Golymókvadászat, avagy: mikor megyünk egymás agyára?

Mielőtt négy, mindjárt öt évvel ezelőtt anyáék bejelentették volna, hogy elhagyjuk Franciaországot, és Angliába költözünk azt hittem, hogy én is a Beauxbatonsba fogok járni, mint szinte minden francia mágusnövendék. Mondjuk én közel sem vagyok olyan szép, meg olyan tehetséges sem, mint ők. Legalábbis szerintem. De azért tény, hogy nagyon örültem volna neki, ha ott tanulhattam volna - ez azt jelentette volna, hogy nem kell elhagynunk az addig megszokott környezetünket, és talán a szüleim sem veszekedtek volna többet. Szerettem Franciaországot, szerettem a környezetemet. Nem, egyáltalán nem a divat miatt, mint az ott levők többsége, hanem a látványvilág, a környezet miatt. Amiatt, hogy rengeteg zöld volt a közelünkben, és gyakorlatilag bármikor kimehettem a vízpartra, ha úgy tartotta kedvem.
Na, ennek vetett véget anya bejelentése, hogy ő bizony Londonba megy, mert munkát kapott az ottani Mágiaügyi Minisztériumba, én pedig igenis vele fogok menni. Hogy örültem-e a hírnek? Egyáltalán nem. Főleg, mivel apa eléggé ellenkezett, hogy menjünk, én pedig nem szerettem volna kétfelé tudni a családot. Azért csak anyával jöttem Londonba, mert mi mást tehettem volna? Szerencsére egy idő után apa is belátta, hogy anyának igaza volt, és utánunk jött, így most újra együtt az egész család. De attól még igenis honvágyam van néha.
Akkor is, ha elejétől kezdve a Roxfortba jártam suliba. A Süveg pedig tényleg értette a dolgát, hiszen a lehető legjobb helyre kerültem. Hugrabugosként nem kellett attól tartanom, hogy probléma lenne a kedvesség, vagy a nagy adag empátia, segítőkészség, ami bennem van. Sőt, még fel is tudom használni őket. Az más kérdés, hogy egyébként meg mi vagyunk a "maradék"... na és? Ki mondta, hogy a maradék nem lehet hasznos? Lehet vele foltozni - példának okáért.
Azért nálunk is akadnak igazán furcsa szerzetek, akik láttán nem állhatja meg az ember nevetés nélkül. Mégis muszáj, mert nem akarok megbántani senkit sem. Habár... néhányunkból simán kinézem, hogy még saját magukon, meg a bénázásukon is képesek nevetni - akkor viszont szívest örömest nevetek velük, mert akkor már rögtön nem rajtuk teszem azt. Így van ez a kétbalkezes-kétballábas Laurieval is, aki, bár kicsit ügyetlen, azért a maga módján igazán szerethető teremtés. Tipikus Hugrabugos, a ő esetében is jó munkát végzett a fejfedő. Általában egész jól kijövünk egymással, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy barátok vagyunk. Most viszont a fejébe vette, hogy ő bizony golymókot szeretne venni magának. Ezzel nem is lenne semmi baj, mert miért is ne, mindenkinek lehet valamilyen kisállata, nem igaz? Azzal viszont igenis van baj, hogy addig rágta a fülemet, hogy "Luiiiiiseeee! Gyere el velem golymókozni! Kééééérleeeek, naaa! Gyere már!", hogy nem bírtam tovább, és beadtam a derekamat. Úgyhogy az első adandó alkalommal felszedelőzködünk, hogy megvegyük neki a vágyott állatkát. Mondjuk nem tudom, hogy ehhez miért kellek én, de semmi probléma. Lényeg, hogy Laurie boldog, és megnyugszik. A többi mellékes.

Luise & Laurie

olymók. Golymók. GOLYMÓK!
Ez az első gondolatom, amikor felkelek. Hogy miért? Mert tegnap este Ian mesélte, hogy az egyik barátjának van golymókja, és rájöttem, hogy én is szeretnék egyet.
Körbeszaladom a fél klubhelyiséget, de sem Ian, sem Elise nem akar velem tartani, mondván, hogy elfoglaltak, így drága Luise barátnőmhöz fordulok.
− Luiiiiiseeee! Gyere el velem golymókozni! Kééééérleeeek, naaa! Gyere már! – visítom talán ezredjére, mire végre beadja a derekát. Sikítva ölelgetem magamhoz, amiért velem tart, és a kezét megragadva húzom kifelé a klubhelyiségből.
Odakint végül elengedem a kezét, és boldogan pattogok elöl a folyosón, miközben azon jár az eszem, hogy vajon milyen színű golymókot szeretnék, és hogy miként nevezzem majd el az új házi kedvencemet.
− Jaj, Luise! Ez annyira izgi! Mindig is szerettem volna egy golymókot! És ezért még az öcsém se háboroghat, hiszen nem kutyus! Mondjuk, nem számít, mert Sir Fitzroy Maclean is ott van a kertben, és nagyon boldog odakint! – lelkendezek, hiszen az otthoni kis állatseregemet sose lehet eléggé kibővíteni.
− Kíváncsi vagyok, hogy anya megeteti-e rendesen a halaimat – torpanok meg, és a mutatóujjammal többször megérintem az ajkaimat gondolkozás közben. – Meg a sünit, a tekit, a tengeri malacot, a macskákat…
Sorolom az állatkáimat, hiszen tényleg mindent befogadok. Egy időben még egérkém is volt, de tőle Adaira annyira megijedt, hogy el kellett búcsúznom tőle.
− Neked van valami kisállatod? – perdülök meg, és Luise-t faggatom, miközben háttal sétálok előre. Fennáll a veszélye annak, hogy elesek, de most még egészen odafigyelek.

-Jól van, jól van már, te kismajom! Tudod, hogy veled megyek, csak ne ugrándozz már, mert még a végén bajod eshet! És kérlek, Merlin szerelmére kérlek, ne sikíts már! És főleg ne a fülembe, ha lehet.
Igen, ismerem már annyira, hogy tudjam, ebből komoly bajok lehetnek, ha ennyire ugrándozik, meg örömködik. Elfelejt a lába elé nézni, aztán kész is a gond. Márpedig nála gyorsan, és sokszor van kész a gond. Na persze nálam is elég sokszor előfordul az esetleges hasra -, esetleg fenékreesés, de azért még mindig sokkal jobb helyzetből indulok, mint Laurie.
- Nem, nem háboroghat, mert nem kutyus. Meg nem macska, hal, esetleg másik állat. De basszus, Laurie, mi a francnak neked ennyi állat? És ki gondozza őket, mikor te a Roxfortban vagy? Anyukád látja el az összeset? Sok lesz neki, nem gondolod?
Érdeklődöm kíváncsian, miközben kelekótya háztársamat követem a folyosón, figyelve, hogy nehogy elessen a saját lábában. Igen, ő erre is képes. Az állatokra vonatkozó kérdést igyekszem elengedni a fülem mellett, s úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen és egyszerűen, mint amennyire szeretném, hogy menjen. Nem, ez tőlem függetlenül működik, úgyhogy még mielőtt átgondolhatnám a választ már ki is bukik a számon:
- Hát... van egy Egon névre hallgató kelekótya baglyom, illetve van egy... van egy Mephisto nevezetű kandúr, akit mostanában a kelleténél talán többször látok. Nem mondanám, hogy az én macskám, de tény, hogy lassanként akár azt is mondhatnám, már persze ha nem lenne a banda kezei között. De ők pesztrálják, úgyhogy... így járt a szép cica, jó cica.

Luise & Laurie

átékosan nyelvet öltök rá, amikor majomnak nevez. Más lehet, hogy sértésnek venné, de én csak kacagok rajta. A lelkesedésemet szinte lehetetlen visszafogni, s bizony sok formában megmutatkozik: az ugrálás csak az egyik, képes vagyok sikoltozni, pattogni, szaladgálni, kacarászik, másokat magam után húzni, de a legeslegesleghiperaktív megmozdulásom mások ölelgetése.
− De annyira, de annyira örülök neki, hogy elkísérsz Luise! – kiáltom el magam a folyosó közepén, hiszen én vagyok az az ember, aki nehezen viseli az egyedüllétet.
− Bocsi, bocsiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii – torpanok meg, és meresztek rá nagy, bocsánatkérő szemeket, amikor megkér, hogy ne sikítsak a fülébe. Aztán, mintha mi sem történt volna, már ugrálok is tovább.
Az sem zavar, hogy a szembejövő diákok hatalmas kört téve kerülnek meg engem. A kérdő, vagy furcsálló pillantásaiktól se érzem rosszul magam, hiszen annyira boldog vagyok a Luise-szal közösen töltött idő miatt, hogy semmi nem szegheti a kedvemet. A nap végén pedig egy kis bolyhos golymókot is kapok! Kellene ennél szebb nap?
− Sir Fitzroy Maclean is kutyus, de amíg távoltartjuk Camerontól, addig egy szava nem lehet – legyintek. Nem is értem, hogy a kisöcsém miként lehet allergiás a kutyaszőrre, amikor annyira édes állatok! Én Fitzroynak még a nagy bundájába is belefúrom az arcomat miközben ölelgetem!
− Egyébként a cicával, a halakkal, a papagájjal, a baglyokkal, a tengeri malaccal, a hörcsöggel és a teknőssel nem problémázhat. A többségük amúgy is a szobámban van. – Csak azért is felsorolom, hogy mennyi állatkám van. Héloise döbbent arca miatt felnevetek.
− Mert aranyosak! – hangzik a válaszom, hogy miért kell nekem ennyi állat. Mi másért, hogy szeressem őket és gondoskodjak róluk? Ők legalább nem panaszkodnak, ha szereti akarom őket, hanem viszonozzák a szeretetet.
− Igen, anya meg apa figyel rájuk, de ha ők dolgoznak, akkor a nagyapa foglalkozik velük. Így legalább nagyapa sem magányos, szóval minden nyer rajta. – Egy dalt kezdek dúdolgatni, miközben haladok előre. Lassan elérjük a bejárati csarnokot, ahol még többen lesznek, és még több emberrel oszthatom meg, hogy ma bizony golymókszeretgetés lesz a Hugrabugos klubhelyiségben a program.
− Jaj, Egon olyan cuki! Olyan gyagyás, mint én vagyok – vigyorodok el, hiszen volt korábban szerencsém a bagolyhoz, azonban a macska említésére csillogó szemekkel fékezek le, és Luise felé fordulok.
− Milyen cica? És milyen banda? És hogy-hogy körülötted van? És-és-és mikor mutatod be nekem? – szegezem a kérdéseimet a barátnőmnek, hiszen olyan régen volt már, hogy cicát simogattam, hogy hirtelen megjön a kedvem ahhoz is, hogy macskákat hajkurásszak a Roxfort falain belül.
Persze, csak a golymók után. A golymók fontos. A golymók mindenek felett!

