Konyhai kalandok lökött módra

Egész eddigi életemben azt hallottam anyától, hogy ne ítéljek első látásra, meg könyvet borító alapján. Na meg persze azt, hogy sose adjam fel, vagy legalábbis próbálkozás nélkül biztos ne. Ezért is van az, hogy most éppen a konyha felé igyekszem, ha már egyszer megígértem Laurienak, hogy elmegyek vele sütit sütni. Csak épp nem az eredeti időpontban, mert valahogy semmi kedvem nem  volt késő estig sütögetni. Szerencsére sikerült rávennem Lauriet, hogy áttegyük másnapra, így már hamarabb neki tudtunk kezdeni.
Gyors léptekkel haladok a konyha felé, hogy aztán az ajtaját eltakaró festmény előtt nagy lendülettel fékezzek le. Még épp időben, mert ha csak fél másodperccel később jut eszembe megállni, akkor valószínűleg ügyesen nekimegyek az ajtónak. Mert miért ne... mondjuk ezen már meg sem lepődnék, csak hozom a formámat. Viszont... még jó, hogy újdonsült barátnőm nem látta ezt a manővert, mert különben semmi jogom nem lenne azt mondani neki, hogy figyeljen már oda, legyen szíves, különben hasra fog pottyanni. Mondjuk... így is hiába mondom, mert úgysem figyel rám, úgyhogy teljesen feleslegesen magyarázok neki mindenfélét. Mintha a falnak beszélnék. Egyik fülén be, a másikon ki. Már persze ha bemegy egyáltalán, és nem találn valami kerülőutat közben. Kinézem belőle, hogy a füle is teljesen máshogy működik, mint másoknak. Már épp indulnék a konyhába, mikor rájövök, hogy az ajtaját takaró festmény elé beszéltük meg a találkozót... viszont Lauriet még sehol sem látom. Jó, persze, lehet, úgy gondolja, ráér pár perccel előtte elindulni, mert hát a konyha mellett van a hugrások klubhelyisége. Érthető. Épp ezért nem is idegeskedek, biztos mindjárt ideér, és kezdhetjük is.

Rosie & Laurie

osie-nak végül is igaza volt abban, hogy nem kellene egész éjszaka sütögetni, hiszen velem ellentétben neki hét emeleten keresztül kellett volna visszalopakodnia a hálóterembe. Azt pedig nem szerettem volna, hogy emiatt elkapják. Szóval igen hamar igent mondtam arra, hogy ma pótoljuk be a sütikészítő-hadműveletet.
Én már egy ideje idebent vagyok, a lábamat lóbálva beszélgetek a házimanókkal, és elregélem nekik is, hogy tegnap Josh milyen ügyes volt meg hogy Rosie milyen szépen rendbe rakta a bokámat. Bárcsak tudnám, hogy Theo mit csinálhat most! Sebaj, majd Kendrickkel, vagy Grace-szel neki is küldök a süteményből, aztán majd meglátjuk mit szól hozzá.
A konyhában lévő órára vándorol a tekintetem. Rosie-nak már itt kellene lennie, akkor mégis merre tekereghet? Lehet, hogy eltévedt? Tegnap egyáltalán szóltam neki arról, hogy a körtét meg kell csikizni? Felpattanok a székről, és a bejárathoz masírozok.
Még nem döntöttem el, hogy mit akarok csinálni, mert tegnap óta ezernyi recept megfordult a fejemben, így szükségem van az új barátnőmre a döntésben.
Feltépem az ajtót, és kidugom a fejem a keletkezett résen. Ekkor pillantom meg Rose-t, akinek épp a háta mögött bukkanok fel.
− Sziiia! – köszönök rá széles mosollyal, és próbálok úgy tenni, mintha nem felejtettem volna el, hogy a bejárat elé beszéltük meg a találkozót. Inkább szélesre kitárom az ajtót, és beljebb invitálom őt.
− Hogy telt a napod? – mosolygok rá, majd ha ő is mellettem áll, akkor bezárkózok. Másnak nem kellene beleütnie a pisze orrát a mi meglepetésünkbe.
− Képzeeld, nekem nagyon szép napom volt! Ráadásul, ma még el se estem! – húzom ki magamat büszkén, bár az esési rátámon sokat javít, hogy reggeli óta nem láttam Theót. Meg annyira nem is gondoltam rá sokat, hiszen az jobban lekötött, hogy mégis mivel kellene megörvendeztetni a barátainkat.
Beljebb pattogok a konyhába. Szerencsére a manókkal megbeszéltem már, hogy hagynak minket kibontakozni, így direkt van nekünk egy kis rész, ahol előkészíthetünk mindent.
− Na, mondom a tervet! Sok-sok dolog jutott eszembe, és nem tudok dönteni, szóval neked kell választanod! Gondoltam vajas, omlós kekszre, mogyoróvajas muffinra, brownie-ra, sült karamellapudingra, áfonyás kosárkára és londoni krémesre. Melyik legyen szerinted? Mindet tudom fejből, mert anyuval rengeteget szoktunk sütni, de mindegyik annyiiira finom, hogy szívem szerint megsütném az összeset. Arra is gondoltam, hogy megkérem a manókat, hogy ezt a sok finomságot csináljuk meg vacsorára, de azt hiszem, túl sokat kérnék tőlük – hadarom gyorsan egy szusszal, és a tértágított zsebemből, mint valami bűvész előhúzok egy kötényt, amibe belebújok, és megkötöm magam körül.

