Nem hittem neki. Egyszer csak megjelent, ahogy Manausban őrjáratoztunk, és Luke-ról kezdett beszélni. Olyan eseményekről hadovált, amik emlékként éltek bennem, de a szavai hallattán figurák kezdtek táncolni előttem. Ashworth-ék, Mary-Anne, fehér köpenyes alakok, és a tűz… Az arcát elhomályosította a füst, amit magam előtt láttam. Képtelen voltam koncentrálni rá, amíg Diego nem észlelte, hogy kezdenek elszabadulni az érzéseim, egyszerűen magába szippantottak a hallucinációim. Mindössze hangfoszlányok jutottak el az elmémig, kezdtem elveszíteni a kontrollt magam felett… - Lincoln, térj magadhoz! - A férfi hangja már rég elveszett, észre sem vettem, ahogy a háttérben áll, Diego kezdte el ráncigálni a vállamat az egyik kezével Diego, miközben már emelte a pálcáját, hogy pszichomágiával ismét helyre tegyen. Fogalmam sem volt, hogyan működtek a varázslatai, Castelobruxo-ban inkább a gyógynövénytanra, és mágikus lények gondozására koncentráltak, ő viszont ötbbet tudott, valahol továbbtanult. Én viszont nem tehettem, túl veszélyesnek tartottak, a varázslóképzőt is csak azért járhattam ki, mert különben gyanút fognak. Nem engedtek ki felügyelet nélkül, de nem is zárhattak be, így őrjáratozáskor mindig kimehettem. Nem futottam el, már megszoktam őket. Nem bíztam bennük, de megegyeztünk, ők megkeresik Luke-ot, cserébe megkapják az obscurust. Nem mintha tudtam volna irányítani… Nélkülük valószínűleg már rég elkapott volna a Mágiaügyi Minisztérium, talán halott is lennék, elméletileg képes felemészteni, ahogy elveszíti az obscurial az irányítást az obscurus felett. Viszont a hála messze állt tőlem, tudom, hogy csak használni akarnak. Olvastam a kutatásaikat, a terveiket. Ha minden kötél szakad, akkor rombolni fognak, olyan kárt okoznak, amit képtelen eltörölni a Minisztérium. Ehhez pedig szükségük van rám, a titkos fegyverükre. Ugyanolyan pusztítást akarnak, mint amikor Grindelwald az 1920-as években Amerikában tombolt, ő is szerzett egy obscurust, aki komoly károkat okozott New York-ban. Meg akarják ismételni. - Link! Ki ez a pasas? - Még mindig a vállamat szorította a szabad kezével, de a tekintetét már a férfira emelte, majd ismét rám. Valószínűleg legilimenicát használt, ugyanis nem kellett hangosan kimondanom, csak gondolnom rá. Őszintén szólva értékeltem, soha nem éreztem úgy, hogy beszélni akarnék velük, nem érdekeltek. Idegenek voltak. A férfi is, aki nyomozónak állította magát, egy szót nem szóltam. Hallgattam, ahogy megegyeznek, elérhetőséget cserélnek, és láttam, hogy a férfi pár méterrel odébb sétál. - Kövesd őt, de ne felejtsd el. Aláírtad a szerződést... - Komoly aggodalmat hallottam ki a hangjából, Luke-on kívül talán ő volt az egyetlen, akit értettem. Viszont ahogy az aktákat böngészgettem, rátaláltam az övére is. Csak azért értettem őt, mert az olyan esetekre specializálódott, mint én. Legilimens és pszichomedimágus. Képes áttörni a hallucinációimon és feldolgoztatni velem az információt. Lassan bólintottam, és elléptem mellette, hogy a férfi után siessek. Régen volt már ilyen éles a kép, a színek, a hangok, mind-mind felélénkültek. A mellkason szorított, 8 év... Tudtam, hogy megtaláljuk egymást, éreztem, hogy egyszer el fog jönni a nap, sosem türelmetlenkedtem, vagy kapkodtam. Most viszont úgy érzem, hogy minden lélegzetvétel más, a napok már nem csak a hangokból és a szemem előtt el-elhúzó képekből álltak. Éreztem. A mellkasom szorítását, a hideg levegőt, amit beszívtam, a türelmetlenséget. A hopponálás is sokkal erősebben rántott, de nem érdekelt. Látni akartam, fel sem fogtam a körülöttem elterülő hatalmas birtokot, a fickóról már el is feledkeztem. Erősen fókuszáltam, hogy minél előbb meglássam, próbáltam elnyomni a hallucinációimat, amik kivételesen csak a perifériám szélén táncoltak, elhomályosítva azt.
