Carrow & Rosier ~ don't ever underestimate my ability to find shit out

Vas. Jún. 28, 2020 7:56 pm

Nico & Lyra

Az üvöltő zenére tombolnak az emberek, tekerednek a csípők. A pasik pedig olyan perverz pillantásokkal illetik a nőket, hogy mindegyiket betakarnám. Azonban nincs más választásom, hiszen a bátyám menyasszonyának leánybúcsújának az állomásait nem én döntöm el. Elég nagy hiba. Ha rajtam múlna, akkor sose keveredünk a Bacchusba. Ne értse senki félre, nincs bajom azzal, amit az itteni emberek művelnek, csupán nem elég elit. Nem elég elit hozzám.
Felhúzott orral követem a díszes társaságot. Egyértelműen nem nyeri a tetszésemet a hely, de rendes vagyok, és nem teszem szóvá. Esetleg később, amikor majd nekik is feltűnik, hogy hány éves kölyköket is foglalkoztatnak ezen a helyen. Talán majd javaslom nekik, hogy menjünk egy másik klubba, egy olyanba, amelynek a színvonala ennél magasabb, és jobb férfiakat is látni.
Épp efféle gondolatok járnak az eszemben, amikor megpillantok valakit a terem túlsó felében. Egy pillanatra azt hiszem, csak a szemem káprázik, hiszen a tartása, a járása és még a viselkedése is teljesen más. Aztán elönt a harag, elvégre az én jövendőbelim mégis mi a francot képzel magáról, és miért mulatja az időt egy mocskos helyen?!
A szemeim szikrákat szórnak, de az ajkaimon még mindig mosoly ül. A leendő sógornőm felé fordulok.
− Ne haragudjatok, de ki kell mennem a mosdóba. Ígérem, sietek vissza! Addig keressetek valami helyet, én majd megtalállak titeket. – Egy cseppet se érződik a hangomon, hogy ideges vagyok. Ők bólintanak, és pedig mosollyal az arcomon kiválok a csapatból.
Belevájom a körmeimet a táskámba, miközben tekintélyt parancsolóan félrelökök egy vendéget az útból. Equinox nem tudom mi a francot képzel magáról, de válaszokkal tartozik nekem. Különben a legközelebbi családi vacsoránál ténylegesen mérget csepegtetek az ételébe. Lehet, hogy addig el se kell jutnunk, mert azon nyomban megfojtom. Láttam már, hogy a kicsikéim hogyan fojtják meg az áldozataikat, nekem se esik nehezemre kígyóként viselkedni, és meggyilkolni a prédámat.
Követem őt a folyosóra, ott azonban elveszítem a nyomát. Dühödten sziszegni kezdek, és az ajtók előtt forgolódok tanácstalanul, egészen addig, amíg tompa puffanásokat és jajveszékelést nem hallok az egyik helyiségből kiszűrődni.
A bejárat előtt termek, és már készülök berontani, amikor valaki nekem ütközik. Felháborodottan tántorodok meg, hogy aztán izzó tekintettel pillantsak fel arra az ügyetlen idiótára, akiről kiderül, hogy valójában az én jövendőbelim.
Valami nem stimmel. Valahogy most egészen más… A tekintetem az arcáról a kezéről vándorol, majd az ökléről vissza az arcára. Mi lett azzal a teszetosza szerencsétlennel, akit minden találkozás alkalmával el kell viselnem?
− Ezt én is kérdezhetném – fújtatok, és épphogy visszafogom magam, hogy ne takarjam be a kistáskámmal. Pedig a táskát két dolog miatt cipelem: egyrészt ebben van a kártyám és a pálcám, másrészt baromi könnyű felképelni vele a kellemetlenkedőket.
Megragadom a felsőjénél, és ellentmondást nem tűrően belököm őt egy másik szobába. A tekintetem azokra siklik, akik odabent tartózkodnak. Még szerencse, hogy nem kezdtek bele semmibe.
− Takarodó! – szólok rájuk, majd az értetlenkedésük kapcsán idegesen feléjük fordulok, és párszaszóul beszélek hozzájuk. Erre már megijednek, összeszedik a holmijaikat, és eltakarodnak. Egy életre megtanulják, hogy ne baszakodjanak egy Rosierrel.
− Te pedig… − Hatalmas szerencséje van, hogy csupán azt az ajándékot kaptam az élettől, hogy képes vagyok kígyókkal beszélgetni, de azt nem, hogy ölni tudjak a pillantásommal. – Azt hiszem, tartozol némi magyarázattal…
És ne akarjon ostoba kifogásokkal jönni, mert nem vagyok vak. Látom, hogy valami nagyon nem stimmel, és ha nem árulja el most rögtön, hogy mi a francot keres itt, akkor ezt az információt felhasználhatom ellene bármelyikünk szüleinél.

Hétf. Jún. 29, 2020 11:02 pm

tavaszi nemződüh

fújtatok egy hatalmasat. mondhatni, hogy teljesen máshogy nézek ki ilyenkor. de basszameg pont ilyen szerencsém legyen, hogy itt találkozom Lyrával? még ha egészen véletlenül is… egek, ugye nem gondolja azt, hogy én ide járok szórakozni? azért megvan a magamhoz való eszem és önszántamból nem jönnék el ide… na jó, egyszer, ha már nagyon ki lennék egyébként éhezve, simán mondanám, hogy beugrok egy kóbor numerára, de az, hogy már lassan egy éve sikeresen titokban tartottam ittlétem, úgy látszik pusztán a szerencsének volt köszönhető eddig. ajkaim elnyílnak, egészen aprón ahogy végig pillantok rajta. nem úgy, mint ahogy a vacsorák alkalmával szoktam, tekintetemben sokkal inkább felüti magát a vágy és az elismerés keveréke. nem mondom, hogy most azonnal gerincre vágnám, mert előbb tuti hogy kikaparná a szemeimet, amiért így néztem rajta végig. de van Lyrában egy megmagyarázhatatlan báj, amiért az ember mégis csak többet akar belőle. sosem ismerném be neki, de nagyon vonzó nő. plusz valószínűleg meg sem hallaná egészen addig, ameddig nem magyaráztam meg, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt. de kedvesem az a nagy büdös harci helyzet, hogy rossz alkalmat választottál a faggatózásra.
- látod, itt van a hangsúly. kérdezhetnéd. – kúszik féloldalas mosolyra ajkam. olyan igazi pimasz mosoly, amit nem lehet látni tőlem gyakran. - de nem fogod és én pedig nem fogom neked megmondani ittlétem igazi okát. – szemeim, ahogy lecsukódnak és kinyílnak újra, a gőg átszövi pillantásom. látod Lyra, mégiscsak tudok igazi aranyvérűként viselkedni. de még mielőtt bevonszolnál a szobába, hallod hogy valaki úgy szól utánam: Yaxley! – na erre most mit lépsz, mi amore? ugyan, hiszen hülye nem vagy: tudod, hogy nekem szóltak. én is tudom, de ujjam intésére csak feltételezte az illető, hogy éppen most intézzük a numeránkat, ami nekünk belefér. amiről úgy gondoljuk: nekünk ez jár. vicces, hogy önszántamból sosem léptem volna át ennek a helynek a bejáratát, most mégis azt gondolom – nekem ez jár. ejnye.
elismerően pillantok, ahogy ráparancsolsz Anniere, meg valami dagadt csávóra. ahogy a lány megy ki a szobából, szólásra nyitom ajkaimat - a huszonhármas szabad, Angie. – tartok egy hatásszünetet, aztán megszólalok. határozottan, a normál hangszintemnél – tudod, annál a halk, alig-alig érthető mélyebb tónushoz képest sokkal határozottabban, gőggel átitatva. furcsa mi? - ezen a helyen nem szokás ezt tenni a vendégekkel Lyra, úgyhogy nagyon ajánlom, hogy a faszi ne szaladjon elégedetlenkedni a biztonsági őrökhöz. nem szívesen ütném meg a bokámat egy ilyen meggondolatlanság miatt. – elismerő mosolyra húzódik ajkam, ahogy újra végig pillantok rajtad. tetőtől talpig és ne gondold, hogy ezt én nem élvezem valahol. mert valahol igenis élvezem, hogy látom rajtad: azt sem tudod, kivel állsz most szemben. jó, igazából én sem tudom, szóval mindkettőnknek egy kicsit új a helyzet, ugyanis nem találkoztunk még így. hát engedd meg, hogy bemutassam Nicolas Yaxleyt, imádni fogjátok egymást.
- amint mondtam, nem szorul semmiféle magyarázatra. – tárom szét kezeimet, hogy a következő mozdulattal egy cigarettát tűzzek ajkaim közé és rágyújtsak - bár nem vagy te buta nő, gondolom magadtól is rájöttél arra, hogy mit is csinálok itt. – váltok egy kicsikét csevegőbb hangnemre, de tekintetem ugyanúgy rajtad pihentetem. furcsa, mivel máskor szinte alig-alig nézek rád. most még besétálnék abba a kurva kígyókkal teli szodádba is Rosier, ne gondold, hogy nem.
- és téged mi szél sodort Bacchus csodás kis birodalmába? – döntöm oldalra a fejemet. a labda most mindenféle kérdés nélkül az én felemen pattog.

