Idejét sem tudom, mikor beszéltünk utoljára anyuval. Mármint négyszemközt. Olyan igazi, anya-lánya beszélgetésre gondolok. Nem, nem azt mondom, hogy nem szeretnénk egymást, mert a magunk fura, sajátos módján mindegyikünk szereti a többieket. Meg merem kockáztatni, hogy még Nate és Jess is szeretik egymást, csak... a falra másznak a másiktól. Legalábbis Nate Jesstől biztosan. Nem is értem, miért nem tanulta ki az animágiát, akkor most lehetne majom, és kimutathatná, hogy mennyire is megy a húgunk az agyára. Mondjuk akkor valószínűleg be sem férne a házba, akkora nagy majom lenne belőle. Na jó, nem gonoszkodok, én is szeretem az öcsémet, a furaságaival együtt is. Mondjuk a logikájával. Igen, az elég nagy furaságnak számít. Most viszont egyáltalán nem róla, vagy vele szeretnék beszélni... bár valószínűleg nem fogom tudni elkerülni, de azért hátha. Nem, most azon ritka alkalmak egyike van, mikor végre anyuval is tudok beszélgetni egy kicsit... anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy akár apu, akár a tesómék belerondítanának a képbe. Egyáltalán nem szeretném zavarni anyut, mert tudom, hogy gyenge, és pihenésre van szüksége, de vannak dolgok, amiket csak vele tudok megbeszélni. Vagyis... mondjuk úgy, hogy vele tudom megbeszélni - nyugodtan. Apuval is meg tudnám, de abból szinte biztosan veszekedés lenne, abba meg anyu is beleszólna, és csak felizgatná magát. Azt pedig inkább el szeretném kerülni. Úgyhogy inkább nem apuhoz megyek a kérdéseimmel... akkor sem, ha ő egyenesen meg tudná mondani a válaszokat. Nem, egyelőre nem csinálok ilyen öngyilkos akciókat.... annak is eljön az ideje, de jelentem, még nem szeretném kinyíratni magam. Még ha csak átvitt értelemben is. - Szia, anyu! Hogy vagy? Lépek be a szobájába egy halk kopogás után, hogy aztán az ágyához menjek, és megöleljem. Remélem, nem dolgozza agyon magát, mert tényleg nem szeretném, ha túlságosan megerőltetné magát. Meg szerintem apu sem... nem véletlenül nem engedi vissza kutatni. Nem hozakodok elő a mindkettőnk számára elég kényes témával, nem akarom elrontani a viszontlátás örömét, mert tény, hogy viszonylag ritkán látogatok haza. Viszont most, hogy nyári szünet van a suliban, így három hónapig itthon vagyok, bőven lesz elég időnk beszélgetni mindenféléről. Most csak örülök, hogy megint itthon vagyok a családdal.
- Szia, drágám! - fellelkesülök, ahogy megpillantom Emily-t az ajtóban. Igen csak régen volt már szerencsénk beszélgetni egyet. Mint az egy szem lányom, már pedig szükségem van rá ebben a férfiuralomban. Arról nem is beszélve, hogy olyan, de olyan jó, amikor végre ismét együtt van a család a nyári szünetek alkalmával és nem egyedül kell lennem az egész lakásban. Az meg még jobban esik, hogy sokszor rám néznek, meg-megkérdik, hogy érzem magamat. Határozottan jól esik a törődésük, és rettenetesen büszke vagyok rájuk, hogy ilyen gondoskodóvá nőttek fel. - Egy kicsit jobban, mint a múltkor, azzal, hogy apád felbérelte Kobby-t, már tényleg semmi dolgom nincs, mint feküdni - szusszantok halkan, de határozottan elégedetlenül. Persze, örülök neki, hogy Remi gondolt rám, és aggódik értem, de tudhatná már azt is, hogy nem kenyerem az egy helyben maradás. Nem, én nem tudok egész nap az ágyon heverészni. Most is csak azért feküdtem le kicsit az ágyra, mert egyszerre ketten is rám szóltak, hogy jöjjek be, amikor már harmadszorra próbáltam meg kiszökni a kertbe. Hát mi ez már! Legalább egy kis kertészkedést meghagyhatnának nekem, ha már a konyhában nem is szeretnék, hogy a gőzben sürögjek, forogjak. Kint friss is a levegő, süt is a nap. Egy szavuk nem lehetne ellene! - Na és veled mi a helyzet? Milyen volt a féléved? - Nem is feltétlenül a jegyei érdekelnek, sokkal inkább, hogy talált-e magának barátokat, mi a helyzet a régiekkel... Na meg a Scamander fiú. Még mindig nem sikerült dűlőre jutnunk az apjával. Ő továbbra is makacsan ragaszkodik ahhoz, hogy ez az eljegyzés igenis jó lesz nekik. Pedig nem. Egy előre elrendezett dologból sülhet ki jó, de sosem a legjobb. Még ha meg is szokják egymást, adja Merlin, hogy meg is szeressék, akkor sem lenne ugyanaz, mint a miénk volt. Látom a barátnőimen, akiket a szüleik előre eljegyeztek valakivel, ők nem leltek olyan nagy boldogságra, mint én. Már pedig a lányomnak nem szánok kevesebbet, csakis többet, mint amit én magam is megkaphattam.
