Atticus & Linda ~ I think this is a beginning of a beautiful friendship

Atticus & Linda

Késésben vagyok. Vagy legalább is önmagamhoz képest, hiszen ilyenkor már rég a domboldalon tartok lefelé Legendás Lények Gondozására. Arról viszont nem tehetek, hogy néhány felsőbb éves mardekáros elcsípett, és alig bírtam visszaszerezni a holmijaimat.
A folyosók már konganak az ürességtől, mindenki elindult a saját órájára, vagy lehet már éppen a termeiknél várakoznak, míg én, a pontosság mintaszobra épp kicsúszok az időből. Hallatlan!
Épp a földszinti csarnokon szaladok keresztül, amikor egy pillanatra megtorpanok. Valami nem stimmel. Körbefordulok, akkor veszek észre egy idegen srácot, aki igencsak tanácstalan fejet vágva nézelődik. Felsóhajtok. Két lehetőségem van: hagyom a fenébe az egészet, és elindulok a magam órájára, vagy pedig kockáztatom a késést, de leszólítom a srácot.
− Szia! Mondd csak, eltévedtél? – szólítom meg a fiút, hiszen egyáltalán nem ismerős az arca. Új diák lenne? Talán, de egyáltalán nem vagyok biztos benne.
Az órámra pillantok. Még pontosan tizenhárom percem van odaérni, de nem szeretnék senkit se cserbenhagyni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a kastély másik felébe kellene elnavigálnom a fiút, akkor mindenképpen le fognak teremteni késésért.
− Ha bármiben tudok segíteni, akkor szólj nyugodtan – ajánlom fel a segítségemet, és igyekszem nem az órámra sandítani. Sajnos, van egy olyan rossz szokásom, hogy ha nem minden menetrendszerűen alakul, akkor hajlamos vagyok rástresszelni a dolgokra, és érzem, most is hasonlóan történik.
Ettől függetlenül őszintén szeretnék segíteni a srácnak, egyrészt, arra neveltek, hogy mindenkivel rendes legyek, másrészt milyen fényt vetne a Diákönkormányzatra, ha a tagok nem foglalkoznának a diáktársaikkal?

Linda & Atticus

Néhány nap, néhány hét. Mondták az első alkalommal, amikor megérkeztem. Őszintén? Valami olyasmire számítottam, hogy azért egy diákot mellém tesznek, aki majd útba fog igazítani meg ilyenek, ehelyett csak egy órarendet kaptam, és egy hétvégét, hogy az alatt biztosan lesz időm felfedezni annyira a környéket, hogy megtaláljam az első néhány órámat. Köszi, hát ez nem jött össze.
A földszinten ácsorgok, tanácstalanul nézek jobbra majd balra. Csoda, hogy eddig nem tévedtem még el. Felfedező típus vagyok, de azért meg kell mondjam, ez az iskola igen csak megtévesztő tud lenni... főleg azokkal a fura és ijesztő lépcsőkkel, amiket egyébként esélytelen kikerülni mint kiderült. Arra pedig aztán végképp nem számítottam, hogy a folyosók kongani fognak az ürességtől. Ennyire késésben lennék máris? Vagy csak ennyire rossz irányba keresem a dolgokat? Mindenesetre már épp indulni készültem az udvar felé - hiszen miért is ne kint keressem az LLG órát, nemde? - amikor szerencsémre egy lány leszólít. Egyik kezemben az órarendemet felmutatva, másikkal pedig a hajamba túrva jelzem, hogy hát, őszintén, valóban tanácstalan vagyok!
- Huhm, szia! Ennyire rám van írva? - Teszek egy apró mosolyt is a kérdésem végére, aztán pedig közelebb lépek, és az órarendemben lévő LLG órára mutatok. - Legendás Lényekre kellene mennem, de kicsit tanácstalan vagyok, mert fogalmam sincs, merre induljak. Megköszönném, ha útbaigazítanál, biztos te is sietsz, nem szeretnélek feltartani. - Jegyzem meg nem mellékesen. Valójában tök szeretnék valakivel beszélgetni és barangolni kicsit, de nyilván ezt csak így nem jelenthetem ki, és nem is kellene ellógnom az első órámat, az nem vetne rám túl jó fényt. Kiskutyaszemeimmel pillantok fel és észrevétlenül kicsit szemre is vételezem a segítőmet.     

