Nagyon régen volt már, amikor láthattam a nővéremet, még annak ellenére is, hogy most az időm javarészét Angliában töltöm. Teljesen lefoglalt az akadémia, a diákok, és hogy rendezzem a saját gondolataimat. Legszívesebben egy jó hosszú levelet írtam volna a nővéremnek arról, hogy pontosan mi is történik, mit érzek, és hogy ötletem sincs, mit tegyek. Viszont nem zavarhatom őt örökké, nem lóghatok a nyakán. Már neki is megvan a saját családja, én is felnőttem már, képesnek kell lennem önállóan megállni a lábamon. Ennyire már úgy gondoltam, hogy felnőttem. Mégis, naivan azt hittem, mostanra már megoldódik majd a problémám. Ez viszont, így utólag visszanézne, nagyon buta dolog volt tőlem. A korom ellenére még mindig teljesen tapasztalatlannak vagyok nevezhető szerelem terén. Rengeteg gondom volt vele tiniként, a húszas éveimben java részt önmagamat kerestem, nem volt időm románcokra, mostanra pedig… Jean-Louis egy aranyos férfi, de már a kezdetek óta úgy éreztem, hogy mindössze a véla-vérem volt az, ami ennyire vonzotta őt. Amióta munkahelyet váltottam, és sokkal kevesebb időnk van találkozni, rengeteget változott. A hozzáállása a kapcsolatunkhoz, a viselkedése velem szemben. Minden megváltozott. Ma sem volt hajlandó eljönni, hiába van hétvége és szünet is az iskolában. Hatalmasat csalódtam, pedig tudtam, valahogy éreztem, hogy ez sohasem fog működni. Hallgatnom kellett volna Fleur tanácsára, és rendesen átgondolni, majd úgy meghozni a döntésemet, hogy azt sohase bánjam meg. Fel-alá sétálgatok a konyhában. Az ebéd már megfőtt, a sütemények is elkészültek, már csak a nővérem és a családja érkezését várjuk. Velem ellentétben a szüleim teljesen nyugodtak, és azon viccelődnek, hogy a korom ellenére még mindig képtelen vagyok elszakadni a nővéremtől. Duzzogva sétálok át a nappaliba, ha hopponálnak, innét fogom tudni először észre venni. Ugyan próbálok összeszedettnek tűnni, mégis olyan szorosan ölelem magamhoz Fleur-t, majd nyomok egy-egy puszit mindkét arcára, mintha nem lenne holnap. Utána rögtön magamhoz ölelem Louis-t, az unokaöcsémet, miközben a szüleink is átsétálnak a konyhából, hogy üdvözöljék rég nem látott lányukat, és unokájukat.
Vendég
Kedd Júl. 07, 2020 4:50 pm
Gabrie & Fleur
Ma csak ketten megyünk látogatóba Louis és én. Victoire és Dominique különféle okoknál fogva nem ér rá, Bill-t meg nem akartam megzavarni a munkájában. Mivel Louis volt az egyetlen akinek nem volt semmiféle fontos elfoglaltsága, ezért őt hoztam magammal. Nem mintha egyedül, kíséret nélkül nem tudtam volna meglátogatni a szüleimet, a testvéremet, mégis jól esett, hogy a fiam mellettem van és elkísér. Megjegyzem amíg mellettem van, addig biztosra veszem, hogy semmi rosszon nem töri a kis agyacskáját és anyu pici fia marad, legalább addig amíg megérkezünk a szüleimhez. Kinézem belőle, hogy miután megérkezünk, a szüleim agyon puszilják őt és már rohan is el a szemeim elől. Úgy döntöttem oda hoppanálunk, könnyebb, egyszerűbb és Louis-t is magammal tudom vinni, minden gond nélkül, nem ez az első alkalom, hogy ő velem hoppanál. Megérkeztünk. Óvatosan végigsimítok Louis buksiján, már nincs semmi baj, ezen is túl vagyunk és ő is kibírta, szóval nem aggódom már annyira, mint ahogyan a legelején tettem. Nem tudtam, hogy mennyire bírja, hogy mennyire lesz ez rossz hatással rá, émelyegni fog, szédülni és a szokásos vele járó dolgok vagy sem. A húgom fogad először minket, ő ölel meg, szorít magához, mintha nagyon sok