Emberi állatkodás vagy állati emberkedés? Nehéz kérdés

Rengeteg mindent lehet csinálni Laurieval. Tényleg. Leginkább mindenki más agyára menni a sok idiótaságunkkal. De az biztos, hogy unatkozni nem unatkozhat mellettünk senki sem. Meg mi se. Főleg akkor nem,ha mindketten elővesszük a "jobbik eszünket", aztán mindenki mehet, amerre lát. Meg amerre akar. Na nem baj, Laurie szavaival élve valakinek bolondosnak is kell lennie. És ki más is lenne bolondos, ha nem mi? Na ugye!
Most viszont kivételesen nem vöröshajú barátnőm miatt rovom a köröket a klubhelyiségben, izgatottan, mégis idegesen. Illetve de, bizonyos szempontból mégis. A múltkori golymókos akciózásunk után már nem vette meg a krupot, pedig Merlin a tanúm, én bizony felajánlottam neki, hogy nálunk ellakhat. Tudom, hogy anyuék se haragudnának miatta... mondjuk az megint más kérdés, hogy hogy is jönne ki egymással egy krup és egy nagy bundás macsek. Jó kérdés. Bár mivel anyum a macsek, így azért mégiscsak kevesebb kockázati tényezővel kellene számolni, de azért mégiscsak. Inkább nem hívnám ki magam ellen a sorsot. Lesz még rá elég alkalmam, úgy érzem. Viszont azt sem szeretném, hogy agyament barátnőm kutyus nélkül maradjon, úgyhogy van számára egy kis meglepetésem. Mivel úgy tudom, hogy Legendás állatok gondozásán is tananyag a krup, így vettem a bátorságot és megbeszéltem a professzorral, hogy maradhassunk óra után, és "kikutyázhassuk" magunkat. Meg minket ismerve egymást is. Lényeg, hogy Laurie örüljön. Ezért is várom annyira, hogy végre felbukkanjon, mert már legalább negyed órája üzentem neki, hogy az udvaron várom, de még mindig semmi. Talán megint hasraesett volna? Remélem, nem... persze, akkor elviszem a gyengélkedőre, meg megpróbálok neki én is segíteni valahogy, nem probléma. De azért örülnék, ha nem tenné állandóvá az esési próbálkozásait. Ráadásul azzal ő is csak jól járna. Persze, nála sosem lehet tudni, lehet, csak elgolymókozta az időt... mindegy, remélhetőleg úgyis hamarosan kiderül. Ha mégsem, akkor meg én magam indulok a keresésére... de akkor is kiderül, mi is a helyzet.

Luise & Laurie

olymókkal a vállamon lépek be a klubhelyiségbe. Tudom, tudom, hogy Luise vár, de épp elcsíptem Theo-t a folyosón, és… Muszáj volt megállnom csodálni őt. Meg aztán Bolymók úgy döntött, hogy bizony közelebbről is szeretné megismerni a szerelmemet, így galád módon megszökött, én pedig nem csak Theo, de immár a golymók után is szaladhattam.
− Bolymók úr! Mondtam neked, hogy nem szép ilyen dolgot csinálni! – dorgálom játékosan a kis csöppséget. Nem haragszom rá, sőt abszolút megértem, hogy barátkozni volt kedve, csak ne olyankor csinálja, amikor én elmélyülten ábrándozok Theodore Nottról. Az még aztán a világ legnagyobb pimaszsága Bolymók részéről, hogy pont hozzá vezetett. De is lehet, hogy a Sors keze volt, nem? Vagy a bolymóké. Mostanra egészen világossá vált számomra, hogy a golymókok keze van a világ alakulásában.
Leemelem a vállamról, és a tenyereimbe veszem őt. Olyan kis picike! Annyira imádom! Már majdnem annyira, mint Theót. Egyébként, elgondolkoztam rajta, hogy Theodore-nak fogom hívni a golymókot is, de lehet, hogy az annyira nem venné ki jól magát a szerelmem előtt.
Épp ezen merengve sétálok beljebb a klubhelyiségbe, és amikor Luise-ra siklik a tekintetem, szélesen elvigyorodok, és az egyik kezemmel integetni kezdek neki.
− Sziiiia Luiiise! – kiáltom el magam, mire a mellettem lévő fotelben ülő srác összerezzen. Zavartan felnevetek, és Bolymók társaságában Luise-hoz sietek.
− Bocsi, hogy kééstem… Volt egy kis dolgom meg Bolymók barátkozni akart, és… Siettem amennyire tudtam, de múltkor megígértem anyának meg Rose-nak, hogy jobban vigyázok magamra, szóval nem szaladtam – kérek lebiggyesztett ajkakkal bocsánatot, bár el kell ismernem, hogy mióta Bolymókot mindenhová cipelem magammal, azóta egy cseppet megfontoltabban sétálok. Elvégre, nem szeretném kilapítani őt, így nem pattoghatok annyit, bár nem is bánom különösebben.
− Szóóóval, mi a mai program? – mosolyodok el, hiszen amíg nem kell tanulással foglalkozni, addig én bármire vevő vagyok.

Nem mindig tudom megállapítani, hogy egész biztosan jól döntöttem-e egy adott dologgal vagy helyzettel kapcsolatban. Nem mindig, sőt... mostanában talán egyre gyakrabban nem, mint igen. Hogy ez baj-e? Ha normális emberek mércéjével meg gondolkodásmódjával rendelkeznék, akkor azt mondanám, hogy igen, ez egy elég nagy baj. Na de... egyrészt szerintem nekem világéletemben a hajszínemmel megegyező színű agysejteim voltak. Vagyis egyrészt szőke, másrészt meg összevissza. Na. Ebből már szinte borítékolható, hogy ebből normális gondolkodás már nem lesz. Vagy legalábbis elég esélytelen. Körülbelül annyira, mint hogy Ziggy nem repül bele az ellenséges csapat lelátójába. Na ugye! Másrészt pedig... a normálisság unalmas! Én pedig egyáltalán nem szeretnék unalmas lenni. Úgyhogy nem, egyáltalán nem a normális emberek mércéjével és gondolkodásával mérek... sőt, azt kell mondanom, hogy lassan azt sem tudom, mi az, hogy normális. És hogy ez normális-e? Héloise Brugiére szerint igen, teljesen. Vagyis akkor... ez azt jelenti, hogy mégiscsak tudom, mi az, hogy normális. Hoppácska!
De hogy ez miért olyan fontos? Azért, mert voltam olyan agyament, hogy megint bevállaltam egy programot Laurieval. Igen, tényleg elintéztem neki egy krupsimogatást, de persze, szokásához híven nem volt képes vagy hajlandó - hogy melyik a rosszabb arról vitatkozhatnánk- időben érni a megbeszélt helyre. De szerencsére nem sokat kell várnom, és befut a kelekótya barátnőm is. Aztán közli, hogy dolga volt, meg Bolymók barátkozni akart, én meg kész lettem. Megint. Sokadjára.
- Semmi gond, ne aggódj! Nem is baj, hogy nem sietsz, még jó is, mert nem hiszem, hogy örülnének neki ott, ahová megyünk. De... hogy... hogy mit mondtál? Bolymók? Basszus, Laurie! Te komolyan képes voltál Bolymóknak elnevezni szerencsétlen golymókot?
Fogom a fejem értetlenkedve... de egyébként meg miért is nem vagyok én ezen meglepődve? Hiába, van, ami nem változik.
- Hát... arra gondoltam, hogy... mivel tudom, hogy nagyon szereted az állatokat, és...hát....
~és hát te is egy állat vagy...~
- szóval sikerült megbeszélnem a Legendás állatok professzorral, és órák után maradhatunk még simogatni őket. Aztán pedig majd kitaláljuk, mi legyen. Na, mit szólsz hozzá?
Érdeklődöm vigyorogva, mert tudom, hogy valószínűleg nagyon fog neki örülni... körülbelül annyira, hogy aztán le se lehet majd vakarni szegény állatról. Vagy rólam. Jaj.