Vendég
Kedd Jún. 23, 2020 1:26 pm
Lincoln & Lucas
Finally, I see you again
A kerti pavilonban üldögélek, ölemben a rajzfüzetem hever, és firkálgatok. Nincs konkrét tervem arra, hogy mit szeretnék csinálni, csupán csak vonalakat húzok. A nyári szünet idejére mindig hazajövök New Orleansba, mert anyáék jobban szeretik, ha a közelükben vagyok. Ráadásul, ugyan hol máshol lehetnék? Nincsenek barátaim, nem várnak engem sehol máshol, csak itt. Felhúzom a jobb lábamat a padra, hogy még jobban alátámasszam a füzetet. Idekint, a friss levegőn sokkal normálisabbnak tűnik minden. Az elmém kivételesen hangoktól mentes, bár ezt leginkább a szüleim közben járásának köszönhetem. Az orvosok szerint javul az állapotom, legalább is, a mentális stabilitásom egyre növekszik. Nehéz beismerni, de a terápiák és a környezetem sokat segít. Lépteket hallok. A kavicsos ösvényen haladnak végig, amely hozzám vezet, de elsőre nem pillantok fel. Úgy gondolom, biztos apa jön ellenőrizni, hogy jól vagyok-e, de amikor meghallom a felbérelt magánnyomozó hangját, felkapom a fejemet. A szemeim elkerekednek, amikor a detektív mellett álló személyre esik a pillantásom. Elejtem a ceruzámat, a füzet lecsúszik az ölemből, és a murvába hullik, de nem foglalkozom vele. Nem akarok hinni a szememnek. Lincoln… Annyi év után… Hát mégis igazam volt, és végig életben voltál! A nyomozó udvariasan hátralép, és tájékoztat afelől, hogy megy, és megkeresi a szüleimet. Én feltápászkodom a padról. Álom lenne? Vajon az elmém űzne velem ilyen csúf játékot? Nem. Ez ő. Biztos vagyok benne. Érzem a zsigereimben, hogy mindez valós. Közelebb lépek a fivéremhez, és ha hagyja, átölelem őt. Hosszú évek óta először sírok, s végre életemben egyszer nem a kíntól és fájdalomtól. Elengedem őt, hátrébb lépek, és a zsebeimet tapogatva keresni kezdem a pálcámat, amit a padon heverve találok meg. Felkapom a földről a vázlataimat és a ceruzát, leteszem őket a pad tetejére, a pálcámmal pedig tűzpiros betűket írok a levegőbe. − Lincoln… El sem hiszem, hogy itt vagy! – Fürge, gyakorlott mozdulatokkal írok a levegőbe, látszik, hogy nem ma kezdtem az egészet. Nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek. Minden annyira zavarosnak hat. Mintha ezernyi érzelem zúdult volna rám egyetlen pillanat alatt. Abban viszont biztos vagyok, hogy az elmúlt nyolc évben nem éreztem magam még olyan teljesnek, mint jelenleg.