Nem tudom, melyik a rosszabb: hogy rossz irányból várom Lauriet, vagy az, hogy egyébként halvány lila segédfogalmam sincs, hogy hogyan is kell bejutni a konyhába. Hiába, látszik, hogy nem vagyok túl gyakori vendég errefelé. Vagy legalábbis eddig nem voltam. Aztán ki tudja, lehet változik a helyzet. Sose mondd, hogy soha. Szerencsére  ugrabugra barátnőm megmenti a helyzetet, és kisomfordál a konyhából, valamiféle olyasmi ábrázattal, mintha azt mondaná, hogy "neeem, te neeem veszed észre, hogy nem onnan jövök, ahhonan vártál!". Hát, ha ennyire szeretné, akkor nem vagyok semmi jónak elrontója, nem veszem észre, hogy nem onnan jön, ahonnan várom. Mondjuk úgy nehéz észrevenni, ha nem is igazán érdekel... legfeljebb annyiban, hogy megnyugodhatok, nem én vagyok vak, hogy nem találtam.
- Szia! Jól, bár kicsit lefáradtam... de semmi baj, majd kipihenem magam és jó lesz.
Válaszolok szintén mosolyogva, közben persze figyelmesen megnézem magamnak, szinte már rutinból, hogy nem történt-e vele valami baleset. Aztán mikor elmondja, hogy ma még el sem esett felnevetek. Hihetetlen... ha nem lenne, akkor ki kéne találni.
[color:4ecb=ff0000]- Nem mondod, hogy neked az a jó nap, mikor nem esel el? Jaj már! Igazán vigyázhatnál magadra egy kicsit jobban is!
Dorgálom meg, habár még mindig mosolygok, ebből érezheti, hogy nem megbántani akarom, csak tényleg nem szeretném, ha baja esne. Én is magamra kötöm a kötényemet, közben figyelmesen hallgatom barátnőm izgatott hadarását. Mi a frászért nem tud csak egy kicsit lelassítani?
- Mindegyik jól hangzik, és megcsinálhatjuk őket... de mi lenne, ha mondjuk... mondjuk valami mást csinálnánk? Vihetünk a barátaidnak is.
Nézek rá kíváncsian, habár egyelőre nem mondom el neki, mit is terveztem... legyen valami meglepetés is a dologban, nem igaz?

