Marie & Martin ~ a spirit with a vision is a dream with a mission

Nem úgy alakult végül a félév, ahogy azt eredetileg vártam volna. Annyira lekötött, hogy Peggynek segítsek az ő kutatásában, hogy szinte meg is feledkeztem a sajátomról. Főleg, mert nem akartam elbukni az ösztöndíj lehetőséget sem, amit ajánlottak, hogy a Roxfortban tölthetem az utolsó tanulmányi évemet. Apáék is azt mondták, hogy az csak dobna az önéletrajzomon, ha külföldön fejezem be a sulit és a felvételi is minden bizonnyal lazábban megy majd valamelyik akadémiára. Megbeszéltük, hogy a nyári szünetre hazamegyek, de pont így, a tanév vége felé láttam meg egy érdekes hirdetést. Nem is a hirdetés szövege, hanem a megjegyzés rovat keltette fel a figyelmemet, hiszen nincs szükségem egyik tárgyból sem korrepetálásra, azonban a családi szálak felkutatásában jól jönne a segítség, főleg mert nem igazán tudom, merre kéne kezdeni és hogyan.
Megvolt a mai utolsó órám és a párbajszakkör ma elmarad az év végi vizsgákra való tekintettel, így viszonylag időben indulok le Rofmortsba megkeresni a hirdetésben írt címet. Nem tudom mire számítsak, lehet, hogy bunkóság előzetes bejelentkezés nélkül beállítanom, az is lehet, hogy ez a Martin von Schwellenberg otthon sem lesz. Mondjuk most már hülyeség lenne visszafordulnom azért, hogy küldjek neki egy baglyot, nem? Ha rossz az időpont akkor meg biztos mond majd másikat.
Kicsit idegesen nyomom meg a csengőt, de rövidesen egy házi manó nyit ajtót. Már kezdeném szóra nyitni a számat, hogy kit keresek és miért, amikor helyettem inkább ő szólal meg.
- Üdvözlöm! Kérem kövessen erre - int, én meg megyek utána, de azért az ajtót még becsukom előtte. Egy másik ajtót nyit ki előttem a kis manó és ahogy megköszönöm neki a segítséget, úgy már indul is tovább a dolgára.
- Jó napot? - köszönök rögtön, de a mondat úgy alakul kérdéssé, ahogy meglátom, hogy nem egy öregember a magántanár, hanem egy nálam minden bizonnyal csak pár évvel idősebb srác. Most én magázzam ezek után is vagy ne? Kezet rázok vele ahogy azt illik, de alaposan elgondolkodok, hogy tuti jó helyre jöttem-e. - Bocsánat én Martin von Schwellenberget keresem - puskázom le a nevet újra a cetliről. Ezeknek az európaiaknak aztán néha olyan kacifántos neveik vannak, hogy azon aggódik az ember, hogy jól ejtette-e egyáltalán ki. - Láttam a hirdetését és igazából nem korrepetálásra lenne szükségem, hanem segítségre a családommal kapcsolatosan. Amerikában élünk, de angol felmenőink vannak és szeretnénk megtudni mi történt velük - vázolom fel nagyon felületesen az érkezésem okát.

A név és a magántanári foglalkozás miatt legalább a tanáraink korának megfelelő emberre számítottam korántsem egy fiatal srácra. Nem azt mondom, hogy aki fiatal az nem lehet okos, nem érhet el eredményeket, mert én is jól teljesítek, Abinek néha szoktam segíteni is, mert mire való egy nővér, ugye? Mióta Európába jöttem kevesebbszer kért tőlem segítséget a tanulmányaiban, remélem azért nincs gond, mert nem buta ő csak kicsit lusta. Szeretném, ha a következő tanévre ide jöhetne velem a Roxfortba, aztán együtt kereshetnénk a válaszokat a családi titkokra meg körülnézhetnénk. Olvastam, hogy Londonban a Globe-ban néha vannak előadások, na az pont kettőnknek való program lenne!