Luise & Laurie

ose gondolnám, hogy pont Bolymók uraság fogja vissza a szertelenségemet, de bizony mióta ezerszer óvatosabb vagyok. Annyira kis cuki, úgy vigyázok rá, mint egy hímes tojásra. Hogy honnan tudom milyen az? Kicsinek anyu mesélt mugli szokásokról, és annak idején mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy tojást fessünk. Az már más kérdés, hogy néhány tojás törötten végezte, vagy éppen irtó csúnya mintákat festettem rá, de ettől függetlenül imádtam csinálni. Lehet felhozom jövőre anyunak, hogy visszahozhatnánk ezt a szokást, mert olyan muris volt!
A golymókot dorgálva léptek Luise-hoz, hiszen én tényleg nem akartam ám késni, csupán Bolymóknak rosszalkodni támadt kedve.
− Miért? Hova megyünk? – villantok egy széles mosolyt Luise-ra, aztán hangosan felnevetek, amikor fennakad a házikedvencem elnevezésén. Szerintem tök aranyos nevet kapott, és még ő sem lázadt fel ellene! Sőt, még hallgat is rá!
− Mooost miiiért? A golymók és bolyhos szavakból alkottam meg, és nem csak simán Bolymók, hanem Bolymók uraság! – javítom ki Luise-t fontoskodó fejjel, miközben a golymók a vállamra mászik, és hozzábújik az arcomhoz. Említettem már, hogy milyen puha?
Hatalmas szemeket meresztek Luise-ra, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mit forgat a buksijában. Igen, szeretem az állatokat, de vajon az állatokkal kapcsolatos rajongásomhoz mi köze Luise tervének? Eltöprengve figyelem őt, majd az ötlete hallatán visítva ugrok a nyakába, és még az utolsó pillanatban csípem el Bolymókot, nehogy leessen.
− Juuuj, de jóóó! És mikor megyünk? Most? Ugye most? – faggatom, majd ha engedi, akkor megragadom a kezét, és behúzom a hálótermembe, ha nem hagyja magát, akkor egyedül pattogok be.
− Egy pillanat, csak leteszem Bolymókot! – kiabálok, és már rohanok is betenni a kicsit a ketrecébe. Nem akarom, hogy elszökjön és azt sem tudom, hogy milyen állat közelébe visz, így fő a biztonság. Mielőtt betenném a ketrecbe még nyomok egy puszit a fejére, aztán integetve elköszönök a golymóktól, megkérem, hogy jó legyen, amíg jövök, aztán visszapattogok Luise-hoz.
− Mehetüüüünk! – kiáltom el magamat, és már vetődök is a kijárat irányába.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy bírtam ki eddig ép ésszel. Vagyis... van egy olyan sanda gyanúm, hogy sehogy. Én, meg a normálisság? Na nem, az szinte kizárt. De tényleg, szerintem olyan még nem is volt életem folyamán, hogy valaki is normálisnak hívott volna. Nem, még a szüleim se, ami azért nagy szó. Mármint... azt hallottam már, hogy Kislányom, Luise, Agyament, de azt, hogy Normális... nem, azt még sosem. És valószínűleg nem is nagyon fogom. Hacsak nem változom meg... amire egyébként szintén elég kevés esélyt látok... hiába, van, ami nem változik, bármennyire is szeretné az ember lánya. De talán pontosan emiatt lettem olyan jóban Laurieval. Igen, annak ellenére is, hogy gyakran kicsinálja az idegeimet.
- A Rengeteg széléhez, illetve a Legendás állatok órára. Legalábbis első körben... aztán majd meglátjuk. De csak akkor megyünk, ha nem beszélsz zöldségeket, mint a múltkor. Vagyis... bocsi, visszavonom, mert ha ezen múlna, akkor soha sehová nem mennénk! És... jó, tudod mi? Semmi...
Vigyorgok vörös hajú barátnőmre. A kijavításra, miszerint újonnan szerzett állata, a golymók nem Bolymók, hanem Bolymók uraság névre hallgat. Ezer bocsánat, én kérek elnézést. És még csak most kezdődik a nap.... mi lesz még itt később? Viszont igyekszem nem nagyon kinevetni, mert a végén még megsértődik és hasraesik... akkor meg ugrott a mai nap, és mehetünk a Gyengélkedőre.
Nagy szemekkel figyel, majd csak azt veszem észre, hogy a nyakamba ugrik és jól megölelget. Sejtettem, hogy örülni fog, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire. Mosolyogva csóválom a fejem barátném kitörő örömét konstatálva, és követem a hálóterembe, hogy letegye a golymókot - bocsánat, Bolymókot, méginkább Bolymók uraságot, aztán pedig kiugráljon onnan.
- Most, persze, hogy most! Miért, mire gondoltál? Holnap este? Nem hiszem, hogy örülnének nekünk olyan későn.
Csóválom a fejem kissé tanárnénisen, bár azt még én sem gondolom komolyan, hogy meg tudnám nevelni. Mégis hogy, ha nem hallgat rám?
- Na és mi a helyzet? Látom, már kevésbé ugrándozol, mint eddig... mi történt?
Vonom fel a szemöldököm érdeklődve, mert tényleg nem értem, mi ez a hirtelen jött változás. Nem tudom, mi ez, de az biztos, hogy jó hatással van Lauriera. Ha még a zöldségeit is elhagyta volna, akkor... akkor az maga lenne a csoda. De úgy érzem, hogy ilyen szerencsém nincs. Nem baj, nem kell minden egyszerre. Így is szeretem a szeleburdi leányzót, még akkor is, ha közben legalább tizedjére tépem ki a hajamat gondolatban... még szerencse, hogy csak gondolatban.