Atticus & Linda

A srác megjegyzésére akaratlanul is elmosolyodok. Persze, hogy rá van írva az arcára, mind új diák ilyen tanácstalan arcot vág, amikor nem talál valamit az iskolában. Évekkel ezelőtt az én tekintetemben is hasonló bizonytalanság ülhetett, amíg ki nem segítettek.
− A rutin meg az évek – felelem szórakozottan, aztán a kezében tartott órarendre sandítok. Nos, rámosolygott a szerencse, ugyanis én is épp oda tartok. Az órámra sandítok. A percek egyre inkább telnek, mi pedig egyre inkább késésben vagyunk, s ismét rám tör a frusztráció.
− Ez remek! Én is épp odatartok, szóval egyáltalán nem tartasz fel. – Megörülök, hiszen ha esetleg Jóslástanra kellene elkísérnem őt, akkor ezerszázalék, hogy az én tanárom leteremte így a késésért. Így viszont valamelyest hálás vagyok azoknak a mardekárosoknak, mert a srác nem kerül olyan nagy bajba.
− Akkor, mehetünk is. Erre gyere! – lépek a bejárati ajtóhoz. Egész testemmel neki kell feszülnöm a hatalmas kétszárnyú ajtóknak, hogy kinyissam őket, de végül csak sikerül akkora rést csinálnom, amin mindketten kiférünk. Az udvarra érve mosolyogva a srácra pillantok, és sietve megejtek egy apró bemutatkozást, hiszen az iménti idegeskedésem miatt azt ügyesen kihagyta.
− Egyébként Lindának hívnak. Linda Somerset – mutatkozok be miközben a kezemet nyújtom felé. No, nem mintha ismernie kellene családnévről, én nem vagyok egy Potter, Weasley, vagy Malfoy, sőt még aranyvérű varázslónak se nevezhetem magam. De azért jó, ha tudja melyik Linda is vagyok a sok közül, mert biztosra veszem, hogy nem csak én viselem ezt a nevet a Roxfortban.
A bemutatkozás után elhúzom a kezemet, és elindulok az óra helyszíne irányába. Kicsit szaporára veszem a lépteimet, de leginkább azért, mert nem akarok már az első napjaimon pontlevonást szerezni a házamnak.
− És, mondd csak… Te hová valósi vagy? Merről jöttél? – kíváncsiskodok, hiszen az már nyilvánvaló, hogy cserediák, de annyi külföldi iskola akad, hogy így elsőre nem tudnám megítélni. Ráadásul, szeretek beszélgetni, új embereket megismerni mindig izgalmas. Az új arcok mögött pedig érdekes történetek rejtőznek, legalább is, sokkal mozgalmasabb életutak, mint amilyen az enyém is.
− Egyébként, nem kísért körbe senki? – értetlenül ráncolom össze a homlokomat miközben a fedett hídra lépek. Onnantól már csak le kell szaladni a dombon, és nem sokra rá már az óra helyszínén is vagyunk. – Mármint, azt hittem, hogy a prefektusok dolga segíteni az új diákoknak, de akkor ezek szerint nem így… Ez borzasztó… Ha esetleg beválasztanak a diákönkormányzatba, akkor mindenképpen szóváteszem.
Megingatom a fejemet. Biztos remek véleménnyel lehetnek rólunk az elsős gólyák és a cserediákok, ha ennyire nem fordítanak figyelmet a kisegítésükre.