ebben vagyok, ezt hallgattam közben

Hétf. Jún. 29, 2020 11:44 pm

Nico & Lyra

Magamban elmormolok egy köszönetet Elenának, aki ennek az egész kiruccanásnak az értelmi szerzője. Nélküle nem akad meg a tekintetem Equinoxon, és nem rángathatnám be egy félreeső szobába, hogy számon kérhessem. Mert bizony kérdőre fogom vonni, akár tetszik neki, akár nem.
A zavaromon tökéletesen felülkerekedik a dühöm, pedig el kell ismernem, igazán tetszik a látvány. A kedvemre való a belőle áradó határozottság és gőg. Ilyen embert akarok az oldalamon, nem pedig valakit, aki egyetlen fenyegető szavamra is képes lenne összecsinálni magát. Mert sok ilyen ember akad a világon, s én nem tartok igényt ilyen partnerre. Az én partnerem legyen hű a nevéhez, és ne hozzon szégyent rám, ha vele kell mutatkoznom.
− Fel is fogom tenni a kérdéseimet, édesem, emiatt ne aggódj. Csak tudom, hogy nem illik jelenetet rendezni – sziszegem ingerülten, miközben az arcomba vigyorog. Mi történt ezzel az emberrel? Máskor nem szokott így viselkedni, most viszont bátran szembeszegül velem. Egyenrangú partner szeretnél lenni drágám? Ahhoz kicsit még dolgoznod kell a viselkedéseden, mert nem tudom elhinni, hogy ez is te vagy.
− Te pedig akkor is válaszolni fogsz, mert ha szégyent hozol a családjainkra, akkor legközelebb nem a házimanóinkkal fogom megetetni a kígyóimat. – Nincs kedvem a burkolt fenyegetésekhez, és egy percig se higgye azt, hogy ne lennék képes átlépni azt a morális határt, amelynél a legtöbben megakadnak. Nekem az emberek feláldozható bábuk, és nagyon szívesen odavetem őket a halálnak, vagy a szenvedésnek, ha az utamba kerülnek.
Mielőtt belökném a szobába, még hallom, hogy utána kiáltanak. Yaxley? Nocsak-nocsak… Ezek az emberek nem Carrow néven ismernek? Összeráncolom a homlokom. Ez az egész kép nehezen akar összeállni. Nem érdekel az ember, aki utána szól, megtehetem, hogy magasról teszek ezen a mocskos helyen mindenkire, épp ezért is parancsolok ki mindenkit a szobából, akire nem tartozik kettőnk ügye.
Alig észrevehetően villan a tekintetem, amikor a lány után szól. Mégis mi a francot csinál itt, ha ennyire tisztában van ennek a helynek a működésével? Érzem, ahogy egyre jobban felmegy bennem a pumpa, és előre látom, ha itt nem is, de legközelebb, amikor visszabújik a kis csigaházába, kapni fog.
− Nem érdekel, hogy ezen a helyen ki mit gondol, Yaxley. Megtehetem, hogy úgy ugráltatom az embereket, ahogy kedvem tartja – pillantok rá hűvösen. Ezerszer kimutattam már a jelenlétében is, hogy miféle privilégiumokkal rendelkezem csak azért, mert Rosier vagyok. Ráadásul, ha nagyon akarnám, apám fel tudná vásárolni az egész kócerájt, hogy aztán a földdel tegye egyenlővé.
Összefonom magam előtt a karjaimat. Mégis mit bámul ennyire? Pontosabban: Hirtelen honnan veszi a bátorságot, hogy így megnézzen magának? Nem mintha annyira zavarna a dolog, simogatja az egómat, csak borzasztóan szokatlan, hogy pont ő viselkedik velem így.
− Amint mondtam, nem érdekel, te mit gondolsz. Felelni fogsz. – Édesem, ne akard, hogy Imperius-átkot szórjak rád, hogy dalolni kezdj. Azért ennyire nem kellene megrontanod a kapcsolatunkat. Dolgozhatnánk akár együtt is. Attól, hogy makacskodsz, és úgy teszel, mintha valami macsó kidobófiú lennél ezen a kibaszott helyen, az én szememben még mindig az az ember maradsz, aki nem bírja kinyitni a száját, és elmondani a véleményét. Fogalmam sincs, hogy a mutatott képek közül melyik a valós, de ha azt akarod, hogy valaha is jó véleménnyel legyek rólad, akkor ne próbálj meg az idegeimen táncolni.
És akárhogy is, kettőnk közül még mindig én vagyok a dominánsabb fél, továbbá nem tolerálom, hogy bagózz. Ezért ha elég ügyes vagyok, kikapom a kezedből a cigarettát, ha esetleg fürgébbnek bizonyulnál nálam, akkor viszont a pillantásomból még mindig kivehető: nem értékelem azt, hogy takargatni valód van.
Még mindig fújtatok. Nem efféle bánásmódhoz vagyok hozzászokva. Sokan egyszerűen fejet hajtanak az akaratomnak, ha egy kicsit is agresszívebben lépek fel, s eddig a pontig ez alól ő sem volt kivétel. Mi van ebben a helyben, ami másabbá teszi? Egyáltalán, hogy a francba kerül ide?
Hosszasan kifújom a levegőt, és megpróbálom megnyugtatni magamat. Pedig szeretem a drámát, a feszültséget, viszont nem hiszem, hogy ezúttal hisztizéssel bármire is juthatnék. Helyette elhallgatok, és átgondolom a korábbi eseményeket. Ki tudja milyen okból megvert valakit, aztán a folyosón valaki Yaxley-nek hívta őt, ráadásul pontosan tudta, hogy melyik szabad szobát mondja annak a ribancnak… „Nem szívesen ütném meg a bokámat…”
Összeszűkült szemekkel pillantok rá. Nem akarom elhinni, pedig… Minden jel erre mutat.
− Hogy a francba lehetséges az, hogy egy Carrow és egy Yaxley gyereke, egy aranyvérű család sarja, aki eddig a pontig arra sem volt képes, hogy a szemembe nézzen, itt dolgozik, és játssza a nagymenőt? – Elvégre, kurvázni nem igen járhat ide, máskülönben nem verekedett volna össze mással, és másik szobába se tudta volna igazítani azt a csajt meg a kiéhezett kuncsaftját. Valami belsős embernek kell lennie, amiért így viselkedik.
Fintorogva felhúzom az orromat. Nem méltó. Egyáltalán nem méltó. Ehhez nem fogom a nevemet adni.
− Nem arról volt szó, hogy az akadémiáról jársz? – Az is hazugság lenne? Egy fedőtörténet, hogy az aztán az itteni kurvák önjelölt védelmezője legyél, vagy mi? Vajon mennyi mindent hallgatsz el előlem?
− Nos, ha olyan ember lennék, mint te… Akkor az lenne a válasz, hogy nem fogom neked megmondani az ittlétem igazi okát – idézem őt gunyoros mosollyal az ajkaimon. Csakhogy én nem vagyok ilyen, én szeretek hencegni, szeretem megmutatni a világnak, hogy igenis az elithez tartozom. – Egyébként Barrington bátyám menyasszonyának a leánybúcsúját tartjuk. Képzelheted, hogy magamtól nem tenném be a lábamat egy ilyen lepratelepre – pillantok végig undorodva a berendezésen. Ennél sokkal jobb klubokat is találni Londonban, de nem, nekünk minden közül pontosan ezt kellett választani. Még nem sikerült rájönnöm, hogy mindez a hasznomra lesz-e, vagy sem.