Luise & Laurie

olymók irtó aranyos. Egyetlen egy percre se bántam meg, hogy megvettem, mert amióta minden reggel a kis szemeimet arra nyitom ki, hogy ő a pufi fejével az arcomba mászik, azóta még jobban ragyogok a boldogságtól. Ez az apró gombóc annyi, de annyi szeretetet képes sugározni magából, hogy lefogadom, még Theot is mosolyra fakasztaná! Pedig az nagy szó ám, mert az esetek többségében irtó morci fejet vág, aranyosat, de morcit. Talán csak akkor képes megenyhülni az a szigorú tekintete, amikor elkalandoznak a gondolatai. Amikor elmélyed valamilyen könyvnek a világában, olyankor kisimul a homloka, és sugárzik róla egyfajta nyugodtság. De az is lehet, hogy bolond vagyok, és rosszul mérem fel a helyzetet, de az tuti, hogy Theo nagyon, de nagyon ritkán mosolyog, még a ritkábbnál is ritkábban. Ettől függetlenül szeretem őt, mert cukinak találom őt, és remélem, egyszer majd ő is észreveszi a szeretetemet.
− Juuuj, de király – tapsikolok lelkesen, bár megfogadtam a bátyámnak, hogy nem rosszalkodok, és végképp nem keveredek bajba. Egy egész listát írt nekem, hogy miket kell elkerülnöm. Ilyennek számít a Fúriafűz, a Tiltott Rengeteg, a Szellemszállás, a Szárnyas Vadkan, a harmadik emeleti folyosó jobb oldala, Myrtle vécéje – bár ezt nem értem miért, hiszen Myrtle a légynek ártana, legfeljebb csak a srácokat bámulja −, továbbá a listára vette a könyvtár zárolt részlegét és azt mondta, hogy ha valaha is lesz az iskola területén Ördöghurok, akkor annak a közelébe sem mehetek. Pedig egyébként annyira nem vagyok ön- és közveszélyes, de nem szeretném, hogy a drága bátyuskám miattam aggódjon, így a legtöbb helyet kerülni szoktam, pedig Myrtle-lel tök jól el lehet dumcsizni, és múltkor fontolgattam, hogy megszeretgetem a Fúriafüzet, hogy… Nos, kevésbé legyen fúria, de sajna Grace észrevette, és elrángatott onnan.
 Miii?! Nem is beszélek zöldségeket, múltkor is te hordtál össze butaságokat, mert bedugult a füled, és nem hallottál jól! – teszem csípőre a kezeimet, és még a nyelvemet is kiöltöm rá, bár nem gondolom olyan véresen komolyan, minthogy az annak tűnik.
− Amúgy is gyümölcsöket szoktam mondani, nem zöldségeket… − forgatom meg a szemeimet dünnyögve, bár ezt a megjegyzésemet inkább viccnek szánom, mert tudom, Luise annyira, de annyira, de nagyon szereti az ilyeneket. Mindig olyan buta fejet vág, amikor kiakad! Tök cuki.
Mindenesetre sikerül még jobban feldobnia a napomat, ez pedig tudjátok mit jelent? Ölelést! Azt bizony! Szóval alaposan megölelgetem, bár közben elkapok egy repülni készülő Bolymókot, és ráébredek arra, hogy bizony a golymókomat tényleg nem lenne jó ötlet magammal cipelni a rengeteghez, ezért is teszem be a ketrecébe.
− Jóóó, hát honnan a fenéből tudjam, hogy mit mikor mit és hogyan szeretnél, Luiiise? Az is lehet, hogy először csak szólsz, hogy van egy ilyen terved, aztán meg a mai nap nem jó, de mégis szeretted volna elújságolni… Meg amúúúgy is, én nem tudom ám, hogy mikor mit csinálsz! Egyedül Theonak a napirendjét tudom, de azt fejből! – Az utolsó mondatomnál büszkén kihúzom magam, hogy milyen okos vagyok már meg jó megfigyelő, mert mindig tudom, hogy szívem választottja épp merre kóricálhat. Vagy legalább is papírforma szerint merre kéne lennie.
− Egyébként meg holnap reggel, délben és délután is lehet ám menni! Ne gondolj mindig az estére! Este amúgy se lehetünk kint sokat, főleg nem a Tiltott Rengeteg közelében – vágok fontoskodó fejet, miután puszit nyomok Bolymók arcára, és rázárom a ketrecet.
A kérdésére kiegyenesedek, és döbbentek nézek rá. Oldalra billentett fejjel, mint egy bolond nyuszi méregetem őt, aztán megvonom a vállamat.
− Nem tudom miről beszélsz, én mindig ilyen vagyok – mosolyodok el. Inkább megragadom a kezét, és ha hagyja, akkor bizony egészen a klubhelyiség bejáratáig húzom, hiszen… Azt mondta, hogy állatokat megyünk simogatni! Akkor mi a fenének váratjuk még őket?!
− Óóó. Hogy az… − kapcsolok utólag, amikor teljes mértékben feldolgozza piciny agyam a korábbi kérdését. – Hát, tudod, Bolymók uraság olyan pici, védtelen és kiszolgáltatott, így kötelességem vigyázni rá. Mellette nem bolondozhatok annyit, mert félek, hogy baja esne. Ennyi az egész.
Megvonom a vállamat, mert bár szívesen elmesélném neki, hogy Theo végre valahára emberszámba vesz, és ettől vagyok kevésbé hiperaktív, de sajnos nem ez áll a dolgok hátterében. Sokkal inkább az, hogy egy másik élet sorsa van az én piciny kezeimben, és azt szeretném, ha Bolymók nagyon-nagyon hosszú és boldog életet élhetne, ehhez pedig nem lenne szerencsés, ha egy megbotlásom alkalmával kilapítanám a kis csöppséget.

Egyik napról a másikra változhatnak a dolgok... meg a hangulatok. Vagyis... ez így nem teljesen jogos. Nekem néha pár perc is elég, hogy hihetetlen gyorsasággal megváltozzon a hangulatom, és naagyon nehéz nem elküldeni az illetőt Merlin hátsója felé. Meg még rosszabb helyekre. Oda, ahová valószínűleg soha senki nem szeretne eljutni, de ha rajtam múlik, akkor bizony egész biztosan tesznek oda egy látogatást. Na jó, Lauriet nem küldöm el Merlin bácsi hátsója felé. Több okból sem. Egyrészt mert szeretem, bármilyen lökött is. Másrészt még képes rá, és közli, hogy Merlin bácsi szereti, és miért mondok ilyet. Harmadrészt pedig... minden szívbaj és lelkiismeretfurdalás nélkül kinézem belőle, hogy közli velem, hogy jó, de én is megyek vele. Hát, akkor most kölcsönveszem Armin mondását, és kijelentem, hogy ez aljas rágalom! Méghozzá a legaljasabb fajtából. Hát milyen dolog ez kérem szépen? Én nem megyek semmi büdös helyre, hátsók közelébe meg aztán főleg nem, ezt mindenki felejtse el, de sürgősen.
Viszont az állatsimogatós ötletem úgy tűnik, nagyon betalált, mert kisgyerek módjára örömködik egy sort. Mondjuk... mikor nem viselkedik úgy, mint egy kisegyerek? Na ugye!
- Miii? Mikor dugult be nekem a fülem, mi? Egyébként meg nem, te sem nem zöldségeket, sem nem gyümölcsöket beszélsz! Sokkal inkább tücsköt-bogarat!
Magyarázok neki vigyorogva. Tudom, hogy valószínűleg totálisan potyára magyarázok neki, mert füle bojtját se mozdította eddig se, de azért a feladás nálam nem működőképes megoldás. Ráadásul egy kis hülyeségért nekem sem kell a szomszédba menni. Ezt pedig Laurie is nagyon jól tudja. Legalábbis az öleléséből ítélve ezt tudom mondani.
Az ezt követő szájmenését csak nagy pislogások közepette hallgatom. Mi a golymókos Merlin gatyája?
- Hogy micsoda? Theo... Theo napirendjét tudod? Ráadásul fejből? És ezt ő tudja? Jól sejtem, hogy nem? Ne csináld már, Lauriiieee!
Csóválom a fejem megrökönyödve. Most komolyan tudja valaki napirendjét, teljesen fejből. Csak nehogy baj legyen belőle. De nincs időm sokáig gondolkozni ilyeneken, mert a barátnőm már húz is kifelé, hogy minél hamarabb odaérjünk az állatokhoz. Nem is türelmetlen... áá, kicsit sem. Az viszont megnyugtat, hogy a golymókja miatt lelassít kicsit... hátha tényleg lesz valami haszna a szőrgombolyagnak. Sosem lehet tudni.