Linda & Atticus

Egy kissé felszabadultabb félmosoly jelenik meg az arcomon amikor Linda rávágja, hogy már rutinos. Néhány másik cserediákkal találkoztam én is, de őszintén nem szerettem volna a nyakukba akaszkodni - lehet, hogy kellett volna - mert nem vagyok az a nagy okoskodós típus, és szeretem felfedezni magam a környezetemet. Persze ebből adódnak később a problémák, mint ez a mostani eltévedős sztori is, de hát örülök neki, hogy egy új arcot is megismerhettem, még ha csak annyira is, hogy útbaigazít... ám a szerencse rám mosolyog, hiszen máris kiderül, hogy ő is pontosan oda tart, ahová én!
- Fú, ez nagy mák. Akkor ez azt jelenti, hogy évfolyamtársak vagyunk? - Tekintetem kissé bugyutának tűnhet, de azért igyekszem összetenni a gondolataimat, na meg persze sikerül beazonosítanom a lány köpenyén lévő címert is, miközben elindulunk az LLG óra helyszínére.
- Hollóhát? Még totál le vagyok maradva ezekkel a házismereti dolgokkal, de amúgy én a Griffendélbe tartozom. Az Ilvermornyból jöttem, ott Viharmadár voltam. - Igyekszem belevágni valami érdekes beszélgetésbe, de mivel Linda is hasonló kérdéseket tesz fel nekem, így biztos vagyok benne, hogy őt is érdekli ez a téma. - Atticus Picquery. Nagyon örvendek. - Rázom meg a felém nyújtott kezet egy félmosoly kíséretében. Az ittenieknek nem mond sokat egy őshonos amerikai varázslónév, hacsak nem éppen követi valamilyen szinten a külföldi híreket, dolgokat, mert hát ott az egész családom igen nevesnek számít. Bár ezzel korántsem szeretnék nagyoskodni, amúgy is pont ő előlük menekültem, amikor ide átjöttem. Szerencsém volt abban azt hiszem, hogy sikerült megnyernem ezt a pályázatot.
- Amerikából jöttem, pontosabban Savannah-ból. Ott él a családom. Te angol vagy? - Ahogy szaporábban lépkedünk, közben szemem sarkából ismét végigmérem a lányt. Kedvesnek tűnik és én egyáltalán nem vagyok az a tipikus buta srác, jól nevelt amerikai aranyvérűként tudom, hogyan kell másokkal bánni. Még ha ez a dumámon sokszor nem is látszik annyira. Mondjuk ez direkt van.
- Hát, őszintén? Nem. Mert elbóklásztam a csapattól. - Nevetek fel. - De amúgy sem tudom, hogy a többieket végül körbevezették e vagy csak a klubhelyiségig kísérték őket, mert későn érkeztünk és nem a megbeszélt időben és helyen volt a zsupszkulcs. Nem pakoltam magammal kaját, gondolhatod, farkas éhes voltam mire megérkeztünk. Azt hittem ott fogok éhenhalni. - Egy tipikus tinédzser srác szájából hallották kérem szépen. Azért akad mindez körül némi humor is, amit mindig szívesen ejtek el a társaság felé. Persze ez nagyrészt a tekintetemből is észrevehető.
- Oh, diákönkormányzat? Ilyen ambícióid vannak? Ez elég menő lehet. Engem szerintem soha nem választanának be, már csak azért, mert sokszor vannak ilyen hülye kis megjegyzéseim, aztán egy idő után már lehet, hogy nem gondolnának komolyan. De te jól megállnád ott a helyed, az tuti, segítőkész vagy. - Ismét csak elmosolyodom. Amúgy ezek a dolgok, amiket magamról mondtam nem teljesen igazak. Valamilyen szinten próbálom eltitkolni mások elől a múltam és a jövőm lehetőségeit, de akadnak helyzetek, amikben bizony kiderül akarva-akaratlanul is, hogy bizony, nem is kicsit értek ezekhez a dolgokhoz, a politikához, a meggyőzéshez és a többi akármihez, ami még ehhez tartozik. De most őszintén? Ki akar ilyeneken agyalni az első iskolanapján? Csak túl akarom ezt élni, barátokat szeretni vagy legalább ismerősöket, bóklászni és felfedezni, erre pedig nagyon jó kezdet ez az út az első LLG órámra, Lindával.      

