Bonnie & Tanya ~ I care. I care a lot. It's kinda my thing.

Miután elválok Clyde-tól, az utam egyből a Mézesfaláshoz vezet. Talán húsz percet is eltöltök ott, végignézve az egész kínálatot. Egy darabig azon töprengek, hogy Bonnie mit szerethet, végül arra jutok, hogy a csokibékával szinte nem is lehet mellényúlni, mellé pedig vásárolok némi karamellát, mert úgy emlékszem, azt szereti.
Ezután visszaindulok a kastély felé. Az utam Clyde nélkül egészen csendesen telik, csupán néhány diák mellett haladok el, akik addig hangoskodnak, amíg le nem hagyom őket. A birtokra érve megpróbálok kikerülni egy elharapódzó vitát, ami végül párbajhoz vezet. Mindezt már csak a távolból hallom, azonban sietősre veszem a tempót, mert nem szeretnék egy-egy kósza átok áldozata lenni.
A gyengélkedő ajtaja előtt végül lefékezek, megszámolom, hogy a kis kosaramban megvan-e még az a tucat csokibéka és az a karamella, amit Bonnie-nak vettem, majd benyitok.
A tekintetemmel a barátomat keresem, hiszen talán még ő az egyik legelviselhetőbb személy a Little Blackbirdsben, ezért is sajnálom, hogy kihagyta a múltkori próbát egy butaság miatt.
− Hé, szia – lépek az ágya mellé. A szám sarkában egy apró mosoly jelenik meg, amikor meglátom őt. – Tudom, hogy most biztos a hátad közepére nem kívánsz semmi ilyesmit, de hoztam egy kis meglepit, ha esetleg jobban lennél. Remélem, szereted őket – teszem le a kosarat az ágya melletti éjjeliszekrényre.
Odahúzok magamhoz egy széket, és helyet foglalok rajta. A tekintetemmel az arcát fürkészem, és próbálom megállapítani, hogy vajon miként lehet.
− Clyde mesélte mi történt, és miután elsírta nekem a bánatát, úgy gondoltam, meglátogatlak – teszem hozzá, miközben összekulcsolom a lábaimat. – Szóval, hogy érzed magad?
Kíváncsi vagyok, hogy miként van, legalább abban reménykedek, hogy képes beszélni anélkül, hogy annak bármilyen következménye lenne. Azonban most nem azért vagyok itt, hogy panaszkodjak neki a fivéréről, szimplán csak aggódtam érte, és a barátjaként illő meglátogatnom, ha rosszul van.

Az egyik legnagyobb szívás a világon, ha az eszement ikertestvére miatt szenved az ember. Ráadásul nagyon. Tudom milyen, sajnálatos módon tapasztalatból beszélek. Szeretem a bátyámat, a magam sajátos, Bonnies módján, mert mégiscsak a bátyám. Azt viszont egyáltalán nem szeretem, hogy miatta valahogy mindig valami olyan bajba keveredünk, aminek többnyire én iszom meg a levét. Ő meg nyalogathatja a bundáját az ablakpárkányon fekve, arcán valószínűleg a szokásos bárgyú vigyorral a plátói szívszerelmére gondolva, vagy őt kémlelve az árnyékból. Fogalmam sincs, hányszor mondtam már neki, hogy ne legyen már ennyire gyáva nyúl - az a baj, hogy ez nem vicc értékű, mert hát macska a lökött bátyám, nem nyúl. Mondjuk ez a lényegen nem változtat, de akkor is. A lényeg pedig az, hogy legyen szíves lemászni az ablakpárkányról, beletornászni a hátsóját egy nadrágba, és legyen olyan kedves, hogy normális alakjában álljon oda szegény lány elé. Már ha egyáltalán oda mer állni elé. De ha valamit is el akar érni, még ebben az életben, akkor oda fog. Legfeljebb egyikünk-másikunk segít neki. Elvégre mire is jó a banda, ha nem arra, hogy segítsük egymást, ha szükség van rá? Na ugye.