Ilyen nincs... kezdem úgy érezni, hogy Laurie drágát tényleg semmivel nem lehet kihozni a sodrából. Mi van ebben a lányban, élethosszig tartó Duracel-elem? Bár nem, mert akkor a nyuszit meg tuti magánál tartaná, mert "Olyan cukiii, Luise! Most nézd meg! Ugye, hogy cuki? Nekem is kell egy!". Mondjuk... kinézem belőle, hogy a lassanként összegyűjtött állatkertjében még nem található semmiféle nyúlfajta. De nem, nem leszek olyan eszement, hogy felajánlom neki a segítségémet ezügyben, mert a végén még képes, és elrángat nyulazni is. Rendben, én is minden hülyeségben benne vagyok, nem kell rángatni, meg alapjáraton segítek, ha arról van szó, de nekem is van egy bizonyos tűréshatárom, ami után már nem bírom. Mondjuk... nálam a "nem bírom" is úgy mutatkozik meg, hogy összevissza beszélek mindenféle hülyeséget. Hogy néha mások agyára megyek vele? Na és aztán? Majd megszokják, és ha szeretnek, akkor az idegbajokozásommal együtt is szeretnek. Ha viszont nem, akkor... ez van, majd túlteszem magam rajta valahogy. Tudom, hogy nem fog mindenki szeretni, eszembe sem jutott ilyesmi.
- Igen, azt látom, hogy nagyon örülsz neki. De mondd csak: miért nem Alinát rángatod el magaddal? Ő valószínűleg jobban tudna segíteni, mert hát neki is van egy golymókja. Félre ne értsd, nem gond, szívesen jövök veled, csak érdeklődöm.
Kíváncsiskodom felhúzott szemöldökkel vizslatva a kergebirka módjára ugrabugráló Lauriet, aki a kérésem ellenére egyáltalán nem tűnik csendesebbnek. Sem nyugodtabbnak. De legalább már nem a fülem közvetlen közelében fejezi ki végeérhetetlen örömét. Már ezt is elkönyvelhetjük egyfajta sikernek. Többet egyelőre nem is várok a helyzettől.
- Oké, kérdés: mi lenne, ha öt percig csöndben lennél? Vagy... nem lennél ennyire harsány? Ja bocs... rossz kérdés, te olyat valószínűleg nem tudsz. Nem mondtam semmit.
Csóválom a fejem vigyorogva, miközben még mindig azt figyelem, mikor gondolja úgy a leányzó, hogy na, akkor most hasra kéne esni. Remélem, egyelőre nem tervez ilyesmit. Az Egonra vonatkozó megjegyzésre viszont muszáj vagyok elnevetni magam... mi lenne velem, ha Laurie nem lenne? Valószínűleg nem lenne meg a napi mosoly- és nevetésadagom... meg az idegességadagom sem.
- Na, ennél igazabbat most nem is mondhattál volna. Igen, körülbelül egy szinten vagytok... de nagyon szépen kérlek, meg ne próbáld megtanulni az animágiát, hogy aztán Egonnal repkedhess! Vagyis... hoppá, nem mondtam semmit! Neeeeem, neeem, eszedbe ne jusson, hallod? Eszedbe ne jusson! Nem hallottál semmit!
Integetek a feje előtt nevetve, közben persze tudom, hogy na, ezt most jól elszúrtam, és simán kinézem belőle, hogy a következő, vagy a következő utáni ötlete az lesz, hogy: "Luiiiiseeee, tanulj velem animágiáááát! Kééérleeeeek!". Még mindig nem tudom, mikor kéne befogni a számat... mibe keverem még magam a nagy számmal? Hjaj!
Laurie csillogó szemei láttán, és lelkendezése hallatán pedig már egészen biztos vagyok benne, hogy megint akkor szájaltam, mikor nem kellett volna. Igen, ügyes vagyok, na.
- Figyelj csak! A cica nem számít, jó? Nem kell minden állatot összeszedni, viszont... ha jó leszel, akkor megígérem neked, hogy egyszer elmegyünk egyszarvút simogatni. Jó lesz így?

Luise & Laurie

lyan csodaszép álmom volt, hogy ez a hangulatomra is teljesen kihat. Nincs olyan ember, akit ne jutalmaznék egy széles mosollyal, vagy kedves bókkal. Szívem szerint keblemre ölelném a világot. Akadnak napok, amikor az átlagosnál is energikusabbnak bizonyultam, és Luise nagy bánatára a mai is annak látszik. Engem ez nem különösebben zavar, hiszen szeretem a pörgést, mert ilyenkor teljesen elevennek érzem magam.
− Mert Aliiina nem ééér rááá – dalolom miközben megragadom egy lovagi páncél körül forgok. – Egyébként meg veled szeretnék golymókozni, ráadásul…
Itt megtorpanok, és nagyon komoly fejet vágva Luise felé fordulok.
− Ha jól viselkedsz, akkor neked is veszek egyet! – vigyorodok el. A lelkesedésem csak növekszik a gondolattól, hogy Luise-nak is szerzünk egy golymókot, és majd a golymókjaink csinálnak kis golymókokat, akik majd ha nagyok lesznek, akkor megint csinálnak kicsiket, és akkor… És akkor majd golymók-nagyhatalom leszünk!
Ezután pedig folytatom tovább a kelekótya szökdelésemet tovább a folyosón, mert hát… Ki a fene akarna sétálni, ha szökdécselni is tud?
Luise kérésének hátrasandítok, és hangosan felnevetek. Na, nem ám rosszindulatból, szimplán olyan dolgot kért, amit nem lehet teljesíteni. Az egész folyosó belezeng a hahotázásomba.
− Ne haragudj, Luise, de… Mi az a csend? – pillantok rá ártatlanul rebesgetve a szempilláimat. Amúgy tudom ám, hogy mit jelent az a szó, szimplán képtelen vagyok elhallgatni. Még a csendkirályban is én voltam mindig az első, aki kiesett. Így hát haladok tovább előre, de azért nem hagyom le annyira Luise-t, épp olyan távolságban megyek, hogyha el szeretnék esni, akkor őt ne érje baj.
Ismét megtorpanok, és a hasamat fogva görnyedezve nevetni kezdek. Na igen, Egon pont olyan ügyetlenke, mint én vagyok. Ha bagoly lennék, biztosan olyan esetlen lennék, mint szegény madár! Én még egészen jól jártam, mert anyuék nagy gonddal választottak nekem baglyot.
Az nevetésem viszont azonnal elhal, és Luise intésére felkapom a fejem. Teljesen összekócolom magam, azonban mindez nem érdekel, hiszen animágiáról van szó!
− Luiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiise! Keríts nekem egy animágust, és tanuljuk meg együtt az animágiáááááááááááááát! Légyszi-légyszi-légysziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii – ragadom meg a barátnőm karját, miközben könyörgő, kismacska szemeket meresztek rá. Nagyjából olyan fejet vághatok, mint a Shrekből a Csizmás Kandúr. Csakhogy, rajtam nincs csizma és nem is vagyok kandúr, de ezenkívül minden stimmel. Jaj, Merlin! Mit meg nem adnék azért, ha madárként szállhatnék erdők-hegyek felett! Ráadásul, mindig is tudni akartam, hogy a madarak szándékosan becélozzák az embereket, amikor kakilnak, vagy csak véletlenül pottyantanak ránk.
Szóval, a golymók és a cica után a bakancslistámra az animágia megtanulása is felkerül. Egy pillanatra lebiggyesztem az ajkaimat.
− De úgy szeretem a cicááákat. Olyan aranyosak – megremegnek az ajkaim. Érzelmi zsarolás lenne? Lehet, hogy egy picit hatni akarok a lelkiismeretére, na. De én cicát szeretnék simogatni!
− Amúgy is, kell a fenének az egyszarvú. Megrúg – dünnyögöm magamban, s mint aki megsértődött (pedig csak megjátszom magam ám!) elindulok előre.
Egy pillanatra megtámasztom az ajtót, nehogy nekem csapódjon, aztán már szökdécselek tovább az udvar irányába. Sokkal, de sokkal jobb lenne ez a kiruccanás, ha cicával mennénk golymókozni!