Atticus & Linda

Szeretem a véletlen találkozásokat, még akkor is, ha időnként kicsit félek az emberektől. Ő viszont egyáltalán nem tűnik ijesztőnek, sőt sokkal inkább látom elveszettnek, ami nem csoda, hiszen cserediákként tényleg nem lehet egyszerű az első napokban elboldogulni ebben a kastélyban. Emlékszem még a saját elsős évemre, akkor a kastély egyszerre tűnt csodálatosnak és ijesztőnek a méreteit tekintve. Mára viszont már kellemes ismerősként köszönt minden szeptember elején, és nyújt védelmet a hideg, az eső és a fagy ellen. Szeretek itt tanulni, már-már a második otthonomként tekintek rá, és az a célom, hogy más diákok is hasonlóan érezzék magukat.
− Nem tudom biztosan. Tudod, én ötödéves vagyok, de a közelgő tanárváltás miatt mostanában gyakran összevonják az óráinkat a hatodévesekével – magyarázom neki, elvégre erre korábban még nem tértünk ki, csupán arra, hogy melyikünk milyen házba tartozik.
− Igen, az – biccentek mosolyogva, aztán tartok neki egy gyorstalpalót miközben órára tartunk. – Hát, nálunk ugye négy ház van: a Griffendél, a Hollóhát, a Hugrabug és a Mardekár. A te házadban lévőket tartják a legbátrabbaknak, legvakmerőbbeknek. Nem hiába mondja a Süveg mindig év elején a Griffendéllel kapcsolatban, hogy „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél. Oda csak az kerül, ki / Semmitől se fél”. Ezek szerinte te igen bátor lehetsz – jegyzem meg apró mosollyal az arcomon. Én cseppet sem tartom magam annak, de szerintem sugárzik rólam, hogy nem is vagyok griffendéles alapanyag.
− Az én házamat a stréberek házának hívják, mert a többség szeret tanulni, vagy csak kiemelkedően okosak bizonyos területeken. A mi kíváncsiságunk talán a tudás megszerzésében rejlik leginkább. A Hugrabugba tartozókat nyájasnak, barátságosnak írják le. Akiket onnan ismerek mind hűségesek és sportszerűek. Sajnos, elég sokak céltáblája is… − Itt akaratlanul is felsóhajtok. Sajnos, az évtizedek alatt sem sikerült kinőni ezt a fajta mentalitást, ezért is kerül talán a legtöbb hugrabugos azért gyengélkedőre, mert kipécézték őket maguknak.
− Az utolsó ház a Mardekár. Sokan rossz véleménnyel vannak róluk, mert a legtöbb egykori halálfaló és sötét mágus onnan került ki. Akadnak köztük a mai napig olyanok, akiknek fontos a vértisztasági kérdés, bár állítólag már nem olyan vészes, mint régen volt. Őket ravasznak és ambiciózusnak mondja a Süveg – foglalom össze zárásképpen a Mardekárt, s remélem, nem untatom vele.
− Bevallom, nem igazán ismerem az amerikai iskolákat, de ha van kedved mesélni róla, akkor szívesen meghallgatlak. – Lehet, hogy ciki ezt így elismerni, de anya mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy foglalkozzak a saját dolgommal, és nem is nagyon díjazta, ha más esetleg olyan dolgokkal kezdek el foglalkozni, amik másik kultúrákhoz tartoznak. Olyan, mintha be akart volna zárni egy hatalmas burokba. Még Angliát se hagytuk el soha.
Milyen különös, de szépen csengő neve van! Vagyis, van valami érdekes a hangzásában, ami miatt nehéz lenne elfelejteni. Mosolyogva rázok vele kezet.
− Ne haragudj, de tényleg nem sokat tudok Amerikáról. Az merre van? – Kicsit zavarba jövök, mert valamiért olyan érzésem van, mintha mindezt tudnom kellene.
− Ízig-vérig londoni – felelek a kérdésre. Habár ritkán csavargok el otthonról, mégis úgy ismerem a városnak a fontosabb környékeit, mint a tenyeremet. Rengetegszer ábrándoztam már arról, hogy milyen lehetne a Buckingham palotába sétálni, vagy hogy milyen aranyosak voltak a királynő corgijai. Őket is szívesen megsimogattam volna, mondjuk, helyettük itt van a könyvtáros kutyusa, Aragorn.
A meséje kapcsán akaratlanul is elnevetem magam. Annyira meglepődök, hogy a kezeimmel eltakarom a számat, mert nem számítottam ilyen kirobbanó, hangos kacagásra.
− Te tényleg igazi kalandor vagy – csóválom a fejemet somolyogva. Nekem eszembe se jutna eligazításkor elkalandozni. Valahogy jobban szeretem betartani a szabályokat. – És végül sikerült megtalálni a konyhát? Mert egyébként elég trükkös oda a lejutás. Elmagyarázhatom azt is, ha szeretnéd. – A feltámadó szél miatt kénytelen vagyok hátra tűrni a hajamat, mert zavar, hogy nem látom az arcát, de még az előttünk lévő ösvényt sem. Azt hiszem, minél közelebb kerülünk a Tiltott rengeteghez, annál jobban csökken a bennem lévő feszültség.
− Igazából, tényleg csak segíteni szeretnék. Nincsenek politikai ambícióim, csak szeretném az iskolát jobb hellyé tenni. Egyébként meg ne butáskodj. Szerintem, ha a többiek megismernének, vagy elkezdenél kampányolni, akkor biztosan találnál támogatókat. Olyan embernek tűnsz, aki könnyedén teremt kapcsolatokat – felelek neki, elvégre tényleg elég szimpatikus kisugárzása van, ezért is gondolom azt, hogy hamar megtalálná a közös hangot a legtöbb emberrel. Ha van egy jó kampányterved és remekül értesz a kapcsolatok kialakításához, akkor valóban pillanatok alatt népszerűségre lehet szert tenni.
Amilyen sebes tempót diktálok, nem csoda, hogy hamar elérjük az erdő szélét. Onnan meg tényleg hamar odaérünk. A távolban, a fák között látni is lehet már egy-két fekete talárt.

