Tudom, hogy nem lenne szabad a hálókörletben dohányozni, de nem tudom megállni, hogy ne tegyek így. Az ágyamon ülve dohányzok, és próbálom kiereszteni a gőzt. A nővérem haverjai megint bele akarnak rángatni valami hülyeségbe. Ismét patthelyzet elé állítanak, normál esetben azonnal jelenteném a professzoroknak, hogy néhány diák kihágást akar elkövetni, viszont a testvérem ellen nem szegülhetek. Akkor mindenképpen én húzom a rövidebbet, és kaptam már eleget az életben tőle. A szobában terjengő füstillat viszont megnyugtat, segít ellazítani az izmaimat, csakhogy megoldást még mindig nem nyújt a problémáimra. Bárcsak akadna valaki, aki képes megfékezni Sabine-t! De nem létezik olyan személy a földön, akin ne gázolna keresztül a nővérem, ha meg akarják állítani. Így csak tűrök, csendben meghúzódok, és várom a jövő tanévet, amikor már nem lesz ebben az iskolában. Hátha lenne egyetlen egy nyugodt évem nélküle. Leengedem a kezemet, és a takaróm helyett viszont valami másba ütköznek az ujjaim. Felhúzott szemöldökkel pillantok le. Felemelem a könyvet, hogy ki tudjam olvasni a címet: Egy elbűvölő ember. Összeráncolom a homlokomat. Ez hogy a fenébe kerül ide? Az éjjeli szekrényen lévő hamutálba elnyomom a cigarettacsikket, és kifújom a maradék füstöt. Nagyjából ekkor léphet be a szobába Lars. − Hello. Ez nem a tiéd véletlenül? – emelem fel a kötetet, hiszen emlékeim szerint ő a Lockhart-rajongó a csapatból. Vagyis, mintha fél füllel hallani szoktam volna felolvasásokat a pasas könyveiből. Bár az én történeteimet olvasnák olyan lelkesedéssel a klubhelyiségben! Mondjuk, az iskolaújságban jelennek meg néha novelláim, de nem hinném, hogy azok túlzottan népszerűek lennének, ahogy az is igaz, hogy álnéven írok. Talán a szobatársaimon meg egy-két emberen kívül nem is tudják, hogy történeteket írok, mert ha Sabine-nak a fülébe jutna, akkor biztosan megalázni emiatt is. − Mi újság? Hogy telt a napod? – adom vissza neki a könyvet, ha tényleg az övé, ha pedig máshoz tartozik, akkor átteszem egy másik ágyra. Elég egyetlen elbűvölő ember az életemben, nem kell még Lockhart is.
Ugyan nem volt túl érdekes a napom, mégis érzem, hogy a pulzusom az egekben röpdös. Nem csak a tettek képesek felspanolni az embert, ezzel szerintem mindenki egyet tud érteni. A tett az utolsó lépcsőfok. Elsőként megjelenik egy gondolat, ami érzést vált ki, és ennek lehet eredménye a tettlegesség. Én pedig egész nap csak gondolkodtam. Nem volt sok órám, a mai nap kifejezetten lazára sikeredett órarend szempontjából, de hát ha az embernek nincsenek olyan felesleges órái, mint például a jóslástan, akkor nincs is szükség arra, hogy órákra járjon. Helyette ki lehet ülni az udvarok valamelyikére, el lehet sétálgatni a rengeteg szélén, ahol már hűvös van, de a vadak nem tévednek ki, és a kedvencem: ki lehet feküdni a tópartra. Szerencsére már elég meleg volt, a vizsgák miatt pedig bővel elég óra marad el ahhoz, hogy egy hangzavarmentes helyen belefekhessek a tóba. Csak a szélére, hogy éppen vizes legyek, aztán kifekszek a partra hason, úgy pedig seperc alatt megszárad a hátam - a hajamra mondjuk ez már nem feltétlen igaz. De hogy miről gondolkodtam egész nap? Biztos elmondjam? Nem érdemelnek a bajaim egy szót se, szóval nem vagyok benne biztos, hogy bárki érdekesnek találná, hogy mennyire sajnálom önmagamat, de jól van. Már megint eszembe jutott AZ. Holott már majdnem két éve történt, hogy megcsókoltam Tatianát, mégis most megint ettől hangos a fejem, és a végén a zsibongásból már csak lemondó sóhajok és zsibbadás lesz. Én igenis akarom őt, de azzal, hogy ezt elmondom, nem lehet, hogy pont a kapcsolatunkat veszélyeztetem? Egyébként is jól elvan a zenekarral attól