Macskás néni seprűn? Jelentem, boszorkány

-Edző ruha? Megvan. Térdvédő? Megvan. Karvédő? Megvan. Sisak? Megvan. Kesztyű? Megvan. Seprű? Az is megvan. Akkor mehetünk.
Motyogom magamnak félhangosan, miközben az edzésre készülök.  Hétvége lévén viszonylag sokáig ágyban maradtam, aminek az lett az eredménye, hogy félig még alszom, ez pedig a gyorsaságomon is meglátszik. Szerencse, hogy ma nem csapatedzésre készülök, csak egy külön gyakorlásra. Az pedig talán nem lesz olyan vészes, mint amilyennek néha a csapatedzéseink sikerednek. Szeretem a csapattársaimat, tényleg, de az biztos, hogy néha úgy viselkednek, mintha nagyranőtt gyerekek lennének. Mondjuk, ez lehet, azért is van, mert nagyranőtt gyerekek. Na nem baj. Valakinek olyannak is kell lennie, nem igaz?
Lassú léptekkel battyogok le a pályára, közben legalább háromszor úgy kell visszafogni magam, hogy ne akarjak séta közben bealudni. Hát, jól kezdem, az egyszer biztos. De most na... ha egyszer a kelekótya baglyom, Egon fél éjszaka meghalósat, meg ablaknak csapódó kővé változósat akart játszani, az azt hozza magával, hogy én bizony nem sokat aludtam az éjjel. Pedig Merlin a tanúm rá, hogy szerettem volna... nem igazán örülnék neki, ha leesnék a seprűről, és a  gyengélkedőn kötnék ki. Mondjuk ez még a jobb napjaimon is előfordulhat néha, úgyhogy... csak kicsit kell javítani az esélyeimen. Azért örülök, hogy most nem Laurieval találkozom, hanem Tatianával... fogalmam sincs, mit kezdenék Laurieval az előző kalandunk után. Nem, azt még ki kell hevernem, mielőtt egy újabbra adom a fejem. Persze úgyis beadom a derekam, addig-addig ugrándozik majd, hogy muszáj leszek. Jaj! De Tatiana megbízhatónak tűnik, úgyhogy valószínűleg nem lesz gond. Már persze ha nem felejtette el, hogy ma találkozunk. Ha mégis, hát... akkor legfeljebb majd megbeszélünk egy újabb időpontot, aztán annyi... még semmi nincs veszve.

Nincs is kellemesebb dolog annál, amikor a friss reggeli levegő felélénkíti az embert. Én már egy ideje kiértem a pályára, azonban mivel Héloise-nak akkor nyomát se láttam, így felemelkedtem a magasba.
Borzasztóan hiányzott már, hogy seprűháton legyek, ahogy a cikesz utáni hajsza után is elég gyakran sóvárgok. Mégsem állok a kviddicscsapatba, mert nem akarom életem végéig azt hallgatni, hogy Viktor Krum lánya vagyok. Ismerősökkel, barátokkal szeretek játszani, mert őket nem érdekli ez az egész, de biztos vagyok benne, hogy ne akadna olyan meccs, ahol apámat felemlegetnék.
Egyszerűen csak a lelátó tornyai körül körözök, hiszen jobb dolgom úgyse akad Héloise érkezéséig. Meg aztán, némi átalakítással, de a Durmstrangos kviddicsruhám még éppen használható, így nem kellett azzal se vacakolnom az elmúlt napokban, hogy találjak helyette mást. Mert az biztos, hogy más levedlett, bűzlő egyenruháját nem fogom magamra venni.
Amikor kiszúrom odafent Héloise-t, a seprűmmel felé fordulok, felgyorsítok, és épp az utolsó pillanatban fékezek le a levegőben. Egy-két méterre lebegek a lánytól.
− Na, jó reggelt! Látom, sikerült kitalálni a pályára! – vigyorgok rá magabiztosan. Talán legutóbbi találkozásunk alkalmával még nem is látott ilyen határozottnak, de afelől biztosíthatom, hogy hiába rozsdásodtam be egy picit, még mindig van egy-két trükk a tarsolyomban.
− Szerintem nem ártana egy kis bemelegítéssel kezdened, aztán majd kitaláljuk, hogy miként folytassuk. – Vagy, ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor hajlandó vagyok leszállni a seprűmről, és vele együtt tornázni. Én már korábban megtettem a reggeli rituálém keretében, miközben olvastam pár sort A vándorlások egy vérfarkassal című könyvből.
