Merre van az arra? Amarra

Néha még mindig csodálkozom, hogy hogy is kerülhettem én a Hugrabugba, és hogy a Süveg biztos elnézett valamit, méghozzá nagyon. De egyébként meg úgy érzem, hogy mégsem tévedett akkora nagyot... elvégre neki kell tudnia, mit is néz, meg hogy is pakolja a megfelelő házakba a diákokat, nem igaz? Nem fogom megkérdőjelezni. Ha meg valamit mégis, akkor az az én eddigi életem lenne. Nem, egyáltalán nem vagyok büszke arra a Dianára, aki az Ilvermornyban voltam. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem akarok változni... és hogy ne tudnék változni. Mindenki maga kovácsolja a sorsát, még akkor is, ha ez egy igencsak közhelyes mondás, és legszívesebben kitörölném a fejemből. Mégsem teszem... és nem azért, mert nem vagyok rá képes. Sokkal inkább azért, mert az utóbbi időben megpróbáltam eszerint élni... és tényleg változtam. Nem mondom, hogy túl sokat, de sok kicsi sokra megy, és minden kis lépés számít. Nekem biztosan. És valószínűleg a bátyám, Atticus is így van ezzel, habár az utóbbi időben sajnos nem sokat tudtunk beszélgetni. Mármint fontosabb dolgokról. Valamilyen fura oknál fogva kerül engem... nem feltűnően, mégis érzem, hogy valami már egyáltalán nem olyan, mint eddig volt. Fogalmam sincs, hogy micsoda, és egyelőre nem is akarom zavarni, de az biztos, hogy nem hagyom, hogy eltitkolja előlem. Különösen akkor nem, ha valami gondja van. Márpedig nagyon úgy látom, érzem, hogy van neki. Sajnos.
Gyakran nem tudom elég távol hessegetni magamtól az aggodalmaskodó gondolatokat. Valahogy belém van kódolva, ha a bátyámról, vagy igazából bármelyik testvéremről is legyen szó, hogy itt vagyok és segítek nekik, rajtuk. Bármi van. Most nem. Habár bizonyos szempontból most is Atticus miatt álldogálok a roxmortsi főutcán, egy viszonylag félreeső részen. Ugyanis a bátyám volt olyan okos, hogy ügyesen keresztbeszervezte a programjait, és az egyik halaszthatatlannak bizonyult - habár nem mondta meg, miről is van szó -, így nem tudott eljönni Lindával Roxmortsba, pedig előzetesen megígérte a lánynak. Az ígéret pedig szép szó. Úgyhogy megkért engem, hogy kísérjem már el a lányt, legyek olyan kedves, és ki tudja, közben akár össze is barátkozhatunk. Hát, neki tényleg nem kell sok idő, de... majd meglátjuk. Akár még igaza is lehet. Én ugyan még nem ismerem annyira jól a szóban forgó leányzót, de ha Atticusszal barátok lettek, akkor akkora baj csak nem lehet. Ezért vettem a bátorságot, küldtem neki egy üzenetet, hogy a bátyám helyett én megyek ma vele, illetve Roxmortsban találkozzunk, és segítek neki vásárolni. Remélem, nem szegte kedvét, hogy velem kell beérnie, és eljön. Én mindenesetre itt várom, a többi pedig majd elválik.