Ahogy szembeállok vele, ahogy ismét láthatom őt, számomra megszűnik minden más a világon. Észre sem veszem, mikor kezdenek el folyni a könnyeim, hogy mikor torpantam meg az ösvényen haladva... Hirtelen olyan, mintha mindent elvágtak volna, a zaj, ami folyton ott sistereg a fülemben, most megszűnik, ahogy megpillantom őt. Már nem az a kisgyerek, rengeteget változott, mind a ketten változtunk. 8 év hosszú idő, elképesztően hosszú, mégis most úgy érzem, mintha csak egy röpke álomból ébredtem volna fel, és újra gyerekek lennénk. Minden olyan békés. Olyan természetes, ahogy ismét együtt vagyunk. Szakadozva ugyan, de lassan visszaölelem őt és nehezemre esik ismét elengedni őt, utána akarok kapni... Nem is értem, miért kell elengednem őt. Egészen eddig távol voltunk egymástól. Automatikusan indulok utána, de belefagyok a mozdulatba, amikor megpillantom, ahogy a pálcájával ír. Miért, mióta? Hogyan történthetett ez meg? Fel sem fogtam, hogy milyen betűk rajzolódtak ki előttem, hirtelen nem is tud érdekelni. Tudni akarom, nekem válaszokra van szükségem. Lakolnia kell. - Luke… Luke! Miért nem beszélsz? Mi történt? - A szívem hevesebben kezd dobogni, egyre gyorsabban veszem, és fújom ki a levegőt. Az előbbi béke, a nyugalom, amit éreztem olyan, mintha nem is lett volna. Összeszűkülnek a szemeim, forrongok, úgy érzem, hogy fel tudnék robbanni. Hálás vagyok Diego-nak, amiért indulás előtt még rám helyezett egy bűbájt, ami segít kontrollálni az érzéseimet. Nem akarok átváltozni, az obscurus alakomban képtelen vagyok irányítani a varázserőmet, mindent és mindenkit elpusztítanék, de nem akarom Luke-ot bántani. Muszáj kontrollálnom magamat, próbálom lelassítani a légzésemet, de még mindig remegő kézzel ragadom meg a vállánál fogva, miután utána siettem. - Ki tette ezt? - nézek egyenesen a szemébe, és a hangom nem tűr félrebeszélést. Akárki is volt, megkeresem és eltűntetem őt a föld felszínéről. Az a mocsok nem érdemli meg, hogy tovább éljen...
Vendég
Csüt. Jún. 25, 2020 3:10 pm
Lincoln & Lucas
Finally, I see you again
Szavakkal leírhatatlan az az érzés, amikor nyolc kínkeserves és magányosan eltöltött év után ismét találkozol a másik feleddel, a testvéreddel, azzal a személlyel, akivel az életed nagyrészének pillanatain osztozol. Nem szégyellem a könnyeimet. Miért is tenném? Hiszen a mai napon visszakaptam a testvéremet. A legnagyobb kincset a világon, s az elmém végre nyugodt. Keserédes ez a pillanat, hiszen az elvesztett pillanatokat már semmi nem fogja pótolni, de a jövőnk immár kedvünk szerint alakítható. Elengedem őt, nem azért, mert ezt szeretném, csupán nem tudok megszólalni. Szükségem van a pálcámra, hogy kommunikálhassak a fivéremmel. A kérdésére szórakozottan elmosolyodok. Ezek szerint a detektív elfelejtette felhívni a figyelmét arra, hogy nincs hangom, vagy úgy gondolta, majd én elmesélem neki a történetet. Megpróbálom Linket nyugalomra inteni. Összpontosítson a betűimre, mert beszélni képtelen vagyok. Amikor megragadja a vállamat, szabad kezemmel finoman megpaskolom a kézfejét, és ismét a levegőbe kezdek írni. − Nincs semmi baj. Egy szerencsétlen baleset eredménye. Én döntöttem úgy, hogy nem akarok orvoshoz menni – írom meg a történet első felét, hangsúlyozva, hogy az én döntésem volt a némaság. Én választottam, s amíg nem leszek jobban, addig nem is akarok beszélni. − Egyik éjszaka elveszítettem a fejem. Nem tudom mi történt pontosan, az illető csak magát védte. Önvédelem volt. Én pedig nem akarok másoknak ártani, így ennyiben hagytam a dolgot. Roncsolódott hangszálakkal nem tudok annyit varázsolni, így a hangok nem tudnak semmire rávenni – fűzöm hozzá a magyarázatomat. Kész regényt írok fel a levegőbe. − Inkább azt áruld el nekem, hogy hol a fenében voltál eddig? Éveken át kerestettelek a szüleimmel – lépek odébb, hogy újabb felületet írhassak tele a tűzbetűimmel. Nincs bennem semmi szemrehányás, nem az ő hibája, de a tudtára akarom hozni, hogy soha nem mondtam le róla, s mindig végigkerestettem. Én képtelen voltam a nyomába eredni, viszont ez nem volt akadály. Hiszen most végre itt áll előttem, és annyi mindent be kell pótolnunk.
