anítás után végre van egy kicsi időm mikor nem kell a beadandók és egyéb más butaságok miatt aggódnom, így úgy döntök, ideje gyakorolnom egy kicsit. Összefogok egy marék kottát, úgy indulok a zeneterem felé. Nem tudom, mikor ültem utoljára a hangszer előtt, hogy mikor simítottam végig a fekete-fehér billentyűkön. Hiányzik, de mennyire hiányzik Merlinre! Ha nem lenne nekem azt hiszem már megbolondultam volna. Mikor egyedül ültem otthon betegen és a házban síri csend honolt ez segített át a félelmeimen. A zene mindig ott volt nekem a nehéz időszakokban, még ha nem is vagyok olyan tehetséges, mint Poppy. Mert el kell ismernem, hogy ő egy igazi született tehetség, nekem viszont rengeteg időmbe és energiámba kerül a fejlődés, de minden kínkeservesnek tűnő gyakorlással töltött percet élveztem és élvezek. Észre sem veszem, hogy a kupac tetejéről elhagyok néhány lapot. Ez már csak ilyen, anyu azt szokta mondani, hogyha nem lenne a nyakammal a testemhez kötve akkor a fejemet is elhagynám. És persze igaza van, mert annyira kis szeleburdi vagyok, ezt még én is elismerem. Belököm a terem ajtaját, tudom, hogy ilyenkor nincs itt senki. Vagyis eddig még sosem találkoztam senkivel itt ilyenkor, szóval reménykedem, hogy most is egyedül leszek. Sejtésem beigazolódik, egyedül vagyok a hatalmas teremben. A hangszerek jellegzetes illata betölti orromat ahogy leülök a párnázott székre. Muszáj vagyok lejjebb venni, mert előttem úgy tűnik egy óriás játszott itt, hiszen a lábam nem ér el a pedálig. A tekerő ismerős nyikorgás visszhangzik a teremben, kitűnő az akusztika. Aztán végre kényelmes magasságba kerül a szék, én leütöm az első harmóniát picike kezeimmel és eltűnök egy másik világba. Magával ragadnak a dallamok, a hangok és a ritmusok, szárnyalok, ahogy soha máskor.
Vendég
Vas. Jún. 21, 2020 6:53 pm
Nincs is jobb, mint tanítás után ejtőzni egy kicsit, mielőtt új dolgokba fognék. Ez már amolyan rítus számomra. Ilyenkor megállok valamelyik folyosón a barátaimmal és nézzük a többi diákot, akiknek szintén véget ért a tanítás. Közben mindenféléről beszélünk, lányok, kviddics, az aznapi órákon történtekről és még sorolhatnám. Most viszont egyedül vagyok, a többieknek más dolga akadt, így kissé unottan támasztom a falat és nézem a lányokat. Néhányan rám mosolyognak, vannak akik integetnek és vannak akik szimplán észre sem vesznek. Majd meglátok egy lányt, aki tanítás után újabb tanulással folytatja a napot. Azonnal mosoly kúszik az arcomra, ráadásul az érdeklődésemet is felkelti. Láttam már párszor az ebédlőben. Ha jól emlékszem, akkor Hugrás, de többet nem igazán tudok róla. Ahogy töprengek, látom amint a lány elveszít néhány papírost. Természetesen senki nem szól neki, nem is foglalkoznak azzal, ami a földre kerül. Így hát abba hagyom a fal támasztását és elindulok a lány után. - Bocsi, félre állnátok? - kérdezem két Mardekáros sráctól. Fiatalok még, elsősök vagy másodikosok lehetnek. Ennek ellenére az egyik mérgelődve mond valamit, majd felém fordul. Tátott szájjal bámul fel rám, mire kissé csúnyán nézek vissza. Természetesen meg sem próbálnak ellenkezni, azonnal szedelőzködnek és tovább állnak. Így fel tudom venni a földről a papírokat. Amikor rájuk pillantok, látom, hogy kottákat szorongatott a kezében. Szóval zenélni készül. Idő közben elveszítettem szem elől, így a legközelebbi zeneteremhez megyek. Amikor kinyitom az ajtót, hogy bekukkantsak, már hallom is a zongora ismerős hangját. Csendben belépek a terembe és közel megyek a lányhoz. Próbálom nem megzavarni, inkább hagyom játszani, majd ha befejezte megszólítom.