Diana & Linda

Reméltem, hogy Atticus elkísér majd Roxmortsba, így nem kicsit lep meg, amikor a húgától kapok levelet. Annyira nem ismerem a lányt, de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy lemondjam a kiruccanást. Nekem mindenképpen le kell mennem a faluba, és bár picit félek attól, hogy milyen lehet Atticus testvére, nem zárkózok el a találkozástól.
Összeszedem hát a holmijaimat, ellenőrzöm, hogy mennyi pénz van nálam, aztán a vállamra veszem a táskámat, és elindulok Roxmorts irányába. Nem hiszem, hogy valakinek az ostoba tréfája lenne, Atticus legalább is ilyesmikkel nem szokott viccelődni, így adok egy esélyt a dolognak. Ki tudja, talán összebarátkozok a lánnyal.
Megigazítom a felsőm ujját, hogy elfedje a kezeimen lévő karomnyomokat. A meleg idő ellenére én mindig hosszú ujjút viselek, pont azért, hogy ezeket a ronda hegeket eltakarjam.
A levél szerint a falu főutcáján találkozunk. Az út a faluig teljesen nyugodt, s egyáltalán nem bánom, valahogyan jobban kedvelem a békességet. Nem szeretek bajba keveredni, a zajt és a zsibongást sem díjazom annyira.
A faluba érve hirtelen egyetlen személyt pillantok meg, aki esetleg megfelelne Atticus testvérének. Legalább is, ő az egyedüli, aki félreállva ácsorog, és olyan, mintha várakozna valamire, vagy éppen valakire.
Kicsit ideges vagyok. Nem tudom, hogy a testvére mennyit mesélt rólam, vagy milyen pletykákat hallott a többiektől. Fogalmam sincs miért érzem azt, mintha egy hatalmas gombóc nőtt volna a torkomba, de leküzdöm a feszélyezettségemet, és odamegyek hozzá.
− Szia! Te lennél Atticus húga? – köszönök neki. Mosolyt erőltetek az arcomra, mert a fene se tudja miért, de nagyon izgulok. Kinyújtom a jobbomat, hogy kezet rázhassunk, aztán a leengedem a kezemet. Ha nem ő az, akkor vélhetően zavartan eloldalgok, de ha ő az a személy, akit keresek, akkor utána egyből magyarázni kezdek. – Köszönöm, hogy elkísérsz a testvéred helyett. Nem tudom említette-e, de szükségem lenne egy könyvre és néhány gyógynövényre. Tudom, nem túl csajos program, azért… Remélem nem baj.

Már egy ideje a Roxfortban vagyok, mégis, néha még mindig össze kell szednem a bátorságomat, hogy odamenjek valakihez beszélgetni, vagy egyáltalán kérdezni valamit. Pedig nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nyuszi lennék, vagy bármi ilyesmi. Egyszerűen csak... nehezebben megy a társalgás, meg a barátkozás, mint otthon, az Ilvermornyban. Mondjuk lehet, hogy ebben az is benne van, hogy az Ilvermornyban szinte csak felszínes barátságaim voltak. Abból viszont jó sok. Hát, nehéz beismerni, de Atticusnak talán igaza volt, mikor szóvá tette, hogy nem tetszik neki a társaságom. És egyáltalán nem hibáztathatom érte, csak épp most látom, hogy nem kellett volna annyira ágállnom az ellen, hogy változzak, változtassak. Mert igen, az tény, hogy rámfért, nem kicsit. Itt viszont tényleg vannak barátaim, nemcsak a nevem miatt keresik a társaságomat. Remélem, egyszer az öcsém is rájön, hogy nem az a lényeg, hány barátja van az embernek, hanem az, hogy milyenek.
Gondolataimba merülve figyelem a járókelőket, hátha észreveszem Lindát. Szerencsére nem sokáig kell várnom, amikor egy ismeretlen lány lép oda hozzám.
- Szia! Igen, én vagyok Atticus húga. Diana vagyok, de hívj csak nyugodtan Diának!
Viszonzom mosolyogva a kézfogást és a köszönést. Úgy látom, valami zavarja szegényt... talán én? De hát miért? Nem bántok én senkit sem, szándékosan egész biztosan nem. Remélem, hamar rájön, hogy tőlem aztán igazán nem kell tartania... ha viszont nem, akkor majd rájön. Van idő.
- Nincs mit köszönni, szívesen megyek veled! Atticus ugyan nem említett semmi ilyesmit, de semmi baj, egész biztosan megtaláljuk majd, amit keresel! Mire van szükséged, merre induljunk?