Vendég
Kedd Júl. 14, 2020 5:02 pm
Ems & Mom
Minden rendben?
Csendben hallgatom anyu szavait. Örülök, hogy apu felbérelte Kobbyt, hogy gondoskodjon anyuról és segítsen neki, viszont azt is nagyon jól tudom, hogy anyu nyughatatlan természetével ez valahogy egyáltalán nem, vagy csak igazán nehezen lesz összegyeztethető. Szerencsére néha mégiscsak ráveszi magát, és pihen. Aztán persze ki tudja, hogy akkor miket művel, ha nem látja senki? Őt ismerve valószínűleg jól lefárasztja magát. - Örülök, hogy jobban vagy! Halk sóhajából kitűnik, hogy jól sejtettem, egyáltalán nem örül a ráerőltetetett kényszerpihenőnek. Úgyhogy úgy döntök, bár a többieknek valószínűleg nem fog tetszeni, attól még igenis segítek neki. Ő is rengeteget segít nekem, rajtam... legalábbis megpróbálkozik vele. Ez pedig már elég. - Arra gondoltam, hogy kimehetnénk a kertbe. Szép idő van, és szerintem a friss levegő sem fog megártani egyikünknek sem. Ott is tudsz pihenni, majd figyelek rád! Na, mit szólsz? Érdeklődök mosolyogva. Ha beleegyezik, akkor ha szüksége van rá, akkor kisegítem a kertbe, ha nem, akkor mellette sétálok ki a házból, hogy kint folytathassuk a beszélgetést. Ha azonban esetleg túl fáradt ahhoz, hogy kimenjünk a levegőre úgy mellételepszek az ágy szélére. A félévem emlegetésére csak lassan megrázom a fejem és sóhajtok egyet, ezzel jelezve, hogy inkább hagyjuk a témát... de van egy olyan érzésem, hogy úgyse maradna ennyiben a dolog, úgyhogy inkább veszek egy nagy levegőt és nekikezdek. - Hát... ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy káosz. Nem a tanulás miatt, azzal nincs gond. Inkább az érzelmeim miatt. Legszívesebben megmondanám apunak, hogy ez így egyáltalán nem járja, és nagyon nem örülök annak, hogy megpróbálja eldönteni, kihez menjek feleségül. Ez nem észérvek dolga... neki is tudnia kéne, mert mégiscsak érzelmekkel dolgozott. Ráadásul egyelőre Nickkel sem sikerült rendezni a dolgainkat... részemről az is kérdés, hogy egyáltalán sikerül-e valaha is. Nincs vele semmi baj, csak... nem tudom, az, hogy valami kötelező csak elrontja a dolgokat. Szerinted? Amúgy... te jutottál valamire is apuval? Sikerült jobb belátásra térítened legalább egy kicsit? Fordulok kíváncsian anyu felé. Na igen, témánál vagyunk. Pedig még el akartam kerülni egy ideig, mert most mit rondítsak bele a hangulatba? De úgy látom, ez nálam valami különleges képesség lehet. Olyan, amit akkor is tudok használni, amikor egyáltalán nem is akarok. Ilyenkor örülök, hogy nem vagyok legilimentor, mert akkor még a gondolatait is ki tudnám olvasni... azt pedig már végképp pofátlanságnak érzem. Remélem, sikerül valamit elérni apunál, mert egyébként ötletem sincs, mi lesz ebből. Hajthatatlan, hogy az előre elrendelt házasság jó lesz nekünk, de... már miért is lenne jó? És pont ő mondja, aki saját akaratából, szerelemből vette el anyut? Na, ez nem ér... de inkább magamban tartom az ilyen irányú gondolataimat, mielőtt még még jobban kifakadnék anyunak. Nem hiányzik neki az idegesség.