Vendég
Kedd Jún. 23, 2020 12:54 pm
Edward & Daisy
A
zene hangja betölti a termet. Bemelegítésként mindig valami olyan dalt játszok, ami közel áll a szívemhez és nem kell hozzá kotta, így simán el is kerüli a figyelmem, hogy elhagytam néhányat a lapok közül. A fele a Poppyé, így talán jobban kellene rájuk vigyáznom, de tudom, hogy tudja, hogy mennyire kis szétszórt vagyok néha, szóval ha egész véletlenül el is hagyok néhányat közülük nem fogja a fejemet venni érte. Vagyis nagyon remélem. Mostanában néha kísérletezem az improvizációval, egyre jobban sikerül eltalálnom, hogy miután mi szólna jól. Most is beleviszek egy-két saját gondolatatot a dal végén, mikor már úgysem számít. Kicsit jazzesebbre sikerül a klasszikus lezárás, ezt még szakavatatlan fülek is hallhatják – már ha kihallatszik a folyosóra. Fel sem merül bennem, hogy valaki esetleg követhetett idáig, hiszen a hangszer elnyom mindenféle más hangot. Csak miután leütöm az utolsó hangot kap el egy furcsa érzés. Olyan mintha valaki figyelne, nem lennék egyedül. Persze ez a kastélyban gyakran megeshet, hiszen a szellemek ki tudja épp hol bukkanok fel, de azért biztos ami biztos hátrapillantok a vállam felett. Megijeszt a mögöttem álló fiú – termete ellenére az arcán látszik, hogy iskolatársak vagyunk. A szívverésem az egekben, nem számítottam látogatóra, azt hittem egyedül vagyok. Ilyen halkan lépett volna be, vagy talán már bent volt mielőtt én idejöttem, csak elkerülte a figyelmem? Nehéz megmondani, de úgy érzem hamarosan mindenre választ kapok. - Mióta vagy itt? – kérdezem meg végül miután sikerült valamelyest megnyugodnom. Nem tehetek róla, hogy ilyen kis ijedős vagyok, ez a hátránya ha az ember lánya gyakorlatilag burokban nő fel. Túlontúl féltettek és óvtak mindentől, így hajlamos vagyok a legapróbb dolgoktól is szívbajt kapni. Az viszont különösen rossz, ha zongorázás közben kapnak rajta, nem szeretem, ha más is hallja, ahogy játszom. Már érzem is, hogy lassan elvörösödöm, ezen egyszerűen képtelen vagyok uralkodni. Tudom, hogy meg lehetne tanulni valahogy, csak még a módját nem találtam meg igazán.
Vendég
Szomb. Jún. 27, 2020 4:46 pm
Daisy és Ed
Belépek a terembe, ahol a lány már javában játszik. A mugli horrorfilmekben ilyenkor történik az, hogy a gyilkos az áldozata mögé lopózik és végez vele. Szerencsére ez nem egy mugli film, hanem a való élet és én sem vagyok gyilkos. így egyszerűen csak belopózom és csendben megállok a zongora közelében. Nem akarom megzavarni a lányt, tetszik ami játszik, de azért jó lenne valahogy a tudtára adni, hogy én is itt vagyok. Egyszerűen csak köszönjek rá? Akkor lehet megugrik ijedtében, utána meg mérgelődhet, hogy mégis mit művelek. Csapjak valamilyen zajt? Akkor viszont azt hiheti, hogy valamilyen perverz kukkoló vagyok. Ahogy ezen morfondírozom, abba hagyja a játékot. Úgy tűnik itt az idő! Látom, ahogy lopva hátra pillant és tudatosul benne, hogy én is itt vagyok. Kicsit talán még rémültnek is tűnik, így felveszem a legbájosabb mosolyom és integetek neki. - Szia! - köszöntöm. - Nem akartalak megijeszteni, csak tudod ezeket elhagytad a folyosón... - mondom, majd közelebb lépek hozzá és oda nyújtom neki a kottákat. - Páran kicsit megtaposták, de azért sikerült megmentenem őket. Ha elveszi tőlem a papírokat, akkor újra hátrébb lépek. Közben feltűnik, hogy kezd elvörösödni, azt hiszem zavarban van. - Köhöm, a nevem egyébként Ed. Nagyon ügyesen zongorázol! Én is zenélgetek már egy ideje. Mikor kezdted? Remélhetőleg sikerül feloldanom az idegességét és hamarosan jobban is tudunk beszélgetni. Remélem hagyja, hogy hallgassam kicsit a zongorajátékát.
