Hajnali akárhány óra lehetett amikor észre vettem, hogy nincs mellettem. Egy pillanatig még vártam, mert azt gondoltam, hogy csak a természet hívta őt és felébredt. De amikor meguntam a várakozást egyszerűen kimásztam az ágyból és felderítő útra indultam. Felvettem a hátamra egy kardigánt, hidegek az éjszakák és nem akarok hálóingben elé vagy eléjük állni. Nagyon halkan és nagyon óvatosan lépkedtem, hogy még véletlenül se ijedjen meg. Most el fogom kapni! Valószínűleg megtalálta a holnap reggeli ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb sütiket, amiket elrejtettem előlük, mert meg akartam lepni őket. Megint. Ő meg persze, hogy megint elrontja a meglepetésemet. Ehhez lesz még egy két szavam. Bár valószínűleg nevetésbe fogok kidőlni ha meglátom az arcát és nem fogom tudni megszidni, mert túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy haragudni lehessen rá. Különben is, tudok sütni még egy-két adagot ha túl hamar fogyna el a süti, mint azt én szeretném. Alig észrevehetően osontam le a földszintre amikor valami mocorgás, zajféleség hallatszott a konyha felől. Szinte gondoltam, hogy ott van. Miért is lenne máshol? Miért nem pont mellettem, békésen az ágyban a legszebb álmát álmodva? Mert ő ilyen. Már megszoktam. Nem kérem tőle, hogy „viselkedjen felnőttesen”, mert megesik a közelében, gyakran én sem viselkedem úgy. Mintha megragadtunk volna az időben, abban a korszakban amikor mindketten fiatalok voltunk, amikor nehezen állíthatott volna meg minket bárki is. Boldog vagyok mellette. Épp belestem a konyhába, ahol valóban ott volt ő. Háttal állt nekem így nem vehetett még észre. Kihúztam magam, megpróbáltam elővenni a legpulykásabb arckifejezésemet, hogy elhiggye most nagyon mérges vagyok és megvagyok sértve – de amúgy egyáltalán nem voltam az, mégis most ezt kellett eljátszanom előtte. – Bill? – egyszerre próbáltam meglepett és mérges hangon megszólítani őt. Nem tudom mennyire sikerült, mert legszívesebben elnevettem volna magam, mégis nagyon, nagyon kellett erőlködnöm, hogy ez ne legyen így. Megállt a rágcsálásban, kihúzta magát és óvatosan hátra nézett, mintha érezte volna, hogy most nagy bajban van. Az arcomat látva teljesen megfordult és szembe nézett velem. Porcukor díszítette rőt szakállát, megannyi meglepettséggel párosítva az arckifejezésében, mint aki éppen mentegetőzni készülne. Természetesen nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, így a hirtelen jött állítólagos hiszti volt és nincs. Közelebb léptem hozzá és megérintettem az arcát, óvatosan letörölve a porcukrot a szakálláról. – Ne ággódj! Nékhed sütöttém égy külön ádágot. Tuudom ménnyire szérétéd. – valószínűleg mire a gyerekek észbe kapnának addigra ő már el is tüntetné az egészet. Nem haragszom rá ezért, azért sütöm, hogy megegyék, nem pedig azért, hogy megpenészedjen és ki kelljen dobni. Bár kétlem, hogy nálunk ez megfog valaha történni.