Rosie & Laurie

nnyi mindennel készülök, és annyi íncsiklandozó sütirecept jár az eszembe, hogy könnyedén elfeledkezek arról, Rose-zal kint lenne találkozóm. Épp ezért, amikor kidugom a fejem, akkor sokkolok le, hogy a golymók kunkori bundájára, én teljesen elfelejtettem, hogy odakint kellene várakoznom! Hoppácska… Sebaj, talán, ha úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, akkor Rosie se jegyzi meg, hogy mit bandázok a házimanókkal. Mondjuk, ha bandáznék, az azt jelentené, hogy zenekart alapítottunk, és nem tudom, hogy a manók mennyire muzikálisak, de én semennyire nem vagyok az, ellenben remek háttértáncos lennék, ha ír szteppről van szó.
− Hogy-hogy elfáradtál? Történt valami? Az órák miatt zsibbadtál el, vagy rosszul aludtál? – pattogok tovább a témán, mert ha tényleg fáradt, akkor szívesen főzök neki teát, vagy adok neki egy szelet csokit, ami majd feltölti, amíg sütögetünk.
− Jaaaj, nem kifejezetten – nevetek fel vidáman. – Vigyázok amúgy, csak azt mondom, hogy minden pozitív apróságnak tudok örülni, és ma nagyon sok pici jó dolog történt, szóval ez a napom eddig nagyon király, és nagyon-nagyon örülök, hogy látlak! – hadarom, és akár meg is ölelgetném, de inkább csak beterelem a konyhába, hogy neki foghassunk a sütigyártásnak.
Felsorolom azokat a dolgokat, amik nekem jutottak eszembe, majd amikor azt mondja, hogy csináljunk mást, elhallgatok, és kíváncsian pislogok rá.
− Mire gondolsz? Mert amúgy arra gondoltam, hogy ezek közül csinálnék akkora mennyiséget, ami a hugrabugosoknak, a családomnak, a barátaimnak, Theonak meg a te griffendéleseidnek, barátaidat, párodnak és családodnak elég lenne. De ha van más javaslatod, akkor hallgatlak! – Nem tudom, hogy mit tervez, de elég rugalmas vagyok, szóval hajlandó vagyok változtatni a terven, ha beavat engem a dolgokba.
Szóval, amíg várom, hogy magyarázzon, addig leszedem a csuklómról a hajgumimat, és összekötöm a hajamat, mert a sütés-főzés egyik főszabálya az, hogy nem kerül hajszál az ételbe.

Nem is tudom megmondani, mikor volt utoljára olyan, hogy normálissal hozott össze Merlin. Mármint... ezt valamilyen szinten magamra is értem, mert hiába Hermione Granger az anyám, az apám mégiscsak Ron Weasley, ami egyenesen azt hozza magával, hogy én bizony bárhogy is próbálkozok, sosem leszek teljes mértékben normális. Szóval köszi, apa, a gyerekeim is megnézhetik magukat ilyen génállománnyal... már persze ha egyszer lesznek gyerekeim. Ez egyelőre még a jövő zenéje. De hogy Laurie se teljesen százas, de néha talán még ötvenes se, az egyszer biztos. Fogalmam sincs, hogy fér meg ennyi "okosság" abban a vörös hajjal borított fejecskéjében, de eddig még nem láttam, hogy csak úgy kiszublimált volna belőle bármi is. Habár... ki tudja? Lehet van valami tartalék agya, vagy nem tudom, amit ha senki nem lát, akkor kicserél a fejében, és mivel tiszta üres, ezért tűnhet mindig úgy, mint aki hülye, és semmit nem tud. De ezt persze inkább nem adom a tudtára, mert a végén még ezt is elhülyülné, aztán ki tudja? Lehet, nekem mennek el a maradék agysejtjeim. Az pedig egyáltalán nem hiányzik.
- Nem, nem történt semmi, csak edzettem... megint. Szóval ne aggódj,tényleg nincs semmi baj!
Magyarázok fejcsóválva barátnőmnek, közben pedig igyekszem megérteni a szörnyűséges hadarását, ami azért valljuk be, nehéz ügy. De azért nagyjából sikerül.
- Én is örülök, hogy látlak! De figyelj már! Nem hiszem, hogy a manók örülnének neki, ha ugrabugrálnál nekik, úgyhogy nyugodj le, légyszíves! Legalább egy kicsit...
Pontosítok a végén, mert azt még én magam sem hiszem el, hogy Laurie teljes mértékben lenyugodna. Nem, az kizárt dolog, mert nem tudom. Figyelmesen, csöndben hallgatom, hogy mégis mit szeretne csinálni, aztán csak nagy szemeket meresztek. Mi a bólintér?
- Te most komolyan egy hadseregnek akarsz sütni? Még ha adok is a barátaimnak, meg Scorpnak, meg te is adsz egy csomót a tieidnek, akkor is rengeteg marad! Vagy... csak nekem tűnik túl soknak?
Oké, rendben, anya is rengeteget sütött, nem kellene meglepődnöm a hatalmas adagokon. Mégis azt teszem. Na igen... én, és a logika. Néha nem igazán jövünk ki jól egymással. Viszont úgy döntök, hogy inkább nem feszegetem tovább a határokat, inkább ráhagyom, hogy azt csináljunk, amit szeretne. Hátha nem lesz belőle semmi baj. Remélem.