A csapattal rengeteg szórakoztató, bulis dolgot lehet csinálni... mint például együtt zenélni, ugyebár. Még egymás hülyítése is belefér. Az viszont már egyáltalán nem nevezhető sem bulisnak, sem szórakoztatónak, hogy Clyde miatt én kerültem megint padlóra. Most szó szerint. Aztán pedig ágyra, méghozzá a gyengélkedő ágyainak egyikére, miután a javasasszony sikeresen elállította Nate átkának hatását, és abbahagytam a csigahányást. Fogalmam sincs, ki találta ki ezt a rontást, de megetetném vele a saját főztjét, az biztos. De fel kéne írnom valahová, hogy legközelebb el ne felejtsem felvenni a szemüvegemet... most is amiatt tévesztettek össze minket a bátyámmal. Már megint, életünk során már rengetegedjére.
Azt hittem, senki nem veszi a fáradtságot, vagy senki nem aggódik majd annyira értem, hogy meglátogasson, de be kell látnom, hogy tévedtem, hiszen nyílik a gyengélkedő ajtaja, és Tatiana lép be rajta, kezében kosárral.
- Szia! A hátam közepére egészen mást kívánok, nem a csokit! Köszönöm szépen!
Pillantok hálásan először a kosárra, megszemlélve annak tartalmát, majd bandánk egyetlen nő -, s rajtam kívül talán egyetlen normális tagjára. Tudom, öndicséret gyalázat, de akkor is. Ráadásul most nem is magamat akartam fényezni, hanem Tanyát. Kissé feljebb tornászom magam az ágyon, hogy kényelmesebben legyek, így félig ülő, félig fekvő pozícióban figyelem a lányt.
- Hát... nem mondom, voltam már fényesebben is, de javulok. Már most sokkal jobb, mint mikor behoztak... azért a csiga nem lesz a kedvencem, úgy érzem.
Próbálom elütni a helyzet élét egy viccel... bár fogalmam sincs, sikerül-e a próbálkozásom. Na meg az is segít, hogy legalább ő meglátogatott... de ezt nem szándékozom elmondani neki, a végén még belelátna valami olyasmit, amit egyáltalán nem kell. Nem, inkább nem kockáztatok.

H alványan elmosolyodok. Egyáltalán nem szeretném így látni Bonnie-t, mert tudom, nem saját maga miatt került ebbe a helyzetbe. Mégis jól esik az ő nyugodt aurája a testvéréhez képest, ugyanis a Három Seprűben igencsak fontolóra vettem, hogy belevágom Clyde fejét az asztalba. Azonban apa nem örülne, ha olyan híreket kapna rólam, amikben másokat terrorizálok, így igyekszem mindig jó kislány maradni.
− Mondtam, hogy majd később hasznodra lesz. De egyébként mit szeretnél a hátad közepére – szélesedik ki a mosolyom, miközben a kosarat a szekrényre teszem.
− Hé, hé, óvatosan! – nyomom finoman vissza egy kicsit a mellkasánál. Még csak az kellene nekünk, hogy még valami utóhatásként kibukjon egy-két csiga.
Helyet foglalok a széken. Körbe pillantok. Úgy tűnik, a gyengélkedőre most egész kevesen kerültek, bár biztos vagyok benne, hogy a korábbi párbajozók közül az egyik biztosan itt fog kikötni.
− Pihenj inkább, ne erőltesd meg magad – szólok rá szelíden, utalva a korábbi mocorgására. Értékelem, hogy feljebb emelkedett, azonban most az a fontos, hogy visszanyerje az erejét, és kipihenje magát. Folyamatosan csigákat hányni bizonyára nem egy leányálom, és megviseli a szervezetet.
− Örülök, ha jobban érzed magad. Hiányoltalak a próbáról. A lökött fivéred meg teljesen leszívja az ember energiáit. – A szám szegletében még mindig ott bujkál egy szelíd mosoly. Finoman megingatom a fejemet, miközben megpaskolom Bonnie kézfejét, de egyből visszahúzom a saját kezemet, és az ölemben pihentetem.
− Ne aggódj, ha nem mész a franciákhoz, akkor nem is igazán kell foglalkoznod csigákkal – próbálom viccel reagálni a viccét. Nem igazán szoktam hozzá, hogy a gyengélkedőn ücsörögjek. Ápolgattam már ezerszer Larsot egy-egy teliholdas éjszaka után, viszont az itteni tétlenség olyan frusztráló.
− És mit mondtak? Mikor engednek el? – kíváncsiskodok, hiszen gondolom, ő sem rajong az ötletért, hogy itt töltse az éjszakát. Számomra valami kellemetlen aura uralkodik ezen a helyen, pedig tudom, hogy másoknak segítenek itt, s mégis olyan feszélyezetten érzem magam.