úl kedvesen mosolyog ahhoz, hogy valami pszichopata legyen, aki egész idáig követett, hogy ki tudja, mit tegyen velem. Jó, nem mondom hogy teljesen megnyugodtam, de azért már nem rettegek. Zongorázás közben túl sebezhetőnek érzem magam, talán ezért sem szeretem ha valaki a tudtom nélkül hallgatja a játékom. Olyankor egy teljesen másik világban járok ahonnan csak akkor térek vissza, ha az utolsó hangot is leütöttem. - Ó, köszönöm – elveszem a kottákat és a többi közé teszem. Látszik, hogy nekem fel sem tűnt a hiányuk, nem is én lennék ugye. De azért aranyos tőle, hogy utánam hozta. Tényleg annyira el lennék varázsolva, hogy már azt sem hallom meg ha belép valaki? Vagy esetleg ő tud irtó halkan közlekedni, igen, ez valószínűbb. Bár nem is tudom, elég nagy, én még ilyen kicsiként és könnyűként sem tudok olyan halkan közlekedni, mint szeretnék. Persze lehet, hogy neki van ehhez valami szuper tehetsége. félszemmel pillantok csak a kottákra, kicsit gyűröttek és koszosak lettek, de azért nincs nagy bajuk. Talán Poppy tud rajtuk segíteni valami bűbájjal. Szerencsére nem az ő papírjai, így nyugodt szívvel merem majd a segítségét kérni. Elég rosszul érezném magam ha az ő nagy becsben tartott kottái szereztek volna hasonló harcisérüléseket. - Daisy vagyok – biccentek kicsit sután. Még mindig eléggé zavarban érzem magam, nem megy olyan gördülékenyen ez a kommunikáció, mint szeretném. – Hát köszönöm. Igazából nem is tudom, talán nyolc éve. – Mentegetőznék, hogy annyira nem is vagyok jó, de tudom, hogy a legtöbb ember ettől totálisan kikészül, így inkább megkímélem ettől. Régebben feltétlenül hozzá kellett tennem valami ilyesmi mondatot, ha a zenéről kérdeztek, de talán benőtt annyira a fejem lágya, hogy leszokjak erről a rossz szokásról. - Milyen hangszeren játszol? – Bunkónak tűnnék, ha nem kérdeznék vissza, meg hát érdekel is a válasz. Mindig öröm egy másik zenésszel beszélgetni, mi valahogy egyformán vagyunk furcsák, még ha egyébként teljesen különbözünk is. És így legalább elkerülhetem hogy magamról kelljen beszélnem, mert a zene mint közös pont tökéletes és szinte kimeríthetetlen témát biztosít.
