Már alig vártam, hogy eljöjjön a szünet ideje, és végre ne egyedül legyek itthon egész nap. Nem azt mondom, Kobby itt van velem, de azért meg kell hagyni, nem a legmegfelelőbb beszélgetőpartner. Még úgy sem, hogy sok aranyvérű varázslócsaláddal ellentétben mi nem terrorízáljuk a házimanónkat. Valószínűleg valami reflex lehet benne, vagy alacsony önértékelés? Lehet nem tud túllépni a szolga-mester kapcsolaton, amit viszont meg én nem értek. Arról nem is beszélve, hogy nekem társaságra van szükségem. Lehet jobb lett volna, ha Remi egy medimágus varázslót vagy boszorkányt bérel fel mellém, így nem csak a gyógyszereimet szedetné be velem, de társalkodópartnernek is jó lenne. - Óóó, hát ő meg kicsoda? Csak nem a barátnőd? - széles vigyor kúszik az arcomra, ahogy a fiam háta mögé érve kiszúrom, ahogy a képet nézi, annyira belemerülve, hogy észre sem veszi, hogy mögé sonfordáltam. Bár tény, hogy igyekeztem minél feltűnésmentesebben mögé osonni és meglepni őt, de nem gondoltam volna, hogy sikerülhet. Máskor mindig kiszúrja, ha ilyenekkel próbálkozom, de mondhatjuk, hogy ez az én szerencsenapom. Meg is ölelem, mielőtt még kitérhetne előlem. Amióta már elkezdett kamaszodni, nem engedi, hogy annyiszor megszeretgessem, mint régen. Már olyan régen volt, amikor a karjaimban tarthattam csecsemőként… Rettenetesen gyorsan felnőtt, ő is. Mindegyikük. Pedig milyen jó is lenne, ha megmaradnának kicsinek! - Amúgy megjöttem, elmentünk bevásárolni Kobby-val - engedem el, és foglalok vele helyet szemben. Nate még nem volt ébren, amikor elindultunk, fel meg nem akartam ébreszteni, elvégre ez az ő jól megérdemelt szünetük. Tudom, milyen fárasztó tud lenni a Roxfort, kell nekik is egy kis pihenő.
Vendég
Hétf. Jún. 29, 2020 2:58 pm
Mother & Son
Nem vagyok szerelmes, hagyjál!
Belefészkelte magát a gondolataimba. Megőrülök tőle. Fogalmam sincs miként van rám ilyen hatással, de nem bírom kiverni őt a fejemből. Mégis mi a fene történik velem? Ez nem logikus. Ennek nem lenne szabad megtörténnie, mégis minden alkalommal, amikor eszembe jut, izzadni kezd a tenyeremet és felgyorsul a szívverésem. Hónapokig nem fogom látni. Véget ért a tanév, így van három hónapom elfelejteni őt. Legalább is, az a tervem, hogy eltöröljek minden érzelmet vele kapcsolatban. De akkor mégis miért ülök idióta módjára a konyhában, és nézegetem az idei évben készített fotóimat, amik többségén ő szerepel? Egy különösen tetszik, egy egészen közeli kép, amin mosolyog. Az asztalra könyökölök, mindkét kezemmel beletúrok a hajamba. Ez az érzés borzasztó. Mégis miért élvezi valaki ezt? Teljesen az őrületbe hajszol, mégsem tudom levenni róla a szememet. A mosolyáról. A csillogó szemeiről. Összerezzenek, amikor a hátam mögött meghallom anyám hangját. Elengedem a kezemben tartott képet. Egyáltalán, mikor kezdtem azt szorongatni? − Anyaaa! – morranok rá, azonban mielőtt bármit is mondhatnék, ő egyből a karjaiba zár. Duzzogva tűröm, hogy ölelgessen. – Nem a barátnőm. Csak egy lány az iskolából. Flegmán válaszolok, bár a stílus anya ellen, hanem a kérdés ellen irányul. Méghogy a barátnőm! Teljesen abszurd… Enyhén fészkelődni kezdek, hogy engedjen már el végre, mert azért az én tűréshatárom is véges, és annyira nem szeretem, ha hozzám érnek. Tőle is csak azért viselem el, mert ő hozott a világra, de ez nem jogosítja fel arra, hogy orvul lecsapva nekiálljon szeregetni. Döbbent arccal meredek az édesanyámra. Talán neki is elment a józan esze a bezártság során? − Tudod anya, azok után, hogy beszéltél hozzám, és figyelmeztetés nélkül letámadtál, valahogy feltűnt, hogy itthon vagy. – Még mindig duzzogok, de a tekintetemet ismét a képre szegezem. Van ebben a lányban valami, ami különlegessé teszi őt. Az a szerencse, hogy Jess meg Emily elmentek valami lányos testvérprogramra, így legalább az ő cukkolásukat nem kell hallgatnom.
remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Hétf. Jún. 29, 2020 6:10 pm
to my little boy
who is this little girl, hmm?