-Aha, értem! Aliiinaaaaa neeeem éééér ráááá! Aaaakkkoooor neeeeekeeeeem keeeell aaaa gooolymóóóóókooookhooooz meeeenniiiii veeeeeeleeeed!
Igen, tudom, hogy megint nem vagyok normális, de... oké, költői kérdés, de kérdés: én mégis mikor vagyok normális? És még jó, hogy ezt nem hangosan kérdeztem meg, mert Laurie drágaság valószínűleg megkérdezné, hogy: Mi az a költői? Na, az egyáltalán nem hiányzik... a "ráadásul" szócska pedig aztán méginkább beélesíti a nemlétező radaromat. Hiába, aki tud, az tud.
- Laurieeeeee....! Merlin szakállára kérlek, de tényleg! Nagyon, nagyon, nagyon, és még annál is szebben kérlek, vagy várj... kérhetlek csúnyán is, de... nem lehetnél csak egy kicsit, egy egészen icikét-picikét normális? És ha most azt is meg mered kérdezni, hogy: "Ne haragudj, Luise, de... Mi az a normális?", akkor fogalmam sincs, mit csinálok veled, deee semmi jót, az biztos. Megreptetlek seprű nélkül. Azt.
Nem, véletlenül sem szeretném bántani a kis lököttet, de valamit mondani kellett neki, hátha nyugton marad végre. Habár ez őt ismerve elég kétséges, de semmi baj. Az viszont már inkább, hogy megtörtént az, amitől a leginkább tartottam... jaj!
- Agyrágóbogár Kisasszony! Most mondom el először és utoljára, úgyhogy nagyon figyelj ide! Nem, eszemben sincs keresni neked egy animágust, érted? Helyette inkább segítek neked, és együtt kitanuljuk az animágiát. De azt még véletlenül se engedem, hogy még egy Egon repkedjen a fejem felett, kockáztatva mindenki épségét. Is.
- Neem, neem, nem, Laurie, nincs cica! Az összes létező cica, ami a Roxfort környékén van alszik, és nem vagyok hajlandó felébreszteni őket. Majd esetleg, ha visszajöttünk. Különben is, nem golymókozni akartál?
Nézek rá nagy szemeket meresztve, hátha ebből megérti, mit is akarok mondani... legalábbis nagyon remélem. Ha nem, akkor tényleg kénytelen leszek neki macskát keresni... de mit tehetek én arról, hogy féltem szerencsétlen négylábúakat, na? Na ugye!

Luise & Laurie

gyeeeeeeeeeeeee? Tök szomiiiii voltam én iiiiiiis – válaszolok Luise-nak. Az sem izgat, hogy éppen engem figuráz ki, inkább csak hangosan nevetek rajta, és még rá is játszok egy kicsit.
− De ne aggódj, Luise, mert hidd el, hogy csudijó lesz! – váltok át hirtelen normális hangnemre, hogy nem sokkal később már pattogok is tovább. Persze, nem bolondoznék ennyit, ha Theo itt lenne a közelben, de mivel ilyenkor a könyvtárban szokott ücsörögni a kedvenc helyén, így igencsak kételkedek abban, hogy szembe jönne velünk a folyosón. Ha pedig épp összetalálkoznánk vele, akkor abban a pillanatban, hogy a látóterembe kerülne, máris elöntené az agyamat a rózsaszín köd, hasra vágódnék, és Luise nagy örömére nem pörögnék ennyit, mert borzasztóan kellemetlenül érezném magam, amiért ilyen cikin viselkedem. Legalább is, Theo szemében biztos az lenne, én viszont remekül érzem magam így. De attól még az ő véleménye érdekel. Meg ő is. Ő borzasztóan.
Luise kérésére megtorpanok. A lehető legkomolyabb arcot vágva így felelek: − De Luise… Mi az a normális? – billentem oldalra a buksimat, hogy minél bambábbnak, vagy értetlenebbnek tűnjek. De olyan fél perc után elnevetem magam. Ebből is látszik, hogy nem veszem komolyan még a fenyegetést sem. Kellene? Lehetséges. Fogom is. Ááááá, dehoooogy.
− Sajnálom, de annyira, annyira, annyiiiira csodálatos napunk van! Ezen a szép napon pedig mindenkivel meg kell osztanom az örömömet, mert az emberek megérdemelnek egy kis boldogságot az életükbe! – És ha a bolond viselkedésem késztet másokat mosolygásra, vagy nevetésre, akkor bizony így fogok cselekedni.
Egy hollóhátas évfolyamtársunk épp velünk szembe jön, és el is kapom őt egy ingyen ölelésre. Ő persze ledöbben, így hamar elengedem. De az ölelést megkapta, a mosolyomat, hát kellene több ennél, hogy jobban érezd magad? Elhalad mellettünk egy másik hugrás srác, neki odakiáltok, hogy milyen szép az új inge. Látom rajta, hogy zavarba jön, de végül is, jól esik neki is a random dicséret, na.
− Látod, Luise? Csak egy kis kedvességre van szüksége az embereknek! – fordulok tudálékos fejjel a barátnőm felé, hogy igenis adjon szépen nekem igazat. Mondjuk, a csillámokat kifelejtettem az imént, de nem baj, majd Roxmortsba érve szerzek valahonnan csillámport is, és körbeszórom majd az egész klubhelyiséget. Meg a golymókot! Mert nekem bizony csillámos golymók kell!
− Nem is vagyok agyrágóbogár, mert nem mászok bele senki fejébe, és nem kezdem el rágcsálni senkinek az agyvelőjét. Az olyan undi. Én egy gyönyörűséges, vörösbundájú kneazle vagyok! – Itt leragadok. Elengedem a fülem mellett, hogy nem keres nekem animágust, mert úgyis fog. Szépen megkérem majd rá. Sokszor.
− De ha én madárka szeretnék lenni, akkor hadd legyek az Luiiiiise – kérlelem nagy szemekkel, bár erősen kételkedek még a saját képességeimben is. Meg magam ismerve félig ember, félig állat lenne belőlem. Egy Laugoly, vagy Baurie? Nem tudom, de ha bagolyformát tudnék ölteni, akkor tuti, hogy valahogy így hívnám magamat.
− Miért akarsz nekem hazudni, Luise? – biggyesztem le szomorúan az ajkaimat, majd immár az udvaron állva nagy lendülettel kinyújtom a kezemet. – Akkor az a nagy orosz kék macska mi?
Mert én vagyok ám olyan okos, hogy felismerjem a cicafajtákat! Bizony! Bizony!
− Nekem az a cica kell – toppantok egyet a lábammal. – Attól még a cica is velünk jöhet golymókozni! Az nagyobb móka!
Nem szeretem a majd szót. Én a mostot mindig is jobban értékeltem, így nem csoda, hogy irányt változtatja megindulok a párkányon lustálkodó cica felé. Egyelőre még csendben, lassan közelítem meg őt, hogy ne gyanakodjon semmire. Aztán meglátjuk, hogy mennyire lesz barátságos.

Na jó, ilyen most már tényleg nincs... nem lehet. Merem remélni, hogy csak szórakozik, és nem arról van szó, hogy tényleg nem veszi az adást. Mert ha mégis, akkor itt nagyobb gondok vannak, mint gondoltam. Akkor én nem leszek elég, hogy észt töltsek a fejecskéjébe. Na nem mintha eddig elégnek éreztem volna magam, de azért mégiscsak... a reményhal meg utoljára... a lepényhal meg előre.
- Csudijó? Mármint melyik része? A golymókozás, az animágia, vagy a macskázás?
Már fogalmam sincs, melyik részére érti, hogy csudijó lesz... nem tudom követni, akkora fordulatszámmal pörög. Lassan már azt sem tudom, hogy arra válaszol-e, amit kérdeztem, vagy esetleg már a fejében forog egy saját, különbejáratú forgatókönyv, és teljesen máshol jár. Kinézem belőle.
- Te... Laurie, most komolyan? Direkt a fordítottját csinálod annak, amit mondok? Akkor... ne legyél olyan kedvetlen, és ne legyél normális! Nem kérlek!
Ha tényleg mindent fordítva ért, mint ahogy mondom neki, akkor így még lehet rá esélyem, hogy megnormálisodjon. Van egyáltalán ilyen szó? Mindegy, most lesz. Viszont szerencsére a nevetéssel elárulja magát, hogy nem, ez egyáltalán nem komoly, csak szórakozik... Merlinnek hála! Ezért aztán csak neveteve megrázom a fejem, ezzel lezártnak tekintve a témát.
- Nem az a baj, hogy meg akarod osztani az örömödet mindenkivel. Az a baj, hogy széllelbélelt vagy, és nem lehet téged követni, mert mindig három lépéssel előrébb vagy, mint bárki más. Érted? Lassíts le, úgy is lehet ölelgetni mindenkit! Sőt, úgy lehet csak igazán. Tapasztalatból beszélek ám!
Nézek rá nagy bociszemekkel, hátha megérti, mire is szeretnék tulajdonképpen kilyukadni. Bár... egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki érti, főleg nem az agyrágóbogaras válasz után.
- Hogy mi vagy? Vörösbundájú kneazle? Tessék már eldönteni, ifjú hölgy, hogy akkor most macska, golymók, hülye bagoly, vagy kneazle? Nem lehet minden egyszerre, ezt te is nagyon jól tudod.
Csapok a fejemre idegességemben, mert már hirtelenjében nem tudtam, mit csináljak. De ő attól még folytatja... miért is ne tenné, ugyebár.
- Te már így is madárka vagy, egy Madárusz idegesítusz.
Nevetem el magam kínomban meg tehetetlenségemben. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nincs is olyan, hogy Madárusz idegesítusz, de őszintén, ha valakinek tényleg ez a legnagyobb problémája a jelen helyzet kapcsán, akkor gratulálok neki. A baj csak az, hogy vészesesen közeledünk az udvarhoz, ahol az illető macska szokott heverészni... őt viszont nem akarom Laurie kezei közé engedni. Csak sajnos van egy olyan érzésem, hogy totálisan feleslegesen próbálom meg védeni a szőrös hátsóját. A gondolataimból Laurie vádló kérdése szakít ki, miszerint miért akarok én neki hazudni. Már épp kérdezném is, hogy mivel kapcsolatban is akarok én neki hazudni szerinte, amikor meglátom az említett négylábút, és feladom a próbálkozást, ami valószínűleg így is-úgyis sikertelenül végződne.
- Laurie! Nagyon szépen kérlek, hagyd békén a cicát!
Szólok utána, de addigra már megközelítette Mephistot, úgyhogy totálisan feleslegesen szájalok.. már megint. Jaj, hogy ebből mi lesz itt, te jóságos Merlin!