Rosie & Laurie

em tudom miért és honnan jön az egész, de azon kapom magam, hogy a Moonlight Densetsut dúdolgatom. Ez egy nagyon-nagyon régi japán anime, amit még kicsinek láttam, amikor a család egyik ismerőse felemlegette. Nekem pedig annyira furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az, hogy végignéztem az egészet. Annyira menők azok a lányok! Én is szeretnék olyan szupererőt meg olyan cuki ruhát! Kár, hogy túl dagi lennék azokhoz a szoknyákhoz, így egy pillanatra lebiggyesztem az ajkaimat Rosie előtt, aztán folytatom a dúdolgatást.
Azon töprengek, hogy vajon Cameron meg Adaira mennyire akarnának megölni engem, ha a nyár folyamán ismét megnézném az összes részt. Lehet, hogy kiutálnának a házból érte, hiszen múltkor se értékelték, amikor a nappaliból szólt a Sailor Moon témája. Félig hümmögve, félig dúdolgatva mérlegelem az ötletemet, amíg Rosie nem válaszol.
− Edzettél? Mármint… Óóóó! Kviddicseztél? – Említette vajon korábban, hogy a csapatban van, és csak én vagyok feledékeny, vagy még nem került szóba? Nem is számít, hiszen így is, úgy is elcsodálkozom rajta.
− De menő! – ragyog fel az arcom, amint lelkesen magyarázni kezdtek. – Én is szívesen játszanék, de attól tartok, hogy nem lennék túl ügyes benne, meg aztán a család nem is enged seprűközelbe, pedig nem is esnék le róla. Elsőben is túléltem az órákat, bár az egyensúlyérzékem kicsit változó, de attól még a kviddics elég izgi. Legközelebb majd drukkolok neked is meg figyellek majd!
Szélesen vigyorgok Rosie-ra, bár én mindenkinek szurkolok, hiszen nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, na meg az, hogy ők jól érezzék magukat játék közben.
− Ugyan már! – legyintek vígan, miközben visszahúzódok a konyhába. – Ugye, hogy szeretitek, ha van egy kis élet a konyhában? – fordulok a manók felé, miközben az egyik csuklóját megragadom, és táncra invitálom. Kacagva pörgetem meg, az ő arcán is látszik, hogy ugyan erre nem számított, de nincs ellenére a dolog. A manók szeretnek, ők kicsit hasonlítanak rám, hiszen próbálnak nem ítélkezni mások felett. Talán ezért is értjük meg jól egymást.
Kuncogva engedem el a manóbarátomat, és a kis műsorunk után nevetve hajolok meg. A hajam a földet súrolja, de egyáltalán nem zavar, hiszen hamarosan úgyis összekötöm.
− Szerinted a manók mennyi süteményt készítenek a mi kedvünkért? Ugyan, Rosie! Ne butáskodj! Ráadásul, így biztos, hogy mindenkinek elég lesz – vigyorgok rá, miután felkötöm a kötényemet és a hajamat is összefogom. Az asztalnak támaszkodom, és rápillantok a lányra.
− De azt mondtad, hogy van valami ötleted. Szóval mondd csak! – Hiszen még mindig nem beszéltük meg, hogy mit is csináljunk hiába sorolok fel ezernyi opciót, de hiszem, hogy ő jobbal tud előállni.