A pillanat, hogy megtudom, képtelen beszélni, teljesen összezavar. Forrongok, érzem, ahogy belülről éget a düh. Fel akarok robbanni, rombolni szeretnék, összezúzni mindent, ami csak körülöttem van. Régen voltam már ilyen dühös, az Abilo-nál senki sem próbált meg közel férkőzni hozzám, mivel pontosan tudták, hogy mi vagyok, és mire vagyok képes. Mindössze Diego volt mellettem, hogy megzabolázza az indulataimat, ha valamiért mégis elveszítettem volna az irányítást magam felett. Most is csak az ő varázslata tart az emberi formámban, még ha sokat is segít, hogy a bátyám megpaskolja a kezemet, még mindig édeskevés, hogy megnyugtasson. A dühöm nem csak az ellen irányul, aki megátkozta, hanem saját magam ellen is. Nem tudtam mellette lenni, képtelen voltam megvédeni őt. Megint. Erősen az ajkamba harapok, hogy a fájdalom visszarántson a valóságba. Koncentrálnom kell, nem hagyhatom, hogy az érzéseim magukkal sodorjanak. - De igenis baj… - szűröm ki a fogaim között halkan. Neki rendben kellene lennie, legalább annyira, mint annak idején, nem pedig rosszabbul. Annál rosszabbnak sohasem szabadott volna vele megtörténnie. Nekem kellett volna gondoskodnom róla... - Biztos lett volna valami más megoldás is. - Lett volna? Még én is alig hiszek a saját szavaimnak, de makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy neki beszélnie kellene. Hallani akarom a hangját, az mindig segített, hogy összeszedjem magamat. - Elkaptak. Azok, akik a robbantásokat okozták. Értünk jöttek. - Szaggatva felelek neki, Diego szavai itt csengenek a fülemben. Meg kell gondolnom, hogy mit mondok ki, különben aktiválódik a varázslat. Amíg gondolkozom, megragadom a szabad kezét és a pavilonhoz húzom. Leültetem, és szorosan mellé ülve, hogy még érezzem a jelenlétét, egyszerűen csak hátra dőlök és lecsukom a szemeimet. - Érzékelték a kicsapongó energiáinkat. Az enyémet. Luke, tudtad? Rengeteg furcsa lény van ezen a világon, és nem csak vámpírrá, vagy vérfarkassá tudsz változni… - Még mindig zsong a fejem, az előbbi dührohamból eredő adrenalin ott kering az ereimben, és a cikázó fénynyalábok a szemhéjam belsején is ott táncolnak. Inkább kinyitom a szemeimet, és a tekintetét keresem. Hagyom, hadd dolgozza fel, vagy talán inkább nekem van szükségem időre. Pedig tudni szeretném, hogy ő is azzá vált-e, hogy osztunk-e ezen is, pont mint minden máson, mint ikrek. Vagy csak én vagyok ilyen selejtes? Én születtem egyedül kontroll nélkül?