függetlenül, hogy mindig szidja vagy Clyde-ot vagy Maddenéket. Mindkettőt meg tudom érteni. Maddenéket különösen, de... Nem szabadna ezen ennyit gondolkodnom. Nem szabadna magamat marcangolnom, azt bőven elég havonta egyszer. Nem, eszem ágában nincs addig farkasölőfű-főzetet inni, amíg nem tudom megcsinálni magamnak. Nem fogom másoktól függővé tenni magamat. Nem bízhatom senkire sem az életemet. Egyedül kell boldogulnom. Inkább elindulok a klubhelyiség felé, és a hálókörletet célzom meg elsősorban. Titkon remélem, hogy egyedül lehetek, de talán jót tenne egy kis társaság. Mondjuk ez attól is függ, hogy kinek a társasága. - Lehet, hogy amikor reggel áttúrtam az ágyam környékét a pólóm miatt, az ágyadon felejtettem. Bocs. - hát ennyi... mégsem vagyok egyedül. Mondjuk Max nem a leghatékonyabb zavarótényező. Még egy kisebb problémának sem nevezhető, elvégre minden rongálás, amit elkövet könnyedén helyrehozható. Például most is kinyitom az ablakot, mielőtt még szörnyethal. - Pihentem a parton egész nap. - vállat vonok. Ez szerdához képes baromi jónak számít. Főként, hogy mások a tantermekben rohadtak, egyesek meg simán akár még a vizsgáikon. Vagy a javítókon, mit tudom én? Nem is érdekel. - Téged mi hajtott a cigifüstbe? - elveszem és elteszem a Lockhart-könyvet az ágyam lábánál álló ládám kiemelt zsebébe. Még jó, hogy könnyedén le lehet kicsinyíteni dolgokat. Így elfér az összes dedikált Lockhart-könyvem egy szinte rejtettnek is mondható zsebben.
A Lockhart-kötet látványa épp eléggé kizökkent a gondolataimból, s elmerengek rajta, hogy egyáltalán Larson miként képes ezt a szennynek sem nevezhető valamit a kezébe venni. De hát nem az én dolgom ítélkezni az ízlése felett, s nem is szólok egy szót se, amíg egy nap nem borítja be a szobát Lockhart-könyvekkel. Akkor már lehet, hogy finoman megjegyezném neki, máshol is tárolható a kedvenc írója moslékjait, de amíg ez a pillanat nem következik be, addig én sem generálok feszültséget. Meg amúgy sem lenne értelme, hiszen azon kevesek közé tartozik, akikkel kijövök, nem kellene elrontanom még egy baráti kapcsolatot. − Ugyan, semmi gond. Csak meglepett, hogy magamra akartam húzni a takarómat, erre ez a jóember mosolygott rám – viccelem el a helyzetet, bár azért belegondolok, ha Lockhart fogpaszta vigyora beleégne az agyamba, és álmomba visszaköszönne, akkor rengeteg átvirrasztott éjszakát kölcsönözne nekem. Egy pillanatra meg is borzongok a gondolattól, aztán visszafekszem az ágyamra. A hátamat nekitámasztom a támlának, és úgy hallgatom Larson szűkszavú válaszát. − Úsztál is, vagy csak henyélni volt kedved? – Én személy szerint jobban élvezem a négyfal között, főként a Griffendél klubhelyiségben, mert itt legalább a nővérem békén hagy. Vagy legalább is, idáig nem ér el a keze, ezért nem kell attól félnem, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat, és kiélheti rajtam a mérhetetlen utálatát. A kérdésére megvonom a vállamat, és az éjjeli szekrényemen lévő cigis dobozért nyúlok. Egyelőre nem akarok megint rágyújtani, csak azzal szórakozok, hogy felnyitogatom a tetejét. − Hát… A két opció közül a rosszabbik. – Nem kell elmagyaráznom, az együtt töltött idő alatt ismer már annyira, hogy tudja, két okból szoktam dohányozni: az egyik, ha éppen gondolkozok a történetemen, a másik pedig a nővérem puszta létezése. − De nem akarlak vele fárasztani. Úgyis nagyjából tudod miről van szó – teszem hozzá, hiszen nem hiszem, hogy annyira érdekelné őt az, hogy a testvérem bandájának hála egy mardekárosnak kellett kiszednie egy takarítószekrényből. − Kérsz amúgy? – tartom felé a cigarettás dobozt, mert ha esetleg ő is kérne, akkor lenne kifogásom arra, hogy miért gyújtok rá másodjára is.