Azonban helyes volt, hogy beugrottam, hiszen a fiúk többsége úgyse törődne Bonnie-val, vagy legalább is, nem törnék magukat arra, hogy eljöjjenek idáig, és meglátogassák, mert nekik egyszerűbb lenne Clyde-ot kérdezni. Férfiak… Borzasztóan híresek a magas érzelmi intelligenciájukról.

Amikor az ember a saját testvérének, ráadásul az ikertestvérének a hülyeségei miatt kerül kórházba, akkor az lenne a minimum, hogy méltóztatik meglátogatni a kórházban. De neeem, az enyém még véletlenül sem csinál semmi ilyesmit. Helyette biztos a könyvtárban magol valamit, vagy épp a szokásos helyén, az ablakpárkányon lebzsel négylábú alakjában. És most még az sincs, hogy megmenthetném az újabb áldozatát, mert hát ágyhoz vagyok kötve - még ha nem is szó szerint. A banda többi tagja sem vette a fáradtságot, hogy idefáradjon... kivéve Tanyát, aki viszont kellemes meglepetésként ért. Mármint tényleg, nem gondoltam volna, hogy pont ő fogja képviselni a bandát a beteglátogatás címszó alatt.
- Mondtad, mondtad, de miért legyen későbbre, ha most is ehetek? Tudod, hogy szeretem a csokit!
Nézek rá nagy szemekkel, hátha megenyhül kicsit, és ad egy ehető brekegőt. Bár... a brekegőket is megeszik Franciaországban, amiről automatikusan eszembejutnak a csigák, arról pedig a szerencsétlen balesetem, úgyhogy inkább úgy döntök, hogy nem kísértem a sorsot, a békák megvárnak.
- Hát, nem is tudom... a bátyámat, mondjuk?
Engedek el egy sunyi, féloldalas mosolyt Tanya felé. Nincs bajom a bátyámmal, a magam módján szeretem is... de az mégsem járja, hogy miatta szívok állandóan.
- Pihenek én, tényleg! De az állandó fekvés sem működik, lassan már nem tudok mit kezdeni magammal!
Panaszkodom halkan, bár tudom, hogy nem kéne. De most mit csináljak, ha egyszer beszélgetni támadt kedvem? Akkor beszélgetek, és legfeljebb majd befogom a számat, ha másoknak zavaró vagyok.
Sorra érnek a meglepetések. Először az, hogy egyáltalán meglátogatott, aztán pedig az, hogy hiányoztam a próbáról. Mi van itt?
- Biztos elvoltatok nélkülem is, úgyis Clyde viszi a pálmát. Te is tudod. De örülök, hogy ezt mondod.
Mosolygok rá, bár tekintetemből észlelheti, hogy sokkal szívesebben lennék velük a próbán, mint itt. A franciákra vonatkozó viccelődés megintcsak kissé jobb kedvre derített, de nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem sűrűn vagyunk kettesben egy légtérben. Még barátokként sem.
- Még egy-két napot biztosan itt kell töltenem, de remélhetőleg hamarosan már ismét csatlakozhatom hozzátok. Addig pedig tartsd a frontot, és ne hagyd, hogy hülyeségeket csináljanak, kérlek!
Nem tudom, Tanyának mennyire szívügye ez a helyzet, de azért bízhatom benne, elvégre barátok vagyunk, na meg bandtagok is, szóval rábízhatom a többieket. Legalábbis remélem. A többi pedig majd kiderül, ha végre kiengednek innen.

S zámomra teljesen természetes, hogy meglátogatom a gyengélkedőn azokat a barátaimat, akik nem érzik jól magukat. Nem tudom eldönteni, hogy ez valami csajos mentalitás része lehet, vagy a többiekkel ellentétben engem megneveltek a szüleim. Nem is számít igazán, az a fő, hogy Bonnie meggyógyuljon.
− Tudom jól, de nem szeretném, ha kihánynád, szóval még várj vele egy kicsit, oké? – felelek neki szelíden, hiszen tényleg nem örülnék neki, ha hirtelen megint rosszul lenne. Szóval nézhet rám akármilyen szépen, én nem javaslom neki az evést, de ez nem jelenti azt, hogy meg is gátolnám benne. – A saját felelősségedre egyél belőle.