Luise & Laurie

nyu mindig azt gondolja, hogy teljesen menthetetlen vagyok, mert a szeleburdiságom mindenkit ledönt a lábáról, beleértve saját magamat is. Ennek azonban csak a fele igaz, ugyanis tudok lassítani, ha akarok, csak eddig nem láttam értelmét. Most viszont Bolymók jelenléte arra késztet, hogy fékezzem magam, és elővigyázatosabb legyek, ugyanis ha én összetöröm magam az nem baj, de ha Bolymóknak baja esne, azt soha nem bocsájtanám meg magamnak. Látod világ? Esetenként felelősségteljes vagyok! Sőt, elárulom azt is, hogy rengetegszer vigyáztam már a húgomra és az öcsémre, amikor ők betegek voltak. Nem vagyok annyira dilisnyós, mint amilyennek Luise is elkönyvel. Mondjuk, nem zavar, ha bárki is annak tart, mert én tudom, hogy könnyű becsapni az embereket, és a többség csak azt látja meg, amit akar. Például engem is bolondnak hisznek, mert mindenkit is szeretek, és hiszek az emberek jóságában, továbbá meglátom a világ szépségeit, pedig csak különleges látásmódom van. A családomnak köszönhetem. Ők tanítottak elfogadásra, feltétel nélküli szeretetre, és arra, hogy mindig kijár egy új esély, még annak a személynek is, akit mások gonosz címkével bélyegeznek meg. Nincs gonosz ember. Semmi nem fekete vagy fehér, ennél sokkal bonyolultabb és árnyaltabb ez az egész. Mindenkinek vannak érzései, motivációi, és bizony a többség abból gazdálkodik, amit a világtól kapott. Nem egy olyan ember él, akit kegyetlennek, udvariatlannak, vagy rossznak tartanak, de nem sokan veszik a fáradtságot, hogy megértsék őket és az indokaikat. Kivéve engem és még pár embert.
− Hát, amikor mondtam neked a Tervet! Te pedig letagadtad, pedig útközben végig ezt taglaltam. Ugye azóta kimostad a füleidet, mert ha megint nem hallod meg, amit mondok, akkor szomorú leszek – biggyesztem le az ajkaimat. Oké, néha én se figyelek oda arra, hogy miket fecsegek, de a Terv igenis zseniális volt, még akkor is, ha ő nem fogadja el a létezését. Pedig kitaláltam! Itt létezik a kis fejecskémben, és valahol mélyen meglelhető az ő emlékei között is.
− Miii? Nem is foglalkozom bogarakkal – vágok durcás képet, aztán egy pillanatra elgondolkozok. – Mondjuuuk, lehet, hogy nem ártana egy kicsit többet, mert szegényeket ezek szerint teljesen elhanyagoltam. Luiiseee, gyere velem tücsköket keresni!
Egy újabb ötlettel állok elő, amiről tudom, hogy ki fogom borítani, én pedig jókat nevetek előre az egészen, ahogy elképzelem azt a tipikus megbotránkozó fejet, amit vágni szokott. Nem tudom miért húzom az agyát, de nagyon vicces, amikor fennakad egy-egy apróságon. Szerintem még senki nem sokkolódott le ennyire az ötleteimen, mert a többség csak rám hagyja. Az a jó Luise-ban, hogy ő viszont valami úton-módon reagál mindenre, így vagy annyira kell vigyorognom a jelenlétében, hogy fáj a mosolygás, vagy annyira nevetek, hogy az egész helyiség tőlem visszhangzik olyankor.
− Most miéééért? De hát annyira cukiii! Olyan aranyos, hogy ráncolja a homlokát, meg beletúr a hajába, meg elmélyed az olvasásba, meg amikor előttem ül az órán, és éppen elmélyülten jegyzetel, vagy amikor éppen morci fejet vág, mert valaki felbosszantotta… És-és-és… − És még lelkesen sorolhatnám, hogy mit imádok Theodore Nottban attól a pillanattól fogva, hogy az első Roxfort Expresszes utazásunk alkalmával egymásba futottunk. Az égben köttetett! Mondom, az égben!
− Egyébként meg nem tud róla, de vagyis, lehet, hogy de… Amúgy nem tudom, néha olyan, mintha látná, hogy ott vagyok, de nem különösebben vesz rólam tudomást. Szerintem nem is sejti, hogy szerelmes vagyok belé. Na mindeeeegy – vonom meg a vállamat. Én egyébként semmi kivetnivalót nem látom ebben a dologban, sőt apa szerint szép dolog is a szerelem, bár neki nem szoktam részletezni, hogy mennyire a srác nyomában járok.
− Amúgy nem arról volt szó, hogy megyünk? – pislantok Luise-ra, mielőtt még kitalálná, hogy fejmosást tart nekem arról, hogy nem kéne Theo nyakán lógnom. Pedig igenis fogok, mert szeretem őt, és azt akarom, hogy boldog legyen.
És ezzel a lendülettel megindulok a lépcsők irányába, ahol kivételesen nem botlok meg, sőt egész energikusan szedem a lépcsőfokokat felfelé, hiszen kisállatozni megyünk.

Ezt nem hiszem el! Most komolyan... már megint A Tervvel jön nekem?! És nem érti, hogy nem mondta el... lehet, hogy csak akarta, de hogy mondani nem mondta, az egyszer biztos. Oké, én is elfelejtem néha, hogy mit szerettem volna mondani, de ha beszélnek hozzám, azt azért meghallom és figyelek. Többnyire. Szinte mindig. Most pedig egészen biztos vagyok benne, hogy figyeltem. Méghozzá nagyon, mert alapjáraton is nagyon nehéz megérteni Laurie hadarását. Arra meg persze hiába is kérem meg, hogy lassítson, mert állandóan pörög. Most akkor hogy adjam tudtára, hogy "álmodj, királylány, nem mondtál te nekem semmilyen Tervet, legfeljebb utólag, hogy az orrom alá dörgölhesd, hogy bedugult a fülem és nem hallottam"?
- A szádat fogom kimosni, ha nem nyugszol le végre, legalább egy kicsit! Mi vagy te, sajtkukac?
Érdeklődök vigyorogva. Mondjuk, ha most rákérdez, hogy mi az a sajtkukac, akkor tényleg nagy bajok lesznek... úgyhogy nagyon remélem, hogy naagyon gyorsan rájön a normálisság roham, és nem kérdez semmi ilyesmit. Már persze ha tudja egyáltalán, hogy mi az a normálisság. Amit néha elég erősen kétlek.
Ééés megint lefagyok, meghallva Laurie újabb zseniális ötletét. Mi a macsmókgolyneazlevel keresztezett fúriafüzes kertitörpe?
- Most komolyan! Laurie... tudsz még ilyen okosságokat?
Ó, a francba! Megint hamarabb járt a szám, mint az eszem, de már nem tudom visszaszívni az előbbi mondatomat, úgyhogy nagy valószínűséggel mindjárt kapok a nyakamba egy újabb adag agymenést. Szuper... mert az eddigiek nem voltak elegek, mi?
- Neeeem, abból nem eszel! Hagyd békén szegény tücsköket, hallod? Hogy a fenébe jutnak eszedbe ilyenek?
Csapom homlokon magam értetlenkedve és kissé felháborodottan. A Theoról szóló szómenését inkább igyekszem figyelmen kívül hagyni... helyette inkább arra figyelek, hogy ha esetleg hasra akarna esni, akkor időben megfogjam. De csodák csodájára most nem mutat be semmi ilyesmit, úgyhogy megnyugodva lépdelek mellette, habár nehéz tartani a lépést, még így is, hogy lassabban megy a szokásosnál.
- De, persze, megyünk! De egyet ígérj meg, légy szíves! Ne vidd túlzásba mások megfigyelését, mert még a végén bajod lesz belőle.
Na persze... és majd biztos hallgat is rám. Mondjuk ezt valószínűleg másoknak is simán el lehetne mondani, csak nem vagyok olyan, hogy mindenbe is beleütöm az orromat. Vagy csak nem tudom, hogy figyelnek. Addig jó... az illetőnek, meg nekem is. Úgyhogy egyelőre inkább ennyiben is hagyom a témát, és követem barátnőmet az állatokhoz. Addig úgysem nyugszik, amíg oda nem érünk. Mondjuk lehet, hogy utána se, de az már más kérdés.