- Ennek a jóembernek az elragadó, és leginkább elbűvölő mosolya most bearanyozta a napodat - rákacsintok, aztán visszatér a szokásos komorság az arcomra, és a hangom is a már megszokott depresszív, komoly hangszínt ölti magára ismételten. Nem szereti a testem, ha Tatianától távol is boldog vagyok, vagy éppen nélküle viccelődök. Érzi, hogy jelenleg nincs a közelemben, és ennek hangot is ad: komolyat és depresszívet. Őszintén sajnállak emiatt, Max. - Úszásnak nem lehet nevezni, amit leműveltem, de valami idióta kutyára lehet, hogy emlékeztettem a kívülállókat. - vagy inkább farkasra, az sokkal találóbb lenne, és sokkal inkább érezném magaménak. Nincs bajom a kutyákkal, de a havi bajom az életem részévé vált, ezért nem tagadhatom meg. Akkor nem lenne önazonos ez az egész kibaszott napom. Persze ezt a szobatársamnak nem kell tudnia, ezért semmi vérengzésre utaló jelet nem adok a cselekedeteimmel sem a szavaimmal. Még csak nem is azt mondtam, hogy farkaskutya. Képzeljen oda egy palotapincsit vagy bármilyen másik táskakutyát. De a farkasölővel is kiegyezek, csak ne én legyek a célpont. - A henyélés része mondjuk jobb volt. - bár szerintem leégtem, és ez már most is látszik a vállaimon meg az orromon és az egész arcomon is. Már most érzem, hogy ez nagyon fog fájni, ha Tatiana a hátamra ugrik a folyosón. Sosem zavart, ha dohányoznak körülöttem. Igazából passzív dohányos vagyok már egészen kicsi korom óta. Anyáé mindig is dolgoztak, és a termékeket tesztelnie kell valakinek. így esett, hogy az eddigi manóink mind tüdőbajok miatt vesztették el az életüket. Nem véletlen kértem meg a szüleimet, hogy ne vegyenek nekem is sajátot. Egyrészt nem akarom kitenni ennek a borzalmas halálnak, másrészt pedig nincs szükségem házimanóra. Tökéletesen meg tudok oldani mindent. És ellentétben sok ismerősömmel, én össze szoktam pakolni a szobámban. Főleg, mert utálom, ha nem találok valamit, és ami azt illeti, most is frászt kapok attól, hogy a könyvem nem volt a helyén. Egy dolog viszont zavar a dohányzásban. Az, hogy Max nem csak jókedvében teszi ezt, hanem ő az, aki szemlélteti a dohányzás két végletét. A hasznosság közbeni dohányzást, és a megoldáskeresés elsöprése miatti dohányzást. Sajnálom érte, de nem tudom, hogyan is segíthetnék neki. - Nem fárasztasz - felülök az ablakpárkányra, és a pálcámat kezdem el kapargatni a körmömmel. Nagyon csúnyán le tud koszolódni egy bot, még akkor is, ha az ember rendszeresen igyekszik takarítani. A kisebb, faragott mintákba még így is lerakódik a sok por meg szösz. Ezek pedig rövid úton átkerülnek a körmöm alá, hogy onnan majd fürdés után kikaparjam egy egyszerű bűbájjal. Minek ide körömkarbantartó készlet vagy mi a fene. - Kihagyom - intek nemet a cigire. Nem szabad, és most nem is vagyok olyan hangulatban. Főleg, mivel ki szeretném szedni belőle, hogy mi éppen a baj. Hátha jön majd az isteni szikra, és tudok segíteni neki. Vagy csak kibeszéli magából a baját. Az is sokat tud segíteni ahelyett, hogy itt roncsolja magát. - Inkább csak ne szabadkozz, és mondd el, hogy éppen mi a baj?
Tudom, hogy nem lenne szabad a hálókörletben dohányozni, de nem tudom megállni, hogy ne tegyek így. Az ágyamon ülve dohányzok, és próbálom kiereszteni a gőzt.