Vendég
Csüt. Jún. 25, 2020 7:45 pm
Lincoln & Lucas
Finally, I see you again
Elég rápillantanom, s érzem, hogy rettenetesen dühös. Pedig nincs oka rá, hiszen én okoztam magamnak mindezt. Én akartam másokat bántani, és az én felelősségem az is, hogy kordában tartsam a démonaimat. Megfékezni pedig csakis hang nélkül vagyok képes. Ezt egyszer neki is meg kell értenie. A fejemet ingatom, és erősebben szorítom meg a fivérem kezét. Azt akarom, hogy nézze a szemeimbe, és lássa, én egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Addig a pontig folyamatosan rettegtem önmagamtól, most már egész jól az uralmam alatt tartok mindent. Még mindig nem derült fény arra, hogy a hallott hangok mik is voltak igazán, de többé nem tudtak rávenni arra, hogy varázsoljak. Hogy szabadjára engedjem a bennem pusztító tüzet. A lángokat elfojtom, a varázslat és az erőszakosság csíráját már elfojtottam. Jelen állapotomban viszonylag ártalmatlan vagyok. − Jó ez így. Ha rendeződnek a dolgaim, esetleg megkérem, hogy nézzenek rá a hangszálaimra – vésem a következő szavakat a levegőbe. Nem remélem, hogy egyszer eljutok addig a pontig, hogy teljesen meggyógyultnak tituláljanak, ahogy abban is kételkedem, hogy valaha visszakapom a hangomat. Nem értek az orvosláshoz, de talán egyszer utána járok… Egyelőre csupán azt szeretném, ha Lincoln lehiggadna. Nem akarom, hogy haragos legyen. − Értem, szóval amíg engem a Minisztérium emberei találtak meg, addig te az ő kezükbe kerültél. Így már értem, hogy miért volt olyan nehéz megtalálni téged, testvér. – Az utolsó szó leírásakor apró, de annál jókedvűbb mosoly jelenik meg az arcomon. Testvér! Nyolc éve akadt olyan, aki abba a hitbe ringatott, hogy a testvérem meghalt, és akadt olyan, aki szerint nem akarta velem felvenni a kapcsolatot. Én kitartottam mellette, s most itt van velem szemben. Rántást érzek, ahogy magával húz, s majdnem elejtem a pálcámat, de követem őt a pavilon felé. Mitől fél? Itt biztonságban vagyunk. Mordrake-ék maguk húzták fel a védőbűbájokat. Értetlenül pillantok az öcsémre. Mire gondolhat pontosan? Mi történt vele? Mit csináltak vele? Egy pillanat alatt elsötétül a tekintetem. S az egyik hang belevisít a fülembe, de olyan hangerővel, hogy a fejemhez kapok. Kínomban leszorítom a szemhéjaimat, s várok, amíg a hang el nem hal. Gondolatban pedig ezerszer elátkozom az összes személyt, aki az én átkomért felelős. Amikor elcsendesedik az elmém, ismét képes vagyok a testvéremre nézni. Még mindig nem értem, de kíváncsi vagyok mit akar mondani. − Mi történt Link? Nyugodtan elmondhatsz bármit. Itt biztonságban vagy. Rád is vigyázni fognak – írom ki magamból a gondolataimat. Anya és apa megesküdtek arra, hogy ha Linket megtalálják, őt is ugyanolyan családtagként fogják üdvözölni, csupán annyit kell tennie, hogy velem együtt terápiákra jár, és megtanulja feldolgozni azt a sok szörnyűséget, ami őt érte.
Marják a torkomat a ki nem mondott szavak, a düh, amit képtelen vagyok levezetni… Vigyáznom kellett volna rá, nem szabadott volna mindent ráhagynom a szövetségre, nekem is keresnem kellett volna őt. Akkor talán megtaláltam volna őt, mielőtt még megtörtént volna a baj. - Ígérd meg! - Szigorúan pillantok rá, nem vagyok hajlandó engedni belőle. Ha már én nem lehetek normális, legalább őt tegyék rendbe. Neki rendben kell lennie, csak akkor fogok tudni tényleg megnyugodni, ha legalább megígéri nekem, hogy mindent megtesz azért, hogy meggyógyuljon. Tudja jól, hogy mennyire labilis az idegrendszerem, nehéz visszabillenteni nyugodt állapotba, ha csak nem mondja vagy teszi pontosan azt, amire szükségem van hozzá. - Téged a Minisztérium talált meg? Nem tettek semmi… Furát, ugye? - felvont szemöldökkel vizslatom őt, sok jót nem hallottam a szövetségen belül a Minisztériumokról, amíg az iskolában megint csak teljesen más képet festettek le róluk. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is kéne gondolnom, még mindig rengeteg érzés és gondolat kavargott bennem. - Nem tehetem, Luke. Bűbájt helyeztek rám, így, ha bármi olyat is mondok, amit nem szabadott volna, visszateleportálnak. Semmi nem fog tudni itt tartani, nincs olyan védőbűbáj, ami meg tudná akadélyozni. - Bár elég konkrét dolgokat kell elárulnom ahhoz, hogy a varázslat aktiválódjon, mégsem akarnám megkockáztatni. Végre megtaláltuk egymást, nem akarom elveszíteni megint. - Luke, ők nem feltétlenül rossz emberek. Soha nem bántottak, sőt. A segítségemért cserébe megígérték, hogy mindent megtesznek, hogy megtaláljanak téged… - kezdem el kisebb szünet után. Erőt kell gyűjtenem, ő biztos nem fog elítélni. Soha nem tenné. - Mindössze azt akarták, hogy pusztítsak. Luke, bennem egy szörnyeteg lakozik. - Sírni tudnék, nem akarom látni, hogy mi ül ki az arcára, nem akarom, hogy ő is elforduljon tőlem. Nekem szükségem van rá. Nélküle úgy érzem, teljesen megbolondulok. - Hallottál már az obscurusocról?