Linda & Atticus

A tekintetemen felfedezheti, hogy nem zavar, hogy egyel alattam lévő évfolyamba jár. Érdeklődésem egyáltalán nem kúszik el, sőt, kifejezetten élénkebb lesz, főleg amikor elkezd mesélni a házakról és a beosztásról. Bólogatással jelzem minden mondandója után, hogy értem amit mond és nem vagyok bunkó, végighallgatom a meséjét, ami igazán érdekesre sikerül. Nem tudtam, hogy ilyen dolgok vannak, de ezeket azért jó tudni annak, aki idekerül, hiszen így legalább tudja az ember, hogy mire számítson, ha például egy Mardekárossal találja szemben magát. Mosolyom egyszer- egyszer felvillan, ebből is látszik, hogy nem hagyott alább az érdeklődésem.
- Hú, ez igazán terjedelmes ismertető volt. Azt hiszem te tényleg ízig vérig Hollóhátba tartozol. - Hangomból érezheti, hogy egyáltalán nem rossz szándékból tettem ezt a megjegyzést. - Így legalább most már tisztább lesz a kép. Majd igyekszem ehhez mérten felfedezni az embereket. Persze ne gondold, nem ítélkezem soha első látásra, szóval... igazából nem nagyon érdekel, hogy ki melyik házba van, csak jó, hogy ebből egy kevés tulajdonsága kiderül az embereknek. - Rám totálisan igaz az, amit a Süveg elmond a Griffendél házról. Amúgy nem is kell több ahhoz, hogy nekem is hasonlóképp megeredjen a szavam, amikor kérdez az Ilvermornyról egy kicsit.
- Hát, a mi sulink nagyon hasonlít a Roxfortra, de ez amúgy gondolom nem véletlen, mert azt mondják, az alapítónk a környékről származik. Nagyon hosszú és érdekes mese, egyébként majd egyszer ha érdekel, akkor olvass utána a könyvtárban, biztosan akad róla itt is egy - két tanulmány, de ha nem akkor szívesen adok anyagot hozzá. - Nem akarom untatni a nagyon hosszú történettel, úgyhogy én is csak a részletekre térek ki, miközben levegőt veszek két mondat között. - Ott is négy ház van és ezek különböző dolgokat szimbolizálnak. Az elmét a Szarvas Kígyó, a testet a Wampus, a szívet a Puckwudgie és a lelket a Viharmadár jelképezi. De úgy is megközelíthetjük, hogy a Szarvas Kígyó a tudósokat kedveli, a Wampus a harcosokat, a Puckwudgie a gyógyítókat, a Viharmadár pedig a kalandvágyókat. Ezért gondolom nem is olyan meglepő, hogy miért a Viharmadárba kerültem anno. - Kicsit felnevetek a mondandóm végén, és nem is sértődöm meg, hogy ő is velem együtt nevet, hiszen tejesen igaza van, és ilyen vagyok én.
- Óh, hát Amerika a tengeren túl van. Elég messze innen. De egyszer el kell oda jönnöd, az Ilvermorny környéke biztosan nagyon tetszene neked! - Nagyon sok diák, sőt sok felnőtt is viszonylag keveset tud a világról. Nekem ebből a szempontból előnyöm van, hiszen mindig megvolt minden lehetőségünk arra, hogy utazgassunk és világot lássunk, de már Amerika is igen nagy és rengeteg sok látnivaló van benne, így hát nem kell túl messzire menni. Persze vonzanak a világ összes varázslóiskolái is, egyszer mindenképp elmennék Japánba és Bulgáriába is, de ez majd a jövő kérdése, ha sikerül politikai pályára lépnem, úgyis az utazgatás lesz a fő célom a jövőben.