Kicsit rosszul érint ahogy kijavít a teljes nevére. A megszokást nehezen vetkőzi le az ember, nálunk gyakran rövidítik a neveket, hogy könnyebben és gyorsabban kimondhatóak legyenek. Ritkán hallom, hogy valaki két vezetéknevet is használ pedig állítólag most ez megint divatba jött. - Marietta Jessica McKinnon - mutatkozok be én is akkor a teljes nevemen. - De jobban szeretem, ha csak Marienek hívnak - valaki egyszer azt mondta nekem, hogy milyen szép név a Marietta. Nem azt mondom, hogy nem, csak sokkal egyszerűbb a Marie és könnyebb megjegyezni is. Van egy olyan érzésem, hogy ha minden összejön úgy, ahogy terveztem, akkor sokat fogok találkozni Martinnal - gondolom ezt a nevét használja, bár nekem az Aaron jobban tetszik -, már ha tényleg tud segíteni és akkor jobb lenne ha nem szólítana mindig a teljes nevemen, mint a tanáraim.
Amennyire lehet összefoglalom, hogy miért jöttem, talán még neki is meglepő, hogy pont ezzel kerestem meg, de magántanárra nincs szükségem, ebben a témában viszont nagyon is el kéne a segítség. Sajnálatos, hogy ennyire hagytam lefoglalni magamat és eddig nem is jutott időm erre az egészre, pedig pont ezért jöttem Peggy után. De legalább az ő családi rejtélye úgy tűnik, hogy meg lesz oldva rövidesen.
- Köszönöm - lépek beljebb az invitálásra és ülök is le az asztal egyik oldalán lévő karosszékben. Akarva akaratlanul is szemet szúr, hogy az asztalon van egy pergamen, nem kíváncsiskodásból nézek rá, de mintha nevek lennének rajta, talán az is egy családfa. Mindegy, majd ha akar mutatni példát a munkájáról, akkor úgyis fog, nem? Mondjuk nálam csak több tapasztalata lehet, ha még a hirdetésébe is be merte írni.
- Esetleg csak egy kávét, köszönöm - válaszolom "egyszerűen" most már szinte megszokásból. Bezzeg ha hazamegyek, akkor nem kérhetek majd így, hanem végig kell mondanom egy csomó mindent, hogy mit kérek bele és hogyan. A pumpkin spice latte mondjuk kifejezetten hiányzik, de múltkor a Mézesfalásban kaptam egy hasonlót, mert sok cserediák kereste már és ráálltak a dologra.
- Hmm... Én se tudok sajnos sokat, de azt elmondom. A nagyapám James McKinnon az első varázsló világháború idején menekítette a családját Amerikába 1978-ban. A feleségét, a nagymamámat, Siennat és a két fiukat Rogert, aki az apám, ő volt az idősebb és Cypresst. De apa öccse eltűnt az utazás során, vélhetően meghalt. Aztán 1981-ben kapott a nagypapám egy levelet Albus Dumbledore-tól, hogy a többi McKinnont a halálfalók lemészárolták. A testvére Marlene például a Főnix Rendjének tagja is volt. Öhm... Igazából senki sem tudja, hogy mi történt itt, amiután a nagyszüleim elmentek, arra sem kaptunk választ soha, hogy miért pont őket támadták meg, vagy hogy esetleg mégis van-e még élő rokonunk. Amiatt is jöttem ide cserediáknak, hogy megtudjak pár dolgot, de kevés volt az idő és nem tudtam hol meg hogyan kezdjek neki, tehát a következő tanévre már át is kértem magam emiatt - összegek mindent, amit biztosan tudok, hiszen már annyiszor hallottam a történetet, hogy tíz évesen kívülről fújtam már és mindig kértem a papát, hogy még meséljen még Angliáról és Skóciáról, de ez volt a vége minden történetnek és a miértjeimre sosem tudott válaszolni. Azt tudta csak meg még a levélből, hogy a Travers és a Karkarov család hajtotta végre Voldemort parancsát, de ennél többet senki sem tudott. Anya családjáról bezzeg évszázadokra visszamenőleg megvan minden, hiszen Amerikában Isolt Sayre nevét mindenki ismeri, az ő csaláfája és családtörténete még tananyag is a Keleti-parti Akadémián.