Nem igazán tudom, mi lehet Laurieval. Mármint... oké, néha én is kergébb vagyok a sokévi átlagnál, de hogy csak úgy, a semmiből elkezdjek dudorászni meg énekelni, az... na, ilyen még nem volt. Vagy legalábbis nem túl gyakran. Meg annál is ritkábban lehetett, mert nem emlékszem rá. És nem, egyáltalán nem szándékozom odaállni akár anyáék, akár Hugo elé azzal a kérdéssel, hogy: "Figyeljetek már! Volt olyan, hogy csak úgy, a semmiből elkezdtem énekelni meg dudorászni? És ti akkor hülyének néztetek?". Egyrészt mert Hugo nagyon maximum is alig pár éves lehetett, amikor én kicsi voltam. Másrészt pedig... sajnálatos módon a szüleim túlságosan is őszinték, szóval a végén még olyasmit is megtudnék, amit egyáltalán nem szeretnék.
A kviddics említésére Laurienak is felragyog a szeme. Lehetséges, hogy ő is olyan kviddicsőrült, mint én vagyok?
- Iiigeeeen, kviddicseztem! Te is tudsz? Szoktál? Vagyis... ó, értem!
Hervad le a mosoly az arcomról, ahogy meghallom, hogy szereti, viszont a családja nem engedi seprűközelbe. Na nem baj, nem is én lennék, ha nem próbálkoznék be. Akkor is, ha tudom, hogy esetleg rosszul is végződhetnek ezek a próbálkozások. Sajnos tapasztalat.
- Nem engednek seprűközelbe? De káár! Azért... én nagyon szívesen megtanítalak játszani, akár csak úgy alapszinten, magunknak, szórakozásból. Nem kell tudniuk róla, vigyázok rád! Amiről meg nem tudnak, az nem fáj nekik. Na, mit szólsz?
Kúszik vissza arcomra a vigyor, immár valószínűleg levakarhatatlanul, mert igen, ha kviddicsről, vagy egész egyszerűen repülésről van szó, akkor lelőhetetlen vagyok. Ha viszont arról van szó, hogy ki csinál nagyon furcsaságokat, akkor valószínűleg vörös barátnőm nyerne. Nevetve figyelem táncikálását az egyik manóval, majd tapsikolva dicsérem meg őket.
- Hát ez ügyes volt, gratula! Az pedig, hogy van valami ötletem... igen, esélyes. Nem biztos, hogy működőképes, de... csak annyit mondanék: "Kell egy lapzselatin, lap-lap-lap-lapzselatin...." Na jó, viccet félretéve: csináljunk körtetortát!
Igen, valószínűleg hülyének fog nézni, de máskor is voltak már ilyen nagyszerű ötleteim, szóval... hátha nem lesz belőle gond. Vagy legalábbis nem túl nagy. Ha meg mégis, hát, legfeljebb szórakozunk egy jót. Azt is kell néha, nem igaz?