- Ugye?! Forr a vérem mindig! Hát, hogy őszinte legyek a konyhát nem találtam meg a mai napig, hiába igazítottak útba, de megszántak a Nagyterembe. - Nevetek, miközben haladok mellette és szinte már-már le sem veszem róla a tekintetem. Jó végre olyan emberrel találkozni, aki nincs nagyon befeszülve és lelkesen mesél dolgokról és meg is hallgat dolgokat, így én is egészen másképp állok a következő pár órához, na meg úgy az ittlétemet is kellemesebbé tudja ez tenni, hiszen még kicsit aggódtam az miatt, hogy majd nem tudok beilleszkedni... Persze a testvérem Diana, erre jól kinevetne és azt mondaná: 'Na ne viccelj, bátyus!'.
- Szóval, mindenképp megköszönném, ha elmondanád, miért nem találtam meg a konyhát, mert hát a szükség nagy úr, és sokszor elfeledkezem a hasamról, ha épp nagy felfedezést teszek.. tudod... - Ahogy közeledünk az óra helyszínére körültekintek. Az erdő, a fák, a körülöttünk lévő tér vonz magához, és szinte érzem, ahogy a pozitív energia elkezd belém áradni és csak végigfut a testem minden porcikáján. Most elfog a vágy, hogy túrázzak, hogy mélyebbre menjek az erdőbe, és megfordul a fejembe az is, hogy magammal rántom Lindát, de nem akarom kihagyni az első órát, talán majd utána... ha éppen nem lesz más dolog.
- Jobb hellyé tenni a sulit, ez nagyon kedves tőled. - Elismerően tekintek felé. - Jól van, lehet, hogy egy kicsit meghazudtoltam ezzel önmagam, de még nem erre szeretnék koncentrálni. Egyszer talán belépek majd én is, de most még ki akarom élvezni az újdonság szellemét. - Vonok vállat. Nem szeretném kiteregetni rögtön a szennyest és jó így, hogy láthatóan tényleg nagyon keveset tud Amerikáról és a családjairól, ami persze előny mindenképp nekem, mert nem az alapján ismer meg, hogy ki vagyok, kihez tartozom... hanem hogy valójában milyen személyiség is lettem. Jó vele beszélgetni és ez kifejezetten eloszlatja bennem most az összes kételyt, amit eddig éreztem az ittlétemmel kapcsolatban.
- Hú, máris megérkeztünk volna? Azt hiszem kedvelni fogom ezt az órát, ha mindig ilyen csodás természetben tartják. - Mutatok előre, ahogy meglátok egy kisebb csoportosulást köpenyes emberekből. Láthatóan még nem késtünk el, a tanár sehol, a diákok pedig csoportokba vergődve beszélgetnek egymással. - Figyelj, ha lenne kedved... esetleg... - Köszörülöm meg a torkom, mielőtt folytatom a mondandómat. - Ha lenne kedved hozzá, elmehetnénk az óra után csatangolni a környéken. - Nem kényszer, nem kötelező, de azért örülnék egy igennek, hiszen kellemes a társasága.