Mindig mondom, hogy a szenvedélyekért érdemes élnie az embernek. Nekem is vannak szenvedélyeim. Elsődlegesen a családom – mind a szüleim és a testvéreim, mind pedig a saját magam köré épített kis családom az egyetlen macaronommal és a cukormázaimmal. Másodlagosan ott van ugye a munkám, amitől nem tudok megszabadulni, akármennyire irodai munkás vagyok papíron. Kollégáim néha kénytelen-kelletlen átengednek nekem pár kalandosabb, de azért az öreg testemnek még elbírható nehézségű munkát. Nincs is más választásuk, ha már én vagyok a főnökük. Tudják csak, hogy mi a rend! Ami viszont a legkárosabb szenvedélyem a szentháromságot illetően, az a cukor és a sütemények. Leginkább a családom női tagjainak a szerzeményeit igyekszem minél hamarabb elpusztítani, elvégre olyan szép mind, és olyan ízletesnek tűnnek, hogy bűn lenne meghagyni őket érintetlen állapotukban. És Fleur süteményei isteniek. Lenyűgözően magukban hordozzák a francia kecsességet és a nyelv legnagyobb buktatóját, a kiejtést némi átvett, de azért angolos újítással és környezettel, hogy lehetetlen nem imádni minden egyes falatot. Főleg ebből a mennyei porcukros, krémes valamiből. Sosem tudom megjegyezni és kiejteni sem a nevüket, megenni viszont annál könnyebb! Hogy is ne lenne az, hát kéremszépen ezek pusztulásra születtek. A gyomrom pedig végtelen pusztításra. És nem, ne is kérdezd, hogy kövér vagyok-e, mert nem. Bibibííí! Ugye nem gondoltad volna, hogy a papírmunkával járó stressznek vannak jótékony hatásai is? Na jó, csak viccelek, igazából a ritka, de annál intenzívebb terepmunka és a tengerparti séták, andalgások elégnek bizonyulnak, hogy megszabadítsanak a felesleges kilóktól. Mert bármily meglepő, nem azért eszek, hogy hízzak, vagy hogy megromoljanak a fogaim. Nem, nekem ennél sokkal magasztosabb céljaim vannak ezzel: dicsérni és magasztalni Fleurt és a zsenialitását a konyhai tudományok terén. És szerintem nem csinálom olyan rosszul. - Drágám! – megpördülök a lábaimon, mintha csak hoppanálni készülnék, de nincsen sem pukkanás, sem eltűnés, sem köldökbe akadó kampó – mondjuk az nálam sosem volt. Fura, nem tudom, hogy miről beszél mindenki, én megvagyok anélkül is, köszi. És kitűnően tudok hoppanálni, mielőtt még bárki megkérdezné. Gyakoroljon mindenki sokat és főként éles helyzetekben. A siker garantált lesz. Volt kampó, nincs kampó! (Vagy mégis, igazából én elsőként sem éreztem, szóval mindenkivel IS van a hiba. Tanuljon meg a jónép gyorsan hoppanálni!) – Nem akartalak felébreszteni, ellenben ott motoszkált a fejemben, hogy van valami a… - esélytelen, hogy befejezzem a mondatot, mert már az összes porcukornál jár a keze a szakállamnál. Ki mondta, hogy kulturáltan kell süteményt enni? Az éjszaka közepén úgysem látja senki. - Mindenre gondolsz – mosolyogva, elégedetten sóhajtok fel, és átölelem feleségem derekát. – Baj van, hogy nem tudsz aludni? – nem venném a szívemre, ha bántaná valami, sem azt, ha én bántanám valamivel. Az a célom, hogy teljes nyugalmat és kiegyensúlyozott életvitelt teremtsek a családomnak, de néha ez a tervem borul. Olykor a betoppanó rokonok miatt, máskor a gyerekek miatt, és ezeket nem lenne szívem felróni senkinek sem, mert nem probléma, hogy zajlik az élet. Csak meg kell tudni beszélni mindent. Ezért van a család. Ezért vagyunk egymásnak férj és feleség.
Vendég
Kedd Aug. 25, 2020 8:36 pm
Bill & Fleur
Imádtam minden egyes percét annak, hogy vele lehetek. Legszívesebben mindig csak az ő közelében lennék és soha el nem engedném magam mellől. Ha nem lenne fontos az, hogy dolgozzon, talán még oda sem engedném el egyedül. Nem függők tőle, csak mindig felvidít egy-egy frappáns mondatával, amiket nem tudom mai napig sem, hogy honnan szedi össze. Odalent a konyhában nem volt csend, szóval érthető, hogy szépen és lassan lemerészkedtem. Kíváncsi voltam, hogy mi folyik odalent. Azt hittem, hogy esetleg valamelyik másik gyermekünkkel tart éppen éjszakai uzsonnát, de aztán megláttam őt egyedül és minden haragom elmúlt, ami megjelenni próbált. Nem akartam ráijeszteni. Nem akartam megbántani sem őt. Csak meglepett, hogy itt van. Vagyis… meglepett volna akkor, ha nem ismerném