Megigazítom a copfomat, hogy gyakorlás közben ne csússzon szét a lófarkam. Kéz nélkül, a lábaimat összekulcsolva tartom meg magamon a seprűn. Héloise-ra pillantok. Mintha… Kicsit be lenne lassulva.
− Amúgy minden rendben? Nyúzottnak tűnsz – érdeklődöm, bár lehet, hogy még csak nem fejtette ki a hatását nála a reggeli kávé. Én viszont borzasztóan éber vagyok, s szokatlanul lelkesen, hiszen nagyon ritkán szoktam felajánlani a segítségemet bárkinek is. A másik személy, akinek segítettem kviddics ügyben egy mardekáros lány volt. Viszont, azt a lányt nem is próbáltam meg összeboronálni Clyde-dal, hogy a srác végre befogja a száját, és elfelejtse a bundáját.
Túl jószívű vagyok. Talán nem ártana pénzt kérnem másoktól a segítségemért. Egyedül Larstól nem kérnék pénzt, hiszen a barátsága nagyobb kincs, mint a pénze. Mindenki más, értem ezalatt Clyde-ot, Stormie-t, Héloise és Judast, azonban igazán perkálhatna nekem, amiért rendes vagyok velük.

Nagy nehezen végre sikerül kiszerencsétlenkedni magam a pályára, bár lehet, hogy annyit késtem, hogy ennyit épeszű ember nem várna rám. Tatiana viszont mégiscsak várt rám, mint kiderült. Szóval akkor most vagy velem van a gond, vaaagy Tatiana nem épeszű. Habár... ez utóbbi lehetőséget inkább nem veszem számításba. Ha meg mégis, akkor csak magamban, mert a végén még pórul járok, aztán lezuttyanok a seprűről. Mondjuk nem nézném ki belőle, de ki tudja? Lassan már semmiben sem lehet teljesen biztos az ember lánya. És a semmibe saját maga, meg az érzelmei is beleértendők.
- Szia! Igen, de eddig se azzal volt a gond, hogy nem találtam a pályát!
Vigyorgok vissza a seprűnyélről figyelő lányra. Nem tudom, honnan szedi, hogy azért késtem, mert nem tudom, merre van a kviddicspálya. Elvégre az elmúlt évek alatt, mióta a csapat tagja vagyok rengetegszer megtettem már az idevezető utat, lassan már csukott szemmel is idetalálok. Habár akkor elég nagy eséllyel leszek olyan, mint Laurie. Azaz ügyetlen agyament. Ráadásul nem hiszem, hogy Tanya örömmel fogadná, ha most elkezdenék neki golymókokról áradozni... nem, szerintem kapásból azt hinné, hogy elment az a maradék józan eszem is. Na nem mintha akkorát tévedhetne ezzel kapcsolatban, de inkább ne feszegessük a kérdést, ha nem muszáj.
A bemelegítés ötletére csak bólintok, és neki is kezdek a szokásos gyakorlatoknak, hogy még véletlenül se legyen semmi gond a levegőben. Közben persze figyelek, szerencsére nem egyvágányos vagyok.
- Persze, minden renden! Csak a baglyom fél éjszaka megbolondult, és nem hagyott aludni. De nemsokára helyrejövök, tényleg!
Tényleg semmi bajom, csak még nem sikerült rendesen felébredni... de ez általában hamar elmúlik, szóval néhány perc múlva már nyoma sem lesz a mostani állapotomnak. Én is tudom, hová kell koncentrálni, a problémákat a földön kell hagyni, különben én is hamarosan a földön találom magam... tapasztalat, sajnos.

-Nem találkoztam Mephistoval azóta, hogy felnyaláboltad és elvitted. Egyébként meg szerintem hamarabb térítettem volna én el őt, mint fordítva. Úgyhogy köszi a kérdést, de a válasz nem!
Pislogok fel értetlenkedve Tatianára. Ehhez még korán van... nekem egészen biztosan, mert hát mégiscsak nem olyan rég keltem fel. Azt meg inkább nem teszem hozzá, hogy egyébként valahol a délelőtt közepén járhatunk, csak én voltam ilyen fáradt. Meg lusta. Vagyis fusta. Na jó... azt hiszem, rosszat tett az idegeimnek Laurie, meg az ő nyelvújítási próbálkozásai. Majd szólok neki, ha legközelebb találkozunk, hogy vegyen vissza. Bár azt nem tudom, hogy minek töröm magam, rájöhettem volna már, hogy teljesen mindegy, mit mondok, úgyis az lesz, amit az élő, vörös loboncú pörgettyű a fejébe vesz.