Vendég
Pént. Jún. 26, 2020 2:55 pm
Lincoln & Lucas
Finally, I see you again
Az utasításra határozottan biccentek. Felesleges lenne erre az energiáimat pazarolni varázslással. Hiszen ő is tudja, komolyan beszélek. Sosem szoktam viccelődni az egészségemmel kapcsolatban, még az elszakadásunk előtt sem tettem így soha. A kérdezősködésére viszont értetlenül meredek rá. Mégis mit hord össze? Miért tettek volna bármit is velem? Arról nem is beszélve, hogy szerintem nem létezik rosszabb annál, amin keresztül mentünk együtt. Megingatom a fejemet, és ismét emelem a kezemet, hogy a pálcámmal újabb betűket formáljak. − Igen. De miért tettek volna? Nézz körbe! – intek a hatalmas virágzó kert, és a háttérben lévő többszintes épület irányába. – Azonkívül, hogy kerítettek nekem új gyámokat, hagyták, hogy a betegségem ellenére iskolába járhassak, és azon dolgoznak, hogy jól legyek, semmit. Mégis miért gondolod azt, hogy ártottak nekem? Nem értem. Fogalmam sincs, hogy honnan jön ez a feltételezés. Elég rám pillantani, és látszik, koránt sem vagyok olyan zaklatott, mint Ashworthék, vagy az intézet idejében. Végre találtam egy olyan helyet, ahol tárt karokkal fogadnak minden alkalommal, amikor hazatérek, s nem vagyok senkinek sem teher. Minden, amit Mordrake-éktől kaptam, felbecsülhetetlen kincs. Ezúttal rajtam a sor, hogy aggódva pillantsak végig rajta. Mi a fene? Miféle bűbájról hadovál? − Mi a fenébe keveredtél Lincoln? – meredek rá szigorúan, s belülről azonnal mardosni kezd a bűntudat. Ha aznap éjjel visszamegyek érte, vagy jobban erősködöm a Minisztérium embereinek, akkor talán mindez meg sem történik… Szánalmas vagyok. Ki tudja ő mennyi szörnyűségen ment keresztül, amíg én már-már boldogan éltem a napjaimat. Hangtalanul felhorkantok. Komolyan nem tudok hinni a testvérem szavainak, amikor védelmezi azokat az ismeretleneket. − Tudod te miről beszélsz, öcsém? Biztos vagy benne, hogy annyira mindent megtettek azért, hogy megtaláljanak engem, vagy csupán ezzel hitegettek? Mert kettőnk emberei közül, az általunk felbérelt nyomozó talált meg téged, míg a te ismerőseidnek nyoma sem volt az elmúlt nyolc évben. – A korábbi kérdésem betűmaradványait ingerülten törlöm el, és írom le a következő gondolataimat. Elszorul a torkom a gondolattól, hogy a testvéremet bárki is kihasználja, és azért is, mert nem voltam mellette. Ezúttal rajtam uralkodnak el az indulatok, amely abban nyilvánul meg, hogy egyre hangosabban kiabálnak az elmémben lévő hangok. Egy újabb ingerült mozdulatot teszek a pálcámmal, aminek a hatására a közeli rózsabokor lángra kap. Rémülten pillantok a felcsapó lángokra, s azonnal eloltom azt, mielőtt még teljesen megbabonázna a látványa. Helyette inkább a testvérem szavaira próbálok koncentrálni, és megfékezni a fokozatosan eluralkodó érzéseimet. Nem hallottam még arról a dologról, épp ezért megrázom a fejemet. Megragadom az öcsém vállát, és a képességeimhez mérten erősen megszorítom. Azt akarom, hogy a szemeimbe nézzen. Nem változik semmi. Ugyanaz az ember, akivel együtt nőttem fel. Kezd fárasztani a varázslás. Inkább leteszem a pálcámat a padra, mielőtt ismét felgyújtok valamit, és inkább a rajzfüzetemhez nyúlok. Lapozok egy teljesen új oldalra, és körmölni kezdek. − Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, vagy mire érted, de egyet elmondok neked Lincoln. Nem vagy szörnyeteg, te az én öcsém vagy, a testvérem, a másik felem. Épp ezért bármi is történt veled, kérlek, árulj el mindent, és segítek, segítünk. Ha pedig szörnyetegnek akarod vallani magad, akkor hát én is az vagyok, mert semmivel sem vagyok jobb nálad – utalok itt az instabilitásomra, hiszen amint heves érzések uralkodnak el rajtam, gyakran képtelen vagyok megfékezni a bennem lévő tüzet. Inkább a testvérem felé fordítom a füzetet, hogy elolvashassa az írásomat.