Rosie & Laurie

zeretek dúdolgatni és énekelgetni, de szerintem még addig jó, amíg nem eresztem ki a hangomat, ugyanis az énekhangom nem éppen a legszebb. Szerintem pohártörésben vetekednék a Kövér Dámával, hiszen amikor a hetediken volt órám, akkor volt szerencsém hallani az ő hangját is. De amúgy nem szokásom zavartatni magam, hagyom, hogy lássák az összes fura szokásomat, így legalább nem árulok zsákbamacskát. Aki a barátom szeretne lenni, az előre láthatja, hogy milyen vagyok valójában, és ezután az ő kezében van a lehetőség, hogy ténylegesen szeretne megismerni, vagy inkább távol tartja magát tőlem.
A kviddicsről is szívesen beszélgetek, bár nem vagyok túlságosan profi benne. A család konkrétan egy emberként lélegzett fel, amikor kisebb sérülésekkel ugyan, de túléltem az elsős repülés órákat, és onnentól kezdve nem is nagyon engednek seprűközelbe. Nem is értem miért.
− Nem, neeem. Nekem anya azt mondja, hogy így is folyton a fellegekben járok, nem való nekem az a sport – ingatom meg a fejemet, bár annyira nem zavar, hiszen ezer más dolog van a világon, amit helyette lehet csinálni. Ilyen például a tücsökvadászat.
− De helyette animéket nézek, néptáncolok, sütit sütök, olvasok, varrok, kutyát sétáltatok és segítek apának a könyvesboltban nyári szünetben. A suliban pedig a diákönkormányzat és az elsősegélynyújtó szakkör tagja vagyok – húzom ki magam büszkén, bár azt hiszem, Rosie rájött, hogy én nem az az ember vagyok, aki képes nyugton maradni, s minél több dologgal tudom elfoglalni magam, annál boldogabb vagyok.
− Inkább kihagyom, köszönöm – nevetek fel vidáman. – Meg múltkor azt mondtad, hogy nem szeretnél többet a gyengélkedőn látni.
Még mindig mosolygok, mert olyan vicces, hogy korábban még ő kötötte a lelkemre, hogy ne ugráljak, ne szaladgáljak és ne legyek felelőtlen, most mégis ő csábítana engem kviddicsezni. Azért nem vagyok teljesen bolond, és tudom mi az, ami kapcsán ténylegesen bajom eshet. Ez pedig jelen esetben a kviddics lenne.
Ezért is mutatom be inkább a tánctudásomat egy manó segítségével, mert a földön mégiscsak jobb dolgom van, mint a magasban. Itt legalább nem áll fenn az a veszély, hogy egy gurkó lelök a seprűről.
− Köszönöm – mosolyodok el, de a mosolyom hamar értetlenségbe csap hát, amikor Rosie valami lapzselatinról kezd furcsán beszélni. A körtetortát viszont megértem, és az arcom azonnal fel is ragyog az ötlet kapcsán.
− Remek ötlet! – csapom össze a két tenyeremet, aztán bizonytalanul az ajkamba harapok. – És azt hogy kell? Még sose csináltam.