Vendég
Kedd Júl. 21, 2020 6:34 pm
Daisy és Ed
Azt hiszem szerencsém van. A lány nem kezd sikítozni, nem pánikol és nem csinál semmi hasonlót, így sikerül átadnom neki a kottákat. Sőt! Úgy néz ki, egy kicsit beszélgetni is tudunk. Szívesen beszélek zenéről, zenélésről, főleg úgy, hogy jómagam is játszom. - Ejha, nyolc év azért nem semmi! - mondom. Ezután pedig próbálok nem túlzottan fellelkesedni és úgy beszélni magamról. - Nos, ami azt illeti, egészen pici korom óta szeretek énekelni. Az itteni kórusban is benne vagyok! Lehet, hogy hallottál is már. Ezen kívül pár éve elkezdtem gitározni, basszus gitározni Szemem kissé felcsillan, hisz nagyon szeretem ezt a témát. - Milyen zenéket szoktál játszani? A régi klasszikusokat, vagy esetleg a mai modernebb előadók zenéjét kedveled inkább? Én nagyon szeretem a muglik zenéjét, szívesen játszom tőlük ezt-azt. Ezután mély levegőt veszek és magamba fojtom a szót. Nem akarom megijeszteni a túlzott lelkesedésemmel a zene iránt. Viszont a szememmel kicsit vizslatni kezdem. Van ugye ez a "rossz" férfiúi szokás, hogy megbámuljuk a nőket. Nos, ez nálam elég gyakran úgymond aktiválódik. Persze igyekszem, hogy ne bámuljam meg túlzottan feltűnően.
zégyenlős mosolyra görbülnek ajkaim, mikor szóba kerül az elmúlt nyolc év. Nem semmi, az biztos. Szeretem ezt csinálni, csak zavaró, hogy mások előtt ennyire zavarba jövök. Sokkal egyszerűbb lenne, ha én is olyan lennék, mint Polly, aki nem zavartatja magát, játszik mindenkinek és bárkinek, az iskolai zenekarban, fellépésekben. Ez nálam elképzelhetetlen. De már elfogadtam ezt a tényt és nem is igyekszem változtatni rajta, csak jól kell időpontot választanom a gyakorláshoz, hogy el tudjak kerülni mindenki mást. kicsit magabiztosabb mosollyal bólintok néhányat, ahogy arról beszél, hogy kiskora óta zenél, meg hogy biztos hallottam már az iskolai kórusban. Annyian vannak te szent ég, az lenne a csoda, ha emlékeznék rá. De aranyos hogy így lelkesedik a téma iránt. Olyan, mintha egy kevésbé gátlásos Daisyt hallanék fiú kiadásban. Nagyfiú kiadásban. Mármint nem tudom hány éves, de így ülve főleg olyan magasnak tűnik, hogy az már ijesztő egy kicsit. Bár nem nehéz tőlem magasabbnak lenni, szóval igazán hozzá szokhattam volna már. De valamiért még mindig képes vagyok megijedni a nagyobb termetű emberektől, holott tudom, hogy egyébként ártalmatlanok. - Főleg klasszikusokat, nem ismerem annyira a mugli zenéket. - Néhányat hallomásból azért de, de azért annyira, hogy el is játsszam őket nem. Valamint azt hiszem otthon nem is aratnék kifejezetten nagy sikert egy-egy ilyen haladó szellemű darabbal. Már így sem tetszik anyáéknak, hogy ennyire közel kerültem a varázstalanokhoz, attól félnek, hogy szégyent hozva a családra majd valami koszos muglihoz megyek feleségül. Tizenöt évesen. Igen. A szüleim furcsák, ez tény. - Öhm... - nyögöm ki zavartam, mikor rajtakapom, hogy engem bámul. Lehet hogy van valami az arcomon? Vagy a taláromon? Összekoszoltam volna magam úgy, hogy nem is tudok róla? Ha igen akkor most mondja meg, vagy ne nézzen rám ilyen furcsán, mert a végén megint elvörösödök.