Diana & Linda

Bízok benne, hogy a találkozónk sikeres lesz, vagy legalább is Atticus testvérének nem leszek unszimpatikus. Kedvelem a srácot, és a testvérével sem szeretnék rossz kapcsolatot ápolni. Ugyan, még sose találkoztam vele, épp ezért bizonytalan vagyok vele szemben. Tudom jól, hogy egyeseknél mennyit számít az első benyomás, így nem csoda, ha egy kicsit görcsben áll a gyomrom, amiért arra gondolok, hogy egy ismeretlennel találkozom. Ki tudja végül is… Lehet, hogy egy új barátság csodálatos kezdete lesz.
Odasétálok egy lányhoz, akit a testvérének gondolok, és megkönnyebbült mosoly kúszik az arcomra, amikor bemutatkozik. Nem hajt el a fenébe, és ez már hatalmas előrelépés, az önbizalmamnak is jót tesz.
− Örvendek a szerencsének, Dia! – A szerény mosoly nem tűnik el az arcomról, miközben megejtjük a kézfogást. Általánosságban sem vagyok túl beszédes, de igyekszem valamivel kommunikatívabbnak tűnni, ezért is kérdezem meg, hogy mennyit árultak el neki a mai tervezett programomról.
− Először arra gondoltam, hogy bemehetnénk Dogweed & Deathcapbe, mert szükségem lenne némi citromfűre, orbáncfűre és levendulára, aztán szeretnék átugrani a Tomes and Scrollsba, mert bájitalokkal kapcsolatos könyvet akartam venni. Persze, ha csak tényleg nem gond. A nap megkoronázásaként akár be is ülhetnénk Madam Pudifoothoz egy süteményre. – Remélem, hogy tényleg nincs ellenére ez a bevásárlókörút, mert nem egy tipikus lányos kirándulás elé nézünk.
− Természetesen, ha neked is lenne dolgod valahol, akkor nagyon szívesen elkísérlek, sőt azt is megértem, ha egyáltalán nincs kedved ezekhez – szabadkozom, mert egyáltalán nem célom őt magamhoz láncolni a délutánra, ha abszolút semmi hangulata ehhez. Azért sem haragszom meg, ha végül egyedül kell beszereznem mindent, de nem akarom, hogy Atticus meg Dia esetleg ezen összevesszen. Akkor tényleg inkább mindent elintézek egymagam.

Nem vagyok valami nagyon barátkozós típus. Otthon azért barátkoztam gyakorlatilag mindenkivel is, mert úgy neveltek, hogy a családunk jó hírneve fontos, nem szabad csorbát ejteni rajta. S mivel az Ilvermornyba aranyvérűek járnak, így nem tehettem meg, hogy semmibe veszem őket. Őket, és a családom tanításait, az elveinket. Az elveket, amiket legszívesebben úgy, ahogy vannak szépen kidobnék a francba, hogy a szüleim legyenek már olyan kedvesek, és gondolkodjanak el rajta, hogy a sok generációra visszavezethető elvek és hagyományok, vagy a családunk összetartása és a gyerekeik jólléte a fontosabb. Mondjuk... sokszor abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudatában vannak-e annak, hogy vannak gyerekeik. Méghozzá három is. Ebből kettő már egy másik kontinensen, mert nem vették rá a fáradtságot, hogy figyeljenek rájuk, törődjenek velük. Nagyszerű szülők, nagyszerű család, mondhatom. Igen, tény, a családom rengeteg szempontból el van cseszve. Meg én is, de azért igyekszem nem mutatni.
- Ne idegeskedj ennyire, nem harapok! Azt biztos mondta volna Atticus, ha ilyen veszély fenyegetne! Szóval nyugi.
Mosolygok rá kedvesen, miközben igyekszem oldani a feszültségét. Tényleg nem tudom, miért idegeskedik ennyit, mert még senkit nem bántottam, senkinek sem haraptam le a fejét. Legalábbis tudtommal nem.
Csendben, figyelmesen hallgatom a "haditervet", majd miután végzett vele egy bólintással konstatálom a hallottakat.
- Ez mind jól hangzik. Persze, szívesen segítek akár hozzávalókat, akár könyveket szerezni. Ugyan én inkább az etikai dolgok felé kacsintgatok, de a bájitalokkal sincs semmi bajom, szóval mehetünk! Irány levendulát venni... jól értettem, ugye?
Biztosítom a jó szándékomról és segítőkészségemről, majd, ha nincs egyéb hozzáfűznivalója, akkor elindulok arra, amerre a boltot sejtem. Mert tény, a gyógynövényesnél eddig sajnos elég ritkán fordultam meg. De sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség, ugyebár.