- Olyan aranyos vagy, bezzeg az öcséid! Még csak meg sem kérdezték, hogy hogy vagyok... - megjátszott felháborodással felelek neki, miközben még a szemeimet is szinpadiasan forgatom meg. Tudom, férfiak, mit is várjak. Olyanok, mint az apjuk, nehezen fejezik ki magukat, ha meg össze is jön, akkor is rosszul. De én így szeretem őket. Történheti bármi. - Micsoda nagyszerű ötlet! Ems, te annyira megértesz engem. Hadd kapaszkodjak meg benned, kérlek - nyújton felé a kezemet, miután felkeltem az ágyról. Őszintén szólva, addig nem szoktam fáradtnak érezni magamat, amíg csinálok valamit, de ha egy pillanatra leülök... Nos, sokkal nehezebb felállni. Szégyellem magam, amiért eddig jutottam, de nem lehet egy szavam sem, hiszen magamnak köszönhetem. Az az egy szerencsém, hogy legalább a lányom ismer annyira, hogy tudja, sokkal jobban érezném magamat a friss levegőn, mintsem elzárva a szobába. Még ha nem is csinálhatok semmit, hadd energizálódjak a napon. Azzal, hogy elzárnak, nem fognak semmit sem segíteni, akármit is mondott a medimágus a Szent Mungoban. Szerintem kint, egy számomra kényelmes környezetben előbb fogok meggyógyulni. - Annyira sajnálom, drágám... - Megszakad a szívem, ahogy hallgatom őt, rettenetes bűntudat mardossa a lelkemet, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Nem tudom meggyőzni Remit, egyszerűen nem hallgat rám, akármit is mondok neki, mintha csak a falnak beszélnék. - A saját szíved joga lenne eldönteni, hogy kihez mész hozzá, nem is értem, mit gondolt az édesapád... Hát még, hogy miért nem hajlandó se rád, se rám hallgatni - hatalmasat sóhajtok, ahogy pedig beszélgetés közben az ajtóhoz érünk, mély levegőt veszek a friss, kinti levegőből, mielőtt még folytatni kezdeném. - A legrosszabbkor sikerült nekem is lebetegednem. Nem hallgat meg, úgy érzem, mintha a betegségemre hivatkozva egyszerűen ki akarna zárni a döntésből. Pedig, ha ő úgy gondolja, hogy joga van dönteni, hiszen az édesapád, akkor mint az édesanyád, jogomban állna megvétózni... - Aggodalmasan cseng a hangom, egyszerűen türhetetlen ez a belviszály a családban. Képesnek kellene lennem kiállnom a saját gyermekeimért, és most mégsem tudok semmit se tenni... - De valamit mindenképpen ki fogunk találni, ne aggódj. Nem kell azt tenned, amit apád parancsol neked, nem a szolgája vagy, hanem a gyermeke. - Ahogy beszélek, óvatosan szorítom meg a karját, szinte öntudatlanul próbálom megerősíteni benne, hogy én a végletekig mellette fogok állni, abban biztos lehet. Közben pedig lassan haladok a hintaágy felé, amiket a hatalmas tölgy fa árnyékába helyeztettem a fiúkkal, még valamikor a tavalyi nyár közepén.
Vendég
Csüt. Aug. 13, 2020 5:59 pm
Ems & Mom
Minden rendben?
