Hála a mély depressziónak, ami olyan szinten nehezedik a vállaimra, mint egy sötét árnyék, ami nem és nem akarja elvonszolni magát tőlem, egyre több időt töltök magamban és azzal, hogy tanuljak. Ez igazából annyira nem is rossz végkifejlet, akárhogy is veszem, a közeledő vizsgák miatt nem árt, ha jobban a tanulásra koncentrálok, mint a társasági életemre, de akkor amikor már minden lehetséges dolgot megtanultam, ami a vizsgára kell, akkor ideje más témát is elővenni a repertoáromból. Ilyenkor pedig mindig előkerül a jó öreg alkímia, aminek a tanulmányozása mindig segít megnyugtatni, és segít reményteljesen tekinteni a jövőbe, mert habár a házasság réme továbbra is ott marad, de az, hogy az alkímia biztos pont marad az életemben, az száz százalék. Mikor végre előszedtem a jegyzeteimet, akkor jöttem rá, hogy mennyire elhanyagoltam a kutatásaimat, amiket már egész kiskoromban elkezdtem: már hónapok óta nem nagyon volt időm arra, hogy extra időt fordítsak rájuk. Most újra olvasgatva azokat a jegyzeteimet, néha önkéntelenül is jókat mosolygok rajta, mert némelyik téma, annyira elrugaszkodó a valóságtól, hogy most már viszonylag felnőtt fejjel, egészen lehetetlennek tűnik, de azért akad pár olyan is, amiben még mindig van potenciál. Az egyik ilyen az, ami a kísérteteket kutatja. A létezésüket, a tulajdonságaikat, azt, hogy vajon milyen bájitalok, varázslatok hathatnak rájuk. A legfontosabb kérdés viszont az hogy vajon képesek lehetünk visszahozni valahogy a szellemeket az életbe? Képesek lehetünk-e arra, hogy fizikai testet adjunk nekik? Rengeteg jegyzetet találtam arról, ami segített ennek a kutatásában, és elég pozitívan gondoltam azt, hogy ez megoldható.
Ez egyike volt azoknak a témáknak, amiről hittem, hogy ha sikerül megoldanom, akkor örökké híres leszek, és tényleg bekerül a nevem a történelemkönyvekbe, ezért elszántan, éjszakákba nyúlóan, időt nem kímélve kutattam, kísérleteztem miatta. Még kísérleti alanyom is akadt, Annie személyében, akivel már egészen fiatal koromban összeismerkedtem. Számtalan alkalommal zaklattam különböző bájitalokkal, és varázslat kombinációkkal, amik természetesen mind hatástalanok voltak. Az összes sikertelen próbálkozás is fel van jegyezve a pergamenekre, precízen, és valamelyik láttán kénytelen vagyok meg csóválni a fejemet, hogy milyen őrült ötlet folyamán jutott az adott dolog az eszembe. Aztán a sok őrült, vagy éppen nem teljesen őrült, de lehetetlen próbálkozás után, úgy látszik ráakadtam egy elég ígéretesnek tűnő ötletre, csak aztán beütött az élet, így a kísérletezést is kicsit félre kellett tennem. Most viszont… talán itt az ideje, hogy megint újra beleássam magam a témába. A kiindulópont ez alkalommal az a bájital, ami lehetőséget ad egy embernek arra, hogy egy rövid időre szellemmé válhasson. A terv az, hogy valahogy ezeknek az összetevőiből kísérletezzem ki az ellenkező hatást, ha pedig ez sikerrel járna, már csak olyan összetevőket kellene találni, ami állandóvá teszi az állapotot.
Újult elhatározással ragadom meg a bájitalfőző készletemet, rengeteg ritka vagy éppen nem ritka összetevővel egyetemben, hogy elvonuljak kísérletezni az ehhez használt kedvenc üres tanterembe. Az már csak a mázlik mázlija, hogy amikor belépek a terembe, észreveszem a légiesen áttetsző alakot nem messze lebegni az egyik ablaknál. - Szia, Annie. - Köszöntöm mosolyogva, miközben lepakolok mindent az egyik üres asztalra. - Már egy ideje nem nagyon találkoztunk. Hogy vagy? - Kérdezem tőle továbbra is mosolyogva, szétpakolgatva mindent amire szükségem lehet, és a pálcámat elővéve már töltöm is meg az üstömet vízzel. - Nem felejtettelek ám el, csak kicsit sűrűbbé váltak a napjaim. Remélem nem haragszol. - Pillantok felé kicsit bűnbánóan. - De emlékszem, hogy hol hagytuk abba. Szerintem ezúttal tényleg jó nyomon járok. - Próbálok magabiztosnak hangzani, miközben elkezdem összedarabolni a sárkány májat, óvatosan, hogy még véletlenül se roncsoljam az értékét.