Szer. Júl. 01, 2020 11:48 pm

tavaszi nemződüh

felhorkantanék, ha nem tartanám illetlen dolognak ezt az egészet. mert igenis Rosier, tudom mi az illem, tudom hogy kéne viselkednem a mindennapokban a te elvárásaid szerint. az már megint egy másik dolog, hogy én rohadtul nem akarok így viselkedni. mármint tényleg, az egész annyira huszadik századi, vagy még korábbi. mintha az ember azt várná el a másiktól, hogy feljebbvalónak tartsa magát. tiszta fölösleg az egész, komolyan mondom. és Te, te vígan ezt csinálod. még élvezed is. én is élvezem, hogy itt egy más ember lehetek. hogy itt nem Carrowként kell bemutatkoznom, hogy azt mondhassam magamról: itt az emberek nem várnak el tőlem dolgokat csak azért, mert én én vagyok. vicces, ugye? bebújok egy másik família álcája alá csak azért, hogy ne kelljen megmutatnom a dolgokat azért, mert én Carrow vagyok.
- máris az édesed vagyok? nem tartunk még ott, hogy becézgessük egymást. – biccentem oldalra a fejemet, és egy féloldalas, hümmögős mosoly csúszik ajkamra. pedig nem lenne ellenemre. láthatod, hiszen szemeimben különös villanás mutatkozik: pont olyan, mint ahogy egy leendő férj néz a leendő asszonyára. sosem néztem rád még így. - honnan tudod, hogy egyáltalán igazat mondok-e? hogy igazat akarok mondani? – annyira élvezem, hogy most teljesen kicserélődnek közöttünk a szerepek. én szoktam a másik oldalon állni, aki ugyan nem mutatja ki dühét és elkeseredettségét, mégis bennem van az a tüske, hogy nem tudom mi történik és miért. az élet hozhat furcsa helyzeteket, én pedig néha szeretem őket kihasználni. ez most pont egy ilyen szituáció.
- a szégyen relatív, kedvesem. – fújom ki a füstöt és állom a pillantását. - nem gondolom szégyennek, hogy Amycus Carrow példáját kéne követnem azért, amiért megörököltem tőle egy nevet, de a viselője egy percig nem adott át nekem semmit. nekem az a név nem jelent semmit. csak egy a sok közül. – húzódik végül negédes mosolyra ajkam. - ne gondold azt, hogy megijedtem tőled. vagy a fenyegetéseidtől. – lököm el magam a faltól, hogy egyenesen belemásszak az aurájába. hatalmas szerencsétlenségére a Bacchus valami olyat művel velem, amit titkon szeretek is. bár előtte talán ez nem is annyira titok. hogy én mocskosul élvezem ezt a helyzetet. - nincs semmid, amit felhasználhatsz ellenem. de tudod, egészen kedvemre való a határozottságod. ez tesz téged ennyire… különlegessé. vonzóvá. – soha nem ejtettem ki a jelenlétében ilyen szavakat. annyira aranyos, ahogy azt gondolja: a világ körülötte forog. pedig mindketten pont ugyanolyan kis porszemek vagyunk ebben a gépezetben. miért akarnék több lenni? miért akarnék nagy dolgokat véghezvinni? üres szavak ezek és mögöttük a tartalom is annyira gyér. csak egész szeretnék lenni, ennyi minden kívánságom.
- és majd amikor valaki letöri a szarvad, elgondolkozol, hogy vajon biztos jól cselekedtél-e akkor, amikor ezt gondoltad. – három kört mentem körülötte, mikor az előző mondandómat mondtam és szemérmetlenül mértem végig. tetőtől-talpig. kezem végig is siklott a válladon, holott eddig nem is értem hozzád, soha. bőröd puha tapintása és a hatás, melyet kiváltott belőlem a verítékekben mutatkozik meg, melyek nyakamon csorognak végig. ugye te is érzed? ez most más, mint a többi alkalom, amikor találkoztunk. én érzem, hogy ott van a szikra. csak nem akarjuk ezt az egészet. de tényleg nem akarjuk ezt az egészet? gyere és mutasd meg, hogy mennyire nem akarjuk. csak gyere!
- olyan édes… – tartok egy hatásszünetet. Lyra gondolhatja, hogy rá mondom. mert igazából rá is persze. - azt gondolod, hogy felelni fogok? nem. – billeg a fejem oldalra rövid ideig. szemeimből határozottság tükröződik és csinálhatsz akármit, márpedig megmutatom neked, hogy nem tudsz irányítani úgy, ahogy akarsz. megmosolyogtat, ahogy fújtat. nem, nem a gúnyos mosollyal, inkább az őszinte mosollyal. hogy tudom, nem tetszik neki ez a helyzet. hogy másképpen szoktuk ezt a játékot űzni és annyira élvezem a fordított helyzetet. te nem is tudod mennyire, Lyra. bárcsak tudnád, talán megértenéd azt is, hogy nekem ez csak egy szerep. amibe nagyon jól beletanultam az elmúlt egy évben, amivel talán félig eggyé is váltam. élvezem, kérdés nélkül.
- nem játszom a nagymenőt, Lyra. – ugye te is hallottad a végén hogy egy elharapott „én magam vagyok az.” hiányzott onnan? tekintetem, ahogy végigsiklik rajtad, gőggel teli. hangom rekedtsége talán az elfojtott vágytól ilyen, talán a sok cigarettától, de most az egyszer nincs szerencséd. elhajolok előled, így tovább szívhatom.
- de, az akadémiára járok. nappal. – teszem hozzá még végül, miközben megvakarom államat. talán már nem is annyira szemérmesen pillantok végig rajtad. most már olyan, mintha a szemeim már rég a kijáratot keresnék a ruhádból. vicces ugye? kurvára nem nézted volna ki belőlem. de kár, pedig ilyenkor tényleg megvan bennem az, hogy odalépjek hozzád, az ajkaidhoz hajoljak és megcsókoljalak. talán már szemtelenül közel is állok hozzád. érzem magamon leheleted.
- miért, én milyen ember vagyok? – szaladnak magasba szemöldökeim. érzem ahogy az illata bekúszik orromba. elbódít, de tényleg csak egy pillanatra. nagyobbat szippantok, talán szemeim lejjebb is ereszkednek, a vágy talán már túl nagy. de uralkodom magamon. így neveltek, tiszteletben tartom. nem lehet ezt így csinálni. várok. de mire?
- ez egyáltalán nem lepratelep. – forgatom meg szemeimet. - az én munkám nem az, hogy a lányokra legeltessem a szemeimet. – gúnyos mosolyra kúszik ajkam, ahogy immár tényleg nagyon közelről nézek végig rajtad. apró harapás ajkaimra. igen, tetszik a látvány. kezem újra válladhoz ér. ugye te is érzed?

Csüt. Júl. 02, 2020 12:40 am

Nico & Lyra

− Igazán? Így gondolod? – Ó, drágám, örülj neki, hogy nem nevezlek kutyának, vagy nem illetlek másfajta szitokszavakkal. Értékeld, hogy inkább így nevezlek téged, mint valami olyannal, amivel a kis lelkedbe gázolhatnék. Egyáltalán nem szándékom sértegetni téged, csupán azt akarom elérni, hogy összekapd magad. Hogy mindig ilyen legyél. Mert borzasztóan imponál a pimaszságod, s bár nem értem mi váltja ki ezt belőled, de most irtózatosan értékelem. – Hát mit szeretnél? Hogy nevezzelek?
Találj ki magadnak más becenevet, ha ezt nem díjazod. Lásd, milyen nagylelkű vagyok! Megengedem neked, hogy válassz. Ritka pillanatok egyike, a helyedben élnék a lehetőséggel.
Nem te vagy az egyetlen, aki alaposan végigméri a másikat. Leplezetlenül végigpillantok rajtad, s ezúttal tetszik a látvány. Csodákra képes, ha egy kicsit kihúzod magad, és az arcod is megtelik gőggel, amely a kékvérűségedre utal. Mert bizony lehet, hogy most olyan kort élünk, ahol megpróbálják sárba taposni az eszméinket, de a gazdagok, a nemesek mindig is a pórnép fölé fognak emelkedni, s eljő majd a mi időnk ismét. Csak várd ki. Csak fogadd el a saját sorsodat.
− Ne nézz ostobának, kérlek! Pont egy kígyó előtt próbálnád takargatni a titkaidat? Felelőtlenség… − Álnok kígyó. Kétszínű némber. Azon kevés jelzők közül valók, amikkel illetni szoktak, én pedig büszkén viselem őket. Engem nehéz becsapni, hiszen magam is megrögzött hazudozó vagyok. Miért hiszed azt, hogy előlem a végtelenségig rejtegetsz mindent? Ám legyen, ha nem dalolsz magadtól, hát rájövök majd egyedül.
− Egy szóval se kértem, hogy kövesd apádat, azt várom el tőled, hogy férfiként viselkedj, és azt, hogy ne tagadd meg azt, aki vagy – fúrom a pillantásomat az övébe. Valóban egy kígyóval szeretnél farkasszemet nézni? Gyere hát, próbáld ki meddig bírod!
Mozdulatlanul figyelem minden lépésedet, ha azt hiszed, azzal idegesíteni tudsz, hogy a személyes terembe mászol, igencsak tévedsz. Ajkaim szórakozott mosolyra húzódtak. Nem félsz? Lehet, hogy ebben a pillanatban ezt hiszed, de vajon akkor is ilyen nagy lesz a szád, ha legközelebb találkoznunk?
− Pedig lehet nem ártana – suttogom halkan, és finoman végigsimítok az arcodon. A felét sem láttad annak milyen vagyok, fogalmad sincs arról, hogy milyen könnyedén ütöm le azokat a bizonyos feleslegessé váló sakkbábukat a tábláról.
− Drágám, a tudás épp elég. Nem tanultad meg a nagyokosoktól, hogy a tudás, a pénz és kapcsolatok minden ajtót megnyitnak? – pillantok rád ártatlanul. Te is tudod jól, hogy a családom révén pénzzel és hatalommal kellően rendelkezem, az információknak pedig félig a birtokában vagyok. Cseppet se félj! Ilyen partit nem lenne kedvem elhalasztani, annyira én se vagyok őrült. Mondtam már, én nem akarok neked rosszat, csupán a határaidat feszegetem.
Nem tudom, mi történik most veled, de a szavaid, a viselkedésed, az ajkaidon táncoló mosolyod már majdnem levesz a lábamról. Ezt az embert kívánom magam mellett látni! Nem azt, aki attól is retteg, hogy a szemembe nézzen. De hogyan is kaphatnék ebből a személyből még többet?
Szavaidra elmosolyodok. Nem kommentálom, de a mosolyomból leszűrhető, igazán kedvemre való, amit hallok tőled. S talán, ha nem lennék olyan makacs, és ne akarnám, hogy kicsit többet küzdj, akkor én is bókolnék neked.
− Ugyan! Ki törné le a szarvaimat? – hangzik pökhendi válaszom, majd incselkedve hozzáteszem. – Talán te szeretnéd magadra vállalni ezt a nemes feladatot?
Hát, sok sikert. Nyugodtan megpróbálhatod, elvégre eddig senkinek nem sikerült. Ha neked összejön, akkor le a kalappal előtted édesem.
Még mindig nem mozdulok. Büszkén kihúzom magam, s hagyom, hogy nyugodtan legeltesd rajtam a tekintetedet. Hiszen tetszik, amit látsz… Ugye tetszik?
Az érintésed után enyhén libabőrös leszek. Nem akadt még olyan ember, aki ilyen érzéseket ki tudna váltani belőlem, de ha jól érzem, te is hasonlóan vélekedhetsz. Viszont nem engedhetem le a falakat, addig legalább is nem, amíg nem magyarázod el szépen, hogy mit művelsz ezen a helyen. Addig bármennyire is szeretnélek megcsókolni, és az őrületbe kergetni téged, nem tehetem meg.
Ellenkezel velem. Hogy miért teszed ezt, és hirtelen honnan merítesz hozzá bátorságot? A fene se tudja, s talán, ha nem lenne ennyire idegesítően izgató ez a játszma, tetszene is. Így viszont, kénytelen leszek kitalálni valami mást. Azonban most rajtam a sor, hogy áthidaljam a kettőnk közötti távolságot. Végigsimítok a karodon. Fel sem tűnt korábban, hogy vannak tetoválásaid… Milyen különös, hogy mennyi mindent sikerült elrejtened előlem. Talán sokkal több minden rejtőzne a csendes külsőd mögött?
− Adok neked időt, ha arra van szükséged, de előbb-utóbb úgyis el fogod árulni – duruzsolom a fülébe, miközben megkerülöm őt. Mélyen magamba szívom a parfümjének az illatát. Egyszerűen imádom
Vajon te is érzed a különbséget a mostani és a korábbi találkozásaink között? Érzed hát, hogy én erre a szikrára vágyok egy kapcsolatban? Annak ellenére, hogy nem válaszolsz a kérdéseimre, és megmakacsolod magad, én élvezem ezt.
− Ó, valóban nem? – suttogom negédes mosollyal, amikor ismét elé kerülök. Te is tudod, hogy mennyivel édesebb felsőbbrendűnek mutatni magadat, és megfélemlíteni másokat, mint meghúzódni a sarokban. Tisztában vagy azzal, hogy az élet még mindig azoknak kedvez, akik leleményesek, erősek és gátlástalanok. Miért akarsz hát más lenni?
Nem felelek, csupán megjegyzem magamban, hogy csodálatos kis kettős életet élsz. De ugye te is érted, hogy ezt nem tarthatod fenn örökké? Egyszer választanod kell, és nagyon ajánlom, hogy bölcsen válassz.
− Fogalmam sincs – billentem oldalra a fejemet, és sokadjára is végigmérem őt. Azt hittem, kiismertem már ennyi idő alatt, de hát úgy tűnik túlságosan felületes munkát végeztem, vagy épp elzárkóztam attól a lehetőségtől, hogy közelebbről is megismerhessem. – Majd kiderítem.
Mert nem tudok úgy élni, hogy ne járjak utána valaminek, amit nem ismerek, és ingerel a hiányos tudásom. Most biztos elégedett vagy, hogy az orromnál fogva vezettél, de ne feledd, egyszer ismét nekem fog kedvezni a szél.
− Ha te mondod… – vonom meg a vállaimat. Számomra igenis az. Egy olyan hely, ahová önszántamból sose tenném be a lábamat, de ma este nem volt választásom. S milyen jól tettem, hogy nem mozgattam addig a szálakat, amíg másik helyre nem mentünk. Így nem látnám ezt az oldalad.
− Most mégis azt teszed kedvesem – súgom, mikor ismét a vállamhoz érsz. A pillantásom az ajkaidra vándorol. Sosem akartam még ennyire megcsókolni valakit, te mégis eléred nálam, hogy sóvárogjak az érintésed után. Nem csak elképzelni akarom a csókodat. Viszont meghagyom neked a lehetőséget, hogy kezdeményezz. Nem harapok, tedd meg nyugodtan a kezdeményező lépést.