Luise & Laurie

kkor is kötöm az ebet a karóhoz, mert igenis igazam van. Luise hiába tagadja, mindketten tudjuk, hogy csak nem szeret fület mosni, és ezért időnként rosszul hall.
− Inkább ismerd el, hogy tévedtél. Hazudni és tagadni csúnya dolog – ingatom a fejemet, elvégre, ha én hibázok, akkor nem esik nehezemre bocsánatot kérni érte, vagy bevallani, hogy valóban másképp történt a dolog. Ejnye, ejnye, Luise! Ez nagyon rossz tulajdonság, s bár tudod, hogy így szeretlek, de lehet, hogy a jövőben ez neked problémát fog okoz.
− Az emberek száját akkor szokás kimosni, ha csúnyán beszélnek – öltöm ki rá a nyelvemet immár sokadjára, majd a tenyerembe kuncogok. Mégis milyen butaságot hord össze? Lehetséges, hogy a franciáknál másképp tanultál volna a dolgot? Ki tudja, ők állítólag kicsit másképp működnek, ez néha kiütközik az én csodálatos barátnőm viselkedésén. A fene se tudja, hogy mikor fogom megérteni az ő kultúráját, pedig Merlin pöttyös kiskutyájára mondom, én nagyon próbálkozom!
− Attól függ, hogy a szónak a jelentését nézd-e, vagy szó szerint értelmezed. Ha szó szerint gondolod, akkor nem vagyok sem sajtból, kukacnak meg végképp nem születtem, de ha arra gondolsz, hogy tele vagyok energiával, akkor azt nem tudom és nem is szeretném tagadni – vigyorodok el, amint megcsillogtatom a tudományos szókészletemet Luise előtt. Látod? Nem is vagyok olyan buta, mint amilyennek hisztek, csupán szeretek játszani és szórakozni.
− Biztos tudok, de még nem ütötte meg a mércét a cukorszintem! Na várj! – vigyorodok el, és a talárom tértágított zsebében kezdek kotorászni, egészen könyökig elmerülök benne, mire előhúzok két szelet csokoládét.
− Kérsz? – nyújtom az egyik szeletet Luise felé, miközben a másikat már meg is bontom, és majszolni kezdem. Imádom a csokit. Az epres csokit meg mindennél jobban. Ráadásul, az édesség segít felpörögni. Most jövök rá, hogy ha még nem is nassoltam semmit, így érthető, hogy egy kicsit le vagyok eresztve.
A csokoládé pillantok alatt löketet ad a hiperaktivitásomnak, s immár szélesen vigyorogva fogok magyarázatba.
− De Luiiise! Fúj, én nem eszek tücsköket! Mégis hogy jutott eszedbe az ilyesmi? – hervad le a mosolyom, és megrökönyödést színlelve felelek neki. Tessék, mondhatok még neked okosságokat, olyasmiket, amiket te is mondasz. – De ettől függetlenül a tücsköknek meg a bogaraknak kijár a szeretet, ráadásul a Mulanból megtanultam, hogy a tücskök szerencsét is hoznak, szóval majd hétvégén tücsökvadászatra megyünk, és nincs apelláta! Ha múltkor már utólag mesélted el, hogy randira mentél, akkor ezen a hétvégén én sajátítalak ki magamnak, és ezt meg is mondhatod annak a… Annak a Clyde-nak! – hadarom, bár azt hiszem, Luise állítása szerint az nem volt randi, szerintem meg igenis az. Legalább is, én önkényesen randira hívom, amit eltitkolt előlem, a barátnője elől, szóval szégyen gyalázat, vezekelnie kell emiatt a bűntettért.
Már meg sem próbálom megállítani, valamiért nagyon szereti csapkodni a homlokát meg kárt tenni magában, pedig ezerszer megkértem ő, hogy ne tegye, és furcsa oknál fogva mégis csinálja. Biztos mazochista vagy valami hasonló. Pedig nem értem, hogy miért van kiakadva, Theo egy irtó aranyos ember, nem csoda, hogy odáig vagyok érte. Szerintem aranyosak lennénk együtt.
De mivel nem reagál a témára, ezért az én gondolataim is elterelődnek a kisállatok felé, így hatalmas lendülettel szökdécselek fel a lépcsőkön, hogy aztán gumilabda módjára átpattogjak az udvaron, amíg Luise magyaráz nekem.
− Mégis miért lenne bajom? Nem bántok én senkit. Sőt! Egyedül csak Theo rutinját ismerem, és azt is csak azért, mert szeretném boldognak látni, és tudni, hogy minden rendben van vele. Ebben mi olyan rossz? – vonom meg a vállamat egykedvűen, elvégre nem zaklatok senkit, nem terrorizálom az embereket, nem is vagyok pszichopata sorozatgyilkos, akkor mégis mi a fene baj lenne az ártatlan, gyermeki rajongásommal? Na, ugye, hogy semmi? Még Bolymók uraság is megerősítheti ezt.
− Egyébként, milyen állatot fogunk látni? – pillantok a barátnőmre, miközben mosolyogva integetek néhány kedves ismerősnek.

Nagy szemeket meresztve hallgatom Lauriet. Mi a csillámos golymókfészek?
- Nem hazudok, és nem tagadok. Nem felejtettem el, az viszont simán lehet, hogy te felejtetted el, hogy csak mondani szeretted volna, de nem mondtad. Na, most akkor kinek is kell kimosnia a fülét? Egyébként meg... ha annyira szeretnéd, akkor mindegy, legyen neked. Tudod mit? Mondtad a tervet.... úgysem számít semmit sem, hiszen megkaptam a golymókot. És te is. Akkor meg nem teljesen mindegy? De. Na látod!
Magyarázok neki egy vállrándítás kíséretében, mert tényleg nem igazán értem, hogy miért is olyan fontos neki az, hogy beismerjem, hogy igenis mondta A Tervet, csak én voltam süket. De jó, ha neki ilyen egetrengetően fontos, hát legyen... nekem aztán nem oszt, nem szoroz, ő meg csak örülni fog neki. Az a lényeg.
- Hogyne! Tudom, hogy nem vagy sajtból, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem vagy kukac, de mégis, folyamatosan izegsz-mozogsz, mint akinek zabszem van a hátsójában, és nem bír megmaradni egy helyben. Márpedig néha igazán megtehetnéd, nem lenne belőle semmi bajod. Hidd el, a nyugalom és a normálisság nem valamiféle furcsa betegségek, nem kell tőlük félni, igazán közel kerülhetnél hozzájuk néha!
Vigyorgok Laurie szavai hallatán. Na igen, most megmutatta, hogy nem olyan buta ő, mint amilyennek sokszor gondolják, csak... szereti játszani a bolondot. De ha jobban belegondolok én sem vagyok sokkal másabb helyzetben, úgyhogy igazából nem is tudom, miért akadok fenn annyiszor a hülyeségein. Lehet, hogy azért, mert olyan, mintha direkt csinálná. Én viszont egyáltalán nem direkt tűnök hülyének... csak a véletlenek egybeesése szúr ki velem. Méghozzá sokszor.
A következő pillanatban csak nagy nehezen tudom megállni, hogy ne csapjam fejbe magam... jellemző. Nem is tudom, miért nem számítottam erre a válaszra... de tényleg. Azért még elveszem a felém kínált csokit, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Viszont ugyanazzal a mozdulattal el is süllyesztem a talárom egyik zsebébe, "jó lesz az később" elgondolással. Jó is, hogy így teszek, mert elég esélyes, hogy ha csoki lenne a számban, most valószínűleg vagy félrenyelnék, vagy kiköpném. Nem igaz, hogy nem tud lenyugodni, legalább egy kicsit?
- Nem azt mondtam, hogy tücsköt eszel, hanem tücsköket beszélsz. De ahhoz, hogy beszéld őket, még nem kell megenned! Érted? És nem, nem megyünk tücsökvadászatra! Mit akarsz, Laurie? Tücsökvadászatot kommandósruhában? Vagy mi a hipogriffet? És... és... és... miii?
Meredek megrökönyödve vörös barátnőmre, majd mikor ahhoz a részhez ér, hogy "randi, és megmondhatom Clydenak", akkor gyorsan rázni kezdem a fejem, hátha befogja végre. De sajnos egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki venné az adást.
- Neeeeeem! Nem mondok Clydenak semmit, ilyesmit meg főleg nem! És neked se jusson eszedbe se megkeresni... érthető voltam?
Hadarok neki idegesen, bár valószínűleg közel sem annyira gyorsan, mint amennyire ő szokott, tehát értheti, és még nem is nagyon kell megerőltetnie magát. Szerencsére ezután témát vált, és ismét a Theo iránti rajongása kerül a középpontba, én pedig megnyugszom.
- Azért lesz bajod, mert nem mindenki szereti, ha tudják, mit csinálnak. Úgyhogy szerintem figyelj oda... vagy legalább ne tudjanak róla, hogy megfigyelsz.
A milyen állatot fogunk látni kérdésre legszívesebben gondolkodás nélkül rávágnám, hogy "téged", de nem vagyok olyan gonosz, úgyhogy inkább nem mondok ilyet. Helyette inkább vigyorgok egyet, és kibököm a tényleges helyzetet.
- Krupot. Olyan, mint egy kutyus, csak két hegyes farka van. Cuki, majd meglátod.