annyira, hogy tudjam, imádja a süteményeket. Főleg azokat, amiket mi sütünk. Csodálom az étvágyát, de nem zavar, hogy ilyen nagyétkű. Hiszen teszek róla, hogy a szabadidejében ide-oda sétálgassunk a házunk körül, a gyerekeknek is jót tesz, ha a friss levegőn lehetnek és neki is. – Ne aggódj, felébredtem anélkül is, hogy felébresztettél volna. – talán mégsem volt olyan halk, mint szeretett volna lenni. De ezt persze nem tettem hozzá. Inkább megsimogattam az arcát és közelebb hajoltam hozzá, hogy csókot adhassak az ajkaira. Nem zavar, hogy az ajkai édesek még a cukormáztól. Ha zavarna biztosan rosszallóan pillanatnék rá és nem ajándékoznám meg őt a csókommal sem. – Bill, ismerlek már. Ha nem készítenék egy külön adagot neked, akkor ebédre semmi sem maradna a gyerekeinknek. – kicsit elhúzódom tőle, pont annyira, hogy láthassam az arcát. Mosolyra húzom az ajkaimat. Szerintem már tudja, hogy nem igazán tud meglepni ilyesmivel. – Nincs semmi baj. Csak hiányoztál mellőlem és amíg várakoztam rájöttem, hogy nem a mosdóban vagy ezért… a többit már tudod te is. – átkaroltam, mert tényleg hiányzott a közelsége és nem csak azért mondtam vagy tettem így, mert el akarnám terelni a témát. Ugyan…Bill nem vak, sajnos mindig látja, hogyha nyomaszt valamit és nem tudom sehogy sem eltitkolni előle, hogyha a gyermekeinkkel gond van. Gondoskodó anya vagyok, nem erről van szó, de amikor panasz érkezik rájuk attól nagyon be tudok én is pipulni. Csoda volna, hogyha nem zavarna. – Vagy ha mégis lenne valami, az igazából megoldható. Csak én már nem tudom mihez kezdjek és hogyan értessem meg vele magam. Esetleg megpróbálnál beszélni egy kicsit Dominique-el? – kérdőn pillantok rá. Igen, tudom, hogy imádja Dominique-t, éppen ezért kérem őt erre a nemes feladatra. Másképp lehet, hogy elintéztem volna én az egészet, de tartok attól, hogy az apját jobban szereti és esetleg ebből kifolyólag jobban is hallgat rá, mint rám. – Csak a jegyei tudod. Nem akarom, hogy túlságosan elromoljanak és emiatt ne jusson be az akadémián belül oda ahová szeretne. – már ha szeretne az akadémiára menni, bár nem látom annak semmi akadályát, hogy ne akarna. Ahhoz viszont úgy gondolom sokat kell tanulnia és nem árt, ha jók a minősítései is.
Azt mondja, ne aggódjak, felébredt anélkül is, hogy felébresztettem volna, de... valami mégis azt súgja, hogy bizony az én kezem is benne van abban, hogy most ő is ébren van hajnalok hajnalán. Ahelyett, hogy pihenne. De ezt persze nem adom a tudtára, hogy van egy ilyen sejtésem. Mert jobb nem bolygatni a dolgot, ugyebár. Helyette inkább mosolyogva viszonzom a csókját, aztán csak kíváncsian, várakozásteljes pillantással figyelem, hogy akar -e még mondani valamit. Szinte biztos vagyok benne, hogy fog. Persze ebben egyáltalán semmi rosszindulat nincs, csak egy egyszerű ténymegállapítás. A megjegyzésre, miszerint ismer már és tudja, hogy nekem külön kell sütni egy adagot, különben a család többi tagjának nem marad csak egy halvány, kissé bűnbánó mosollyal reagálok. Mert hát tényleg ilyen vagyok, de nem tehetek róla, szeretem a süteményeket, na. De ki nem? Persze, biztos van olyan, aki nem, de... azokat meg nem értem meg. Mert hát hogy lehet nem szeretni a süteményeket? - Igen, azt hiszem, tudom! Bár még mindig visszafekhetünk, elvégre korán van. Vagy késő, attól függ, honnan nézzük az időt! Nem akarok erőltetni semmit, mert látom rajta, hogy van valami problémája, amit meg szeretne beszélni. És igazam is lett, mert magától is elmondja, hogy mi is böki a csőrét. - Persze, beszélhetek Domival, ha azt szeretnéd. De ha erőltetjük, abból semmi jó nem sül ki... értem, hogy fontos, hogy jó jegyei legyenek, tényleg! Szerintem is fontos. De nem az a lényeg, hogy azt csinálja, amit szeret? Hogy jól érezze magát? Ha ráerőltetjük, hogy tanuljon, attól még nem biztos, hogy tanulni is fog. Egy próbát mindenesetre megér, szóval persze, amint tudok beszélek vele. Meglátjuk, mire jutunk. Ölelem magamhoz biztatólag, és remélem, valamennyire megnyugszik attól, hogy megígérem, beszélek a lányunkkal. Azt hiszem, néha túlaggódja a dolgokat, de aggódó anyaként mi mást tenne, nem igaz?