Pént. Júl. 10, 2020 8:31 pm

tavaszi nemződüh

talán szólíts édesednek. uralj engem, legyél ott velem mindig és ne is eressz el engem soha. mert akarom, akarom ezt az érzést, hogy legyek szabad. hogy gondolkozzak úgy, ahogy most teszem. hogy tényleg carrow lehessek. vágyom rá, lelkem legmélyén vágyom rá és már te is láthatod rajtam Lyra, hogy pillantásomból eltűnt mindenféle visszafogottság. csak a határozottság, a vágy amely tükröződik íriszeimből. nyakamon lüktető ér minden egyes pumpálásával azt mondja hogy, ’tedd meg, tedd meg Carrow, légy férfi’ de nem tudom, hogy helyes-e. nem tudom, hogy az itt eltöltött lopott percek hogy hatalmaznának fel arra, hogy édesemnek szólíts.
- hát szólíts édesednek, ha arra vágysz. – mély tónusú, már-már kutyaugatáshoz hasonló hanggal szólalok meg. elértem tűréshatárom legtetejét, ha akarnám, sem tudnám visszafogni a bennem rejlő másik ént. talán tudatos skizofrénia, talán egy olyan szerep, amelybe annyira beletanultam, hogy itt eggyé váltam vele. és én ezt nagyon élvezem. a túlságosnál talán egy aprócskával jobban, ha úgy tetszik. észreveszem, hogy végigpillant rajtam, a gyomrom pedig alighanem akkora bukfencet vet, hogy kívülről is lehet hallani. talán még bele is rándulok egy kicsit, hátha te is látod. mert ugye látod, hogyha leveszem a maszkot, amely elfed attól, aki igazán is lehetnék, mennyire kiegészítelek téged? a te elképzeléseid talán nem is ezt mutatták, mikor azért könyörögtél merlinhez, hogy legalább a töredéke legyek ennek.
- ha tudni akarod a titkaimat, hát tessék… – fordulok körbe, még a kezeimet is széttárom hozzá. - hát itt vannak a titkaim. beléjük léptél, már a te titkaid is. – mert ugyan nem mondtam, de nem szeretném, ha ezt bárki is megtudná. ha bárki is azt gondolná, hogy Equinox Carrow itt dolgozik. a fejemet nem maszkírozhatom el, de azokkal az emberekkel, akikkel itt dolgozom és nappal is találkozom esetleg az utcán, nem tudják, hogy vajon mi állhat az igazolványomban. de szeretném, hogy a titkom megmaradjon, pillantásom határozottsága is ezt árulja el. - a titkokat pedig megtartják… ugye? – biccentem oldalra a fejemet a kérdés végén. újfent végig siklik rajtad fürkésző íriszem. talán már nem is fürkésző, inkább követelő. követeli azt, ami jár neki, ami alanyi jogon őt megilleti. mert megillet, ugye? felnevetek a következő kijelentésére. - hogyan is tagadhatnám meg azt, aki vagyok? yaxley vagyok és éppen eléggé aljas ahhoz, hogy körülöttem itt mindenki azt gondolja, hogy nem vagyok a vérfertőző apám sarja. te mit tennél? – vált már-már esdeklőre hangom - te büszkén vallanád, ha egy testvérbaszó fia lennél? – szalad magasba a szemöldököm, ahogy esdeklésemet felváltja a hangomból szűrődő gyűlölet. mert igen, ilyet is tudok érezni. tudok így is tekinteni valakire. mázlid van, hogy téged egyáltalán nem gyűlöllek, Lyra. felnyögök, ahogy végig simítasz arcomon. már-már követelem, hogy közelebb gyere, ajkaid mással foglalkozzanak, mint azzal, hogy mennyire is kellene félnem Tőled.
- nem tudsz olyat mutatni nekem, ami félelemre késztetne. – ugyan hangom nyugodt, mégis tudom, hogy jobb tartani ettől a nőtől. Mert aranyvérű, mert veszélyes. talán egy kicsit őrült is, de ebben a helyzetben ezek mind nem érdekelnek engem. - az egyszerű utat választani puszta botorság. inkább küzdj meg azért, hogy elismerjenek, mintsem azért, hogy egy név által legyél valaki. azzal csak elfelejtenek, és a víz alá nyomnak, ha úgy tartja kedvük. – mert ne legyen kétsége senkinek, nem vagyok egy hülye ember. tudom, hogy azokban a körökben az én nevem még mindig etalonnak számít, talán csak két szót kellene mondanom, talán többet azért, hogy ugyanabban a helyzetben találjam magam, ahol a jegyesem. de többet ér a verejték, mint a rakéta által meghajtott szekér. kérdésére pimasz vigyorra húzódnak ajkaim.
- amit most szeretnék, egészen más. de letörni a szarvaid… – érintem meg ajkaimat, talán még csücsörítek is hozzá egy keveset. - …izgalmasabb feladatnak hangzik, mint az elsőre gondoltam. – szűkülnek össze szemeim, miközben ajkaim elnyílnak. hát tessék, megtörtem. nem bírom tovább és nem is akarom arra kényszeríteni magam, hogy elnyomjam magamban mindazt, amit kihozol belőlem. egyre jobban folynak rajtam a verejtékcseppek, miközben keringsz körülöttem. bele is szédülök, ahogyan fejemmel követlek. minden porcikádat felmérem, tetőtől-talpig. az első négyzetcentimétertől az utolsóig. már-már követelőzően nyúlok azután, hogy bőrödet újra megérintsem. valóban a hely teszi velem? vagy inkább te? a válasz erre nem is lehetne egyszerűbb. hát persze, hogy te. mindig csak te.
- honnan tudod ezt ennyire biztosan? – megint itt vagyunk. rekedtes hangom egyre jobban árulkodik arról, hogy mi zajlik le bennem most. hogy mennyire csak arra vágyom. csak arra, hogy ezt a nőt a falhoz nyomjam és talán másodpercekkel később már csak sóhajaink töltsék be a Bacchus negyvenötös szobáját. azt, ahol igazából a függöny talán kicsit szakadt, a zene jobban behallatszik. megrázom a fejemet, csak egészen kicsit. hogy elhessegessem ezt a gondolatot, pedig minduntalan vissza-visszatér. hát nem furcsa? ugye te is érzed, hogy ha nem fogjuk vissza magunkat, ruháink könnyen a vörös szőnyeg borította padlón köthetnek ki.
- ó, valóban nem? – ismétlem meg kérdésedet, suttogva. egyre közelebb vagyok hozzád, ajkaink már-már összeérnek. de nem tudom eldönteni, hogy játszom, vagy pedig tényleg az lennék, akinek mondtál. - mert te mindent kiderítesz, igaz? – kezeim derekad köré fonódnak, már majdnem ott vagyunk, már majdnem érzem ahogyan tested az enyémhez préselődik. az idő megszűnik körülöttem, így nem is reagálok arra, hogy mit mond. utolsó szavai visszhangoznak csak fejemben.
- mert van itt valaki, akire végre érdemes édesem – már-már őrjítő a távolság, ahogy közeledünk egymáshoz. magamhoz húzlak, hogy egyik kezem a csípődet karolja át, míg másik a hajadba túrva húzzon közel magamhoz. ajkaink egybeforrnak és megszűnik az idő. csábít a hely, meg Te magad is, hogy ennél több legyen. hogy ennél többet akarjak. a falhoz közelítek és kezem arcod mellett pihen, míg másik oldaladon simít végig. - és most mi lesz, édesem? –