Luise & Laurie

iccegve ingatom a fejemet. Ejnye, ejnye, Luise! Nem szép dolog a hazudozás! Ráadásul, az én hallásommal és memóriámmal semmi gond nincs, hiszen még a legapróbb kis részletet megjegyzem, ha érdekel a dolog. Kár, hogy ezt a képességemet a tananyaggal kapcsolatban nem tudom kamatoztatni.
− Nem-nem! Én tisztán emlékszem rá, hogy mondtam! Ráadásul, anya mindig azt tanította, hogy alaposan mossam meg a fülemet, szóval az én hallásommal semmi baj nincs – ellenekezek továbbra, és más esetben nem is kötném az ebet a karóhoz, de Luise-nak tényleg mondtam már, és jobb szeretem, ha az emberek belátják, ha tévednek. Szóval, addig erősködök, amíg igazat nem ad nekem, utána ártatlan mosollyal pattogok tovább.
− Nem! Persze, hogy nem mindegy, mert most jön a Terv kettes fázisa! – perdülök meg a tengelyem körül, és a középső és mutatóujjaimmal egy kettest formálok. És, hogy mi lenne a második szakasz? Hát, a bébigolymókok! Szóval, Bolymók uraságot össze kellene tenni Luise morci pirosával, hátha csinálnak kis golymókokat.
− Miii? Nincs is zabszem a hátsómban! Kikérem magamnak! Ha szeretnéd, meg is nézheted! – vágom rá irtó komoly képpel, pedig nagyon nehezemre esik, hogy ne nevessem el magam. Ezt sem veszem magamra, sőt azt sem, hogy Luise nyugtatni próbál.
− Drága Luise, én ilyen vagyok. Szeretem a pörgést, a nyüzsgést és jól érezni magamat. Lehet, hogy a te szemszögedből ez nem normális, de én világéletemben ilyen vagyok – pillantok rá ártatlanul mosolyogva, hiszen hiába mondja el minden alkalommal, hogy szerinte nem vagyok normális, attól még megváltozni nem tudok és nem szeretnék.
− De hát tücsköket sem tudok beszélni. Mégis hogy nézne ki, hogy hangok helyett tücskök jönnének ki a számból? – pillantok Luise, továbbra is értelmes fejet vágva. Annyira vicces! Legszívesebben a markomba kuncognék, de nem teszem. Igyekszem jó lenni, csak néha nekem is jól esik viccelődni. Luise-szal pedig nagyon is lehet, mert időnként olyan viccesen fogalmaz.
− Neeem, nem szeretnék tücskökre vadászni, mert az uncsiii – nyújtom el az uncsi szót, mert tényleg nem áll szándékomban tücskök után vetődni a magasfűben, amikor annyi, de annyi mindent lehetne tenni!
Annyira buta fejet vág, hogy végül kitör belőlem a röhögés. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne kacarásszak rajta.
− Nyugiii. Nem keresném meg őt amúgy sem, mert el akarja rabolni a barátnőmet – fonom össze a karjaimat, miközben játékosan nyelvet öltök rá. Amúgy nem vagyok ilyen borzasztó természet, mert tök jól viselem a családban is, ha valakinek párkapcsolata van. Elise-nek is van barátja, mégsem csinálok belőle problémát.
− Dehogy lesz bajom! Csak Theo érdekel, ő meg nem foglalkozik ezzel – legyintek unottan. Ő eddig sem vett tudomást a létezésemről, szóval nem hiszem, hogy pont most kezdene el foglalkozni az, hogy körülötte vagyok. Ha négy év alatt egyszer sem tett erre megjegyzést, akkor tuti nem idén fogja elkezdeni.
− Úúú, tudom! Azokat úgy, de úgy szeretem! Meséltem múltkor golymókozás közben, hogy akarok egy olyaaat. Jaj, Luise! Annyira cuki vagy! – És ezzel a lendülettel megint a nyakába vetem magam, hogy jól megszeretgessem. Nem menekülhet, mert mindig olyan hirtelen, random időpontokban tudom lerohanni az embereket, hogy nem számítanak rá.

-Mit ciccegsz, Laurie? Itt nincs cica!
Vigyorgok barátnőm rosszallására reagálva. Nem értem, mi a problémája, mert én tényleg nem emlékszem rá, hogy beszélt volna bármiféle tervről. Jaj, elnézést. Pontosítok: A Tervről.
- Jóóól van már, na! Ne pattogj, hallod? Mondtam, hogy ha ennyire fontos, akkor igazat adok neked, szóval ne pattogj, nyugi van!
Rázom meg a fejem értetlenkedve, mert nem igaz, hogy még mindig ugyanazt fújja... aztán pedig nézek egy hatalmasat, mikor közli, hogy azért nem mindegy, hogy mondta-e vagy sem, mert... mert most következik A Terv második fázisa. Én pedig csak állok és nézek, mint... hát, mint ahogy egynéhány órán szoktam nézni. Persze erről a tanáraimnak nem kell tudnia.
- Miiii? Második fázis? Mi a hétszünyű kapanyányimonyók kicsorbult fejszéje?
Meredek rá értetlenkedve. Az egy dolog, hogy bármit is állít, hétszentség, hogy nem mondott semmit a tervéről, legfeljebb csak akart. De hogy még azt is mondja, hogy MÁSODIK FÁZISA is van? Jaj!
- Köszönöm szépen, de ha lehet, akkor ezt kihagynám! Nem vagyok kíváncsi a hátsódra... sem kívülről, sem pedig belülről... remélem, megérted!
Amilyen gyorsan csak lehet elhessegetem magamtól a gondolatot, mert még a végén tényleg elképzelem a szituációt. Azt pedig egyáltalán nem kéne, mert néha túlságosan is élénk a fantáziám.
Arra, hogy Laurie ilyen, és bármit is mondok neki, bárhányszor, attól még nem fog változni... és valószínűleg nem is igazán akar, csak sóhajtok egyet. Igen, nekem is volt egy ilyen sejtésem, hogy teljesen mindegy, mit mondok, az meg főleg mindegy, hogy hányszor mondom, ő akkor is a saját feje után fog menni. Hát... semmi baj. Majd megszokom... ha ez lesz a legnagyobb bajom vele kapcsolatban, akkor nem lesz semmi gond. A tücsköket beszélésre ismét elnevetem magam. Nem igaz már ez a lány, de tényleg. És még én beszélek sületlenségeket... persze.
- Hát... elég furán festenél, az egyszer biztos. De ne aggódj, nem kell tücsköket beszélned, senki nem várja el tőled!
A tücsökkeresés ötletét úgy, ahogy van elengedem a fülem mellett. Igen, lassan megtanulok szelektálni a hülyeségek között is, úgyhogy amit nem feltétlenül muszáj, azt meg sem hallom. Mert már így is sokkal többet engedek be a füleimen, mint kellene.
Ritkán vagyok tanácstalan, döntésképtelen, de most épp ez a helyzet állt elő. Nem tudom eldönteni, hogy nevessem-e el magam Laurie reakcióján, vagy öleljem meg. Ráadásul mindezt egy olyan helyzetre, amit még én sem igazán tudok hová tenni. Végül nevetve magamhoz ölelem, remélve, hogy nem tol el magától a nagy sértődöttségében.
- Hjaj, te! Mi az, hogy el akar rabolni? Miért, úgy ismersz, mint aki csak úgy hagyja magát elrabolni? Na, nyugodj meg szépen! Örülök, hogy nem keresnéd meg, de amiatt ne aggódj, hogy elrabolna... nem engedem neki. Vagy ha esetleg, valamilyen csoda folytán mégis, akkor... megígérem, hogy te tudsz róla először. Rendben van így? Sőt: te leszel a tanúm! Na, mit szólsz? Amúgy meg... ha nem megyünk tücsközni, akkor eljöhetnél velem baglyot venni. Szegény Egon már nagyon öreg, és szinte bármikor feldobhatja a talpát.
Nem, egyáltalán nem tudom megmondani, mi a fene ütött belém, mikor mindenfélét összehordtam neki. Elrablás? Meg tanú? Na persze... én, meg az esküvő? Ezt meg melyik rózsaszínlelkű mesemondó álmodta össze? Üzenem neki, hogy túl sokat álmodozik, tessék felébredni, de sürgősen. De vissza már nem mondhatom, úgyhogy... azt hiszem, most egy darabig azt fogom hallgatni, hogy de megígértem, hogy ő lesz a tanúm. Most komolyan... mi a fenéért nem tudom néha időben befogni a számat?
A krupok emlegetésére megintcsak felderül Laurie arca, és ismételten kapok egy kiadós ölelést.
- Na, jól van, kismajom! Örülök, hogy örülsz, de ha agyonnyomsz, akkor nem megyünk kutyust simogatni! Hallod? Megyünk végre?
Érdeklődök, miközben megpróbálom kedvesen lefejteni magamról Laurie karjait. Oké, lökött, de... valamilyen szinten mindenki az. Ő viszont szerethető lökött... ráadásul valamilyen furcsa oknál fogva ragaszkodik hozzám. Hát, akkor nem fogok az útjába állni. Nekem sem lesz bajom attól, ha körülöttem ugrabugrál, legfeljebb bővül a hülyeség szókincsem. Az pedig nagyon maximum másoknak lesz probléma.