Az altató bűbáj említésére csak még bambább fejet vágok, olyan "he? mi a baj? még korán van, agyilag biztos" fajtát, de szólni inkább nem szólok semmit, szerintem ennyiből is érthető, hogy mit szeretnék a tudtára adni. De most tényleg, tessék szépen eldönteni, hogy most akkor gondolkozunk, beszélgetünk, vagy gyakorlunk. A kettő együtt nem megy. A jelenlegi agyi állapotomban biztosan nem.
Kezdem nagyon úgy érezni, hogy nem volt valami jó ötlet, hogy ma felkeljek. Vagy ha a felkeléssel nincs is gond, de lehet, nem kellett volna lejönni a pályára. Most meg választanom kell, hogy mit csináljunk. Az én fejemben pedig szépen átkonventálódik a kérdés, miszerint: Mivel okozom a legkevesebb gondot?
Ötletem sincs, mit csináljunk.... ha hajtónak állok, Tatiana pedig nagy eséllyel le lesz dobva, pedig alapjáraton nem kellene problémát okozzon, elvégre hajtó vagyok... vagy ha terelőnek, abból viszont lehet, hogy tényleg gondok adódhatnak, mert még életemben nem próbálkoztam ilyesmivel. Talán a cikesszel okozom a legkevesebb bajt. Legalábbis most így gondolom... aztán ki tudja, mi lesz itt később.
- Szerintem hozzuk ki a cikeszt, és te is megmutathatod, mit tudsz. Úgyis fogó voltál, ezzel nem lesz gondod. De ha máshogy szeretnéd nekem úgyis jó. És ne aggódj, nem sértődök meg, én is komolyan veszem a dolgomat.
Megértem, hogy komolyan veszi a gyakorlást is, én is ilyen vagyok. Semmi rossz nincs ebben, sőt, még fejlődni is tudok, hiszen eddig jóformán csak hajtóként játszottam, úgyhogy éppen ideje valami újat is kipróbálni.

Értetlen arckifejezéssel megspékelve igyekszem koncentrálni Tatiana szavaira, hogy legalább a lényeget fel tudjam fogni abból a káoszból, amit az agyam kreált abból az egészen egyszerű kérdésből, amit a lány feltett nekem. De persze még az is előfordulhat, hogy csak költői kérdésnek szánta. Sosem lehet tudni. De tényleg, sosem lehet tudni. Na meg azt sem, hogy az agyam éppen mit tart hihetetlenül fontosnak. Vagy csak annyira, hogy megjegyezze, és kiválassza magának, hogy aztán abba a kiválasztott töredékbe belekapaszkodva valószínűleg jól leégessen engem. Nagyon szuper, tényleg.
- Hogy… hogy mit mondtál? „Clyde némi értelmet nevelt volna abba a bundás fejébe?” ? De mégis kinek a fejébe? A sajátjába, vagy Mephistoéba? Vagyis… izé, mégis miért lenne Clydenak bundás a feje? Hacsak nem áll fenn az a helyzet, hogy Clyde valójában macska. De persze az teljesen kizárt… ugye? Vagy… vagy mégis ez a helyzet? Na jó… most komolyan, mi van? Mondj valamit, légyszi, mert különben megkeresem a nagyokost, és nekiszegezem a kérdéseket, amiknek viszont nem hinném, hogy örülne. Ja, és légy szíves, a „mondj valamit” kérést ne úgy értelmezd, hogy azt mondod, „Luise, te teljesen meghülyültél!”, ha kérhetem! Ezt, ugyanis, már tudom, szóval semmi újdonságot nem mondanál vele.
Azt, hogy egyébként meg örül neki, hogy azóta nem lógott meg Mephisto csak fél füllel, épphogy hallottam, de mivel nem igazán figyeltem – pedig tudom, hogy kellett volna, már csak az udvariasság miatt is -, így nem is nagyon reagáltam, legfeljebb hümmögtem. Remélem, nem sértődik meg miatta, de a biztonság kedvéért később még bocsánatot kérek tőle. Az sosem árt.
- Persze, tudom! De köszi a tanácsot, meg az emlékeztetőt… igyekszem nem elfelejteni!