Diana & Linda

Szeretném, ha ez a kiruccanás jól alakulna. Nem csak azért, mert kissé barátok híján vagyok, hanem azért is, mert szomorú lennék, ha ez a dolog feszültséget szülne. Nekem nincsenek testvéreim, de úgy gondolom, sokan nem örülnének, ha a testvérük egy idegent a nyakukba sózna. Nincs is annál rossz érzés, amikor koloncnak érzed magad, vagy éppen más jelenlétét érzékeled teherként.
Viszont igyekszem pozitívan hozzáállni ehhez a lehetőséghez, és reménykedem, hogy Atticus testvére is hasonlóképpen tesz majd. Mégis félve megyek oda hozzá, nem tudom miért tartok mostanában egy kicsit az emberektől. Talán kezdenek eluralkodni felettem a rémálmaim, a fáradtság és a félelmeim pedig hasonló kellemetlen érzéseket táplálnak belém.
− Persze, tudom. Ne haragudj, csak… − zavartan felnevetek. Miként is lehetne ezeket az érzéseket megfelelően szavakba önteni? – Csak nem akarok a terhedre lenni – szelídül a nevetésem egy félénk mosollyá. Nem vagyok az a típus, aki másokra erőlteti magát. Sőt, kifejezetten rosszul érzem magam olyankor, amikor érzékeltetik velem: sok vagyok. Pedig én csak mindenkivel kedves szeretnék lenni.
Gyorsan vázolom, hogy én mit tervezek mára, és megörülök, amikor beleegyezik az útvonalba, sőt még megemlíti, lehet ő is szeretne valami.
− Köszönöm szépen! Elmondhatatlanul hálás vagyok érte – hálálkodom egy sort, miközben lassan elindulok az első állásunk irányába.
− Etikai dolgok? Mikre gondolsz pontosan? – kíváncsiskodok, hátha tudok neki ebben-abban segíteni. A levendulás kérdésre csak bólintok. Igazából nem sok mindent akarok onnan, és azok is olyan mindennapi hozzávalók, hogy biztosan hamar végzünk ott.
A bolthoz érve kinyitom az ajtót, és beljebb tessékelem Diát, aztán követem őt az üzletbe. Mélyen magamba szippantom a gyógynövényekkel teli levegőt: érződik itt levendula, citromfű, zsálya, sőt biztos vagyok benne, hogy ennél kellemetlenebb szagok is terjengenének, ha a sárkánytrágyát és egyéb trágyázási kellékeket elöl tartanák. Szerencsére, erre gondolt az üzletvezető, így idebent csakis olyan illatok érződnek, amelyeket talán a munkámmal kapcsolatban is érezni fogok.
Ártatlan mosollyal köszöntöm a boltost, és neki is elmagyarázom, hogy szükségem lenne némi levendulára, citromfűre és orbáncfűre. Amíg ő előkeresi nekem a hozzávalókat, addig Diana felé fordulok.
− Neked biztos nem kell innen semmi a suliból? Feltölteni a készleteidet bájitaltanra, vagy valami hasonló…

Kezdem tényleg úgy érezni, hogy rendben van, hogy követtem Atticust és eljöttem a Roxfortba. Nem tudom, valahogy minden olyan más. Valahogy kedvesebbek velem, és nem azért, mert aranyvérű vagyok. Vagy mert épp Picquery... ami odaát, Amerikában azért elég nagy névnek számít. És egyre inkább azt mondom ezzel kapcsolatban, hogy sajnos. Régebben is nagyon örültem volna, ha kicsit kevesebb figyelem irányult volna ránk... de sajnos nem mi döntöttünk ezzel kapcsolatban. És azt hiszem, a bátyám is valami hasonlót érezhetett... nem véletlenül lépett le hazulról, és jött át egy teljesen másik kontinensre, egy idegen országba, ismeretlen közegbe, ismeretlen iskolába. Néha tényleg nem árt a környezetváltozás... egyikünknek sem. Azt viszont nagyon remélem, hogy sem az öcsénknek, sem pedig a szüleinknek, vagy egyéb rokonunknak sem jut eszébe utánunk jönni. Rossz kimondani, de egyáltalán nem hiányoznak.
- Ne butáskodj már! Egyáltalán nem vagy a tervemre. Na meg... társaságban jobban telik az idő, nem igaz? Legalább biztos nem fogsz unatkozni. Meg én sem.
Mosolygok kedvesen a még mindig idegesnek látszó lányra, majd elindulunk a bevásárlókörút első állomására, a gyógynövényeshez.
Linda előreenged, én pedig gyorsan belépek, hogy ne várakoztassuk sokáig az eladót, mert hát az idő neki is pénz, nem igaz? Bár nem tartozik a kedvenceim közé a bájitaltan a gyógynövényeket kifejezetten szeretem a nyugtató illatuk miatt.
- Nem, köszönöm! Azt hiszem, a készleteim rendben vannak... de a könyvesboltban lehet, hogy én is zsákmányolok majd ezt-azt.
Egész gyorsan végeztünk a levendulavásárlással, nekem pedig már akkor jutott eszembe a korábbi kérdése, mikor újra kint voltunk az utcán.
- Az előbb elfelejtettem válaszolni egy kérdésedre... ne haragudj! Igazából fogalmam sincs, nincs konkrét terület. Én csak... szeretnék segíteni a bajbajutottaknak, és mindenkinek, akinek szüksége van rá. Tudom, hogy nem tudok mindenkit megmenteni és boldoggá tenni, de... próbálkozni lehet, nem igaz? Főleg azok után, hogy a családom mindjárt szétesik... akkor legalább másoknak segítsek, ha már magamon nem tudok. De hagyjuk is, ne haragudj! Nem akarlak ilyennel terheli, biztos neked is megvan a magad gondja.
Eresztek el Linda felé egy bocsánatkérő mosolyt. Nem szoktam csak úgy kéretlenül mesélni a családunkról... van, hogy akkor se, ha kérik... úgyhogy fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy csak így letámadom szegény lányt a családi drámánkkal.