év után, most látnánk egymást újra viszont, pedig nem így van. Mégis ez az érzés fogad. De sosem bánom, hiszen jól esik, hogy ő ennyire szeret engem, mert láttam már rémes testvérpárokat, örülök, hogy mi nem vagyunk olyanok. Békésen ölelem és puszilom meg mindegyiküket, hiszen már nagyon hiányoztak és ezt máshogyan kimutatni nem is igazán lehet. A szó semmit sem ér. Amint Louis „kiszabadul” Gabrie karjaiból, egyenesen a szüleinkhez szalad, majd ha tőlük is sikeresen „megszabadult” akkor a konyhába veszi az irányt. Természetesen ő is érzi a finom illatokat. Az édesapjához hasonlóan ő is nagyon édesszájú, bár mondjuk ki nem az a családomban? – Nagyon hiányoztatok és jó újra veletek lenni. – szólalok meg végül, hogy egy kis hangot is adjak annak a számtalan bennem cikázó érzésnek, ami ilyenkor szokott elfogni. Néha van egy kis honvágyam, kár lenne tagadni, de Bill mellett a helyem, imádok vele élni, a gyerekeimet is szeretem és a házunkat. Arra különösen büszke vagyok, hogy Bill-el karöltve felneveltük őket és szépen lassan ők is felnőnek, elérik azt a kort, amikor már tőlünk függetlené vállnak. Őszintén egy kicsit ijesztő belegondolni, hogy egy nap kiürül a ház, nem lesz már más csak a várakozás. A várakozás, hogy mikor jönnek meglátogatni minket újra, mikor láthatom őket viszont. Azt hiszem megértem a szüleimet, hogy annyiszor kérlelnek egy kicsivel többet gondoljak rájuk és tegyek látogatást hozzájuk. Azt hiszem Gabrie-nak is nagyobb szüksége lenne rám, főleg most. – Beszélhetnék veled egy kicsit a szobádban? – azt hiszem mindkettőnkre ránk férne egy kis csajos beszélgetés.
Az elmúlt időszak nehézségei, az új környezet, az új emberek mind-mind hatással voltak rám, és életemben először úgy éreztem, sokkal jobban várom a szünetet, mint a diákok maguk... Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, komolyan el kell beszélgetnem valakivel, különben fel fog robbanni a fejem. A szüleim viszont csak nyugtatgattak, nem tudtak komoly tanácsot adni, ahogy a párválasztásomnál is ragaszkodtak hozzá, hogy ők nem szeretnének beleszólni, kit választok. - Te is hiányoztál! El sem tudod képzelni, hogy mennyire. - A mosolyom levakarhatatlan. Mindig is oda voltam a nővéremért, felnéztem rá, ő volt a példakép, amilyenné válni szerettem volna. Aztán az évek során, ahogy önálló lettem és megtaláltam végre önmagam, szerencsére sikerült túllépnem az ideálokon, amikbe őt is, és magamat is bele akartam tuszakolni. A szeretetem iránta persze ezzel nem változott semmit, mindössze talán így még jobban meg tudtam érteni őt, mint a testvéremet. Ez pedig számomra egy igen csak fontos lépés volt az életemben, mert így tényleg úgy éreztem, hogy végre komolyodtam. - Persze! Olyan régen volt már, hogy csak mi ketten tudtunk beszélgetni... - És annyi minden van, amit el szeretnék neki mesélni. Jean-Louis, a Mágusakadémia, a kollégák, és a diákok. - Kérsz valamit inni, sütit? - kérdezem lelkesen, szinte már hadarva a nővéremet. Biztosan el fog tartani egy darabig, ha egyszer nekiállok mesélni... Nem is tudom, hirtelen azt se tudnám megmondani, honnét kezdjem el. Hogy hallgatnom kellett volna rá? Hogy Jean-Louis már alig foglalkozik velem? Vagy inkább kezdjem az ajándékokkal? Nem is tudom, még előttem sem áll össze teljesen a kép, hogy hol is romlott el, mit kellett volna tennem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy még a nővéremnek sem lesz egyszerű kibogozni, hogy megint mibe keveredtem...