Luise & Laurie

indegyik! – kiáltom el magam, és ezzel egyidőben magasba lendítem a karjaimat. Ahogy elhaladok az egyik páncél mellett, ügyesen beleütöm a kezemet. Fájdalmasan nyöszörögve rántom vissza a kezemet, és egy puszit nyomot a csuklómra, hátha attól elmúlik a fájdalom.
Szerencse, hogy hamarosan már kint leszünk, így nem kell attól félnem, hogy megütök bármit is. Ellenben, ahogy Luise-ra sandítok, azt veszem észre, hogy egyre nehezebben viseli az én jókedvemet, de úgy vagyok vele, hogy biztos szomorúgombát evett reggelire, majd jobb kedve lesz, ha meglátja a golymókokat. Elvégre, ki ne vidulna fel a golymókoktól? Na, látod. A golymókokat mindenki szereti, majd Theo-nak is megmutatom a sajátomat, amit most veszünk. Valahogy becsempészem majd a könyvtárba, és akkor majd kettesben nézzük, ahogy a kis golymók hempereg az asztal tetején, és olyan, de olyan cuki meg romantikus lesz az egééész…
Luise-ra pillantok. Nem értem. Nem tudom mi szeretne, és halványlila ibolyám sincs arórl, hogy miért mondja, hogy ne legyek kedvetlen meg normális. Hiszen nem is vagyok kedvetlen. Sőt! Kettőnk közül ő a kedvetlen! Többet kellene mosolyognia, de sebaj, majd ha egy golymókot a pofijának nyomok, akkor nem tudja majd megállni, hogy ne vigyorogjon, ugyanis a golymók bundája olyan puha…
− De Luiiiiise. Én ilyen vagyok, ha három lépessel mások előtt járok, akkor három lépessel mások előtt járok. Ezen erőszakkal úgyse tudsz változtatni, inkább csak fogadd el, ahogy én is elfogadlak téged teljes mértékben, és ölelj meg te is valakit! – szólítom fel ölelésre, hiszen rengeteg ember akad a világon, akiknek egy mosoly, vagy egy ölelés máris jobban teszi a napját, és ahelyett, hogy engem próbálna átformálni, inkább sugározzon magából ő is szeretetet, mert az csudajó dolog.
Nem, a bociszemek nem hatnak meg, mert nekem kismacska tekintetem van, és a kismacska tekintet minden alkalommal felülmúlja a bociszemeket, így Luise-nak hallgatnia kellene rám, és keblére ölelni az egész világot. Vagy legalább egy kicsit is meg kellene próbálnia jól érezni magát.
− Hát egy vörösbundájú macsmókgolyneazle! – vonom össze a szavakat kacarászva, hiszen én minden is szeretnék lenni. Úúúú, de menő lenne, ha én lennék az első animágus a föld kerekén, akire egyszerre több állat alakját tudná ölteni!
Amikor Luise homlokon csapja magát, lefékezek.
− Juuuj! Ilyet többet ne csinálj! – dorgálom meg, és ha nem tér ki előlem, akkor egy gyógypuszit nyomok a homlokára, mert anya is mindig ezt csinálta velem, vagy a testvéreimmel, vagy az unokatestvéreimmel, ha megütöttük magunkat.
− Az amúgy milyen madár? Mert a cicafajtákban meg a kutyusfajtákban és a nyuszikéban nagyon otthon vagyok, de sajnos a madarakhoz annyira nem értek – biggyesztem le szomorkásan az ajkaimat, mert úgy érzem, tudom kellene mi az a Madárusz idegesítusz, én mégis olyan lüke vagyok, hogy nem tudom.
Luise kiabálását azonban meg sem hallom, pillanatok alatt becserkészem a cicát, magamhoz édesgetem, és vigyorogva robogok vissza a barátnőmhöz, miközben a macskát a karjaimban tartom.
− Nézd, Luise! Tök aranyos, és úgy tűnik, kedvel! – tartom fel a cicát, mint Rafiki az Oroszlánkirályban a baba Szimbát.
− Na, most már mehetünk – vigyorodok el elégedetten, és felteszem a tappancsomat a függőhídra. Innen már csak tényleg egy hooosszúúú, de kellemes séta vár ránk, amíg leérünk Roxmortsig, és addig is tudok cicát dédelgetni.

Paff! Olyan paff vagyok, hogy annál jobban már nem is lehetnék. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mégis mi az egyszarvúért lepődök meg azon, hogy Laurie gyakorlatilag hetekre, ha nem hónapokra előre betáblázta az összes létező szabadidőmet? És még csudijónak is meri titulálni... hát hallatlan. De tényleg. Illetve nem, pont, hogy nem, mert hallom. Sajnos.
- Laurieeee! Te.... mi lenne, ha egy kicsit nem is tudom... talán...
És ennyi volt, fogalmam sincs, mi olyat tudnék még neki mondani, amit nem mondtam még el ezerszer. Úgyhogy inkább annyiban is hagyom, nem akarom totálisan feleslegesen járatni a számat.  De tényleg, én is tudom, hogy hiába jártatom a számat, körülbelül annyit érnék el vele, mintha a falnak beszélnék. Vagyis nem... a fal nem néz hülyének. Laurie viszont igen, legalábbis néha nagyon úgy érzem. Közben persze azzal is tisztában vagyok, hogy úgyis segítk neki, hiába berzenkedek, meg lázadozok, hogy hagyjon már békén... nem tudok nem segíteni. Ezért is van az, hogy még mindig követem a nagyokost, pedig semmi kedvem azon idegeskedni, hogy éppen minek, vagy kinek fog nekimenni, a nagy ugrándozásai közepette. Pedig fogok, mert nem tudom elkerülni, hogy hasraessen... vagyis tízből nyolc alkalommal egészen biztosan nem. Ha meg mégis, akkor azt csak és kizárólag a szerencsének köszönhetem. Meg ő is. Legfőképpen ő.
- Én ezt értem... de mi van azokkal, akik nemhogy három, de fél lépéssel nem jut előrébb? Ne csináld már, te jány!
Ingatom a fejem kétségbeejtő lassúsággal, úgyhogy már az is eszembe jut, hogy pont a lassúság miatt fog leesni a helyéről. De... ilyesmi lehetséges egyáltalán? Őszintén szólva halvány lila segédfogalmam sincs... de nem most terveztem kideríteni. Legfőképpen azért nem, mert leköti a tudatomat meg a figyelmemet a macsmókgolyneazle kifejezés. Az a baj, hogy ez Laurie szájából semmi jót nem jelent. Sőt.
- Hogy... micsoda vagy te? Figyelj csak! Tudtommal nem vagy legendás lény, szóval legyél oly kedves, és szállj vissza a földre, a hibrideket meg visszaengedni a Rengetegbe, vagy a helyükre...jó?
Pislogok értetlenkedve, mert még véletlenül sem tudom elképzelni a macsmókgolyneazlet, pedig tényleg jó a fantáziám. Aztán meg attól fagyok le, hogy parancsba kapom, hogy többet ne üssem a fejemet, mert az fáj. Hát, jelenleg az agysejtjeim jobban fájnak, de semmi baj. És ha ez még nem lenne elég, akkor még homlokon is puszil, én meg csak nézek, hogy mi a golymók...lehet ez még ennél is furább? Kötve hiszem, de minden lehetséges.
És igazam is lett, hiszen kisvártatva megérdeklődi tőlem, hogy a Madárusz idegesítusz milyen madár is tulajdonképpen. Nekem pedig már újra lendül a kezem, hogy homlokon csapjam magam, de még időben meggondolom magam, nehogy újfent támadásba lendüljön virgonc barátnőm.
- Tudod mit? Semmilyen. Hagyjuk, csak vicceltem!
Engedem el a kérdést, mert valószínűleg úgysem értené az irónia fogalmát, szóval csak magamat fárasztanám - feleslegesen. Úgyhogy úgy döntök, inkább a macskamentő akcióra fókuszálok. Ismét csak feleslegesen, mert nem figyel rám - nem mintha egyébként azt tenné, de sebaj -, és mire odaérek hozzá, addigra már félúton van hozzám visszafelé, kezei között a macsekkal, aki viszont nem tűnik túl boldognak a helyzettől, akárhogy is mondja Laurie, hogy barátságos.
- Laurie... nagyon szépen kérlek, immáron sokadjára, hogy tedd le a cicát, vagy legalább ne hozd rá a szívbajt!
Nem, valószínűleg nem fog hallgatni rám... ha valamit a fejébe vesz, akkor annak úgy is kell történnie... úgyhogy egy halk sóhajjal le is tudom a problémát, és elindulok Laurie után, hogy aztán hosszú kutyagolás után végre az Abszol Útra érhessünk a golymókokhoz.
- Remélem, örülsz... nem is vagy te akaratos, ááá, dehogy!
Morgok az orrom alatt kicsit, de persze nem haragszom rá... legalábbis nem annyira, hogy szóvá is tegyem neki.