Pént. Júl. 10, 2020 10:02 pm

Nico & Lyra

Kurtán felnevetek. Amolyan halk, rövid mégis szórakozott nevetés az enyém, amikor válaszol a kérdésemre. Ugye mennyivel szebben hangzik az édesem, mint bármely más szó? Ne tudd meg drágám, hogy miként hívom azokat az idiótákat, akik körülvesznek engem. Ők megérdemlik a becsmérlő becenevüket, hiszen csupán attól összecsinálják magukat, ha szúrós pillantást vetek rájuk. Való igaz, eddig te sem voltál jobb, csak velük ellentétben téged nem áll szándékomban bántani, sőt még uralni sem akarlak. Pont az a célom, hogy erőt vegyél magadon, és elhagyd a gyerekes, szerény álcádat, mert azzal semmire nem fogsz menni a világon.
− Hát legyen, édesem – súgom a fülébe. Oly’ könnyedén duruzsolok másoknak, olyan egyszerű hatást kiváltani a férfiakból, elég csak összezavarni őket, vagy felkelteni bennük a vágyat. Igazán szórakoztató látvány, hogy ez alól Equinox sem tud kibújni. Nekem senki nem mondhatja, hogy nem értek mások megbolondításához, hiszen a legjobbtól tanultam. Édesanyám fiatalkorában hasonló álnok kígyó volt, mint jómagam, s ma sem változott túl sokat, talán annyit, hogy az apámmal való házassága után nem szórakozik más férfiakkal. Ettől még nagyszerű manipulátor maradt, aki megpróbálta nekem is átadni a tudását.
Épp ezért, amikor meglátom ezt az arcodat, amelyről képtelen vagyok eldönteni, hogy valódi, vagy csupán színjáték az egész, jobb kedvre derülök. Ez egy jel arra, hogy a kapcsolatunk mégsem olyan reménytelen, mint amilyennek korábban elkönyveltem. Telhetetlen módon pedig egyre többet és többet akarok ebből a férfiből, aki ténylegesen a partnerem lehetne egy házasságban.
Némán figyellek, ahogy körbefordulsz, a gondolataim teljesen másról szólnak, mint a te kis titkaidról. Sokkal inkább arról, miként nem vettem észre eddig azt a vonzalmat, amit irántad érzek. Ügyesen megvezettél, gratulálok.
− Ez csak természetes. És mit kapok érte cserébe? – rándulnak gunyoros mosolyra az ajkaim. Igen, drágám, a titkokat addig szokás megtartani, amíg hasznot nem tudsz húzni a felfedésükből. Tudom, az élet kegyetlen, viszont ezt a játékot így bízzák. Sose terítsd ki a lapjaidat, vagy ne hagyj támadható felületet, mert mindig akad majd valaki, aki a gyengepontjaidat kihasználva sakkban tarthat majd téged. Esetedben én lennék ez a személy. Nagyon szívesen megőrzöm a titkodat, a titkunkat, ha nyerhetek rajta valamit.
Még mindig bosszant, hogy nem tudom az ittléted okát, de ha egy kicsit is ismersz már, akkor tudod mennyire nyughatatlan lélek vagyok, és bizony addig nem fogok leállni a kutakodással, amíg rá nem lelek a válaszokra.
− Ugyan, kérlek! Mellőzd drámát! – intem le türelmetlenül. Nagyvonalakban ismerem a Carrow család történetét. – Mondd csak, és mégis bárkinek van bizonyítéka a vérfertőzésre? Egyébként pedig, ha nyomon követed az aranyvérűek családfáját, akarva-akaratlanul is bele lehet botlani egy-két vérfertőzésbe. Várj, kedvesem! Mondok még jobbat! Hogy lásd, nem vagyok sem műveletlen, sem pedig ostoba, bármennyire is szeretném felkötni magam bizonyos órákon, azt magam is tudom, hogy még a varázstalanok is egymás közt házasodtak évszázadokon keresztül. Innentől kezdve feleslegesen érzed magad kellemetlenül, az világban nem csak a felmenőidre lenne jellemző ez a dolog. Ha pedig bárki is erről kezdene pletykálni, azt hiszem, te is tudod miként kell elhallgattatni őket. – Utolsó szavaimnál finoman megpaskolom az arcát. Engem nem érdekel, hogy milyen pletykák keringenek a családjáról, amíg a Carrow név befolyásosan cseng. Az én családomról kialakult képre is rányomja a bélyegét, hogy Grindelwald és Voldemort követői is kerültek ki az őseim közül, mégsem érdekel, hogy néhány senkiházi mit suttog rólam a hátam mögött. Ha pedig az ilyesfajta pletykák bosszantóvá válnának, akkor egyszerűen csak el kell takarítani a mocskot az útból.
Az érintésem lágy simogatássá alakul. Mosolygásra késztet a reakciód. Lám-lám, én mondtam korábban is, hogy mindez lehetne másképp.
− Valóban? – húzom fel a szemöldökömet kérdőn, miközben magabiztos mosolyom egészen más véleményről árulkodik. – Lehet, hogy nem itt és most, de talán… Talán legközelebb, ha összefutunk, akkor lesz alkalmam megmutatni neked miért nem kellene felbosszantanod engem.
A hangom még mindig lágy, már-már egészen kellemesen cseng ahhoz képest, hogy éppen a megfélemlítésedről csevegünk. Pedig annyi módszert tudnék felsorolni, amelyekkel rád ijeszthetnék, de inkább megtartom ezeket magamnak, és majd élesben tesztelem rajtad.
− Miért is nyomna bárki a víz alá, ha a közelembe nem mernek jönni? Attól, hogy a jövőm megalapozott, az nem jelenti azt, hogy az utam egyszerű lenne – felelem, hiszen előre sejtem, hogy amikor átveszem majd apám üzletét, akkor sokan nehezményezni fogják ezt. Férfiak. Nem szeretik, ha nők kerülnek vezetői pozícióba, mégis én vagyok az a gyermek, aki a családi üzletet viszi tovább, ugyanis engem érdekelnek a mágikus lények, az akaratomat is jól tudom érvényesíteni, ezért az üzleti életben is megállom a helyemet, míg Barry a politikát választotta, addig maradok a hagyományok megőrzésénél. Mégsem mondom azt, hogy olyan egyszerű lesz nekem, hiszen biztosan sokan megpróbálnak meg kitúrni az üzletből, csakhogy én nem vagyok olyan ember, akit könnyedén el lehet mozdítani a helyéről. A családom és a társadalomban betöltött státuszunk csupán biztosíték, azonkívül mindenért magamnak kell megküzdenem.
Nincs kedvem azt taglalni neki, hogy mennyivel másképp látjuk a világot, hogy szerintem mennyire buta a hozzáállása, és nem használja ki a nevével járó kiváltságokat. Helyette inkább húzom az agyát, incselkedek vele, hiszen most éppen vevő rá, én pedig imádom, hogy így viselkedik.
− Sok sikert hozzá – suttogom, miközben közelebb hajolok hozzá. Nincs olyan élő ember ezen a világon, akinek eddig sikerült volna visszafognia engem, vagy egy kicsit is megszelídíteni, de kegyes vagyok, és megadom neked az esélyt arra, hogy az első legyél, aki valamelyest befolyásolni tud. Már ha képes leszel kivívni a tiszteletemet.
Halkan felnevetek. Finoman megrázom a fejemet, nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolnom kellene. Te is tudod a választ kedves. Messziről süt rólad a vágyakozás, én pedig pont erre próbálok rájátszani. Jelenleg nem érdekel, hogy ez a hely mekkora lepratelepnek számít, jobban leköt az arcod tanulmányozása, és hogy visszafogjam a saját vágyaimat. Érzem, ahogy a nyakamon izzadtságcseppek csordogálnak végig, és visszafojtott lélegzettel veszek el a tekintetedben.
− Pontosan – suttogás közben megremeg a hangom, és akaratlanul is felsóhajtok, amikor a karjaid a derekam köré fonódnak. Jobb kezemet a válladra fektetem, miközben a balomat a mellkasodnak nyomva tartom.
Ezúttal a mosolyomban nyoma sincs lenézésnek, vagy gúnynak, őszintén örülök a bóknak, s bár nem szólok semmit, mégis érezhető, hogy hízelgőek a szavaid. Talán ha akarnék, akkor se nagyon tudnék válaszolni, hiszen az ajkaid összeérnek az enyémmel, én pedig teljesen elveszek a csókunkban. Bár tudnám mi váltja ki ezt kettőnkből, de kívánom az érintésedet, a csókjaidat… Azt, hogy velem legyél, és foglalkozz senki mással a világon, csak egyenrangú partneremként élvezzük az életet.
Szokatlan forróság árasztja el az egész testemet. Fel sem tűnik, hogy a falhoz kerülök, csupán akkor, amikor elválunk, és megszűnik a korábbi mámorító, bódító érzés. Kellemes borzongás fut végig a testemen, amikor végig simítasz az oldalamon.
A kérdésedre inkább tettekkel reagálok, szó nélkül a felsődbe markolok, és megcsókollak, azonban a csókom sokkal követelőzőbb és vadabb, mint az első alkalommal. Az egyik kezemmel átkarolom a nyakadat, a szabad kezemmel pedig a hajtincseiddel játszadozok.
− Látod édesem, ha megkapom, amit akarok, akkor nem vagyok olyan szörnyű természet – suttogom a második csókunk után, s bár szívesen folytatnám, mégis emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ezen a helyen nem tehetünk semmit.