Vendég
Csüt. Júl. 16, 2020 2:16 pm
Gabrie & Fleur
Régen bármit megtettem volna azért, hogy mindig a közelében lehessek, hogy vigyázhassak rá, de most, egyre idősebb lett, egyre inkább önállónak nevezhető, már nem féltem őt annyira. Nem akarok beleavatkozni mindenbe amibe csak lehet. A testvérem, tisztelem és szeretem őt. Ennél fogva most már csak egy kicsit aggódom érte. Nem voltunk egyformák, őt más dolgok érdekelték, engem is más dolgok, de mindig azt tartottuk szem előtt szerintem, hogy egy család vagyunk és bármi történjék azok is leszünk. Lehet, hogy most Weasley a családnevem, de ettől még Delacour maradtam a szívem legeslegmélyén. Tehát természetes, ha megörülök neki vagy annak ha újra itthon lehetek velük egy kis ideig. Az otthonnak különös hívó szava van, amivel nem tudok sokat vitázni, aminek nem akarok ellent mondani, mert ha itt vagyok, mindig feltöltődöm egy kis plusz energiával, egy kicsit meg beszélhetek az anyanyelvemen is, mert már nem kell annyit gyakorolnom az érdekes angol akcentusom miatt. Az idő mindenre megtanít, főleg türelemre. A gyerekeink és a munkám mellett erre szükségem van. Főleg úgy, hogy ahogy idősödnek egyre több odafigyelést igényelnek ők is, Bill is és a húgom is. Amit igyekszem szem előtt tartani, nem fontossági sorrendbe feljegyezni őket és a teendőimet. Nem szeretem annyira a vitákat. – Jól fog esni egy frissítő ital. Sütit most nem kérek, majd kicsit később. – mosolyodok el, mert igazából egész nap arra vártam, hogy beszélgethessek vele, mert szerintem most mindkettőnknek, de leginkább neki szüksége van erre az egészre. – Menjünk is. Tudom, hogy van mit bepótolnunk és azt is tudom, hogy anya és apa nagyon várta már Louis-t. – ebben biztos voltam, hiszen a szüleim nem bántak vele se rosszul, mert el akarták halmozni őt a szeretetükkel, az odafigyelésükkel. Nem is akartam nagyon húzni az időt, ezért reméltem, hogy esetleg elindul előttem mert tényleg szeretnék csak vele beszélgetni. Tudom, hogy a szüleimmel is foglalkoznom kell, hogy nekik is ugyanígy örülnöm kellene, de úgy döntöttem, hogy most tényleg a húgomra összpontosítok, mert neki tényleg nagyobb szüksége van rá, mint esetleg a szüleimnek. Nekik kevesebb szükségük van most rám, de persze hosszú még a nap, nem fogom őket sem elhanyagolni, beszélni fogok hozzájuk is, csak egy kicsit később. Hiszen tényleg van időnk, mert… mert ez a nap az övék. Nem gondolkodtam azon, hogy hamarabb haza menjünk, hogy figyeljünk arra meddig maradunk, mert az otthoniak esetleg hiányolnának minket. Ha hiányolnak esetleg utánunk jönnek, mert tudják, hogy hol vagyunk. Nem lesz gond ebből. Elindultam felfelé, ha Gabrielle is így tett.