Luise & Laurie

ehogy nincs! Hiszen itt van előttem! – Ha Luise nem hajol el, akkor jelzéskepp az orrára koppintok. Luise-cica! Már csak füleket meg cicafarkat kellene növesztenie, úgyis mindig cica módjára nyafog, ha nem tetszik neki a viselkedésem. Úúúú, lehetne olyan, mint a Vadmacska Kommandóból az a lány! Oké, őt Zoénak hívták, ami ha úgy vesszük már majdnem Luise. Ha szeretne még olyan rózsaszín maskarát is szerzek neki a fülek meg a farkinca mellé.
Persze a gondolataim a Vadmacska Kommandós jelmezes ötleteimről áteveznek a Tervre. De ha úgy vesszük, akkor akár a golymókoknak is szerezhetünk olyan szerelést.
− Hát ezt is mondtam dugultfülű! – vigyorgok rá szélesen, miközben ráképzelem Luise-ra Zoé ruháját. – Fogjuk a morci pirosat meg Bolymók uraságot… − Itt egy pillanatra megállok, és a morci piros említésénél felemelem a bal kezemet, Bolymók uraságnál a jobbat, és összeillesztem az ujjaimat, mint abban az a bácsi a tollas-ananászos videóban. – És kis golymókok!
Az utolsó mondatomnál széthúzom a kezeimet epikus robbanást színlelve. Luise talán nem is tudja, hogy mennyi csodát lehet találni az internetnek nevezett valamin. Ezeket a butaságokat amúgy mindig igyekszem beépíteni a Luise-szal való társalgásaimba, mert mindig olyan vicces fejet vág, amikor nem ért valamit. Szerintem, ha egyszer lesz barátja, akkor tuti, hogy a cuki feje miatt fogja szeretni.
− Nem is tudnék, báááááááááár… Ha van csigahányós átok, akkor lehet létezik tücsökbeszélős is – kocogtatom meg a mutatóujjammal az államat elgondolkodva. Majd lehet megkérdezem erről aput, amikor levelet írok neki, mert kötve hiszem, hogy a tanáraim értékelnék ezt a kérdésemet, az unokatesóim meg tuti nem tudják.
Ezután elterelődik a szó arra a Clyde-ra, mert amúgy nem tudom a vezetéknevét, csak azt tudom, hogy ő az a Clyde, aki nagyon, de naaagyoon furin viselkedik Luise közelében néha. Nem vagyok vak, még én is észreveszem ám. Mondjuk, sokan azt hiszik, hogy annyira pörgök, hogy nem veszek észre semmit sem, de ez hatalmas tévedés.
− De Luise… Azt, hogy elrabolhatnak-e, azt nem te döntöd el – billentem oldalra a fejemet, mert oké, hogy ő megmondja az embernek, hogy: „Hé, emberrabló bácsi ne tessék már elragadni!”, attól még az emberrabló fogja magát, elkábítja a barátnőmet, a vállára veti, és elszalad vele. Kivéve, ha Luise tud karatézni, és egy pörgő rúgással megvédi magát, de amúgy nem sok esélyt látok arra, hogy békés úton rendezné a dolgokat.
− Meg aztán… Én miért legyek annak a tanúja, ha elrabolnak? Az elrablásnak nem az a lényege, hogy szemtanúk nélkül történjen? – pislogok rá értetlenül, mert valahogy nem értem, hogy az emberrablás és a tanúskodás hogyan függ össze. Meg nem szeretnék bíróságra sem járni, mert az olyan komor, morci hely, ahová a még komorabb és morcibb emberek járnak.
− Baglyot nézni viszont szívesen megyek! – csapom össze lelkesen a két tenyeremet, de akkora erővel történt mindez, hogy megijedek saját magamtól. Nem baj, hamar kizökkenek ebből az állapotból is, hiszen Luise felemlegeti a krupokat, és innentől kezdve nem létezik más a világon számomra, mint Theo és a krup.
− Dehogynem, mert akkor megyek egyedül! – öltöm ki rá a nyelvemet, és elszaladok. Lehet, hogy dagi vagyok, de irtó fürge, így a rengeteg felé vezető dombon megállíthatatlanul robogok lefelé, miközben a nevetésemet messzire sodorja a szél.