Ha valaki nem sokkal korábban azt mondja nekem, hogy "Figyelj már, te bizony egy szintén lökött vörössel, meg a manókkal fogsz sütögetni", akkor azt hiszem, körberöhögöm az illetőt. De ugyanezt mondtam azelőtt is, mielőtt összejöttünk volna Scorppal. És erre tessék, mi történt? Na igen. Szóval azt hiszem, már semmin nem kellene meglepődnöm, akármennyire is furcsának tűnik egy helyzet. Mert bizony furcsának tűnhet, az én ismeretemben mindenképp.
- Nem, ha kviddicsezel, akkor nem a fellegekben jársz. Akkor a fellegekben repülsz.
Javítom ki Lauriet vigyorogva, habár senki nem kért tőlem ilyesmit. De mivel Hermione Granger lánya vagyok, így valahogy nem is én lennék, ha nem okosítanék fel mindenkit. Mindenkit is. Igen, kéretlenül is. Mert miért ne.
- Ééértem! Akkor ezek szerint egy sajtkukacos zabszem van a hátsófeledben, ami nagyon nem akar onnan eltűnni. Minden világos, kivéve ami nem. Érted? Nem? Az jó, mert én sem.
Nem, megint nem tudok nyugton maradi... pedig nem ártana végre takarékra tenni magam, mert az utóbbi időben még saját magamnak is sok vagyok néha. De nem baj, majd valahogy lenyugszom. Vagy nem. Vagy megy valahova. Majd kiderül, melyik opció a helyes.
Még jó, hogy emlékeztet rá, hogy múltkor megkértem, hadd ne kelljen gyakran a gyengélkedő felé látnom őt... totál elfelejtettem már.
- Jó, ez jogos! Elfelejtettem... tényleg nem kéne megsérülnöd, deee a kviddics az... az kviddics, na!
Igen, néha nagyon értelmes tudok lenni, nem tagadom. De most na, mikor máskor, ha nem kamaszként? Na ugye! Egyébként meg az idő nagy részében tényleg értelmes vagyok, ezt elég sokan alá tudják támasztani. Példának okáért a tanárok.
A "hogyan kell körtetortát csinálni" egy nagyszerű kérdés, amire sajnálatos módon én magam sem tudom a választ.
- Nagyszerű kérdés! Én sem csináltam még, úgyhogy ezzel nem jutottunk előrébb. De az biztos, hogy kell hozzá körte, na meg... meg torta is! Na jó, viccet félretéve: nem tudom, de szerintem egy sima piskóta is jó hozzá. Vaagy nézzük meg, hátha van valami recept. Akár meg is kérdezhetjük a manókat.

Rosie & Laurie

fejemet rázom a javításra. Nem-nem, ez nem így van. Hermione Granger lányának tudnia kellene, hogy ezt a szókapcsolatot nem így használjuk, ezért én is előrántom apukám tudását a tarsolyomból, és ezúttal én kommentálom Rosie szavait.
− Az tény, hogy kviddics közben a felhők között repülsz, viszont a fellegekben járni kifejezést akkor használjuk, ha egy emberről úgy tartják, sokat álmodozik, és nem figyel annyira a környezetére, mint kellene – húzom ki magamat büszkén a zseniális okfejtésemre, megcsillogtatva, hogy amúgy olvasok ám, és tudok komoly is lenni, csak éppen nem akarok, mert az nem mókás.
− Viccet félretéve, nem csinálhatok semmi olyat, ami veszélyes, mert a végén még a családom aggódna értem. – Egyedül a táncot hagyják, de az egyrészt nem sport, másrészt pedig egy kiment bokát hamarabb rendbe tesznek, mint mondjuk egy törött bordát. Ráadásul én meg a repülés híresen távolállunk egymástól, majdnem olyan allergiás reakciót váltunk ki a másikból, mint Cameronból a kutyák.
A következő szavaira nem tudok felelni. Próbálom értelmezni, és az arcomra is kiülhet a döbbenet, mert erre tényleg nincs válaszom, de ahogy elnézem, ő se tudja mit is hord éppen össze. Hatalmas pislogások közepette megrázom a fejemet, és napirendre térek.
− De nem szabaaaaad – nyújtom el a második „a”-t a szabadban. Hiába szeretem nézni – akkor szerettem meg amúgy, amikor Theo még másodikban játszott −, de tudom magamról, hogy nagyjából minden edzés és mérkőzés arról szólna, hogy leesek a seprűmről, el kell kapni, vagy a földről kell összevakarni. Ebben az egy dologban igazat kell adnom anyának, és hallgatok rá.
− Viszont nagyon szívesen drukkolok neked, vagy varrok valami extra kiegészítőt a mezedre, ha szereted – vigyorodok el, mert ahhoz tényleg értek, hogy valamivel feldobjuk az öltözékét, és kicsit kitűnjön a tömegből.
Megvakarom a fejemet. Rengeteg süti elkészítésének a módszere szorult a kis buksimba, de a körtetorta valahogy mindig kimaradt az életemből.
− Zseni vagy! – kiáltok fel lelkesen már arra a részre, hogy kérdezzük meg a manókat, így el is csípem a legközelebbit, aki már elkezdi mondani a receptet, de megkérem, hogy inkább szerezzen nekem egy könyvet. Nem sokkal később diadalittas arccal csapom le a könyvet az egyik asztalra, és lapozom fel a tartalomjegyzéket, majd lapozok a kívánt részhez.
− Itt azt írja, kell hozzá liszt, margarin, tojássárgája, cukor, só, tojás, mascarpone, habtejszín, vaníliáscukor, körte, étcsoki és porcukor – sorolom fel az összetevőket, és Rosie-ra pislogok.
− Szedjük össze együtt ezeket a konyhából, vagy az egyikünk összeszedi ezeket, a másik pedig edényeket vadászik? – kérdezem tőle, mert nekem bármelyik opció megfelel, csupán arra vágyok, hogy ínycsiklandó illatok töltsék be a konyhát.