Melengeti a lelkemet a tény, hogy a nővérem végre ismét itthon van. "Itthon", furcsa, hiszen számára az otthon már Bill-t és a gyerekeket jelenti, és én sem lakom már itt, de számomra még mindig az jeletni az igazi otthont, amikor anya, apa, Fleur és én itt vagyunk, Franciaországban. A házunk, a kert, a bútorok olyan történeteket rejtenek magukban, amiket sosem múlhatja felül semmi. Bár lehet csak azért nem értem még, mert nem találtam meg azt a valakit, aki mellett le akarnám élni az életemet. Ha valaha eljutok addig, hogy családom legyen, talán meg fogom érteni. Addig is viszont kiélvezem, ahogy ismét gyereknek érezhetem magamat Fleur mellett. Nem felnőtt nőnek, nem professzornak, hanem kishúgnak. - Rendben van, a biztonság kedvéért azért hozok pár szem süteményt is. - Még hátrafordulok, intek a pálcámmal, hogy az előkészített frissítő és a szárazsütemények utánunk lebegjenek, amíg mi haladunk a szobám felé. Direkt rendbe tettem, az idő alatt, amíg nem voltam itthon, még ha anya ki is takarította néha, azért beporosodott egy-két dolog, ahogy a szerkényeket sem ártott kiszellőztetni. A képeinket is kipakoltam, de még az ajándékoknak is jutott hely, amiket... Nos, kaptam az egyik diákomtól. Nem is értem, miért hoztam magammal, de talán jó kifogás lenne, hogy meg akartam mutatni a nővéremnek. - Az biztos... - halkan felsóhajtok. Nem tudom, mit fog majd Fleur mondani, ha egyszer a végére érünk. Én magam sem tudom, hogy mit kellene mondanom, azt meg még inkább, hogy tenni mit lehet ilyenkor. Jean-Louis, nos őt valószínűleg el kell engednem. Akármilyen szép is volt ez a pár év, világosan megmutatkozott, hogy az érzései irányomban nem voltak teljesen őszinték, különben megjelent volna a mai nap folyamán is. Ozymandias-szal pedig egyértelműen egy olyan határt lépnék át, amit nem szabadna. Olyan fiatal még… Hozzá képest én öreg vagyok. Vélavér ide, vagy oda, a kor el fog járni felettünk, és nem lesz kegyesebb velem. Akkor majd meg fogja látni, mit is jelent az a 10 év, és talán ő is csak magamra hagyna… - Mivel jó időnk van ma, a teraszra terítettem meg. - Ugyan a gondolataim meglepően borongósak, a hangom vidám. Örülök, hogy Fleur végre itt van, és bár tudom, hogy el fogok neki mondani mindent, hiszen ki másnak, ha nem neki, tudom, hogy ő sosem fog elítélni. Az én egyetlen, csodálatos nővérem megért és szeret. Ezért is tudtam minden nehézségen túllépni az életemben, mert egy ilyen nagyszerű ember állt mellettem. Csak remélni merem, hogy egyszer majd én is lehtek az ő támasza, de úgy érzem, ehhez a feladathoz még nem nőttem fel eléggé.
