Millie & Gary ~ cookies make the world a better place

Tudjátok mi a legeslegjobb dolog abban, ha az ember fia hugrabugos? Na? Van valami tippetek? Persze, hogy nincs. Miért is lenne? De elárulok egy titkot. Az a legjobb dolog benne, hogy ha az éjszaka közepén arra kelek, hogy korog a hasam, akkor némi falnak simulós kommandozás után hamar megfordulok a saját klubhelyiségem és a konyha között.
Ha múltkor nem járkálok a látcsővel a kezemben, talán sose fedeztem volna fel az egyik festmény mögött rejlő konyhát, és ha nem töltök heteket azzal, hogy alaposan megvizsgáljam a festett gyümölcskosarat, akkor a mai napig éheznék egy-egy ilyen ébredés után.
Most viszont ez sokkal másképp történik, hiszen lábujjhegyen osonok visszafelé a klubhelyiségemhez, miközben a kezemben egy zacskó csokis süteményt szorongatok.
Kivételesen a küldetést sikerrel zárom, így nem kell prefektusok, vagy járőröző professzorok elől futnom. Könnyedén becsusszanok a klubhelyiség bejáratán, majd vigyorral az arcomon bontom ki a zacskót.
Beleszagolok. Merlinre! Imádom a csokoládét. A csokis sütit pedig annál is jobban szeretem. Már megérte kilopakodni érte.
Kiemelek egy darabot, és egyből az arcomba tolom. A süteményt rágcsálva indulok meg a fotelek felé, nem hiszem, hogy a szobatársaim értékelnék, ha felkeltem őket a csámcsogásommal. Itt meg úgyse zavarok senkit, szóval épp készülnék levetni magam a kedvenc fotelembe, amikor feltűnik, hogy egy másikban egy lány szunyókál.
Nem igazán szeretném megzavarni, de az ágyaink sokkal kényelmesebbek annál, hogy idekint aludjon, arról nem is beszélve, hogy ha én alszok el ilyen pózban, akkor reggelre nem tudom mozgatni a nyakamat se.
Óvatosan odalépdelek hozzá, és finoman megböködöm a karját.
− Hahó! Ébresztő, kislány – súgom, miközben a mutatóujjammal még mindig a kezét bökdösöm. Ha esetleg felkelne, akkor széles vigyorral feltartom a korábban zsákmányolt finomságot, hátha kér belőle. Nekem aztán nem esik nehezemre osztozni, szóval szívesen megkínálom. Ha viszont nem reagál, akkor megrándítom a vállamat, és lehuppanok egy másik fotelbe, hogy ott folytassam a falatozást.

Egyszerűen imádom a különleges jeleket és motívumokat. Ezért is imádom annyira a grafikát és a rajzszakkört, de ami még fontos, az asztronómiát is. A csillagtérképekkel nagyon sokat tudok bogarászni, és nincs olyan, hogy ne kapnék rájuk jó jegyeket. Szerencsére a megtanulásuk sem megy nehezen, mert ha egyszer lerajzolok valamit, arra örökre emlékezni fogok. És a csillagokat nem érdemes soha elfelejteni, ezért minden alkalommal, ha újat fedezek fel az égen, akkor egyből felskiccelem akár órán is. A tanár úr még nem szólt érte soha, és remélem, hogy nem is fog. Szerencsére jó tanuló vagyok, ezért olyan nagyon közel sem jön hozzám, hogy túlzott veszélyben érezzem magam az óráján. És az is segít, hogy sok lány van körülöttem.
Legutóbb Morgan professzorral teljesen más volt a helyzet, és nem tudtam kezelni azt, hogy mit is szeretne tőlem. A mai napig fogalmam sincs erről, és őszintén szólva nem is szeretném megtudni. Inkább csak hagyjon békén, még az órájára sem járok, szóval ez remélem, hogy nem lesz nagy feladat számára. Mindenesetre elültette bennem a bogarat, és mióta tudok a rúnaismeret létezéséről, kikölcsönöztem pár könyvet, hogy tanulmányozhassam ezt a varázslatos tudományágat. És tudjátok mit? Nem bántam meg egy pillanatát sem, mert a rúnák nagyon érdekesek. Legalább olyan menők, mint a csillagok. Például a rúnakötés. Nem elég tudni a rúnák elsődleges és sokadlagos jelentéseit, de ezeket össze kell tudni fűzni, rendszerben kell őket látni. Nem véletlen tehát, hogy a büntetésem óta elkezdtem minél több rajzomon megjeleníteni az izlandi vagy a skandináv rúnákat, népi motívumokat. Például az orgonavirágos rajzom esetében képeztem a vázán egy körbefutó szalagsávot, amin apró rúnákkal írok le egy mondatot. Még nincs kész teljesen, mert nem tudom fejből az összes rúnának a betűalakját is, de érzem, hogy hamarosan kész leszek. Nem csak az számít, hogy melyik betű az adott jel, hanem a színeket is figyelembe szeretném venni, és bár a rajzom fekete-fehér, mégis átmegyek majd a rúnákon a megfelelő színekkel. De csak halványan, hogy ne üssön el a vázlattól. Vannak erre nagyon jó ceruzák és kréták.
A rúnás vázlataim és pár könyv az előttem lévő asztalon hever, mellette pedig díszeleg a hiányos rajzom. Már csak a váza és a háttér maradt ki, mert arra nem volt időm a szakkörön, és úgy voltam vele, hogy végre most ráérek befejezni, de úgy tűnik, kicsi elszámoltam magamat, mert nem túl mély álmomból egy fiú érintésére riadok fel. És ami a legborzalmasabb, először fel sem tűnik, hogy ő fiú, és nincs más rajtunk kívül a klubhelyiségben. Jaj, én ezt így nem akarom, de előttem áll.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezem kivételesen nem dadogva, de érezhetően remeg a hangom. Egyrészt a fáradtságtól, másrészt egy kicsit a félelemtől, de talán egy éppen csak pár évvel idősebb fiú nem akar ártani nekem olyan nagyon. Legalábbis nagyon remélem. Mindenesetre próbálom végigmérni annak reményében, hogy a meglepetés erejével megszökhessek előle, de a rajzom és a többi könyvem és füzetem miatt ez nem olyan egyszerű. Pont ezért pakolgatni kezdek. – Nem ártottam neked, szóval… - szóval ugye te sem szándékozod ezt tenni velem? Inkább csak nyammogj a süteményeken, és ülj le valahol minél távolabb. Jaj, én ezt nem fogom tudni kezelni. Ha nem is akar tőlem semmit, akkor nem fogom tudni rendesen kezelni a helyzetet. Túlságosan félek én ahhoz, hogy egy kicsit is megbízzak benne. – Mit csinálsz ilyen későn?