Tátott szájjal hallgatom a helyrepakolást. Ezt nem hiszem el… most komolyan kioktat, hogy mit hogyan kell mondani? Merlinre!
- Tudooom! Tisztában vagyok vele, hogy mit hogyan kell mondani. De azért köszönöm szépen a kisegítést, örülök, hogy te is okos vagy!
Dícsérem meg vigyorogva Lauriet… a letolás többi részét inkább nem adom tudtára. Nem akarom megsérteni.
- Értem… akkor tényleg ne csinálj semmi olyat, amitől félt a családod. Na meg én sem szeretném, ha sokat kellene azon idegeskedni, hogy mikor töröd össze valamidet. Persze, meg tudlak gyógyítani, vagy legalábbis azon biztosan tudok segíteni, hogy ne fájjon, de azért mégiscsak.... De látom, megfogadtad a kérésemet, és nem ugrabugrálsz… annyit.
Zárom rövidre a témát egy fejrázással. Ahogy látom, nem igazán érti az előző szavaimat, de sebaj… nem is feltétlenül azért mondtam, amit, mert azt szeretném, hogy megértse. Azért mondtam, mert el kellett mondani, különben csak még nagyobb marhaságok jönnének ki a számon. Az a baj, hogy így sincs semmi biztosíték arra nézve, hogy így nem történik meg ugyanez. Én sem mindig értem, mit miért mondok. Most is csak annyit értek meg az egészből, hogy valamit rá akar varrni a mezemre. Erre pedig én nézek értetlenül.... nem biztos, hogy az jó ötlet lenne.
- Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen! De nem hiszem, hogy kelleni fog… a mezünk nem arra való, hogy kitűnjünk a tömegből, vagy divatbemutatókat tartsunk seprűháton lovagolva… viszont ha mégis úgy érezném, hogy szeretném egyedivé tenni, akkor mindenképp neked szólok először. Rendben van így?
Érdeklődök békítőleg, és nagyon remélem, hogy ezzel el is van intézve a dolog, mert nem szeretném, ha visszautasításként értelmezné a szavaimat, és megsértődne. A “zseni vagy!” felkiáltásra csak egy értetlen vállrándítással reagálok. Nem tudom hová tenni a dolgot, de annyi baj legyen… Weasley vagyok, bőven volt időm megszokni a furcsa és érthetetlen helyzeteket. Csendben figyelem, ahogy intézkedik, mozgásra, munkára bírja a manókat. Látszik, hogy nem először van a konyhában.
- Szerintem szedjük össze együtt a hozzávalókat, aztán ugyanígy közösen az edényeket. Vagy összeszedjük a hozzávalókat, és amíg mi ezt csináljuk, addig megkérjük a manókat, hogy legyenek szívesek, és segítsenek előkészíteni az edényeket.
Igazából mindegy, melyik irányba indulunk el, ugyanoda jutunk. A végeredmény pedig finom süti lesz... és csak ez a lényeg.