Vendég
Kedd Aug. 25, 2020 8:38 pm
Gabrie & Fleur
Szeretem mindkét családomat, azt amibe beleszülettem és azt amelyiket választottam magamnak. Mert férjhez menni Bill-hez is egy döntés volt, amit soha de soha nem fogok megbánni. Azt hiszem az idők során végre az összes többi Weasley is megértette, hogy számomra nem a külső a lényeg, hanem az ami odabent van, a férjem lehengerlő személyisége. Sokan nem szerethetik őt ezért, de számomra ez teszi őt olyan különlegessé, különben is, úgy érzem, hogy a munkájában verhetetlen és erre nagyon büszke vagyok. Mindig megnyugtató este mellette elaludni és reggel arra ébredni, hogy mellettem van. Az éjjeli megébredésekről nem beszélve, amikor lelopózik és megnézi mit talál a hűtő belsejében. Itthon viszont, a szüleimmel minden más. Ilyenkor újra a réginek érzem magam, a nővérnek, aki mindig ott volt az ő kishúgnak, aki mostanra már nem is olyan kicsi. Hihetetlen, hogy felnőtt. Az teljesen más, hogy közben a gyermekeim is szépen apránként felcseperedtek vele együtt. Viszont egy kishúg, akkor is kishúg marad, ha évek telnek el és ráncai lesznek, az én szememben legalábbis biztosan az lesz. Boldog vagyok, hogy eltölthetek vele egy kis időt. Hogy ő lazíthat egy kicsit, hogy nem kell az oktatásra gondolnia. Legalábbis remélem, hogy most nem azon agyal. – Igazad van, lehet, hogy az is kelleni fog inkább. – bólintok beleegyezően, végtére is tényleg igaza van, lehetséges, hogy két perc múlva meggondolom magam és venni fogok a süteményekből. Tény, hogy a családban mindenki szereti a süteményeket, kár tagadni, hiszen az elmúlt évtizedekben igyekeztem rászoktatni őket, pontosabban elkényeztettem őket azzal, hogy mindig vár rájuk valami finomság. Szerintem meg is sértődnének, ha egy nap nem lenne semmi édes cukormázas sütemény az asztalon. Felmentünk Gabrie-val a szobájába. Nem zavart, hogy a teraszra terített meg, mindig is szerettem bámulni a tájat és elmerengeni mindenen csak úgy. Most persze nem fogok, mert itt lesz nekem a húgom. Most, hogy a szüleink nincsenek a közelben biztos nyugodtabban fog beszélni a problémáiról, én meg igyekszem nem hangosan csacsogni, hogy a szüleink megbizonyosodhassanak róla, minden a legnagyobb rendben van. Louis most biztosan leköti őket egy darabig. Hiszem, hogy nem fognak minket hiányolni és megértik, ha egy kis időt szeretnék a húgomra is szentelni, mert ő nem mindig van itthon és ez is csak azért ilyen kivételes alkalom, mert nyári szünet van. Helyet foglalok az egyik széken. – Hogy megy a tanítás? Örülsz, hogy most van egy kis szabadidőd? Milyenek az akadémiai kollégáid? Jól bánnak veled? Ugye nem csak azért írod a leveleidben, hogy szeretsz ott lenni, hogy ne aggódjak miattad? – most rá mertem zúdítani az összes kérdésemet, amit magamban tartogattam, de most, hogy végre újra mellette voltam, hogy ő mellettem volt, a világ leszűkült és csak mi ketten léteztünk, a két elválaszthatatlan lánytestvér.