Ajkaimon halvány mosollyal csóválom meg kissé fejemet nemtetszésem jeleként, majd tovább hallgatom anyut. Hiába, Nate és Jess mindigis szeleburdik voltak. Külön - külön is, ketten együtt meg aztán pláne. - Ugyan már, anyu! Hiszen tudod, milyenek ők ketten... ha arról van szó, hogy érzelmeket kellene produkálniuk, vagy azt mutatni, mintha lenne nekik olyanjuk, akkor körülbelül egy fa vagy kő szintjére kerülnek hirtelen. Nem akarom bántani őket, eszemben sincs... mégiscsak az öcséim. De ami igaz, az igaz. Igenis szeretem a testvéreimet... és nemcsak azért, mert egy család vagyunk, tehát szeretni kell egymást. A maguk agyament módján mindegyikük szerethető. Egészen addig, amíg nem mennek a másik agyára. Akkor már nem annyira. De azért a hollóhátas gének kiütköztek náluk. Főleg Natenél, a sok okoskodással. Pedig már mondtam neki, hogy tanuljon meg hallgatni is, de... mintha a falnak beszélnék. Sőt, rosszabb. Valószínűleg még a falat is jobban érdekelné, amit mondok neki, mint az öcsémet. Jess meg az állandó csínytevéseivel meg hegedűjével méltó párja Natenek. Nem is értem, mi bajuk van ezeknek egymással állandóan. Vagy az is lehet, hogy semmi, csak úgy tesznek, mintha lenne. Kamaszok... mondom ezt én, aki már volt kamasz. Nagyszerű. Olyan okoskodós leszek a végére, mint Nate. Csak nehogy megtudja, mert megint kapok egy litániát a fejemhez, hogy engem nem a nagy eszemért szeretnek és fognak feleségül venni. Igen, az azért eléggé fájt, de mindegy. Egy ideig nem szólok semmit, csak csendben haladunk anyuval az ajtó felé. Az ajtónál egy pillanatra megállok, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van -e anyuval, nem megyünk túl gyorsan, vagy ilyesmi, aztán ha igen, akkor megyünk tovább a tölgyfa alá helyezett hintaágy irányába. - Semmi gond! Nem a te hibád, hogy apu makacs. Arról sem tehetsz, hogy akkor betegedtél le, amikor. Az, hogy nekem Nickkel kell összeházasodnom, akkor... valószínűleg úgyis az lesz egy idő után, amit szeretne. Te is tudod. Igen, lázadozok, mert nem tetszik a helyzet. De miért is tetszene? Nem neki kellene eldöntenie, hogy kivel kell leélnem az életemet. Nem tudom, hogy Nick hogy áll a dologhoz, de nem úgy tűnik, mint akinek annyira tetszene a helyzet. Lehet, hogy csak jól titkolja az érzéseit, tényleg nem tudom. Azt viszont igen, hogy ismerem annyira a családunkat, hogy ebből még sok bonyodalom lesz. Mert sem apu, sem pedig én nem fogjuk feladni. Ezt szerintem mindenki tudja. Csak... azt szeretném, ha észrevenné, hogy ez így nem jó, és kicsit szabadjára engedne, hogy élhessem az életemet. Ha úgy kell lennie, akkor így is - úgy is össze fogunk kerülni Nickkel. Az ő közbenjárása nélkül is. Mondjuk erre most nem sok esélyt látok, de persze ki tudja még most, nem igaz? Bukik ki belőlem szinte minden kétségem és aggodalmam, amit a helyzet miatt érzek. Nem értem aput, nem értem, hogy hogy is gondolja mindezt, de az biztos, hogy én sem vagyok feladós fajta. Na meg anyu is mellettem van, ami azt jelenti, hogy nagyobb esélyünk van győzni. Remélem, igazam lesz. Majd az idő eldönti.
