Egy dal, ami megváltoztatja az életed

Tommy&Molly

A klubhelyiség meglepően csendes. Már alig vagyunk idelent, ilyenkor a legtöbben már a szobájukban kuksolnak, vagy még kiélvezik az utolsó néhány szabad percet odakint. A lemenő Nap fénye bevilágít a hátam mögött elhelyezkedő ablakon. Tökéletes a rajzoláshoz. Vázlattömböm ölemben fekszik, a fotel karfáján színes ceruzákkal megtömött tolltartók sorakoznak. Egy korábbi rajzomat próbálom befejezni, amit valamelyik nap mágiatörin skicceltem fel. Természetesen Tommyt ábrázolja, mint az előző nagyjából tizenöt rajzom mindegyike. Olyan vagyok, mint valami mániás rajongó, nagyon gáz, tudom, de ez segít, hogy az érzelmek ne küldjenek padlóra és napközben tudjak a feladataimra koncentrálni. Különben a gondolataim egész álló nap csak körülötte forognának és elfelejtkeznék mindenről is. Kriminális, mit tesz a szerelem az ember lányával.
Dühösen fújtatok ahogy megvizsgálom félkész rajzomat. Egyszerűen nem jó. Nem tudom visszaadni azt a gesztenyebarna íriszt és azokat a csodásan csillogó sűrű tincseket. A mosolyát inkább hagyjuk is, egyáltalán nem olyan ahogy ő mosolyog. Persze tudom, hogy ezt csak a tömény önkritika mondatja velem és egyébként meglepően realisztikus portrét sikerült összehoznom, de akkor is, mindenki tudja hogy megy ez. Sokkal jobban szeretek élő modellről rajzolni, mert akkor sokkal megkapóbb lesz a mű, olyan, mintha beledermedne a pillanat a ceruzavonalakba. De persze mágiatörire nem hurcolhatom magammal a színeseim, így ha be akarom fejezni akkor muszáj utólag hozzáadnom a színeket. Készült néhány grafit és szénportré is és a legmegdöbbentőbb, hogy szerintem ezekről ő mit sem tud. Vagyis nagyon remélem, mert ha mégis akkor azonnal el kell költöznöm a világ másik végére. Nem, erről még Lucy sem tudhat. Na jó, ő talán mégis, hiszen neki mindenig megmutatom a legújabb alkotásaimat. Nem én tehetek arról, hogy mostanában mindig csak ugyanaz az egy ember tud megihletni. Ez az ő hibája és punktum.