Hirtelen nem tudok mit mondani, úgyhogy előbb nagy szemeket meresztek rá, aztán pedig értetlenkedve pislogok. Tényleg nem értem, mi a fenét akar... de kezdem azt hinni, hogy sosem fogom kiismerni Lauriet. Mindig, amikor azt hiszem, hogy igen, végre megértettem, mit miért tesz vagy mond, akkor nagy hirtelen előáll egy újabb idiótasággal, én pedig megintcsak foghatom a fejem, hogy te jóságos Merlin, ezt hogy tudja még fokozni? Hát, nagyon úgy néz ki, hogy elég könnyedén. Lehet, ez az ő szuperképessége. Viszont mikor dugultfülűnek nevez, akkor már tudom, mit csináljak, és támadásba lendülök.
- A golymókos macsmókgolyneazle a dugultfülű, az! Ja, várj! Meg te!
Vigyorgok diadalittasan, és egy gyors, kvédhetetlen mozdulattal Laurie füleire szorítom a tenyereimet. Persze csak szórakozok vele, szóval valószínűleg nem lesz belőle baja, de ideje lenne végre megtanulnia, hogy hol is található az a bizonyos határ.
A Terv második szakaszát hallgatva viszont kezdek tényleg kételkedni benne, hogy jó ötlet volt-e megvenni a golymókokat.
- Mi a ... Lauriiiee! Most komolyan? Te tényleg össze akarod engedni Bolymók uraságot és az én pirosomat? Amúgy meg... miből gondolod, hogy bármelyikük is lány? Na meg... miből gondolod, hogy ez ilyen könnyű lenne?
Értetlenkedek, közben pedig nagyon nehezemre esik, hogy ne nevessem el magam az ötlet hallatán.
Szerencsére viszonylag gyorsan témát vált... mondjuk azt nem mondhatom, hogy sokkal jobb lenne, mint az előző, de sebaj.
- Ha van csigahányós átok, akkor sokminden másfajta is lehet. Ééés ha lehet, akkor itt zárjuk is le a témát, mert nem vagyok hajlandó azt vizsgálni, hogy mi mindenre létezik átok, meg azt se, hogy te most tücsköt, bogarat, kismacskát, vagy egyéb állatokat beszélsz-e. Rendben van?
Lassan már nem is tudom, hogy adjam a tudtára, hogy túl sokat pörög... és nem mindig tudom követni. Ez nagy baj. Nagyobb, mint az, hogy sokat pörög.
Az elrablás emlegetésére vészesen rázni kezdem a fejem - annyira, hogy attól félek, egyszer lerepül a nyakamról, aztán visszajönnék szellemként kísérteni, és én lennék Fejnélküli Luise. Vagyis mégse, mert nem hiszem, hogy örülnének neki, ha még halálom után is itt magyaráznék mindenféle hülyeséget. Szerintem sokan fellélegeznének, hogy "Merlin segedelmével ő se mondja a maga agymenéseit tovább".
- Neeeem, nem! Az elrablást nem szó szerint kell érteni! Érzelmileg. Úgy értettem, hogy ha egyszer, esetleg tényleg "elrabolnának", szóval lenne barátom, és esküvőre akarnánk gondolni, akkor te leszel a tanúm. Na! Nem kellene mindig rosszra gondolni kapásból. Egyébként meg el tudsz te ilyesmit képzelni? Én, meg az esküvő?
Mutatok végig magamon vigyorogva, de nyomban le is hervad az arcomról a vidámság, mert rájövök, hogy bizony, elég rossz embertől kérdeztem ilyesmit. Mert igen, Laurie valószínűleg tényleg el tudja képzelni, és mindjárt el is meséli, hogy milyen menyasszonyi ruhát álmodott meg nekem. De előre szólok, hogy ha golymókot akar rámadni, akkor abból bajok lesznek... méghozzá nagyok. Még gondolatban is.
- Na, akkor ezt megbeszéltük! Akár a következő szabad hétvégén is elmehetnénk, ha neked is jó! Ha nem, akkor majd kitaláljuk.
Örülök, hogy eljön velem baglyot nézni, mert tényleg nagyon öreg és meggyötört szerencsétlen tollasom. Mondjuk úgy nem nehéz, ha azzal szórakozik, hogy gyakorlatilag mindennek is nekimegy, és aztán rosszalló pillantásokat küld felém, hogy miért nem figyelmeztettem előre, meg segítek neki. Hát... hülye vagy, így jártál!
Annak viszont nem örülök, hogy ilyen könnyedén tudomásul venné, ha agyonnyomna, és nem mehetnék vele krupozni.
- Na jól van ám! Most megsértődök, jóóó? Ilyet nem játszunk!
Iramodok neki én is, hogy utolérjem pattogi barátnőmet, még mielőtt valami hülyeséget csinálna. Mármint... nem azért, hogy megállítsam, hanem azért, mert... mert ne csináljon hülyeséget. Nélkülem. Na!

Luise & Laurie

ég mielőtt válaszolhatnék, Luise a kezeit a fülemre tapasztja, ezért bosszúból, ha nem tér ki előle, arcon nyalom, csakhogy szabaduljak tőle. Eszembe is jut, hogy elég sokan hasonlítgatnak engem egy kiskutyához, és lehet majd megkérdezem a Jóslástan professzort, hogy meg tudná-e állapítani nekem, hogy ki, vagy éppen mi voltam előző életemben.
− Nincs is golymókos macsmókgolyneazle, Luiseeee! – visítom, miután lerázom magamról a kezeit. – A macsmókgolyneazle egynegyedrészt amúgy is golymók, így nem tud pluszban golymók lenni! – fejtem ki a gondolatomat az általam kreált, keresztezett legendás lénnyel kapcsolatban. Meg amúgy is, ő a dugultfülű, hiába tagadja, én beavattam őt a Tervbe! Arról már nem én tehetek, hogy folyton az a Clyde jár az eszében!
− Igeeen, hát mondtam, hogy golymóknagyhatalom leszünk! – felelem, majd a további kérdésekre hangosan felnevetek. Drága, drága Luise… Ha nem lennél, akkor akárcsak engem, téged is ki kellene találni. – Egyrészt, megnéztem, amikor a kezembe vettem őket, és tudod, nem nehéz megállapítani, hogy egy golymóknak van-e fütyije, vagy sem. Másrészt, a golymókoknak is szükségük van párra meg gyerekekre meg családra, és minden élőlénybe kódolva van a létfenntartás ösztöne. – bólogatok nagy okosan, hiszen ezt tavaly nyáron tanultam, amikor a nappaliban unatkozva éppen NatGeo-t néztem. Mármint, nem a golymókok fütyijéről néztem műsort, hanem arról, azt hiszem pont oroszlánokról volt szó, de az majdnem olyan, mint a golymók, szóval… Elmélyítettem a tudásomat a témával kapcsolatban, na.
− Pedig ez annyira izgi! Vagyis, én sose használnám ezeket másokon, de gondolj bele… Milyen cuki lenne, ha mondjuk rózsaszín pónikat pukiznál! Vagy nem is tudom… − És itt még elborultabbnál elborultabb ötleteket kezdek felsorolni teljesen figyelmen kívül hagyva Luise kérését. Mert amúgy szeretek ilyen bolondságokon töprengeni, aztán megosztani másokkal, és figyelni a reakciójukat, ami általánosságban az, ami Luise-nál is: kezdeti sokk, kiborulás, én pedig jót nevetek rajta.
De Luise-nak sem kell a szomszédba menni butaságok miatt, mert még mindig nem értem, hogy miként köti össze az emberrablást az esküvővel. Mármint, most már hozzácsapott egy „érzelmileg” szócskát az elrabláshoz, de ez majdnem olyan értelmetlen, mint a funkcionális logika. Hogy lehet érzelmileg elrabolni, és a logika miként lesz funkcionális? Azt hiszem, ezek az élet nagy kérdései…
− De Luise! Az ellopják a szívedet, vagy elrabolják… De akkor sem téged rabolnak el… − ingatom a fejemet, miközben a szavába vágok. Nem tudom, hogy a húgom, az öcsém, vagy anyukám gondolatai ütköznek ki a szavaimból, mert ők is ilyenek, szeretnek kijavítani másokat. Arra viszont, hogy lennék-e a tanúja, felragyog az arcom, és ma azt hiszem másodjára, ha nem éppen hetedjére ölelem magamhoz, miközben a fülébe visítok.
− Juuuj! Nagyon szívesen lennék amúgy! De kihez akarsz hozzámenni? Ahhoz a Clyde-hoz? Vagy más kiszemelted? És mikor lesz az esküvő? Ugye tudod, hogy már most neki kell állni szervezni? – Azon nyomban magasabb fokozatra kapcsolok, és már gondolatban a ruháját kezdem tervezgetni. Biztos, hogy valami óriási, habos-babos ruhát fogok ráaggatni, mert azok olyan cukik!
− Tudod, hogy nekem bármikor jó – vigyorodok el, hiszen a programjaimat mindig másokhoz igazítom, de ezt neki is volt ideje megtapasztalni. – De csak akkor, ha nézünk neked ruhát is!
Mert akármennyire is szeretem a baglyokat, azért az esküvői ruha kiválasztása mégis fontosabb egy baglyocskánál, és sokkal, de sokkal izgibb áttúrni a ruhákat is. A következő szavaira már nem is reagálok, csak nevetve szaladok le a domboldalon, egyre gyorsabb és gyorsabb tempót felvéve, hogy véletlenül se érjen utol. Egészen a Rengeteg széléig szaladok, ott viszont megtorpanok, és bevárom Luise-t.
− Na csigabiga, hová dugtad el a krupot? – fordulok felé pirosló arccal, hiszen a futástól egészen kimelegedtem.