Drámaian felsóhajtok a lányom szavait hallva. Ha a másik kettő nem is, legalább ő képes arra, hogy megértsen másokat. Látszik, hogy ő az egyetlen leánygyermek a családban. - Igazad van, mégis mit is vártam, elég csak apátokra nézni... - Hazudok, hiszen Remi mindig is rendkívül jó volt abban, hogy kifejezze az érzelmeit, és egészen eddig, minden problémánkat meg tudtuk oldani. Ez az utolsó húzása viszont... Ez a fejére állított mindent, a közös életünket, Ems életét, és a képet, amit egészen eddig alkottam róla. Szinte már nem is tudom, hogy ki ő, kihez is mentem hozzá. Nem tudnám már kimondani azt, hogy milyen megértő ember is, hiszen ilyet csakis egy érzéketlen ember tehet. Csak remélni merem, hogy a fiaink nem lesznek ilyenek. Ems miatt nem aggódom, ő az én csodálatos kislányom, aki bár erős és intelligens, ugyanakkor kellően érzékeny is. - Ha elrendeltetett, hát összejöttök, viszont ez nem kényszer... Még ha az apád miatt annak is éled meg, hidd el nekem, mindig lehet nemet mondani. Én is lázadtam a szüleim ellen, és nem ahhoz mentem hozzá, akit ők szerettek volna, de akkor is szerettek. Titeket is szerettek volna, ha megélik. - Szomorkás mosoly játszik az ajkaimon, miközben vigasztalni próbálom őt. Bárcsak itt lenne édesanyám, hogy a tanácsát kérjem... Régen lehet, hogy a falat kapartam tőle, még a házasságom után is, viszont mostanra már értem, mit is veszítettem el. - Akármi is történjen, csak arra kérlek, hogy maradj önmagad. Csak akkor házasodj meg, ha te is szeretnéd. Hidd el, apád akármit mondhat, én melletted fogok állni. Ha szeretnéd, kidobhatjuk őt a lakásból - felnevetek, hangosan, mintha csak egy jó viccet mondtam volna. Bár ez majdhogynem inkább még viccnek is rossz. Egy család vagyunk, össze kell tartanunk és együtt megoldani a felmerülő problémákat. Mi mégis egymással hadakozunk, mintha muszáj volna...
Vendég
Szomb. Okt. 24, 2020 7:18 pm
Ems & Mom
Minden rendben?
Nem igazán értem anyu sóhaját. Mármint... oké, értem én, hogy a fiúk nem igazán figyelnek oda a dolgokra meg az érzésekre, mert... hát, egészen egyszerűen azért, mert fiúk. Ezen nincs mit ragozni, így van, és kész. De nem értem, hogy apuval mi a baja. De tényleg. Eddig olyan jól megvoltak, és... persze, értem, hogy ez az egész helyzet, amit a legutóbbi ötletével létrehozott enyhén szólva is felforgatta a családunk életét, de... engem akar kiházasítani, anyunak nem kellene ennyire a szívére vennie. Akkor sem, ha tudom, hogy fontos vagyok neki. Hogy fontos neki a boldogságom. Bőven elég, ha nekem forognak állandóan ekörül a gondolataim. - Na, ne mondd ezt! Apunak is vannak érzelmei, csak épp... hát, mostanában elég nehezen mutatja ki őket. Meg furán. Nagyon furán. De attól még vannak. Biztos vagyok benne! Tudom, érzem, hogy igazam van. Nem lehet, hogy apu csak úgy, egyik pillanatról a másikra megváltozott volna. De tényleg. Az túl sok, túl furcsa lenne. -Tudom, hogy nem kényszer. De attól még nehéz... elég nehéz ahhoz, hogy egyelőre ne tudjak mit kezdeni vele. És szerintem Nick is ugyanezzel küzd... ő se nagyon tudja hová tenni a dolgot, ahogy látom. Viszont... nem akarok gondot okozni, senkinek sem. Jó lányotok szeretnék lenni, jó testvér, jó barát, de a munkámban, a hivatásomban is helyt szeretnék állni, hogy minél több embernek segíthessek, és... igen, barátnőként, társként is meg akarom állni a helyemet. Nem akarok csalódást okozni... érted? Tudom, hogy nemet is lehet mondani, hogy mindig van választási lehetőségem, de úgy érzem, hogy akkor valakit cserben hagynék. Azt pedig egyáltalán nem szeretném. De értelek, tényleg, és megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy önmagam maradjak... mindig. Rendben? Ha pedig mégsem sikerül, akkor majd hozzád jövök tanácsért. Ahogy eddig is. Teszem hozzá mosolyogva. Fogalmam sincs, mit tud kihámozni ebből a katyvaszból, amit összehordtam neki, de valamit biztos. Elvégre anyu mindig megoldotta az ilyesmit, és bízom benne, ez most sem lesz másként.