Luise & Laurie

ngem nem lehet megváltoztatni. Mármint, biztos lehet rám hatást gyakorolni, de gyökeresen senki kedvéért nem fogok tudni megváltozni. Nem értem, hogy az emberek miért akarnak ráerőltetni egy szerepet valakire, és képtelenek elfogadni az illetőt, olyannak, amilyen. Hiszen, mi értelme van másnak mutatni magadat, ha úgy nem érzed jól magad a bőrödben? Na, ugye, hogy semmi? Szerintem is.
Szóval ismét jótékonyan figyelmen kívül hagyom Luise átformálási kísérleteit, mivel tudom, úgyse fogok tudni úgy viselkedni, ahogy ő szeretné. Így inkább lelkesen szökdelek tovább, miközben egy dalt kezdenek el dúdolni. Tavaly nyáron láttuk Finlayvel az Aranyhajat, és azóta is elég gyakran eszembe jut egy dal abból a meséből.
− Annak az embernek csupán segítségre van szüksége, hogy akár fél lépéssel is előrébb jusson, ahhoz viszont arra van szüksége, hogy valaki terelgesse őt, és megadja a kezdőlökést – pördülök meg a folyosó közepén a tengelyem körül. Háh! És még csak el sem esek! Mondtam én, hogy szép napunk lesz.
Nem akarom amúgy ennyire kiborítani Luise-t, és általában jobban is kezeli a jókedvemet. Lehet, hogy van valami a háttérben, szóval elhatározom, hogy majd golymóksimogatás közben kifaggatom, addigra úgyis lehiggadok a sok sétától.
− MACSMÓKGOLYNEAZLE! – kiáltok és hadarom egyszerre az általam kreált szót, és nevetni kezdek. Ez aztán a nyelvtörő! De nekem megy, én ki tudom mondani. Vajon Elise meg Ian és Goldie meg Alina ki tudják mondani? Majd megkérdezem őket vacsoránál. – Egyébként meg miből gondolod, hogy nem vagyok legendás lény?
Pillantok Luise-ra kérdőn. Hiszen sokan így is nem evilági teremtményként könyvelnek el. Azt hiszem, a muglik a földönkívüli szót alkalmaznák rám, vagy nem is tudom hogy mondják igazán… De amúgy meg, lehet hogy titkon hippogriff vagyok, vagy főnix, esetleg egy bazilikusz! Nem, nem! Golymók! Én egy emberalakot ölteni tudó golymók vagyok, és most megyek, és felszabadítom a testvéreimet és a barátaimat! Ne féljetek golymók-testvérek, itt jön Laurie!
− Amúgy meg, ha annak idején Hagrid se kapott, hogy állatokat keresztezett, akkor nekem miért kellene ezt tennem? – biggyesztem le az ajkaimat, bár továbbra is úgy tartom, hogy én egy macsmókgolyneazle lennék. Olyan testem lenne, mint egy macskának, de bagoly szárnyacskáim lennének, megkapnám a golymókok hatalmas szemeit és képes lennék kiszűrni a rossz szándékú embereket. Szóval egyszerre lennék cuki és hasznos.
Éppen azon gondolkozom, hogy megkérem valamelyik unokatestvéremet, hogy az instrukcióimmal rajzoljon majd nekem macsmókgolyneazle-t, amikor Luise újabb állatnevet dob fel. Ezt nem ismerem. Nem értem. De a válaszát hallva ő találta ki, így nevetni kezdek. Tudtam én, hogy neki is van humorérzéke és kreativitása, csak… Valamiért most nagyon morcos, vagy fáradt. Vagy máradt, ami a morcos és a fáradt szó keveréke.
Ezért is, no meg a saját önző céljaim érdekében is becserkészem azt a henyélő cicát, és széles mosollyal az arcomon cipelem Luise elé. – De, nézd! Tök cuki!
Emelem meg ismét Szimbásat játszva a macskával, és odatartom a barátnőmnek, hogy ő is simogassa meg, különben addig nem tágítok.
− Dehogy teszem le! Szeret! – ölelem magamhoz a macskát, aki a sorsába beletörődve inkább elnyugszik a karjaim közt, és Luise-t kezdi figyelni. Így hát pattogok tovább, egész úton hol a cicát szeretgetem, hol pedig Luise-nak magyarázok, és próbálom bizonygatni, hogy nem is vagyok akaratos, hanem a macska telepatikus úton üzente, hogy csatlakozni szeretne a mi kis golymókos kiruccanásunkhoz.

Fogalmam sincs, mi járhat abban a vörös üstökű fejecskéjében. De tényleg, viszont ilyenkor nagyon örülnék neki, ha legilimentor lennék. Vagyis izé... nem olyan biztos az. Akkor már gondolatban is hallgathatnám a mindenféle okosságokat a macsmókgolyneazleről és a csillámos golymókokról. Nem, Merlin óvjon attól, hogy én valaha is kitanulom a legilimenciát. Vagy ha ki is tanulom, akkor sem szabad Laurie közelében használni, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nem kéne ráerőltetnem valamit, amit nem akar megtenni... annál is inkább, mert tudom, hogy bármennyire is szépen mondom neki, és bármennyire is szép bociszemekkel pislogok rá nem áll kötélnek, és úgyis a saját lobonca után megy. Mondjuk... én pont nem kéne beszéljek, ha már egyszer én ugyanilyen "úgyis az lesz, amit elterveztem, legfeljebb kerülőúton" mentalitású ember vagyok. De ha egyszer szétszedi az idegeimet a folytonos hülyeségeivel? Igyekszem nem mutatni, de valahogy mindig előhozza belőlem a "necsináldmárnelegyélmárilyenhülyeneugráljnevisíts-főlegneafülembeésnyugodjmárle-mertnemmegyünkgolymókozni", valamint a "Laurieeeeelégyszívesteddmárleaztaszerencsétlenmacskát-ésnejátszveleSzimbásatmertnemtetszikneki" elnevezésű elmeállapotokat. Hogy jól érzem-e magam ilyenkor? Nem, nem mondhatnám, de nem tudok ellene tenni. Meg nem is akarok, mert valakinek féken kell tartani az agyrágóbogár macsmókgolyneazlet. Én pedig megpróbálkozom e nemes feladattal. Akkor is, ha már az agyam kezdi felmondani a szolgálatot. Úgyhogy mikor elkezdi ecsetelni, hogy annak, aki csak egy fél lépéssel is előrébb akar jutni csak segítségre van szüksége én csak bólogatok, miszerint értem-értem, de most minek magyarázol nekem ilyeneket? A "Miből gondolod, hogy nem vagyok legendás lény?" kérdésre viszont értetlenkedve felvonom a szemöldökömet, és akaratlanul is kibukik belőlem a kérdés.
- Jó kérdés, drága barátném! Tényleg! És elnézésedet kell kérjem, igazságtalan voltam veled szemben. Igazad van, te igenis egy legendás lény vagy! Legendás hülye!
Szakad ki belőlem a visszatartott nevetés a mondat végeztével. Nem, a komolyság nem igazán működik, ilyen helyzetekben pedig végképp nem... de ki mondta, hogy mindig komolynak kell lennie az embernek? Na ugye!
Azt, hogy esetleg Hagrid példáját akarja követni inkább szintén figyelmen kívül hagyom, még mielőtt ismét mondanék valami szépet, amit esetleg nem értene. Mert megeshet.
- Jól van már, tényleg cuki! De nem hiszem, hogy örülne neki, ha végig így cipelnéd a golymókokhoz!
Simogatom meg a cicát, hogy Laurie végre megnyugodjon, és mehessünk tovább... szerencsére már mindjárt ott vagyunk. Igazam van, ugyanis még néhány percnyi menetelés után tényleg az Abszol Útra érünk, én pedig figyelmesen pislogok barátnőmre, hátha a golymókozás előtt valami mást is tervez.
- Na, és most merre? Ja, csak úgy mondom: a cica kint marad!