Diana & Linda

Kicsit még mindig bennem van a félsz, de Diana szavai mosolygásra késztetnek. Milyen aranyos lány! A közvetlensége teljesen a bátyjára emlékeztet, sőt eltöprengek azon is, hogy vajon minden amerikai ennyire közvetlen, vagy csupán őket nevelte a családjuk ilyen felfogás szerint?
A feltámadó szél miatt cseppet megborzongok, nem is értem miért, hiszen a jó idő ellenére én még mindig hosszú ujjút viselek. Eltűrök az arcom elől néhány hajtincset, hogy ne zavarjanak.
− Igazad van! Köszönöm, de tényleg. Nem sokan szeretnek velem időt tölteni, szóval ezért néha úgy érzem, hogy mások terhére vagyok – mosolyodok el keserűen, s bár tény, a szobatársaim tényleg nem szeretnek velem lógni, arról nem is beszélve, hogy a hollóhátas diákok között is kering az a pletyka, hogy majdnem minden reggel izzadtságban úszva, olykor sikítok riadok fel az álmomból.
− De igyekszem majd, hogy biztosan ne unatkozz majd! – fogadkozok, legalább is, mindent megteszek majd azért, hogy Diana ne unatkozzon mellettem. El is indulok az első állomás felé, hogy a gyorsabbik részét lezavarhassuk.
− Te is szeretsz olvasni? – csillannak fel a szemeim, miközben az eladó összegyűjti nekem a kért növényeket. Szerintem rajtam látszik, hogy az a tipikus álmodozó lány vagyok, aki előszeretettel mélyed el különféle fantáziavilágokba. Fizetek, s cserébe hamarosan a táskámba süllyesztem a hozzávalókat.
− Jaj, semmi gond! Megesik – legyintek mosolyogva, hiszen bárkivel előfordulhat, én se voltam annyira a helyzet magaslatán, mert jobban lekötött az eladó figyelése. Olyan gyakorlott mozdulatokkal sürgött az üzletben, hogy egy picit talán irigylem is a magabiztosságát.
− Szerintem inkább medimágiára gondoltál akkor. Milyen téren szeretnél nekik segíteni? Gyógyítani szeretnél, vagy inkább a lelkükkel foglalkozni? – érdeklődöm szelíd mosollyal, miközben gyorsan hozzáteszem. – Én medimágus szeretnék lenni majd.
Szeretnék majd egyszer a Szent Mungóban elhelyezkedni, ráadásul gyógyítókra mindig is szükség volt és lesz, szóval ez egy elég biztos szakma. Nem fog eltűnni majd évek óta, mert az embereknek szüksége van mások segítségére.
Talán ezért is komorodik el az arcom, amikor a családját kezdi emlegetni. Atticus ilyenekről nem szokott nekem mesélni, azt hiszem, valamilyen szinten mindketten próbáljuk kikerülni a család témát.
− Nagyon sajnálom… De egyáltalán nem terhelsz vele, ha szeretnél beszélni róla, akkor szívesen meghallgatlak – torpanok meg az utca közepén, hiszen… Erre valók a barátok, nem igaz? Ráadásul Atticus testvére az én barátom is, épp ezért, ha arra van szüksége, hogy meghallgassák, én itt vagyok neki.
Közben ismét elindulok, de a Tomes and Scrolls kicsit lejjebb van az utcán, úgyhogy egy picit még sétálnunk kell. Sebaj, addig van ideje mesélni, ha szeretne, hiszen nem hinném, hogy erről a könyvesboltban akar beszélni.