Látom, ahogy összerezzen, amin éppen csak nem nevetek fel. Hát mennyire bambult el azon a fényképen? Biztosan nagyon oda lehet azért a kislányért, ha ennyire el tud veszni a gondolataiban. Bár meg kell hagyni, hogy szép kislány, az alapján, amennyit a fényképen láttam. Nate pedig már abban a korban van, hogy elkezdjen végre randizni. Remélem haza hozza majd bemutatni, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen menyem lesz majd. Azt meg csak remélni merem, hogy Remi nem tartogat még egy meglepetés eljegyzést a kabát ujjában, mert akkor aztán nagyon dühös leszek. - Aaaaha, és akkor miért is nézegeted a fényképét olyan elmélyülten? - Nem lankad a mosolyom, sőt. Olyan aranyos, ahogy tagadja! De hát előlem aztán nem rejtheti el az érzéseit, mégis csak az anyja vagyok, és egy kicsivel több év, meg tapasztalat van a hátam mögött, mint neki. A fészkelődésére megforgatom a szemeimet és inkább csak leülök vele szemben. Pedig a legszívesebben el sem engedtem volna addig, amíg el nem meséli nekem, hogy pontosan ki is ez a lány. Elvégre egy vadidegen képét nem szoktuk a konyhában ülve nézegetni, mintha életünk legnehezebb döntését hoznánk meg éppen. - Arra gondoltam, hogy üdvözölhetnéd édesanyádat, hogy ha már egyszer haza érkezett - vonom fel én is a szemöldökömet, csak hogy utánozzam őt. Néha nem szívesen vallom be, hogy az én nevelésem, nem is tudom, hol rontottam el, hogy még csak nem is köszön, amikor haza érkezem. Bár lehet ott van a probléma, hogy csak úgy megleptem őt hárulról, és én magam sem köszöntem...
Vendég
Szer. Júl. 01, 2020 1:55 am
Mother & Son
Nem vagyok szerelmes, hagyjál!
Néha úgy érzem, Jesse anyától örökölte azt a képességet, hogy a szívroham kerülget miatta. Nem tudom, miért csinálják ezt, de irtó bosszantó tulajdonságuk, ráadásul amúgy sem illik mások után kémkedni. Ezt te is nagyon jól tudod anya, hiszen tőled tanultam. Illő lenne neked is betartani ezeket a szabályokat. − Mert ez egy jól sikerült kép. Gyönyörű kontrasztban állnak egymással a fények és az árnyékok, ráadásul egy különösen jól elcsípett pillanat. A kép elkészülése után nem sokkal teljesen be is borult az ég, így csoda, hogy ez így sikerült – felelem higgadtan, miközben anyám arcára emelem a tekintetemet. Nagyon téved, ha azt hiszi, csakis Anneliese miatt nézem ennyire ezt a képet. Annyi kép van az asztalon, hogy sokáig tartana megszámolni, most éppen ez került a kezem ügyébe. Nem kell ebbe semmi belekalkulálni. − Édesanyámat nagyon szívesen üdvözlöm, ha legközelebb ő is hasonlóan tesz, nem pedig ijesztegetni próbálja a saját gyerekét – válaszolom kiforgatva a szavait. Elvégre, ha nem hozza rám a frászt, akkor tőlem még lelkesebben is üdvözölném, de így csak morcos pillantásokat zsebelhet tőlem. – Egyébiránt anya, örülök, hogy hazaértél. Azonban, kérlek, többet ilyet ne csinálj, mert a végén rászoktatod Jesset, és így is épp elég szörnyű tulajdonsággal rendelkezik, nem kell neki rossz példát mutatni. Félretolom a képet, visszateszem a többi közé, aztán hosszasan kifújom a levegőt. Nem, nem igazán szeretnék most Anneliesén agyalni, de sajnos egyre nehezebben tudom kiverni őt a fejemből. − Segítsek kipakolni, vagy Kobby már intézkedik? – ajánlom fel a segítségemet, hiszen látod anya, egy úriembert neveltél belőlem, csupán kerüld el az ijesztegetésemet. Azt egyáltalán nem tudom díjazni. Ha esetleg tényleg segítségre szorul, akkor feltápászkodok az asztaltól, ha viszont azt mondja, hogy Kobby kézben tartja az ügyet, akkor egy másik képet veszek a kezembe, amit Bailey-ről készítettem még gyógynövénytan előtt.