Luise & Laurie

emmit nem veszek magamra. Nincs miért. Miért kellene az ilyen megjegyzéseknek bántónak lenniük, és őrlődni rajtuk, amikor nevetni is lehet? Na, ugye. Épp ezért én is csak kacagok rajta, hiszen tudom, Luise úgyse akarna megbántani úgy igazán, akármennyire is fárasztom éppen.
− Naaaa! – kiáltok fel, mintha mégis megsértődnék rajta, de kicsit sem érdekel. – Amúgy meg, valakinek hülyének is kell lennie, és ha te nem vállalod a szerepet, akkor büszkén átveszem tőled. Sőt! Nekem még jobban is áll, mert kicsi vagyok, és cuki, és aranyosan nevetek, és tök szeretnivaló vagyok, mint egy bébigolymók! – hadarom roppant lelkesen, mert bár sokan néznek ostobának, vagy szórakoznak velem, eddig egyetlen egy emberre se mondhatom, hogy kifejezetten gyűlölne, vagy utálna engem. Az pedig mégis csak jelent valamit.
Szóval inkább minden energiámat az előre menetelésnek és a macskusznak szentelem. Egyébként tökre szeretem engem, ha Luise fülel, akkor hallhatja a cica dorombálását is, amikor éppen nem jártatom a csipogómat. Meg amúgy is, ha menni akarna, már úgyis kapálódzna, vagy minimum megkarmolna, amiért nem eresztem, ő mégis a karjaimban pihen.
− De Luiiiise! Sir Macskusz telepatikus úton azt is megüzente, hogy ő majd segít kiválasztani a golymókat, és ezért kell magammal hoznom a szent küldetésünkre! Meg amúgy is, komolyan képes lennél magára hagyni ezt a szegény cicát? – pillantok rá kismacska szemekkel, amit nagyjából akkor szoktam csinálni, amikor újabb kisállatot akarok hazacipelni. De ezúttal nem haza szántam, csupán golymókozni meg világot látni.
Luise megsimogatja a cicát, az én arcomon pedig hatalmas mosoly terül szét. Még Macskusz is dorombol, annyira jól érzi meg! Úgy berreg a kezemben, mint egy kis teherautó. Hm… Talán nem ez lenne a legjobb hasonlat egy macskára, de semmi vész! Majd megkérdezem apát, hogy ő mihez hasonlítaná a cicákat.
Elérünk az úti célunkhoz, én pedig széles mosollyal az arcomon, a macskát lobogtatva vetődök a kisállatkereskedés ajtajának kilincse után. Egy pillanatra megtorpanok, megfordulok, de a kezemmel még mindig a kilincs felé nyúlok. Valahol itt ér Luise intelme, mire elvigyorodok, lenyomom a kilincset, és macskástul belépek az ajtón.
Nem Luise! A cica jön!
Széles mosollyal az arcomon üdvözlöm az eladókat, és a sorok között elindulok előre. Szívem szerint az összes állatkát megvenném, de nem szabad, mert golymókozni jöttünk. Meg is állok a ketrecük előtt, és nagy szemekkel nézem a kis nyüzsgő gombócokat.
− Óóóó! Olyan aranyosak! – csillognak a szemeim a boldogságtól, és ha Luise mellém ér, akkor szó nélkül a kezébe nyomom a macskát.
− Oké. Mondom a haditervet. Egyet neked, egyet nekem, egyet Elise-nek, egyet pedig Millie-nek! – Az ujjaimon számolom, hogy mégis hány embernek kellene golymókot vinni. Amúgy egy pillanatra eszembe jut, hogy veszek egyet Theo-nak is, mert egy kisállat hátha feldobná az ő napjait is, de végül arra jutok, hogy biztos nem értékelné ezt az apróságot, így lehúzom a képzeletbeli listámról. Megragadom a ketrec szélét, és egészen közel hajolok a kis csöppségekhez. Egyelőre nem is tudok dönteni, mert mindegyik annyira aranyos, hogy össze-vissza szeretgetném őket!

Amikor körülbelül a százmilliomodik "Luiiiiiiseeeee! Gyeree el velem golymókozniii, kéééérleeeeek!" nyaggatásra végül beadtam a derekamat, és rábólintottam kissé lüke háztársam és barátnőm, Laurie kérésére még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az utunk. De tényleg. Mármint... persze, sejtettem én, hogy nem lesz könnyű menet végigcsinálni ezt az egészet, de hát most na... ha a barátnőm golymókozni akar, akkor golymókozni fog. És ha a fejébe veszi, hogy márpedig elrángat engem is, akkor akár szeretném, akár nem, elrángat magával golymókokat nézegetni. Én pedig megyek, mert... mert vagyok olyan hülye, hogy önként megyek instant agyleszívásra. Nem, egyáltalán nem vagyok normális. Mondjuk valószínűleg erre már mindenki is rájött, aki legalább egyszer találkozott velem, de azért igyekszem azt mutatni, hogy helyén vannak a kerekeim. A tanárok előtt biztosan. Az viszont még szerintem sem működik, ha valaki hülyébbnek mutatja magát, mint amilyen egyébként. Mint ahogy most Laurie is teszi.
- Hogy... hogy mit mondtál? Mi az, hogy valakinek hülyének is kell lennie? Meg mi az, hogy én nem vállalom, te meg büszkén átveszed tőlem? Eszednél vagy? Izé... jó, ez hülye kérdés volt, de akkor is: eszednél vagy?!
Rázom a fejem értetlenkedve, erre pedig döbbent arckifejezésem is rátehet egy lapáttal... már persze ha nem gondolja úgy, hogy ez inkább nevetséges, mint döbbent, és nem kezd el rajta nevetni. Akkor viszont elbúcsúzhat a golymókjaitól, az hétszentség.
- Agyament Hercegnő! Ha nem hagyod abba de rögtön, akkor nemhogy bébigolymók, de semmilyen sem lesz itt mindjárt! Nem állatkertezni megyünk, csak egy kisállatboltba... erre te már összeszedtél közben egy macskát is, és még sehol nem vagyunk a nap végéhez... ki tudja, addig mit szedsz még össze? Kentaurt? Thesztrált? Kneazlet? Nem, meg ne próbálj ebből is valami hülye állatnevet alkotni, hallod?
Nem értem. Tényleg nem értem, mi a fene van ezzel a lánnyal. Vagyis... rendben, tudom, értenem kéne, mert hát azért csak ismerem egy ideje, de akkor is. A hülyeség kínai. Mondjuk... ha ez így lenne, akkor már tökéletesen kellene szinkrontolmácskodnom kínaiul és angolul, legalábbis egyesek szerint.
Laurie fittyet hányva a kérésemre persze nagy boldogan magával cipeli a macskát - bocsánat, Sir Macskuszt-, útközben pedig még néhány alkalommal Szimbásat játszik vele. Szerintem ezzel teszteli az idegrendszerem épségét. Jelentem, ha nem hagyja abba gyorsan, akkor már nem sokáig lesz ép.
- Sir Macskusz azt is megüzente, hogy mikor fogod ezt abbafejezni?
Pislogok, eltanulva tőle a kismacskatekintetet. És most még szólni sem szólhat semmit, elvégre Sir Macskusz is nála van, és... beismerni is nehéz, de úgy tűnik, jól érzi magát Laurinál. Most mondanám, hogy szegény cica, de... inkább nem mondom, nem vagyok olyan gonosz.
- Sir Macskusz kint marad! Hallod?
Figyelmeztetem újfent kerge barátnőmet, de nem adok neki túl nagy esélyt, hogy figyel is rám. Úgyhogy inkább legyintek egyet, és a továbbiakban csendben, nagy szemeket meresztve követem barátnőmet. Akkor pedig az eddigieknél is nagyobbra tágulnak a szemeim, mikor meghallom Laurie "haditervét".
- Ki a golymók mondta neked, hogy én is kérek golymókot, hm? Honnan szedsz ilyeneket?
Miért van olyan érzésem, hogy teljesen mindegy, mit mondok, akkor is golymókkal a kezemben térek vissza a Roxfortba? Komolyan, mintha a falnak beszélnék... de ez az ügy még nincs lezárva, az biztos. Legalábbis azt biztos nem hagyom neki, hogy az egész boltot felvásárolja.