Vendég
Hétf. Júl. 27, 2020 5:47 pm
Daisy és Ed
Nem igazán lep meg, hogy nem ismeri a mugli zenéket. Sajnos a varázslótársadalom régóta nem foglalkozik velük kellő figyelemmel. Pedig meglehetősen érdekes teremtményei a világnak. Vannak meglehetősen, illetve kevésbé fura szokásaik, de ez ránk is igaz. Szerintem tanulhatnánk tőlük ezt azt. Ehhez viszont jelentősebb személyek kellenek. A múltban már voltak páran, akik végezni akartak velük... most jó lenne nyitni feléjük. - Szerintem eléggé érdekesek a muglik. Vannak jó zenéik, bár hallottam már tőlük olyat is, amitől égnek állt a hajam - mondom mosolyogva. Ha van kedved, egyszer gyere le a parkba, amikor gitározom. Játszok majd neked ezt-azt! Miközben beszélek, alaposan megnézem magamnak. Amit még szép, hogy észre vesz. Amikor meghallom a hangját, azonnal elvörösödik az arcom. Zavaromban megvakarom az orromat, majd kisimítók néhány "láthatatlan" ráncot a ruhámon. - Bocsika, kicsit elkalandozott a tekintetem - nyögöm ki végül. - Nagyon zavarna, ha hallgatnálak kicsit játszani? Persze megértem, ha nem akarod. Csak tudod, szeretem a zenét és szívesen hallgatok másokat is játszani. Ráadásul épp halálra untam magam a folyosón... Ezután megpróbálok nagy, bociszemekkel nézni rá, közben a legbájosabb mosolyomat is előveszem.
iába az a sok muglik eltöltött idő, azért mindenre nekem sem maradt időm és lehetőségem eddig. Meg egy kórházban azért kicsit furán veszi ki magát, ha valaki hangosan hallgatja a zenét. De legközelebb ha ne adja Merlin odajutok biztosan kérek néhány zeneajánlást a szobatársaimtól. Már ha olyan állapotban leszek, hogy tudok beszélni. Nem tudhatom előre. Bár azt hiszem nem is akarom, mert ha előre látnék dolgokat akkor rettegésben élnék, hogy mikor találnak meg a problémák. Jobb ez így, hogy élem a minden napjaimat és nem foglalkozom a holnappal. - Rendben - válaszolok kissé sután. Nem sűrűn akarnak nekem szerenádozni és a már gondolat, hogy nekem játszana ezt-azt kicsit zavarba hoz, be kell hogy valljam. Ez olyan komolyan hangzik, mintha akarna tőlem valamit, vagy ilyesmi. Pedig maximum tíz perce ismerjük egymást és az azért elég furcsa lenne. Gyakorlatilag egyszerre vörösödünk el, valahol megnyugtat, hogy nem csak én érzem magam nagyon zavarban. Bár gondolom nem számított rá, hogy észre fogom venni, hogy megbámult, de ha egyszer olyan feltűnő volt, nem tehetek róla. Mivel fogalmam sincs mit kéne mondanom, így inkább csak csendesen bólintok egyet, hogy nincs probléma. Az már azonban annál nagyobb probléma, hogy hallgatni akarja hogy játsszak. Nem mondhatok nemet, ha így néz rám, holott tudom, hogy nem kellene beleegyeznem. - Nem, maradj csak - válaszolok végül halkabban mint terveztem, majd két mély levegő után a zongorához fordulok. Csak úgy kell tennem, mintha itt sem lenne. Ha elhiszem, hogy egyedül vagyok nem lesz baj. Ujjaim bizonytalanul ütik le az első néhány hangot, sikerült félreütnöm az egyiket, de nem állok meg, megyek tovább. A dal áramlása magával sodor engem is, amennyiben kibírja hogy csendben hallgasson szinte el is felejtem, hogy van itt valaki rajtam kívül. Már majdnem olyan jó, mint mikor magamnak játszom. Végül lejátszom az utolsó hangot és még néhány másodpercig a kottát bámulom, mielőtt hátra mernék nézni. Félek, hogy mit látok majd rajta, hogy a megvetés, a sajnálat vagy valami egészen más negatív érzelem ül majd Edward arcán. Közel sem becslöm meg magam annyira, mint amennyire kellene, ezzel én is tisztában vagyok sajnos.