Szer. Júl. 15, 2020 12:22 am

tavaszi nemződüh

furcsa bizsergés fut rajtam végig, amikor meghallom ajkai között az ’édesem’ szót. valami olyasmi, amit ritkán éreztem eddigi életem során és hazudnék, ha azt mondanám: nem tetszik. ó nagyon is tetszik, minden vágyam az, hogy kettő kéjes nyögés között ezt halljam tőled ágyban, párnák között. mennyire belekerülnék most egy térugrásba, hogy csak ott kössünk ki, ahol kettőnknek nem szégyen és azt tegyük a másikkal, amire most vágyunk igazán. ami ebben a pillanatban kettőnk között feszül. akármennyire is azt gondolom, hogy mit tennék veled, gőgös pillantásom eltűnik egy időre és megjelenik Nico álcája mögött Equinox. tudod az, akit éppen annyira gyűlölsz, hogy most mégis sikerült előhoznod belőlem. gratulálok Lyra, soha senki nem tudta ezen a helyszínen ezt eddig végrehajtani. - valójában nagyon szeretem, hogy így szólítasz engem. – semmi gőg, semmi kékvérű-él. csak én állok veled szemben, pőrén. úgy, ahogy eddig valahányszor találkoztunk. egy olyan emberként, aki eddig inkább elmenekült előled. hát tessék, most kimondtam mindenféle színjáték nélkül, hogy valójában nagyon imponál, hogy ezeket a szavakat használod. hogy vörös ajkaid ilyen módon formálják a szavakat, mondatokat. rabul ejt, pedig minden élőre esküszöm, hogy nagyon próbálok ellene küzdeni. mindent megteszek, hogy ne gondolkozzak azon, mennyire jól mutatnánk itt a kanapén ketten, minden ruha nélkül. csak az elfojtott érzelmek, lerombolva minden falat, melyet ketten húztunk föl a másik ellen. annyira nehéz koncentrálni. olyan könnyű lenne csak úgy mindent eldobni, hogy te legyél és én legyek. végre.
- elmondom, hogy valójában miért is vagyok itt. – a gőg még mindig nem tért vissza arcomra. szándékaim komolyak, kedvem pedig azon túl, hogy nem is lehetne jobb, talán mégis rossz egy kicsit. ugye megtartod ezt magadnak? neked sem érdeked, hogy mindkettőnket bajba sodord és mekkora fegyvert adtál most a kezembe. - de figyelmeztetlek, nem akarom, hogy kitudódjon. elvégre, mindkettőnk érdeke, hogy működjön Nicolas Yaxley álcája a Bacchus szentélyében. – utolsó mondatomnál újra gőgös tekintettel pillantok rád, bár hangom még mindig a kedves élt üti meg. ha játszunk, akkor tegyük azt tiszta lapokkal, de figyelmeztetlek: megkapod az igazi énemet is, amit annyira, de annyira gyűlölsz. hát tessék, itt van. vess meg, gyűlölj érte, de nem akarom azt, hogy ne tudd, mire vállalkozol.
felhorkantok, amint megemlíti a Carrow család történetét. lehet, hogy máshol is volt vérfertőzés. lehet, hogy máshol is volt szar, de ekkora, mint itt: egy sem. neki nem kellett úgy felkelnie, hogy minden nap ujjal mutogattak rá és koloncnak, rohadéknak titulálták. neki nem kellett bizonyítania, hogy nem olyan, mint amilyennek őt képzelik és akarják is egyesek. - hiszen hogy ne lenne bárkinek is bizonyítéka a vérfertőzésre? antonin dolohov látta, amint az apám és a nagynéném basznak a malfoy kúrián. vagy a carrow kúrián. – legszívesebben hányni tudnék a saját szavaimtól. azt nem mondtam, hogy nem látták őket sosem. azt tudom, hogy nem az apám és a nagynéném gyermeke vagyok. legalább ennyi jó kijutott nekem az életből. - ne gondold azt, hogy tudsz bármit is a vérfertőzés igazi hátrányairól. amit rólatok vagy bármelyik másik családról mondanak lehet, hogy megtörtént. de ilyen mértékben, mint ebben az elbaszott családban, sehol máshol. – ökölbe szorul kezem, és úgy ütök lyukat a vékony falban mondandóm végére. lehet, hogy nem mutatom ki. lehet, hogy eltitkolom: baj van az indulataimmal. sokkal inkább a kezelésével, de ezegyszer nem tudtam elszámolni magamban százig, hogy ne ugorjak erre a vonatra. szemeimben gyilkos pillantás csillan, ahogy erről beszélek. tessék Lyra, itt van az állat, amit kértél. tetszik? remélem igen, meg azt is, hogy ez az egész megérte.
a lágy simogatására beharapom alsó ajkam. kevesen képesek ilyen vágyat és érzéseket kiváltani belőlem. az egyszer biztos édesem, hogy jól bánsz a férfiakkal, de figyelmeztetlek: ha egyszer elcsavarod a fejem, nem fogom eltűrni, hogy másokkal is ezt csináld. talán egy hangosabb morranás is feltör torkomból, mikor lágyan végig simítja kezed arcélemet. mielőtt még elhúznád, visszateszem oda, ahonnan elindultál. csak még egyszer, csak tedd meg. cserébe kezem az arcodhoz ér, bőröd tapintására pedig egész testem beleremeg. láthatóan. már meg sem próbálom visszafogni magam, úgy sincs értelme. - valóban. kíváncsi vagyok rád. tudni akarom minden egyes gondolatodat. – nocsak, továbbra is gőg hallatszódik hangomból, tekintetem viszont egészen másról árulkodik. talán máris érzek valamit irántad? kár az utóbbi mondatodért, mert egészen kedvemre való volt. most mégis egy húzásoddal keresztbebaszod az egészet. hát jól van ez így? - Pedig annyira vonzó vagy, mégis… annyira el tudod rontani a pillanatokat. – siklik végig kezem a karján és egy pillanatig össze is kulcsolom kezeinket, hogy jelezzem: ettől még hirtelen jött érzéseim amit bátorságom is okozott: mit sem változott iránta. ez már itt marad, belém ivódott, mint egyszeri alkoholistába a reggeli csavart, amit a pulton támaszkodva dönt magába, miközben arról beszél, hogy a felesége megint nem az ő társaságát keresi. hát az enyém most epekedik irántam. ennél pedig aligha van jobb érzés.
- hiszen éppen ez itt az egyetlen bökkenő. az életben hogy számíthatsz bármi tiszteletre, ha nem magad miatt tisztelnek? hanem azért, mert valakinek a leszármazottja vagy? – sóhajtok fel. - fenébe az egésszel Lyra, csak azt akarom, hogy összeérjen a kettőnk története. – azt már nem teszem hozzá, hogy vagy így, vagy úgy. vagy boldogságban és egyetértésben, vagy elhidegülésben és csalódásban. nem vagyok álszent, emberből vagyok. az előbbit sokkal jobban szorgalmaznám. jelenleg pedig, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, úgy tűnik el belőlem minden visszás érzés.
már nem is reagálok arra, hogy megremeg a hangja. kezem sokkal magabiztosabban húzza felém, hogy ajkaink végül összetapadjanak és helyt adjunk a feszültségnek, valamint a szenvedélynek, amely kettőnk között feszül. hát nem furcsa? ha ma valaki azt mondja nekem, hogy ezt fogom csinálni, biztosan körbe röhögöm. annyira abszurd. mégis lüktető ágyékom és a fejemben kalapáló hadsereg azt mondja nekem, hogy ennél jobb dolog aligha történhet velem.
- Nem vagy szörnyű természet, Lamia. – nyomom meg valami furcsán romatikus éllel az utolsó szót. Pedig azt gondoltam, hogy nem fogom becézni, de a második csók valami olyat indított el bennem, amiről magam sem hittem volna, hogy létezik: vonzalmat. érzelmeket, tüzet, vagy nevezd bárminek, de a hatás már leplezetlen: újra megcsókollak. követelőzően, sokkal jobban a falhoz nyomva. hirtelen történik meg, még időd sincs gondolkozni, hogy mi történhetett, már oda préseltelek. egyik kezem egy pillanatra a nyakadra is kulcsolódik – gyengéden, hogy aztán a combodon simítson végig. végül hosszú percek után elhúzódom tőled, magamhoz vonlak és úgy pillantok rád.
- és most édesem? hogyan tovább? – biccentem oldalra a fejemet, de közben végig pillantásodat keresem. mohón, vágyakkal teli. lüktető mellkassal és ágyékkal.