Az ébrenléti, meg leginkább talponléti állapotomra tett megjegyzésére csak egy halk, egyetértő sóhajjal reagálok. Na igen, ezt totál elfelejtettem… és teljesen jogos Tanya megjegyzése. Tényleg nem vagyok épp a legjobb formámban… a fenébe is! Viszont újdonsült gyakorlótársam szerencsére erre is gondolt, minek következtében ismételten hajtóként találom magam. Hát, legalább annyi jó van ebben az egészben, hogy ennek már rutinszerűen kellene mennie, tehát elég gáz lesz, ha elrontom. Vagy ha lepottyanok a seprűről. És valljuk be, nálam most mindkettőre elég nagy esély van. Sajnos. De nem ellenkezek, mert tényleg nem látom semmi értelmét.
- Rendben, legyen így!
Bólintok, majd átveszem Tanyától a kvaffot, megvárom, amíg ő eléri a gyűrűket, addig igyekszem minél hamarabb, na és persze minél jobban magamhoz térni. Majd, ha ez megtörtént, akkor seprűre pattanok, és a labdával a hónom alatt igyekszem megközelíteni a középső gyűrű előtt strázsáló lányt. Még elég messze vagyok tőle ahhoz, hogy egy pillanatra lelassíthassak, így próbálva meg bemérni a távolságot, és a dobás hosszát és erősségét, majd újra normál sebességre kapcsolva útjára engedhessem a piros labdát. Remélhetőleg sikeresnek könyvelhető el a próbálkozásom, még a fáradtságom ellenére is, és mehetünk visszaszerezni az útjára engedett golyóbist. Ha viszont nem figyeltem eléggé, vagy nem volt elég erős a dobás, akkor valószínűleg könnyűszerrel kivédi, és visszakapom, hogy újra megpróbálkozhassak vele. Én azért nagyon remélem, a sok gyakorlás meg az edzések és a meccsek alatt szerzett rutin felülírja a mostani állapotomat, és csak nem leszek annyira vészes. Nem kellene leszerepelnem… vagy legalábbis nem túlságosan. Egy kicsi még belefér. Talán.

Pár pillanatig összevont szemöldökkel igyekszem stimulálni az agysejtjeimet, de mivel fél éjszaka nem aludtam, és szerencsétlenségemre kávét sem döntöttem magamba indulás előtt, így ez azért bizony sajnálatos módon elég nehéz műveletnek mutatkozik. Aztán mikor rájövök, hogy mit is akar mondani, nevezetesen hogy én bizony hülye vagyok, akkor csak vetek rá egy mérges pillantást, és megvonom a vállam, hogy "mindegy, akkor is nekem van igazam, érzem". Igen, akkor is nekem van igazam, ha mégsem. Sőt, nekem mindig, mondom mindig igazam van. Ó, ez de ismerős mondás! Hol is hallottam már ezelőtt? Ja persze, tudom már... és lám, akkor sem volt igaza, amikor azt mondta, mindig az van neki. Szörnyűség, nem is értem, miért.
- A saját érdekemben rengetegsok mindent nem szabad elfelejtenem. Hosszú a lista, egy dolog még igazán ráfér.
Kontrázok vigyorogva Tatiana szavaira. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezzel se hamarabb nem fogok felébredni, se jobban nem fogok dobni, de semmi baj, néha ki kell engedni a fáradt gőzt is, nem igaz?
~ Több lendület... kiszámíthatatlanság.... hát, az most egyáltalán nem lesz nehéz.~
Könnyedén elkapom a felém dobott kvaffot, hogy aztán egy lendületes, jól irányzott dobással remélhetőleg sikeresen átjuttassam a labdát a karikán. Ha azonban esetleg mégsem sikerül, akkor legfeljebb újrapróbálkozok...végtére is idő mint a tenger. Azért nem ártana végre tényleg felébredni, és sikeres dobást bemutatni, mert különben elég rosszul fogom érezni magam... mert ennyit azért nekem is meg kéne tudnom csinálni. És előbb vagy utóbb meg is fogom.

Általában nincs semmi bajom a repüléssel, meg úgy egyáltalán a seprűn megmaradással. Ez rendben is van. De általában végig tudom aludni az éjszakát... vagy legalábbis szinte az egészet. Most viszont fél éjjel nem aludtam a lökött baglyomnak köszönhetően, akit ezután valószínűleg át fogok nevezni. Ő lesz Tollatlan Egon, I. ezen a néven. Szép név, ugye? Szerintem is, csak nehogy megtalálja valami macska, aztán jól levadásszák. Aztán akkor kereshetek helyette másik madarat. Mondjuk... akkor sem lenne semmi baj, legfeljebb megkérem Lauriet, hogy kísérjen el bagolykeresőbe. Biztos nagyon örülne neki, amilyen kis szeleburdi, állatszerető. Na jó, ezt én sem gondoltam komolyan, nem bántom szerencsétlen baglyot... viszont tényleg ideje lenne megtanulnia, hogy maradjon a helyén, legalábbis éjszakára egészen biztosan.