Már csak a nővérem jelenléte nyugtatólag tud rám hatni. Szinte már nem is emlékszem rá, hogy türelmetlenül mászkáltam fel, 's alá, míg rá vártam. Az az idegesség, ami kerülgetett szinte el is párolgott, amikor megérkeztek. Mindössze az öröm és a gyermekded lelkesedés maradt vissza, amit most már meg sem próbálok leplezni. Egy bizonyos kor felett úgy gondolom, már teljesen felesleges a saját érzéseink elől bujkálnunk. A legegyszerűbb, ha elfogadjuk őket. Márpedig az egy tény, hogy a nővérem mindennél fontosabb a számomra, egy élő példakép, akire mindig is fel fogok nézni. - A cukor mindig jól esik. - bólogatok, habár érzem előre, hogy leginkább nekem lesz szükségem a cukor áldásos hatásaira, hogy elég energiát gyűjtsek össze a színvalláshoz. Mert ennek is meg kell történnie, minél előbb, annál jobb. Arról nem is beszélve, hogy már nem olyan sok lehetőségen van arra, hogy kettesben tudjunk beszélgetni, mint régen. Most is, rettenetesen hálás voltam a drága unokaöcsémnek, amiért lefoglalta a szüleinket és így legalább egy kicsit ki tudom sajátítani a nővéremet. Ha végeztünk, biztos, hogy megszeretgetem majd, és sok-sok süteményt adok neki. Benne valahogy mindig a nővéremet látom, ugyanolyan kis szőke szépség, mint Fleur! Még ha az energikusságát nem is a nővéremtől örökölte, mert hát ez igen csak erősen inkább a Weasley-kre hajaz, attól még a legkedvencebb kis rokonom. - Ne aggódj, tényleg nagyon jól érzem ott magamat! Mindenki nagyon kedves, a kollégák és a diákok is... - A kezemet a kézfejére helyezem, nyugtatólag, miközben az ajkaimon egy ragyogó mosoly játszik. Szerencsésebb nem is lehetnék, hogy egy ilyen csodálatos és szerető nővérrel áldott meg a Sors, aki annak ellenére, hogy már saját családja van, nem rest még mindig gondoskodni rólam. Ahogy itt ül velem szemben, ahogy látom megvillanni azt a magabiztosságot, amit gyermekként mindig is irigyeltem, szinte már nem is értem, hogy min idegeskedtem annyira. - Bár a nyári szünetet nagyon vártam már! Tudod... - Egy pillanatra elhallgatok, a kezemet visszahúzom, és az ölembe ejtem, összekulcsolva a másikkal. A székben hátra dőlök, részben, mert úgy érzem, kell ez a távolság. Másrészt, talán leginkább pótcselekvés. - Írtam a leveleimben, hogy szoktam kapni ajándékokat. Emlékszel? Igazság szerint, ezt, nos, nem biztos, de sanda a gyanúm, hogy egy embertől kapom - beleharapok az alsó ajkamba. Nevetséges, de teljesen zavarban vagyok, nem tudom, kívülről látszik-e, de úgy érzem, nagyon melegem van. A pálcámért nyúlok, és a Mobiliarbus bűbájjal ide lebegtetem azt a pár darab ajándékot. - Nagyon kedves, valahogyan mindig tudja, hogy mi tetszene, ezt a rózsát például a katedrán hagyta, egy nagyon hosszú nap után... - Egy szelíd mosoly játszik az ajkaimon, még mindig annyira megható belegondolni, hogy pont a kedvenc virágommal lepett meg... Főleg, hogy még el is lett bájolva, hogy ne hervadjon el! Egy hosszú, fárasztó nap után rettenetesen jól esett, főleg, hogy a párom... Nos, ő szinte már teljesen elérhetetlen. - Az az igazság, hogy Jean-Louise már alig foglalkozik velem... Nem írtam, mert azt mondtad, hogy magamnak kell eldöntenem és meglátnom, hogy pontosan mi van közöttünk, de úgy érzem, eleget láttam belőle. Nem tudom mi történt vele, de amióta ott hagytam a Beauxbatons-t, hogy a Docendo Discimus-on tanítsak, egyre rövidebben, majd egyre ritkábban válaszolt a leveleimre. Ma is, hiába hívtam, egyszerűen el sem jött. - Tudom, hogy nem kellene, de úgy érzem, meg kell magyaráznom, hiszen én magam is látom, érzem, hogy miként viselkedek. Nem szabadott volna elfogadnom azokat az ajándékokat, hiszen már jegyben járok. Teljesen erkölcstelen dolog egy idegen férfi ajándékát elfogadni így... Szégyellem magam, amiért ilyen mélyre süllyedtem, és akkor még el sem mondtam a nővéremnek, hogy hány éves. Merlinre, csak meg ne kérdezze!