Luise & Laurie

geeen. Valakinek bolondosnak is kell lennie, mert a túl sok komoly ember között előbb-utóbb mindenki megkeseredik – felelek lelkesen, és hát arra nem térek ki, hogy a drága barátnőm is épp annyi zöldséget hord össze, mint én. Vele ellentétben nem teszem szóvá, hiszen így szeretem, elfogadom, hogy ő ilyen, és nem akarom megváltoztatni.
− Amúgy, igen, ha nem lennék eszemnél, akkor nem tudnám, hogy golymókozni megyünk, és minként pakolgassam sorba a tappancsaimat, úgy, hogy ne bukjak orra – szélesedik ki a mosolyom. Komolyan, nem tudom miként tudok ennyit és ennyire vigyorogni, de irtóra szeretek mosolyogni, mert olyankor olyan, mintha szeretetet és kedvességet sugároznék magamból a környezetem felé. S tudom, hogy ezt a mérhetetlen, feltétel nélküli szeretetet sokan nem tudják feldolgozni, ezért inkább megpróbálnak elítélni engem. Nem hibáztatom őket érte, szívesen segítenék nekik abban, hogy ők is hasonlóan lássák a világot, mint én.
− Neeeem, neeeem! – nyújtom el a nem szócskát, ezáltal önmagamat egy ötéves szintjére lesüllyesztve jelzem, hogy nekem bébigolymók kell, különben sírni fogok. Majd ravasz mosolyra húzódnak az ajkaim. – De Luiiise! Egy Thesztauracrotroll olyan menő lenne!
A kneazle-t nem játszom be, mert az már a macsmókgolyneazle-nél volt, és bizony vagyok annyira kreatív, hogy más lényeket is felvegyek a listára. Ilyen az acromantula és a troll.
− Mert milyen cuki lenne már egy kentaur, akinek thesztrál szárnyai vannak, de paták helyett póklábakat birtokol, és olyan feje van, mint egy trollnak! – írom le neki is az általam kreált lény, és előre jókat kacarászok Luise várható reakcióján.
Szerencsére Sir Macskusz jobb társaságnak bizonyul, mert morc-Luise. Mert bizony morc-Luise annyira, de annyira morci, hogy másnak a hangulatára biztosan rossz hatással lenne, de nem az enyémre!
− Igeeen, azt mondta, hogy sohaaaa – válaszolok Luise-nak, de még mindig nem tud meghatni. Ha egyszer valamit a kis fejembe veszek, akkor bizony annak úgy kell lennie. Így cipelem be a macskát is a boltba. Luise kérdésére megtorpanok, és már-már méltatlankodva így felelek:
− De Luise! Hiszen mondtam neked A Tervet! Veszek neked meg nekem meg Millie-nek és Elise-nek! És majd együtt golymók-nagyhatalom leszünk, mert majd ők csinálnak sok-sok kis golymókot! – Ismételem el neki a tervet. Milyen butus ez a Luise. Hogy tudta ezt elfelejteni?
A ketrecben lévők közül megakad a tekintetem egy sárgán, egy halványrózsaszínen, egy morci piroson és egy krémszínűn. A sárgával azonnal összetalálkozik a tekintetünk, és majdnem olyan szerelem elsőlátásra, mint amilyen annak idején Theoval volt a Roxfort Expresszen. Tehát, a sárga kell. A pirosat meg már csak azért is megveszem, mert olyan duzzogó pofija van, mint Luise-nak. A rózsaszínt megkapja Elise, merthogy ő szereti azt a színt, és a kis krémszínűt, ami amúgy is kisebb a többieknél, pedig Millie-nek adom.
Nem is kell sok, máris visszatulajdonítom Sir Macskuszt Luise-tól, és az eladóhoz sietek. Hamarosan két kisebb ketreccel, kész golymók ellátófelszereléssel felfegyverkezve pillantok Luise-ra. Időközben ki kellett vinnem a macskát, mert ennyi holmit nem tudnék még a barátnőmmel se hazacipelni.
A sárgát, a rózsaszínt és a pirosat egy ketrecbe tesszük, míg azt, amit Millie-nak szánok, külön teszem. Ezután ragyogó szemmel nézek Luise-ra, hogy lássa, ma mindennél jobban boldoggá tett, aztán a golymókokkal és a holmijaikkal felszerelkezve felfedező útra indulunk a boltban.
− Gyere! Nézzünk körül, hátha ha hazaállítok egy cruppal, akkor anya nem teszi ki egyből, mert úgyis kifizettem! – lelkendezek, mert korábban láttam már ilyen példányokat a boltban, de eddig még sose birtokolhattam egyet se.

-Igen. Abban igazad van, hogy valakinek bolondosnak is kell lennie. De hadd mondjak valamit, ha eddig nem tudtál volna róla! A bolondos nem azt jelenti, hogy legyél bolond, érted? Az utóbbit hanyagolhatnánk, ha kérhetném!
Persze, tudom én... hogyne tudnám. Kérhetném, hogyne kérhetném én, csak éppen drága barátném a füle bojtját se mozdítja, hogy megtegye amit kérek tőle. Már persze, ha lenne neki olyanja. De majd odaképzelem, úgyis olyan állatbolond, szóval simán növesztene, ha valami macskafajta lenne belőle. Mondjuk ahogy most áll a helyzet szinte egészen biztos vagyok benne, hogy valami madárrá változna, ha valamilyen csoda folytán mégiscsak sikerülne elsajátítania az animágiát. Ugyan én erősen kételkedem benne, de ezt egyelőre nem adom a tudtára. Sosem lehet tudni, és még az is lehet, hogy ügyesebb, mint amilyennek kinéz. Csak sajnos most épp nem az okosabbik oldalát mutatja... nekem biztosan nem.
- Ki tudja? Lehet, alvajáró vagy, és ösztönösen tudod, hová kell lépned! Sőt, most még jobban is sikerül, mert eddig még nem estél hasra! Ügyes vagy, csak így tovább!
Dícsérem meg ugrabugra barátnőmet fülig érő szájjal. Na igen, engem sem kell félteni, ha hülyeségről van szó, ez vitathatatlan tény. S valószínűleg pontosan ez az, amit a lökött barátnőm szépen ki is használ... és akkor még csodálkozok rajta, hogy teljesen mindegy, mit mondok, úgysem hallgat rám?
- Egyébként... már akartam kérdezni! Te vegetáriánus vagy? Mert ha igen, akkor gratulálok, most már maradéktalanul is az lettél... ugyanis már nemcsak eszed a zöldséget, hanem beszéled is!
Nézek farkasszemet Laurieval, de nem sokáig bírom. Már csak azért sem, mert sikerül kitörnie belőlem az addig nagy nehezen visszatartott nevetésnek, így már barátnőm is láthatja, hogy bizony nem gondolom ám komolyan, de... ha harc, hát legyen harc. Rajtam ugyan nem múlik.
A legújabb agymenésére - bocsánat, találmányára- már nem tudok mit mondani, csak egy amolyan "Mi bajod van neked, Laurie? Ezt sürgősen vizsgáltasd ki!" pillantást vetek rá.
- Na jó... azt hiszem, hivatalosan is megállapíthatjuk, hogy elég érdekes elképzelésed van a "cuki"ról. Én valahogy nem így definiálnám az általad leírt lényt, hanem mondjuk... inkább úgy, hogy pfujbasszusmenjinnenderögvest. Igen, ez egy elég találó név lenne. Illik rá.
Adom tudtára a véleményemet a lénnyel kapcsolatban. Igen, lény... mert ezt valahogy nem tudom állatnak hívni. Az állatok cukik... legalábbis nagy többségük. Ez meg... ez meg minden, csak nem cuki. Persze ezt is csak azután tudtam elmondani, miután nagy nehezen megértettem Laurie izgatott hadarását.
- Ne aggódjanak, nem ragályos... vagy ha mégis, akkor csak rám hat!
Pislogok bűnbánó és bocsánatkérő tekintettel az eladóra és arra a néhány esetleges vásárlóra, akik még rajtunk kívül a boltban vannak. Átveszem Sir Macskuszt, hogy Laurie könnyebben tudjon válogatni a szőrgombolyagok között, közben pedig hallgatom A Tervet. Ennek eredménye pedig az lesz, hogy döbbenetemben majdnem kiejtem a kezemből szerencsétlen négylábút. Nem tudom, akkor ki sértődne meg jobban. A macsek, vagy Laurie. Szerintem döntetlen.
- Nem, nem mondtad A Tervet! Én viszont mondtam, hogy nem kérek golymókot! Lauriiiieeee! Ne csináld már, hallod? Mi lenne, ha kicsit érettebben viselkednél?
Húzom fel a szemöldököm kíváncsian. És ha most meg meri kérdezni, hogy "Mi az az érett viselkedés?", akkor Merlinre mondom, nem veszünk semmilyen golymókot sem. Nemhogy nekem, de senkinek sem. Néha nem tudom, mit is gondol magáról... de lehet, nem is akarom megtudni. Jó lesz az nekem? Nem olyan biztos.
Szerencsére egész hamar végeztünk a golymókosnál, de ekkor jön az újabb nagyszerű ötlet, miszerint Laurienak kell egy crup is. Én pedig nagyon nehezen állom csak meg, hogy ne csapjak a homlokomra.
- Nem azt mondtad, hogy a tesód allergiás a kutyákra? Te meg hazaállítanál egy cruppal... nagyszerű ötlet, tényleg! Na jó... egyezzünk meg abban, hogy megvehetjük a kutyust, aztán legfeljebb majd én hazaviszem a szünetekre, anyáék úgysem bánják. Te pedig majd meglátogathatod, amikor csak szeretnéd!
Így Laurie méregfogát is kihúzom, és a tesóját is megkímélem az állandó tüsszögéstől-vakarózástól. El tudom képzelni, milyen rossz lehet neki, és minek szenvedjen még többet, ha nem muszáj?