Igyekszem felébredni, és a legjobb formámat hozni. Mert igen, még én is tisztában vagyok vele, hogy ennél azért jóval többre vagyok képest. Normális körülmények között. Normális körülmények alatt pedig azt kell érteni, hogy kipihenten lépek pályára, és nem idegesít semmilyen más gondolat sem, ami valahogy befészkelte magát a fejembe, és nem akar nekem békét hagyni. Pedig igazán megtehetné. Most egyáltalán nem szeretném, ha elterelnék a figyelmemet, erre pontosan ez a nagy helyzet... de azért igyekszem koncentrálni.
Az előző dobásom szerencsésen átért a karikán, úgyhogy most egy boldog mosollyal konstatálom, hogy mégsem vagyok olyan béna, mint amilyennek néha érzem magam. Csak álmos. Az viszont nagyon. De mivel kezd hatni a menetszél, így úgy érzem, nem lesz semmi gond. Talán. Nagyon remélem.
Tatiana figyelmeztetésére lefékezek és irányba állítom a seprűt.
- Rendben, értettem!
Bólintok egyet, majd az időközben újból hozzám került kvaffot a hónom alá szorítom, és cikkcakkban indulok a karikák felé, ahol közben Tatiana is mozgásba lendült. Ahogy biztonságos távolságba kerülök a póznáktól a kezembe veszem a labdát, majd még mindig manőverezés közben, minden erőmet beleadva eldobom a kvaffot. Ha sikerül, akkor Tanya megint mehet összeszedni, én pedig nagyon fogok neki örülni, mert már tényleg kezdek felébredni, semmi gond nem lesz itt. Ha viszont mégsem, akkor újrapróbálkozok... meg Tatiana valószínűleg úgyis elmondja, hogy mire vigyázzak. Majd mindjárt kiderül, hogy melyik lehetőség következik be.

Azt hiszem, a meccsek és a vizsgák előtt is ugyanaz az aranyszabály érvényes: legalább nyolc óra alvás, vagy hülye leszel. Hát... jelentem, nem tudom, ki találta ki, de igaza volt. Hülye vagyok. Pedig most nem is az észbeli képességeimről van szó, hanem arról, hogy mennyire tudok a seprűn maradni menet közben, alig pár óra alvás után. Na meg arról, hogy mennyire tudom összhangba hozni a mozgásomat és a dobást. Nos, a seprűnmaradással úgy tűnik nincs semmi baj... a mozgás közbeni dobással már annál inkább. Ugyanis ismét sikerült mellédobnom. Még szerencse, hogy a meccseken azért nem teljesítek ennyire pocsékul, mert különben könnyűszerrel kint találnám magam a csapatból. Méghozzá jó gyorsan. Azt pedig egyáltalán nem szeretném, úgyhogy ideje lesz végre összekapnom magam, még mielőtt komoly bajba kerülök.
- Értem! Nem, nem szoktam töprengeni. Vagyis igen, de azt meghagyom a meccsen és a pályán kívülre... nem akarom, hogy belekavarjanak a gondolataim és érzéseim. Ha a pályán vagyok, akkor oda kell figyelnem. Ezt én is tudom.
Nem értem, mi lehet a probléma... talán a fáradtság. Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet kialvatlanul seprűre ülni? Na nem baj, mostmár azért is végigcsináljuk, ha törik, ha szakad. Mondjuk... szakadni még szakadhat, törni inkább ne törjön semmi. Elkapom a felém hajított labdát, majd ismét megindulok, előbb egyenesen, majd a póznák közelében előbb kissé balra, majd kissé jobbra fordulok, hátha sikerül összezavarni Tatianát. Bár valószínűleg ehhez azért többre lesz szükségem. Ha a kellő távolságra érek, akkor összpontosítok és eldobom a kvaffot a középső karika irányába, ami remélhetőleg addigra már üresen áll, így a támadásom sikeresnek könyvelhető el. Ha azonban nem sikerül az összezavaró hadművelet, akkor sajnos valószínűleg megint meg kell próbálkoznom vele, mert kivédi a dobásom.