Boldog voltam, hogy újra itt lehettem, már nagyon hiányzott a családi házunk, a környezet amiben a gyerekkoromat tölthettem. Mindennek volt egyfajta békés kisugárzása, ahová mindig öröm volt visszajönni. Így elfelejtem, hogy a saját családom, amit magamnak választottam létezik és itthon lehetek egyszerűen csak Fleur. A húgom nővére, az anyám lánya és egy kicsit megfeledkezhetek a munkáról is. Imádom a gyermekeimet nem erről van szó, de ilyenkor mindig olyan, mintha újra fiatal lennék. Széles mosolyra húzom a számat az édesség hallatán, valamiért a családban azt hiszem ez egy csöppet elengedhetetlen mindenki számára. Az édességre mindenkinek szüksége van, vagy legalábbis egy kicsit biztosan, nem kell túlzásba esni ezt én is tudom. Éppen ezért igyekeztem mértéket tartani és nem túlzásokba esni, még akkor sem, ha imádtam mindenféle finomságot készíteni a családnak. – Pontosan, főleg ha egy kicsit mézes-mázos a sütemény. – magyarázok az ő bólogatását látva. Nem mindig van lehetőségünk szemtől szemben ülni és úgy beszélgetni egymással. Őt leköti az akadémiai feladatai, engem meg a Mágiaügyi Minisztériumi dolgaim, amik nem mindig egyeztethetőek egybe. Sajnáltam is érte, de ugyanakkor nagyon boldog voltam arra, hogy a húgom ott tanít és milyen sok eredményt elért már, csak ő sosem veszi ezt észre, mert mindig is ilyen volt. Sosem látta meg a jót önmagában, az értékelhetőt, de én mindig ott voltam mellette és kiemeltem, hogy milyen ügyes ebben vagy abban. Mert tényleg így volt, neki csak észre kellett vennie ezt. – Örülök annak, hogy jól érzed magad ott és jól bánnak veled. – a szabad kezemet ráhelyezem az ő kézfejére. Mert valóban engem már az megnyugtatott, hogy ő jól érezte magát ott, hogy szereti azt amit tesz, hogy a munkatársai sem valami oltári vad barmok és a diákokat is tudja kezelni. Vagy legalábbis a diákjai szerették és tisztelték őt. Ennyi kellett csak. Hogy minden úgy történjen ahogy történnie kelljen. Szóval én csak örültem az ő boldogságának, mert ez volt a legeslegfontosabb. Ám komolyan elkezdtem rá figyelni, amikor belekezdett abba, hogy a nyári szünetet nagyon várta már, aztán egy pillanatra elhallgat és még a kezét is visszahúzza az ölébe, csak még kíváncsibbá válok. Bólintok egyet arra a kérdésére, hogy emlékszem-e a leveléből arra az apró részletre amit most is felhoz. Persze, hogy emlékszem és mivel nem akarom megzavarni őt a mondanivalójában, csak figyelmesen hallgatom őt. Most ezt kell tennem. Hallgatnom és mérlegelnem. Érdekes helyzet. De nem csak azt figyelem, amit mond, hanem minden egyes aprócska kis rándulásra, ahogyan az ajka szélébe harap, mintha mindez arról árulkodna, hogy esetleg… – Úgy gondolod, hogy az illető esetleg túlzottan kedvelne téged? Beszéltél már vele erről? Lehet, hogy kedves az amit tett, viszont mindig hallgatnod kell egy kicsit az eszedre is, a szíved mellett. – jól lehet, hogy ezt mondtam, de igazából jobb szerettem volna, hogyha azt tartja szem előtt, hogy neki mi a jó. Kíváncsian felvontam a szemöldökömet amikor arról mesélt, hogy Jean-Louise már alig foglalkozik vele és el sem jött amikor hívta őt. – Tudom, hogy megígértem, nem szólok bele az ügyeidbe, de nekem már az elején nem tetszett Jean-Louise. Túlságosan… Nem is tudom. Egy picit érdekes a személyisége. – az enyémmel bizonyára nem kompatibilis, mert sosem tudtam igazán szót érteni vele. Mindig nagyon, nem is tudom kínosan éreztem magam a közelében, mert túlságosan megőrült a húgomért és ez már nagyon betegesnek tűnt az én szememben. – Jobban kedveled azt akitől az ajándékokat kapod ugye? – kérdezem meg a nyilvánvalót, de akkor is kíváncsi vagyok az ő válaszára is.
