettem volna őt, nem olyan messze tőlünk, de mégis elég távol ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy fényes nappal odamenni. Kimondtam a helyszín nevét és a lábunk elé dobtam a hopp-port.
Annyira szorítottam a kezét, hogy még véletlenül se tudjon hoppanálás közben úgymond „elveszíteni”. Nem akartam, hogy bármi baja legyen, pont miattam. De persze, rá kellett jönnöm, hogy ez az egész nem olyan egyszerű, az ember könnyen elveszíti az egyensúlyát ha nem figyel és megvan a következménye. Valahová a hátsó részére érkezhettünk, vagyis akarom mondani estünk, az épületnek, ami egy vagány földalatti pubot rejtett. Csak ahelyett, hogy a lábamon megállhattam volna pontosan rá estem. Kínos volt. Egyáltalán nem állt szándékomban rá esni.

Ijesztő volt a túlzott őszintesége a kialakult helyzettel kapcsolatban, nem gondoltam volna, hogy amint lehet ezt közli velem. Lehetséges, hogy a részemről is kellett egy kis megadás a viaskodás helyett. Végtére is, ha nem engedtem volna őt beszélni, akkor valószínűleg nem erősíti meg bennem a gyanút miszerint ez az egész, csak látszat. Egy látszat amiben szerintem mindketten, de legfőképpen én éltem. Valahol mélyen legbelül éreztem, hogy a szüleim mindenbe is bele akarnak szólni, de amikor úgy tűnt, hogy képes vagyok saját döntéseket hozni és akár elszakadni tőlük, hát nem megmondták még utoljára, hogy mit tegyek? Legszívesebben elhoppanáltam volna… Merlin tudja hová, de valahová, ahol a legtávolabb vagyok tőle. De most, azt hiszem én lettem volna a legarcátlanabb ha így tettem volna. Mert igazából egész normális ez a Marius, leszámítva amikor görcsösen viselkedett, az nagyon látszódott rajta, de szerintem rajtam is.
Most, hogy megérkeztünk a Schäufelewärtschaft raktárába igazából el kell mondanom, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem így terveztem. Szerencsétlent szó szerint levettem a lábáról. Nem akartam ennyire leteríteni őt, de amint sikerült elhúzódni és leszállni róla, nem kicsit éreztem magam rosszul a bőrömben. Oké, talán ezt még gyakorolnom kell, na mindegy. Legközelebb talán majd hagyni fogom, hogy egyedül jöjjön, most megmutattam neki az utat, szóval… Szóval nem kell pesztrálnom szerencsétlent.
Nyeltem egyet mielőtt megszólaltam volna és érdeklődve néztem felé, valószínűleg ez az egész helyzet egy színárnyalatnyival megváltoztatta a bőröm színét, mert az biztos, hogy szörnyen éreztem magam ebben a helyzetben.
– Én jól vagyok, rád estem, semmi bajom. – magyarázok, bár ez tisztára olyan, mintha azt mondtam volna neki, hogy beléd estem, na mindegy.
– Ennél sokkal jobb odabent. Várj csak amíg meglátod! – igyekeztem leküzdeni magamban ezt a feszegető érzést. Bólintottam a kérdésére. Épp kinyitottam volna az ajtót, amikor egy kicsivel odébb meghallottam az anyám hangját.
Mintha villám csapott volna pontosan oda, abba a pontba ahol voltam, úgy megperdültem és néztem szembe anyával.
– Anya?! – ennyi csak, bár ez a kérdés egyszerre volt mit keres itt és hogy kerülsz ide rejtetten utalva, mert nem kicsit, meglepődtem rajta, hogy itt van.
– Nem tudom, hogy hol vannak. – pedig tudtam és minden bizonnyal ő is, de ezt nem tettem szóvá. Újra nyelek egy nagyot, ez az egész helyzet egyre fájdalmasabb és nevetségese a maga nemében. Éppen ezért összeszedem magam, igyekszem nem nagyon mutatni a haragomat.
– Épp megmutatom Marius-nak a Schäufelewärtschaft-ot, van kedved velünk tartani? – valószínűleg úgy is jönne, szóval merő udvariasságból muszáj megelőznöm őt. Remélem, hogy a mindentudó Marius ezt nem bánja.