Szer. Júl. 15, 2020 2:08 am

Nico & Lyra

Ugye te is érzed, hogy ez most teljesen más? Másként pillantok rád, mint az otthonainkban, másként kezellek téged, mint eddig bármely más találkozásunk alkalmával. Ez az alkalom különleges, s már nem is bánom, hogy engedtem a többieknek, hogy belerángassanak ebbe az egészbe. Pedig hidd el, abszolút nincs kedvem ehhez a helyhez, de miattad édesem, megéri minden egyes itt töltött perc.
Beleharapok az alsó ajkamba, miközben azon szórakozom, hogy édesemnek nevezlek. Mert bizony szórakoztat a reakciód, de veled szemben, én bizony egész jól tartom még magam. Nem esek olyan könnyen mások bűvöletébe, viszont ha megnyugtat drágám, te azért elég közel jársz hozzá. Mármint, így is már-már elakasztod a lélegzetemet, a parfümöd pedig kellően eltompítja az érzékeimet, hogy rád, csakis rád akarjak figyelni.
Mosolyra görbülnek az ajkaim, amikor megszólalsz. Nem tudom miért, de most még a szelídebb énedet sem gyűlölöm annyira, mint valójában.
− Én pedig nagyon szívesen szólítalak így, ha kiérdemled – suttogom, hiszen sose voltam a házasság híve, csupán konkrét elképzeléseim vannak a jövendőbelimet illetően. És valljuk be, édesem, még rettenetesen sokat kell változnod ahhoz, hogy teljes mértékben elégedett legyek. Nem is értelek, hiszen látom, hogy benned rejtőzik az a férfi, akit társamul választanék, s mégis visszafogod magad. Mitől félsz? Mi tart vissza? Miért nehezíted meg mindkettőnk dolgát? Ezernyi kérdésem akadna, mégis tudom, nem adnál választ rájuk.
Egyszerűbb lenne a könnyebb utat választani. Verejték, gyötrelem és megfélemlítés nélkül. Nekem sem kellene ebbe a szerepbe bújnom. Ugye tudod, hogy nem csak te játszol egy színdarabban? Te vajon látod, hogy a kegyetlenségem és az akaratosságom mögött egy céltudatos ember rejtőzik, aki csupán azért bánik így veled, mert a legjobb formádat akarja kihozni belőled? Mert nem vágyom másra, mint beléd karolva, felszegett fejjel, büszkén vonuljak végig a pórnép között, és gúnyosan mosolyogjunk irigy pillantásaikra. Nem szeretnék mást, minthogy levetkőzd a gátlásaidat, szabadjára engedd azt a személyt, akit ma este is megmutattál nekem, és akit szenvedélyesen tudnék szeretni. Talán még tisztelni is tudnálak, de addig nem tehetem ezt, amíg egy szavadat sem lehet hallani, s míg görnyedten jársz. Az utóbbi emberként nem egészítenél ki, ellenben az a személy, aki most áll előttem, és vágyat ébreszt fel bennem… Az a személy büszkévé tenné a családjainkat, azt a személyt szeretni is tudnám. Pedig a szerelem és a szeretet velem kapcsolatban igen nagy szó.
Finomon elsimítom a felsődön lévő ráncot, hogy pár pillanattal később a tekintetem ismét találkozzon a tiéddel.
− Hallgatlak, kedves – Hangom lágy, már-már kedves. Akár azt hihetnéd, hogy sikerült megszelídítened, de ez koránt sincs így. Felpillantok rád, hiszen még a magas sarkúimban is igencsak alacsonynak számítok veled szemben. A figyelmeztetésre mosoly suhan át az arcomon. Milyen édes! Megértem viszont, én sem szeretném, ha kiderülne a kis titkod. Elég rossz fényt vetne mindkettőnkre.
− Majd meglátjuk – paskolom meg finoman a mellkasodat, mikor ismét visszatér a gőg a tekintetedbe. Tisztában vagyok vele, hogy hallgatnom kell erről, de szeretnék kiszámíthatatlannak tűnni. Szeretném, ha óvatos lennél. Nincs még összekötve az életünk, hogy teljes mértékben tartsam a hátamat érted.
− És szerinted Antonin Dolohovot, vagy a kölykeit nem lehet elhallgattatni? Vagy úgy gondolod, hogy feddhetetlen? Ó, drágám, annyira távoltartod magadat a világunktól, hogy azt sem tudod miként kellene mocskos titkokat előásni, vagy éppen miként kell az ilyen embereket eltüntetni az útból – forgatom meg a szemeimet. Valóban, az én családomat csupán a halálfaló bélyeggel illetik, nem tudom, miként lehet ilyen pletykák között felnőni, de őszintén szólva, engem nem érdekelne.
− Egyébként meg… Kit érdekel? Ha visszanézed a családfáinkat, itt mindenki valakinek a valakije. Még mi is rokonok vagyunk – vonom meg a vállamat. Engem nem különösebben foglalkoztat ez a téma, sose idegeskedtem rajta, mert tudom jól, hogy a vérünk tisztaságát csakis úgy lehet megtartani, ha megválogatjuk, ki kerül a családunkba. Ha annak egy távoli rokonnak kellene lennie, ám legyen. Talán az sem zavarna, ha Barryvel akarnának összeboronálni, pedig ő a testvérem. És aztán? Ugyanazokat az elveket valljuk, mindketten tudjuk, hogy meg kell őrizni a hagyományainkat, és azzal is tisztában vagyunk, hogy kevésbé lennénk mocskosak, mint bárki más ebben a világban. Lehet, hogy az én látásmódommal van baj, viszont ezen képtelen vagyok idegeskedni.
− Való igaz, nem tudok róla. Egy valamit viszont tudok kedvesem: A rosszakaróim bármit összehordhatnak rólam, mert nem érdekelnek. Ha túlkapják a dolgot, akkor pedig ismerünk a módszereket arra, hogy likvidáljuk az ilyen személyeket. – Egy kis emlékezetmódosítás, méreg, roncsolt hangszálak, zsarolás, hamis pletykák, esetleges gyilkosság… Ezernyi kreatív eszköz létezik arra, hogy a söpredéket helyre igazítsuk. Ugyan, magam nem éltem még az összes lehetőséggel, de a családomban igen népszerűek ezek a választások. A mi karmaink nem koptak el az évtizedek során, csupán visszahúztuk őket. Ettől függetlenül éppolyan veszélyesek vagyunk, mint egykoron.
Felvont szemöldökkel konstatálom, ahogy lyukat üt a falba, és halkan felsóhajtok. Körbepillantok, és a földön megtalálom a táskámat. Nem tudom mégis mikor sikerült elejtenem, de most előhúzom belőle a pálcámat, és egy varázsigével helyreteszem azt, amit Equinox tönkretett.
− Mielőtt még ezért is megütnéd a bokádat – jegyzem meg, miközben a pálcám ismét eltűnik a táskám mélyében, azt pedig az egyik kanapére dobom.
Tagadhatnám, hogy nem tetszik az indulatosságod, sőt még jobban elfog a vágy, hogy megcsókoljanak, csakhogy veled ellentétben azt is tudom, hogy mikor lehet szabadjára engedni a haragomat, és mikor kell hűvösnek maradni. Ha nem tüntetem el a falba vert lyukat, akkor miként magyaráztad volna ki édes?
Ha annyira szeretnéd, hogy eluralkodjon rajtad a szenvedély, azon magam is tudok segíteni, és még törni-zúzni sem szükséges hozzá. Az arcodat simogatom, az ujjaimmal finoman végigsimítok az arcodon, a szakálladon… Merlinre! Szívesen csókot lopnék tőled, de nem szabad. Nem engedhetek a csábításnak, mert a végén még túl könnyű prédának tűnnék. A morranás hallatán ismét elmosolyodok. Hát tetszik. S gondolj bele, mennyiszer cirógatnám így az arcodat, ha sikerülne dűlőre jutnunk. Csak feküdnénk egymás mellett, feléd kerekednék, és az ujjaim végigfutnának az arcodon, követnék a nyakad vonalát, hogy aztán feltérképezzék a felsőt testedet, aztán… Ki tudja meddig kalandoznának el. Mert ne hidd, hogy én nem vágyom arra, mint te. Sőt, nagyon is szeretném, kívánom, mégsem fogunk ezen a helyen egymásnak esni. Nem így, nem ilyen körülmények között.
− Mi van akkor, ha a gondolataim megrémisztenének? – suttogom halkan, olyan csendesen, hogy szinte még a beszűrődő zene is elnyomja a hangomat. Veszélyes dolog a tudás, kedves, és talán nem lenne a leghálásabb dolog belelátni a gondolataimba. A végén még a világ végére menekülnél a kegyetlenségemtől.
− Mert játszok veled, drágám. Hát nem látod, hogy végig tesztellek? – kérdezem, miközben beleborzongok az érintésedbe. A probléma csupán az, hogy ebben a játékban nem csupán én vagyok rád hatással, s bizony a végtelenségig én sem tudok kitartani. Mégis összekulcsolom veled az ujjainkat, és hagyom, hogy így maradjunk a pillanatban. Nem löklek el, nem akarlak minél messzebb taszítani magamtól, mert azt szeretném, hogy közelebb kerülj hozzám. Ha olyan ember lennék, talán most esdekelve kérnélek arra, hogy legyél olyan, mint én. De nem vagyok ilyen, ha kell erőszakkal foglak formálni, mert most látom, mindent meglelek benned, amire szükségem van.
− Miért gondolod azt, attól, hogy valakinek a leszármazottja lennék, ne tisztelnének közben önmagam miatt? – billentem oldalra a fejemet, hiszen ez a két dolog abszolút nem zárja ki egymást, sőt egymásra alapozva lehet a legjobb hatást elérni velük.
− Ha valóban ezt szeretnéd, azért neked kell tenned – cirógatom meg ismét az arcodat, de ezúttal a másik kezemmel, amelyet nem kulcsolok össze a te ujjaiddal. Én eddig sem álltam a kapcsolatunk útjába, te is tudod, hogy az egyetlen bökkenő veled van drágám, veled és a fene nagy visszafogottságoddal.
Most viszont nyoma sincs annak az embernek, akitől úgy viszolygok, ezért engedelmesen hagyom, hogy közelebb vonj magadhoz. Akarlak téged, akarom a csókjaidat, az érintésedet. Azt akarom, hogy a te füledbe duruzsoljak egy-egy túlfűtött éjszakán, de ez nem rajtam áll. Ezért neked kell megdolgoznod, viszont ízelítőt adhatok abból, amit nyújthatok neked.
Az első csók után viszont én invitállak a másodikra, ami sokkal szenvedélyesebb, sokkal vadabb, mint az előző. Mert ilyen is tudok lenni. Lehet mindent elsöprő erejű hurrikán, aki elfúj másokat az útjából, földrengés szerűen dönthetek másokat nyomorba, ha a kedvem úgy tartaná, lehetek hűvös és tartózkodó, de ha egyszer valaki szabadjára engedi a bennem lévő tüzet, olyan szenvedéllyel tudok szeretni, mint senki más. Hát tessék, édesem, kapsz egy falatnyit ebből az énemből is.
− Csak azt hiszed – súgom válasz gyanánt. Nem teszek megjegyzést a Lamiára, bár nyilván, ha nem tetszene, ahogyan szólítasz, akkor azonnal kifogásolnám. Helyette magával ragad egy érzés, amikor ismét megcsókolsz. Halkan felnyögök, amikor a falnak nyomsz, kezeim végigfutnak a mellkasodon, hogy aztán a vállaidon pihentessem őket, miközben az ajkaimmal továbbra a tieidet keresem.
Borzongás fut végig rajtam, amikor végigsimítasz a combomon, s bár folytatást követelek, mégsem eshetünk túlzásba.
Kipirultan emelem rád a pillantásomat, mikor elhangoznak a kérdéseid. Körbe pillantok a szobában, s bár az eszem azt súgja, hogy nem szabad, mégis figyelmen kívül hagyom a józanész óvaintését. A fenébe is! Rosier vagyok, még ezen a helyen is azt csinálok, amit én akarok.
Válasz gyanánt mindkét tenyeremet Equinox mellkasára fektetem, és addig tolom hátrafelé, amíg az egyik kanapére nem lökhetem. Igazán szerencsés vagy barátom, amiért a szoknyám nem merev, és könnyedén az öledbe tudok ülni.
Apró csókokkal halmozom el az arcodat, miközben a körmeimet a felsődbe mélyesztem. Lefelé haladok az állad után már a nyakadat csókolom, sőt a fogaimmal finoman meg is haraplak. Azt akarom, hogy nyoma legyen, azt akarom, hogy az egész kicseszett Bacchusban mindenki tudja, hogy hozzám tartozol, és senki máshoz. Márpedig édesem, ennek bizony mindenképpen nyoma marad majd.