Kissé alább hagy a haragom, ahogy engedelmesen bólogat. Tudom, hogy ő nem olyan, mint én, hogy akármikor képes ártani magának, de akkor is félek. Nem akarom, hogy bármi baja essen, vagy az aktuális helyzete rosszabbra forduljon. Most, hogy végre mellette lehetek ismét, nem is fogom hagyni. - Én más dolgokat hallottam róluk… Korruptak, csalnak, elnyomnak. Bár tény, hogy sosem tűntek a legmegbízhatóbbnak azok sem, akik ezt mondták. Viszont nekem nem volt dolgom a Minisztériummal, valószínűleg nem is tudnak a létezésemről… - Mindig is megvoltak a magam kételyei, de sosem tudhattam biztosra. Nem volt dolgom a Minisztériummal, az Abilo gondosan elrejtette a létezésemet, az iskolához is egy alteregot hoztak létre. Nem akarták volna megkockáztatni, hogy az ő kezükre kerüljek, valószínűleg ezért is próbálták meg telebeszélni a fejemet a saját elméleteikkel. - Ez… Bonyolult. - Ha elmondhatnám, nem lenne semmi probléma. Addig viszont nem tudom, miképpen tudnék elmesélni mindent neki. A Szövetség léte, a terveik, hogy hogyan akarnak felhasználni engem… Ha megtehettem volna, már rég feljelentettem volna őket én magam. Ennél viszont sokkal szorosabban tartják a pórázt. - Alvilági szövetség, szóval nyíltan nem sok mindent tehettek… De tény, hogy semmire nem jutottak az elmúlt 8 év folyamán - felsóhajtok. Nincs semmi kedvem veszekedni vele, főleg nem a szövetség miatt. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretném inkább elfelejteni őket. Talán Luke, és az új családja segítségével még sikerülhet is... A tűz fellobbanására megugrok egy kicsit. A bátyámra pillantok, az ijedt tekintete teljesen felráz a gondolataimból. Ahogy pedig megragadja a vállamat, erőt ad ahhoz, hogy végre elengedjem magamat. Lehet, hogy már régen láttuk egymást, de az a 8 év nem változtatott semmit azon, hogy még mindig itt vagyunk egymásnak. - Ez egy kicsit más, Luke... - mosolyra rándul a szám széle, bár biztos vagyok benne, hogy inkább tűnhet grimasznak. Nem is tudom mikor volt az utolsó alkalom, amikor mosolyogtam... Majdnem olyan, mintha az évek során elfelejtettem volna, hogyan is kellene. - Ha nem tudok uralkodni az érzéseim egyszerűen... Átváltozom egy energiagömbbé. A varázserő, amit képtelen vagyok kontrollálni, átalakítja a fizikai formámat és rombolni kezd. Ha nem térek észhez, seperc alatt eltörlök egy egész várost a föld felszínéről... - megragadom az egyik kezét, és akarva-akaratlanul megszorítom. Ha elveszítem a kontrollt... Lehet ő is megsérül, az új családja, ez a birtok. Ha egy pillanatra is elveszítem a kontrollt, mind meghalnak. Ezt viszont nem akarom.