Némán, ám annál erőteljesebben kezdek el bólogatni Linda szavai hallatán. Ez valahogy ismerős helyzet. Mármint… bár otthon rengeteg barátom volt, mégis, azok leginkább érdekbarátságok voltak. Nem hiszem, hogy bármelyikük is megsínylené a hiányomat. Majd rákérdezek Achillesnél, hátha tud valamit. Már persze ha egyáltalán elmondja. Amit őszintén szólva erősen kétlek… túlságosan a szüleink befolyása alatt él az öcskös. Ami viszont biztos, az az, hogy a Roxfortban nem sokan törik magukat azért, hogy a barátaim legyenek. Pedig nem vagyok olyan ijesztő… meg olyan visszahúzódó sem. Szóval tényleg nem értem… na mindegy.
- Ne aggódj! Nem az a lényeg, hogy hányan vannak melletted. Az a lényeg, hogy kik azok. Akik tényleg fontosnak tartanak, azok biztosan nem leszel a terhére. És nyugi, nekem sem vagy a terhemre.
Engedek el felé egy halvány, megnyugtatónak szánt mosolyt. Tudom, vagy legalábbis el tudom képzelni, milyen lehet a helyzete… sajnálom szegényt, de még véletlenül sem szeretném kimutatni felé, mert a végén még megbántódik. Azt pedig nem akarom. A fogadkozását hallva elkuncogom magam. Próbálkozik, az már biztos… de még mindig azt mondom, hogy nem kell félnie tőlem, nem harapok.
- Na, emiatt aztán tényleg ne aggódj! Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk unatkozni.
Vigyorgok, mint aki sokat tud, közben pedig egy nagy frászt tudok, azt. De ezt neki nem kell tudnia. Bőszen gonolkozom valami közös témán, miközben arra várunk, hogy az eladó összerakja a Linda által kért növényeket. Nem is kell sokat gondolkoznom, mert maga Linda dobja fel a kérdést, miszerint szeretek-e olvasni.
- Persze! Miért, ki nem? Az olvasás nagyon szuper dolog… ráadásul akkor is művelhető, ha épp nem vetik fel az embert a barátok.
Vonom meg a vállam nemtörődöm módon, mint akinek tényleg nem számít az sem, ha ez a helyzet… de nem kell ezen a vonalon továbbmenni, mert a jövőbeli terveinkre terelődik a szó. Megtudom, hogy Linda medimágus szeretne lenni, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy merre tovább. Mármint az addig rendben, hogy segíteni szeretnék… de tisztában vagyok azzal is, hogy a szüleim valószínűleg nem fogják hagyni, hogy én magam döntsek a jövőm felől. Gyorsan megrázom a fejem, hogy elhessegessem magamtól ezeket a gondolatokat, és igyekszem újra magamhoz ragadni a beszélgetés fonalát.
- Az szép hivatás. Én… én nem tudom. Azt hiszem, először az emberek lelkét és gondolkodását kell helyretenni ahhoz, hogy bármiben is segíthessünk nekik… de ha nem hajlandóak együttműködni, akkor veszett fejsze nyele. Arról nem is beszélve, hogy szinte biztos, hogy a szüleim nem fogják engedni, hogy magam döntsek a jövőmről. Mi egy elég nagynevű család vagyunk odaát, Amerikában. Emiatt pedig a szüleim mindenbe megpróbálnak beleszólni… abba is, amibe pedig egyáltalán nem kellene. Ráadásul apát gyakorlatilag alig látjuk, mert mindig úton van, anya elvan egyedül, de az nem érdekli, hogy velünk mi van, a nagybátyám meg… ő meg megint más kérdés. Hagyjuk. Azt tudom, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet az a kártyavár, amit az avatatlan szemmel nézők látnak a családunkból, én meg nem tudom, mit tehetnék. Nem tudom, hogy segíthetnék, pedig szeretnék, nagyon is. Ezért jöttem el Atticus után, hátha ő tud valami használható tanácsot adni, de… eddig még nem igazán tudtam vele beszélni a helyzetről….
Adom legújabb barátnőm tudtára a helyzetet nagyvonalakban, miközben lassan baktatunk a könyvesbolt felé. Furcsa, hogy alig ismerjük egymást, és máris a barátnőmnek nevezem… de úgy érzem, hogy tényleg ez a helyzet… és ő nem játsza meg magát.
- Ne haragudj! Nem akartam rádzúdítani, csak egyszerűen kibukott minden… biztos sok volt így egyszerre….
Pislogok nagyokat bocsánatkérő arckifejezéssel, és nagyon remélem, hogy nem hagy itt, az utca közepén a problémáimmal a hallottak után. Bár… azt is megérteném.