Hétf. Júl. 20, 2020 11:39 pm

legyen mondjuk 16+, mert az indulatok forrnak ám, bizony

tavaszi nemződüh

egek, mit is gondoltam? majd azt, hogy bejön ez a két lábon járó némber és én messzebb taszítom magamtól? hiszen tetszik neki amit csinálok. valójában nekem is tetszik, amit ő és az igazság az, hogy ő maga is tetszik. akkor miért tolakodik be egy kép egy vonagló váll fölé érő, fekete hajú csajról? miért ennyire nehéz minden? arcomon mindez talán csak úgy mutatkozik meg, hogy pillantásom egy igazán kis időre bosszús lesz, majd ahogy lehunyom szemem és lassan kinyitom, a rendes tekintetem néz vissza Lyrára. túl sokat mutattam magamból, túlságosan megengedtem, hogy mögé lásson Equinoxnak és most már Niconak is. ekövettem az egyetlen hibát, amit egy Rosierrel szemben el lehet követni. mindig attól intett anyám, hogy vigyázzak velük, mert bizony nem különbek ők sem minálunk, csak annyi a különbség, hogy ők ezerszer elborultabbak, mint egy Yaxley. és én félig yaxley vagyok az az igazság. talán néha már teljesen is. - én pedig szívesen érdemlem ki, viszont ahhoz talán még kell egy kis idő. – ahogy említettem, nem vagyok képes a végteleségig fenntartani Nicholas Yaxley álcáját. van, amikor önkéntelenül is előtűnik belőlem az igazi énem és akkor normális módon fogalmazom meg a dolgaimat nem úgy, mint aki elevenen felfalja a másikat a tekintetével.
pedig mennyire jól tudnánk szórakozni, ha úgy születtem volna, ahogy ő és olyan neveltetésben lett volna részem, amilyenben neki volt. de nekem vele ellentétben a szülőm – az egyetlen – igaz szeretetet adott és sosem várta el, hogy az aranyvérű társadalom elvárásai szerint cselekedjek. nem lettem volna önmagam – vicces, ugye? – szóval igen: nem lettem volna önmagam, ha akkor úgy nevelnek, és most én is ilyen… beszűkült látókörű lennék. házasságok, ármánykodások és politika. ez mind-mind nem mond nekem semmit, én csak igazán szeretném élni az életem. persze az előre lezsírozott házasságba nem volt beleszólásom, elvégre csak az én családfőm nincs a közelben, Lyra apja szabadlábon, én pedig nem mondhattam, hogy köszi ennyi volt. bármennyire is küzdök az ellen, hogy szabadelvű varázsló legyek, nekem sincs mindenbe beleszólásom. - emlékszel a húgomra, Venusra igaz? – emelem meg a szemöldököm. - na ő az, aki miatt mindketten itt rekedtünk. ő is, én is. belekeveredett valami szarságba és bacchus itt fogta, én pedig eljöttem ide, hogy kiváltsam. most már ketten vagyunk itt. – az utolsó mondatom jelzi az üzlet sikerességét, két legyet egy csapásra. az a szemét dög úgy gondolta, hogy biztos jól fog járni, ha a húgomat sem engedi el, engem pedig itt tart. de ezt egyszer még visszakapja. kamatostól. - meglátjuk? nem édesem, ezt nem fogod elmondani senkinek. – apró horkantás is kíséri szavaimat, de pillantásom és a határozottság amely belőle árad elárulja, hogy itt bizony komolyan gondolok minden egyes szót, amit kiejtettem ajkaimon. - mindenkit el lehet hallgattatni, de épp ez a lényeg: a tetteim beszéljenek helyettem és ne a varázspálcám legyen az, amely elhallgattatja az embereket a múltamból. másképpen nincsen értelme ennek az egésznek. – kíséri hasonló szemforgatás az előbbi mondataimat. bár ezzel a témát lezártnak tekintem, azért még elmosolyodom. - furcsa ugye? az a kérdés nem érint engem semennyire rosszul. így is, úgy is el kell vegyelek feleségül, így csak... több benne az izgalom. az, hogy likvidáltok embereket, sem tud izgatni. amint mondtam, nem a varázspálcám által akarom az emberek elismerését kivívni. – bár paradoxonnak is tűnhet az előbbi kiakadásom után, de tényleg nem jut eszembe semmilyen visszásság azzal kapcsolatban, hogy szegről-végről mi is rokonok vagyunk. elvégre az aranyvérű családok között ez a norma, én csak azt akarom, hogy ne arról bélyegezzenek meg, hogy az apám megbaszta a saját testvérét. ez még mindig nagy bűn. az, hogy a feleségem a mittudjamén hányadik unokatestvérem lesz, az nem tud érdekelni. a másodág után meg már amúgy sem számít.
- való igaz, ezért eléggé megütném. köszönöm, édesem. – kúszik halvány mosolyra ábrázatom, ahogy végig simítok a már ép falon, közvetlen azelőtt, mielőtt Lyra oldalán végig simítanék. nem választ el sok attól, hogy a fenekébe markoljak, vagy éppen benyúljak a ruhája alá, viszont úriember vagyok – vagy micsoda – ezért egyelőre ezen a területen kénytelen vagyok visszafogni magam. amúgy is fogy az időm és ha Bacchus rájön, hogy a munkám helyett éppen a leendő feleségemmel kerülök egyre közelibb kapcsolatba a munkahelyemen, akkor bizony nem csak megüthetem, akár el is veszíthetem azt a bokát. arra pedig nekem elég nagy szükségem van, azt hiszem. ahogy az arcomat és a szakállamat érinti, talán még egy kisebb sóhaj is kiszalad belőlem. melyik férfinek ne tetszene az, hogy így bánnak vele? kinek ne imponálna? na ugye. - mégis vágyom arra, hogy minden gondolatodat megtudjam. tudni akarom, a legmélyebb szintig, a legutolsó vágyadig, addig, hogy éppen mi idegesít téged. hogy mik a félelmeid. – billen oldalra a fejem, majd húzódik féloldalas, pimasz mosolyra ajkam - és hidd el nekem, hogy tudni is fogom. de te nem fogsz rájönni, hogy mikor fog ez a tudás a birtokomba kerülni. talán már ott is van. – gőgös mosolyra kúsznak ajkaim, ahogy pillantásom is átvált az igazi kékvérű tekintetre. - kérlek, nem vagyok olyan hülye, mint amekkorának látszom. – mondom ezt úgy, hogy sajnos minden szavával egyet kell, hogy értsek. tényleg csak játszik velem, én hülye pedig azt gondolom, hogy mennyire, de mennyire én irányítok. bár attól, hogy hülye vagyok, még nem vagyok teljesen reménytelen. látom, hogy te is csak nőből vagy és merlin legyen rá a tanúm, hogy én ebből még helyzeti előnyt is fogok kovácsolni. mert fogok Lyra Rosier, ne gondold hogy csak úgy hagyom, hogy nyerj. - fenébe is ezekkel mind. jelentéktelenek most. – suttogom, még mielőtt ajkaink összeérnének. mert a világmegváltó beszélgetések mindig a csók előtt történnek, ugye? mint egy elbaszott romantikus filmben, amikor a két főszereplő másfél óra hosszú szenvedés után végre egymásra talál. és te ugyanúgy végignézed, századszorra is, ezredszerre is miközben tudod, hogy az egész egy hatalmas, fluffy pink alufóliába csomagolt gőzölgő kutyaszar. persze a mi csókunk nem ilyen. sőt, ha nem tetszett volna, ha a lelkem legmélyén nem vágytam volna erre, nem sétáltam volna háttal. szembeszélben. vagyis inkább hátszélben. és most mégis itt vagyunk, mégis megtörténik. az első még csak megismerő. a második vad és ösztönösen felkelti bennem a vadászt. az állatot, akit eddig csak egyetlen nőnek sikerült kihoznia belőlem. hát most már ketten vannak. a combjának tapintása annyira feszes. fogalmam sincs, miért nem tudtam eddig úgy pillantani Lyrara, de biztosan hibát követtem el.
- tudom is. – nem nyújtom bő lére a mondanivalómat, inkább csak át szeretném magamat adni a menyasszonyomnak. meg annak, ami most történik. hogy legalább erre a kis időre elfeledkezzem Bacchusról, a szentélyéről, Bambiról, arról, hogy mit várnak el tőlem. arról, hogy minek kéne lennem és arról hogy helyette mi vagyok. most csak Ő van itt és én, ami pedig a jobb helyzet, hogy annak ellenére, hogy éppen a megálljt akartam javasolni, a kanapén kötünk ki. bele sem merek gondolni, hogy kinek az odaszáradt gecijébe ülök éppen bele, de önkéntelenül is felkuncogok, majd ezt egy sóhaj követi, végül pedig egy hangosabb nyögés a harapásra. de nem vagyok én sem rest, tenyerem egyből a fenekedre siklik. belemarkolok, de nehogy azt gondold, hogy most megmondhatod nekem, mit csináljak. másik kezem pedig a ruha pántjánál terem, de villámgyorsan. annál gyorsabban csúsztatom is le, majd kezem óvatosan a nyakadra kulcsolódik. nem szorítom meg. helyette inkább megcsókollak. újra és újra. csak a különbség az, hogy tekintetemben már csak egyetlen dolog tükröződik. te és én ezen a kanapén, a lehető legkevesebb ruhával. két zokni mondjuk maradhat, azt úgysem szoktam nézni. válladra hintek egy csókot. aztán kettőt. majd kezem elindul mellkasodon lefelé, és a domborulatoknál megáll. egyelőre csak ráteszem tenyeremet, hogy később átkaroljam derekadat, a tomporod és a csípőd is. nincs három kezem, bár most egészen örülnék neki, így egymásután kell ezen részeidet újra felfedeznem.