Vendég
Vas. Jún. 28, 2020 1:24 am
Lincoln & Lucas
Finally, I see you again
Hangtalanul felnevetek. Mármint, én is tisztában vagyok vele, hogy a világban semmi sem teljesen fekete és fehér, ahogy azzal is, hogy mindent megront az önzőség és a korrupció. De ilyet feltételezni a Minisztériumról igencsak szórakoztató. − Ha azok is lennének, engem nem érdekel. Szülőket találtak nekem, akik nem vetettek meg, hanem minden erejükkel azon dolgoznak, hogy én jól legyek, és egy esélyt biztosítottak az életre – olvasható a válaszom, bár viszonylag hamar áttérek a füzetbe való írásra. − Mi az, hogy nem tudnak a létezésedről? – zavartan ráncolom össze a homlokomat. Mégis hogyan törölhették volna ki Lincolnt a Minisztérium adatbázisából? Mondjuk, hosszú évek óta nyomát se lelte senki, könnyen hihették azt, hogy meghalt… Rossz érzésem van, és az egyre hangosabban dübörgő hangok sem segítenek lecsillapodni. Csak tudjam meg, hogy azok a szemetek mit műveltek az öcsémmel, és megmutatom nekik milyen valójában beborítani valamit lángokkal. Ha kell, visszaszerzem a hangomat, és az egész idióta szövetségüket a porig égetem. Megvan még bennem az a tűz, ami arra sarkall, hogy ártsak másoknak. Nem tetszik, hogy Link ilyen dolgokba keveredett. Azonnal ki kell hozni onnan. Ki is csúszik a kezemből az irányítás, és ennek az eredménye, hogy felgyújtom az egyik bokrot. Ez a húzás legalább segít józanítani az elmémet. Szeretném, hogy elmondja végre mi a fene van vele, és miért tartja magát szörnyetegnek. Nem az, ő az én öcsém, bármi is történjék vele. A magyarázatára döbbenten meredek rá hosszú percekig, de nem húzódok el tőle. Továbbra is a kezemet a vállán pihentem, s csak akkor engedem el, amikor megragadja a kézfejemet. − Én pedig itt vagyok, hogy fékezzelek, kisöcsém. – Nem érdekel, hogy miféle teremtmény lett belőle. Én még mindig azt a kisfiút látom benne, akivel mindent átéltem. Ő a másik felem, s ha ő rombolni kezd, akkor nekem kell ott lennem megfékezni őt, vagy pedig építkezni a pusztításából. − Ha pedig nekem ez túl sok lenne, akkor a szüleim találnak valami megoldást erre a problémára. Az enyémet is tudják kezelni, nem hiszem, hogy rajtad ne tudnának segíteni. – Nem tudom miként kezeljem ezt az információt, de nem akarom túlreagálni. Fogalmam sincs, hogy mennyire kellene félnem tőle, vagy hogy mit kezdjek ezzel. Azt tudom, hogy van előttünk néhány probléma, amiket át kell hidalnunk, hogy ismét együtt lakhassunk. − Egyébként meg… Nem csak neked te vagy furcsa – írom le, aztán sóhajtok egyet. Miként is mesélhetném én ezt el? – Emlékszel, hogy régen is nagyon hamar elfáradtam, ha fizikailag megerőltettem magam? Ez még most is igaz, csakhogy… Mióta eljöttünk az intézetből, folyamatosan hangokat hallok. Hangokat, amik az idegeimen táncolnak, vagy éppen befolyásolni akarnak engem. Szörnyűségekre akarnak rávenni. Mordrake-éknek hála az orvosi kezelések hatására egyre jobban javul a fizikai állapotom, és a hangokat is kezdem kordában tartani. Viszont, amíg nem jövök rá, hogy milyen eredetű ez az egész, addig jobb, ha nem beszélek. Nem tudom, hogy… Neked van-e ilyen. Nem tudom, hogy az ő esete mennyire hasonlít az enyémre, hiszen én nem változok át energiagömbbé, tulajdonképpen nagyon ritka, ha kicsúszik a kezemből a kontrollról, akkor én is képes vagyok pusztításra.