Luise & Laurie

ldalra billentem a fejemet, mint egy kiskutya, aki nem érti, hogy a gazdája miért szidja le.
− De Luiiise! Én nem vagyok bolond – ingatom a fejemet ellenkezés gyanánt. Én épp olyan bolondos vagyok, mint amilyenek a dallamok szoktak lenni, de egyébként köszönöm szépen, teljesen normálisnak születtem. Az pedig, hogy szeretek szórakozni és megmosolyogtatni másokat, az nem tesz engem rossz emberré.
− Alvajáró? – nevetek fel. Micsoda képtelen ötlet! Én nem vagyok alvajáró, sose voltam, és nem is hiszem, hogy az leszek, bár biztos elég király dolog lehet. – Egyébként többnyire ösztönösen lépek mindenhová, csak itt minden olyan hamar megváltozik.
Amúgy otthon nem nagyon esek hasra, sőt apa boltjában sem, Edinburgh utcáin se, viszont itt… A Roxfortban és a suli környékén folyton esek-kelek. Mondjuk, lehet, hogy Theo jelenléte nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy folyton elesek, vagy azt is mondhatnám, hogy padlót fogok tőle. Mondjuk, tőle bármikor, bárhol és bármiért képes vagyok a földön kikötni, mert annyira édes egy ember.
A dicséretre csak szélesen vigyorogva megvonom a vállamat. Látszik, hogy Luise még nem látott táncolni, de egyszer lehet, hogy nyári szünetben elhívom majd magunkhoz, és akkor egy táncfesztivál keretében megmutatom neki, hogy mit tudok!
− Nem… − Miért lennék vegetáriánus? Mármint, nagyon szeretem az állatokat meg minden, de ettől függetlenül ugyanúgy eszek húst, mert tudom, hogy az jó a szervezetemnek. Meg nyilván nem egy kiscicát tesznek elém, hanem olyan állatot, amit erre tenyésztenek. Zöldségeket beszélnék? Nem tudom, szerintem nincs így. Nem említek sem krumplit, sem salátát meg semmi ilyesmit, szóval valami gond lehet Luise hallásával, ha ilyeneket hall ki a szavaimból.
− Ugyan – intem le mosolyogva. – Csak előítéletes vagy. Nem szabad borítóról ítélkezni, attól, hogy nem a világ legszebb teremtménye lenne, a lelke igenis lehet csodálatos.
Butus, butus Luise! Nem baj, ha nem érted még, azt sem bánom, ha ítélkezel, de egyszer majd te is megtanulod, hogy akármilyen szép vagy rút valami, nem a külső számít, hanem az, amit a test magában rejt. A lélek finomsága, ami igazán fontos. Ő még nem látja, nem tudja, amit én már megtanultam, de egy nap… Egy nap talán rájön, hogy nem szabad megszabni kinek-minek mennyi szeretet jár, ahogy azt sem, hogy amíg valami a szemünknek kedves látvány, azt bárhogyan elfogadjuk, míg ami csúnya attól egyből viszolygunk. Ennek nem lenne szabad így működnie, de nem az ő hibája. A világunk ilyen. Az emberek nevelik egymásba a rosszindulatot, amit én a mindenki felé nyújtott szeretetemmel próbálnék egy kicsit visszaszorítani.
Épp ezért nem zavartatom magam a boltban sem, amikor furcsa pillantásokkal illetnek. Tudom, hogy másképp érzékelem a világot, mint a többség, de hiszem, egy csodálatos napon, majd ők is ráébrednek arra, miért vagyok olyan, amilyen.
− De mondtaaaam! Arról nem tehetek, hogy nem figyeltél, és már mindegy, mert már kiválasztottam neked azt a morci pirosat, szóval nem ellenkezhetsz! – bökök a piros golymókra figyelmen kívül hagyva az érettebb viselkedésre való felszólítást. Arról nem én tehetek, hogy Luise-nak valami belement a fülébe, és zöldségeket hall meg szelektív a hallása. Én bizony már akkor is kijelentettem, hogy golymókot veszek mindenkinek, és ez így is lesz.
− Az, de ha kint tartom a kertben, akkor nem lesz baj! Különben is, ő úgyse jár ki oda, szóval nem fog tüsszögni – felelem arra, hogy a kisöcsém allergiás a kutyaszőrre, azonban Luise ajánlata nem tetszik. Én magamnak szeretném a kutyust, minden nap játszanék vele, megölelgetném, hemperegnék vele a fűben, trükkökre tanítanám… De mindezt mégis hogyan tehetném, ha a kutyám Luise-nál lenne? Akármennyire is szeretek osztozkodni, az én kiskedvencem nálam szokott lenni, én viselem a gondját, és az én felelősségem is. Lebiggyesztem az ajkaimat, és a crupoknál egy éles kanyart véve megindulok a kijárat felé.
− Mindeeeegy. Majd ha egyszer elköltözök, akkor veszek egy sajátot, és akkor Cameron nem fog hapcizni miatta – horgasztom le a fejemet. Ha jobban belegondolok, anya amúgy is kiabálna a crup miatt, szóval ezt az ötletet kivételesen hamar elvetem.

Amikor odaígértem magam neki a mai napra, akkor nem gondoltam, hogy még kevesebb agysejttel térek majd vissza, mint amennyivel elhagytam a kastélyt. Pedig az azért nem kis teljesítmény. Mégis, Laurie sikeresen besegített az ügy érdekében, úgyhogy nem tudom, hogy agysejtem maradt-e kevesebb, mire nagy nehezen végeztünk a golymókvásárlással, vagy idegem. Szerintem fej fej mellett áll a kettő, úgyhogy vöröshajú barátnőm igencsak büszke lehet magára.
- Neem, persze, hogy nem vagy bolond! Mondjuk inkább úgy, hogy furcsán normális vagy! És tudod, mi illene a furcsán normális állapotodhoz? Tudod? Nem? Akkor megmondom! Egy kalap! Úgy bizony! Szeretnél egy kalapot?
Vigyorgok rá szintén oldalra billentett fejjel, mint ahogy barátnőm is teszi. Persze nem azért, mert bántani akarnám, mert eszembe sem jut ilyesmi. De ha egyszer Miss Kergebirka úgy döntött, hogy mindenféle idiótaságokat beszél, akkor nekem természetes, hogy kapva kapok az alkalmon, és rákontrázok. Nem tudom, mi lenne, ha mi ketten nem barátkoztunk volna össze... valószínűleg szegényebb lenne az életem. Meg több agysejtem. Mondjuk ez utóbbinak határozottan örülnék, ez tény. Csak sajnos ezzel már nem tudunk mit kezdeni, ezt kaptam, ezt kell szeretni. Vagy nem, de el kell fogadni. Akkor pedig már ki kell hozni belőle a legjobbat.
Az alvajárást nagyon ellenzi, bár nem értem, miért, hiszen ez is egy egész értelmes lehetőség. Már persze amennyiben nálunk valami is értelmesnek nevezhető. Az ösztönösen mindenhova lépésre meg én nem reagálok...legalábbis hangosan nem.
~Hogyne.. ösztönösen lépsz mindenhova, mi? Mindjárt félre is, aztán a lábad fogja bánni...~
- Neeem én neeem vagyok előítéletes! Csak nem értem, hogy a golymókfészekbe vagy képes ilyeneket összerakni!
Nézek rá nagy szemekkel, értetlenkedve csóválva a fejeimet. És akkor se változik a helyzet, mikor közli velem, hogy de, mondta, és nem tehet róla, hogy nem figyeltem. Persze... még én vagyok a hibás! Hogyisne! De azért csk megrántom a vállam, hogy részemről aztán mindegy, ha ennyire akarom, akkor hazaviszem a golymókot.
- Naaa, miért nem tetszik az ötletem? Figyelnék a kutyusra... de ha nem, akkor nem. Nem erőszak.
Tényleg nem kötelező elfogadni az ajánlatot, csak segíteni akartam, de én se vagyok ám teljesen normális, és csak azértis úgy teszek, mint aki megsértődött a visszautasítás hallatán. Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez Miss Agyament.

Luise & Laurie

zerintem szuperül alakul a nap. Legalább is, a golymók-küldetés sikerrel végződik, így nem is kívánhatnék talán többet. Esetleg még azt, hogy vacsoránál majd remek rálátásom nyíljon majd Theo-ra, és nyugodtan tudjak majd ábrándozni róla. Azt hiszem, az lenne a nap megkoronázása, utána pedig a golymókommal együtt, teli hassal bújnék be a takaróm alá.
A gondolatra szerelmesen felsóhajtok, így csak a felét hallom meg Luise szavainak. Döbbenten pislogok rá.
− Miért kellene nekem kalap? Még nincs is olyan idő… − töprengek, pedig amúgy nagyon sok kalapom van ám! Főként nyáron hordom őket, hogy ne kapjak napszúrást, mert anya szerint, amilyen szerencsés vagyok, biztosan történne velem valami. Ezért inkább hallgatok rá, meg amúgyis tök szépek, szóval szívesen hordom őket.
Luise szavaira elnézően elmosolyodok. Nem szégyen elismerni, ha vannak ítéletei, ám legyen, inkább ráhagyom a dolgot. Az értetlenkedésére pedig felnevetek, és a mutatóujjammal megkocogtatom a kobakomat.
− Élénk képzelőerő, ennyi a titka – vigyorgok rá büszkén, hiszen a sok film, sorozat, könyv és mese meghozta a hatását. Néha olyan dolgokat tudok kitalálni, hogy a többség, akárcsak most Luise, egyszerűen leblokkol. Én pedig szót nevetek ezeken a reakciókon.
− Mert én szeretném gondozni – felelem higgadtan, elvégre, nem azért vennék kisállatot, hogy másra rásózzam. Akkor amúgy se alakulna ki semmilyen kötődés köztem és a crup között, ráadásul Luise-éknak lehet, hogy inkább nehézség lenne a jelenléte. Szóval, inkább megvárom, amíg nagy leszek, elköltözök, és majd a párommal – aki valószínűleg Theo lesz, csak ő még nem tud róla −, veszünk majd egy kutyust, aztán boldogan élünk, amíg meg nem…
Ismét elveszek a gondolataimban, és már megint ott tartok, hogy a közös jövőmet építgetem Theo-val, szerintem, mire valaha is eljutnánk addig, hogy emberszámba vegyen, addigra már ezernyi forgatókönyvet tudnék elé tenni a kapcsolatot illetően.
Automatikusan elköszönök az eladóktól, de a gondolataim nagyon-nagyon messze járnak, valahol Theo körül keringenek, és a vacsora közeledtével én is az ő pályára fogok állni. Ezért nem veszem észre Luise reakcióját, mert az agyamra ereszkedett rózsaszín, vattacukor formájú felhő mindent beterít.
Percekkel később térek vissza a valóságba, aztán Luise-ra sandítok.
− Szerintem menjünk haza. Lassan vacsora, és én nagyon-nagyon éhes vagyok, ráadásul ki kell osztanom a csöppségeket is. Mit szólsz? – javaslom neki, és ha rajtam múlik, akkor már kevésbé hiperaktívan, de Luise társaságában visszatérek a kastélyba.