Goldie & Laurie ~ we are not going to be anybody's punching bag

Fáradt vagyok. Inkább lelkileg, mint fizikailag, lassan olyan érzésem van, hogy kicsit talán túl sokat próbálok meg egyszerre változtatni magamon. Sokkal nehezebb változtatni az embernek önmagán, mint ahogy valaha is gondoltam volna, pedig mikor belevágtam ebbe, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Sajnos viszont akármennyire is próbálkozom, önmagamon nem érzem a változásokat. Továbbra sem vagyok képes önbizalom telten, büszkén kihúzva magam járkálni a folyosón, vállalva azt, hogy olyan vagyok, amilyen, és nem, nem azért akarok változni, mert mindenki ezt várja el tőlem, hanem magam miatt. A vizsgák is alaposan leszívják az energiáimat, hiszen az SVK továbbra sem az erősségem, és úgy érzem nem is lesz az, így ez is plusz teherként rakódik rám egyre jobban. Szinte várom, hogy mikor dönt úgy a testem, hogy ennyi volt, és nem fogad be többet, de egyelőre ez még nem történt meg. Már alig várom, hogy visszatérhessek a klubhelyiség kellemes környezetébe, hogy aztán belesüppedve a kedvenc fotelembe elővegyek egy könyvet, ami segíthetne egy kicsit elrugaszkodni a való élettől, mikor hangokat hallok. Amik nem tetszenek. Először eszem ágában sem lenne közbeavatkozni, hiszen mit tudnék tenni én ez ellen? Pontosan ugyanilyen célpont vagyok én is, és soha nem tudtam ellene semmit sem tenni érdemben. Mi indokolná azt, hogy megálljak és belevonjam magam olyan dologba, ami nem is az én ügyem? Pláne úgy, hogy ennyire béna vagyok SVK-ból. Valami mégis megállásra késztet, és mielőtt megakadályozhatnám saját magam, a hangok felé indulok. A lábaim szinte magamtól visznek előre, mintegy transzban, és hamarosan így a szemem elé is tárul a már eléggé ismerős jelenet.

Ráadásul nem csak a jelenet ismerős, hanem az a mardekáros lány is, aki éppen olyan nagy élvezettel tépkedi a szerencsétlen ház társamnak, Lauirenak - akit mindig is kedveltem - a tankönyvét. Ő előszeretettel talált be engem is mindig a folyosón a barátnőivel, de viszont ez még tőle is erős túlzás, hogy ezúttal két fiúval védi be magát, mert igazából egy gyáva nyúl, mint az ilyeneknek a többsége, és fél attól, hogy Laurieval nem tudna elbánni egyedül. Vagy a szokásos lány csapattal. Egy ideig megbabonázva figyelem a jelenetet, a józan eszem egy maradék darabkája, még mindig azzal győzköd, hogy még hátat tudok fordítani és elsétálni, hogy aztán teljes nyugalomban töltsem az estémet olvasással, de… de valami mégis megakadályoz benne. A lábaim földbe gyökereztek, és mintha az idő is megállna számomra egy egész rövid pillanatra. Az összes eddigi sértettség, a stressz, a düh, a fájdalom, a szomorúság és a tehetetlenség felgyűlik bennem, és mielőtt még meggondolhatnám magam gyors léptekkel a mardekáros lányhoz masírozok és… Reccs. A lány kezéből kihullik a megviselt gyógynövénytan tankönyv, és hitetlenkedve kapja a kezét a minden valószínűség szerint törött orrához, amiből csak úgy ömleni kezd a vér. Az idő mintha tényleg megállt volna egy pillanatra, mert erre senki sem számított. Még én sem, saját magamtól. Hitetlenkedve meredek az öklömre, majd vissza a lányra, majd aztán Lauriera. Azt hiszem, ebből most nagyon nagy problémák lesznek…  

Az idő továbbra is olyan, mintha teljesen megállt volna, és minden lassított felvételként játszódik le a szemeim előtt. Továbbra sem tudom elhinni, hogy én voltam az, aki betörte annak a lánynak az orrát, és ez a tény annyira lesokkol, hogy képtelen vagyok bármi értelmeset tenni. Szerencsére viszont Laurienak több a lélekjelenléte, az enyémnél, így amikor megragadja a kezemet, még mindig kissé sokkoltan, de követem őt. Nem vagyok a fittségemről híres, de egyelőre még dolgozik bennem az a maradék adrenalin, mert mindenféle megerőltetés nélkül tartom a lánnyal a lépést. Ha később valaki megkérdezne arról, hogy hogyan jutottam el a folyosóról a klubhelyiségünk elé, akkor viszont biztos hogy nem tudnék neki választ adni, mert ez az idő az elmémből teljesen kiesett. Csak akkor eszmélek fel egy kicsit, amikor már a klubhelyiségünk előtt vagyunk, és akkor tudatosul bennem az is, hogy igen csak kifogytam az oxigénből, és az oldalam is végtelenül szúr az előbbi kis sprinteléstől. Hirtelen szédülök meg és kell a falhoz támaszkodnom ahhoz, hogy ne rogyjanak össze magam alatt a lábaim, de ez is rossz ötletnek bizonyul, mert azzal a kezemmel tartom meg a testsúlyomat, amivel orrot törtem, és most, hogy már nem vagyunk közvetlen veszélyben a fájdalmat is egyre jobban érzem. Olyan erősen sikerült azt az ütést megejtenem, hogy már most szépen feldagadt a kezem és fájdalmasan lüktet.

-Jó… menjünk be. - Bólintok neki egyből, miután már levegőt tudok venni és nagy nehezen eltávolodva a faltól, és már lépek is a hordókhoz, hogy rutinból kopogtassam meg felülről a másodikat. Egyből sokkal nyugodtabb vagyok, amint bent vagyunk a klubhelyiségben, és az első utam az egyik legközelebbi kanapéhoz vezet és le is rogyok rá, elveszítve minden energiámat.
-Amúgy… jól vagy, Laurie? Nem bántottak még, ugye? - Kérdezem a lánytól halkan, ha követett a klubhelyiségbe, miközben kissé fájdalmas fintorral próbálom mozgatni a jobb kezemen lévő ujjaimat elég kevés sikerrel.
- Azt hiszem ezt sikerült megrepesztenem. - Nevetek fel, inkább kiakadva, mint örömmel, de ez jobb, mintha sírnék, nem igaz?
-Helyre tudnád rakni, ha szépen megkérlek? Én is meg tudnám tenni, de… most használhatatlan a pálcát tartó kezem. - Azt hiszem még mindig nem teljesen jutott el a tudatomig, hogy mit is tettem, különben biztos nem viselkednék ennyire… nyugodtan. Ha ugyan a  jelenlegi állapotot nyugodtnak lehet nevezni.