Vendég
Hétf. Nov. 02, 2020 8:36 pm
Daisy és Ed
Azt hiszem egyre jobban megy a beszélgetés. Amikor bejöttem a terembe, azt hittem, hogy sikítani fog, mert ráijesztettem. Azt nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig. Ráadásul meghallgathatom, hogy játszik. - Óóó, köszönöm! - mondom lelkesen, majd elhelyezkedek. - Kezd csak nyugodtan, mintha itt sem lennék! Amikor hátat fordít, próbálom úgy nézni, hogy ne érezze. Most nem a megbámulós nézésemmel figyelem. Sőt, talán éppen azért, hogy ne zavarjam, hátradőlök a székemben, majd becsukom a szemem. Majd leüti az első hangokat. Azonnal kezdek átszellemülni, még az sem zavar, hogy az elején elhibáz néhány hangot. Biztos zavarban van, ez érthető. Viszont nem hagyja abba és folytatja. Kiélvezem minden egyes pillanatát, így amikor az utolsó hangokkal zárja a dalt, kissé csalódott leszek. Pár pillanat csend után végül kinyitom a szemem, majd az arcomra hatalmas mosoly húzódik. - Ez nagyon jó volt! - mondom, miközben felállok, majd odasietek hozzá. Annyira fellelkesedek, hogy észre sem veszem mit csinálok. Odalépek mellé, megveregetem a vállát, közben össze-vissza dicsérem. Tényleg nagyon tetszett a játéka. - Nagyon ügyes vagy! Remélem egyszer együtt is előadunk valamit. Ezután viszont elengedem és inkább hátra lépek egyet. Nem nagyon szoktam másokhoz hozzáérni, ez egy kicsit fura nekem. Ez nem valami rigolya, egyszerűen csak ennyire távolságtartó vagyok. - Szerintem lassan megyek vissza a folyosóra bámészkodni. Nem akarlak zavarni! Ezt követően attól függ, hogy maradok-e, hogy mit mond. Szívesen hallgatnám még, de zavarni sem szeretném.
olyamatosan érzem tekintetét a hátamban, még akkor is, ha esetleg tekintete már nem rajtam időzik. Nem tehetek róla, ilyen amikor zavarban érzem magam. De aztán lassacskán ez az érzés mintha alább hagyna, úgy játszom, mintha valóban csak magam lennék, vagy esetleg Poppy társaságában. A zene rendet teremt a csendben, és az áramlása elkap és nem ereszt. Szavakkal leírhatatlan, hogy milyen érzés ez az egész. Megkönnyebbülök, mikor hátrapillantva mosolyt vélek felfedezni ajkain. Valóban úgy tűnik, mintha élvezte volna a játékom. Ez megnyugtat és valahol egy kicsit boldoggá tesz azt hiszem. Nem is tudom pontosan hogy kellene erre reagálnom, a lényeg hogy jól esik. - Köszönöm szépen! Egyszer lehet sor kerül majd arra is – mosolygok rá, miközben udvariasan, kissé talán túl diplomatikusan köszönöm meg bókjait. Nem azért, mert nem örülnék nekik, csak rettentő furcsán érzem magam, ahogy odajön és vállon vereget. Bár ahogy látom ezzel ő is így van, legalábbis az arcára kiülő érzelmek erről árulkodnak. Nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek megérintsenek, és hiába nem szeretnék furcsán reagálni attól még nem tudok máshogy. Ez az egyik dolog, amiben még nagyon de nagyon sokat kellene fejlődnöm. - Igazából nem zavarsz – válaszolom neki, mikor menni készül. Nem feltétlenül azért, hogy itt tartsam, de nem lenne túl szép tőlem ha csak úgy simán elzavarnám, holott egyébként tényleg nem zavar engem, mint arra az előbb rájöhettem. Egyszóval ha ezek a szavaim maradásra késztetik akkor hagyom, hogy helyet foglaljon előző helyén vagy esetleg valahol máshol, ahol szimpatikusabb számára, de amennyiben mégis úgy dönt, hogy menne inkább hagyom, hadd menjen.