Teszem hozzá, hogy engem aztán tényleg nem zavar, ha enni akar belőle. Ha pedig rókázásra kerülne sor… Még azt is feltakarítom, ha kell. Takarítottam már a kisöcsém után is, amikor beteg volt, és Larsszal is jártam már hasonlóan. Oké, gusztustalan és gyomorforgató a dolog, de ha ők nem érzik jól magukat összetakarítani, akkor nem fogom őket otthagyni a káosz kellős közepén, hanem szó nélkül segítek nekik. Bonnie is hasonló kategóriába tartozik, így ha neki támadnának öklendező rohamai a csokoládétól, akkor őt se hagynám magára.
− A bátyádat szerintem elég sokan szeretnék látni elég messze maguktól – mosolyodok el szórakozottan. Félreértés ne essék, Clyde-nak megvan a maga idegesítő stílusa, de amikor éppen nem borítja el az agyát a rózsaszín köd, akkor bírom őt is. Csak az a baj, hogy mostanában túlságosan sokszor borítja el az elméjét az a bizonyos köd…
− Hát mit csináljak veled? Szöktesselek meg? – ingatom meg a fejemet szórakozottan. Nem arról van szó, hogy ne tenném meg, hiszen képes lennék rá, és megértem, hogy kezd unatkozni, de mindez az ő érdekében van. Majd ő is belátja.
− Végül is, ha az ember cirkuszba szeretne menni, akkor mindenképpen érdemes meglátogatni a próbáinkat. Ott fixen a fivéred lenne a fő attrakció, bár lehet, hogy Judy harcba szállna a címért – fásultan felsóhajtok. Néha tényleg úgy érzem, mintha egy állatkert, vagy egy cirkusz igazgatója lennék, mert a fiúk annyira gyerekesek tudnak lenni, hogy még a tulajdon öcsém is érettebb náluk. Pedig van néhány év különbség köztük.
− Mert így is van. Te vagy az egyetlen normális ember ott – válaszolok neki őszintén, viszonozva a mosolyát. Ez tény. Nem kell semmivel se alátámasztanom, hiszen ő is tudja, én is tudom. Mi ketten próbáljuk féken tartani azt a sok bolondot. Megjegyzem, nagyon gyakran sikertelenül.
− Ne aggódj, igyekszem. Egyedül nehéz lesz, de megoldom. Legfeljebb előszedek egy-két átkot, amit a Durmstrangban, vagy apától tanultam, és helyreteszem őket – vonom meg a vállamat, bár a gondolat, hogy Bonnie még egy-két napig a gyengélkedőn lesz, elszomorít. Egyrészt, még mindig nem ezt érdemli, másrészt pedig ez tényleg azt jelenti, hogy nekem kell bébicsőszködnöm öt srác felett.
− Egyébként egész jól viseled, ahhoz képest… Én biztosan nem bírnám, ha napokig itt kellene lennem – jegyzem meg, miközben előtör néhány emlékkép. – Egyszer eltörtem a karomat egy kviddicsmeccsen. Eltalált egy gurkó, miközben a cikeszért nyúltam. Egy teljes éjszakát és egy napot töltöttem a gyengélkedőn a Durmstrangban, mire rendbe jöttek a csontjaim. Az volt a szerencsém, hogy a legjobb barátom mellettem volt, amikor csak tudott, így nem unatkoztam annyira. Lehet, te is jobban viselnéd, ha nem lennél egyedül – felemelem a fejemet, és ismét körbenézek, azonban az ágyak közötti paravánoktól nem sokat látok, és eddig rajtunk kívül más hangját nem is hallottam.
Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán rajtunk meg a javasasszonyon kívül tartózkodik-e itt valaki, de ha Bonnie-nak lenne ismerőse, akkor lehet, hogy ő se akarna ennyit mocorogni.

Aggódik értem.... érzem. Csak azt nem tudom, hogy azért, mert ugyanabban a bandában zenélünk, vagy ennél azért valamivel több oka is lenne rá? Fogalmam sincs... de nem fogom megkérdezni tőle. Nem, nem, és nem. Annál azért normálisabb, meg értelmesebb vagyok, hogy tök fölösleges kérdésekkel fárasszam szegényt. Elég fárasztó lehet most neki egyedül vigyázni az "állatkertre", nem kell oda az én esetleges kérdésáradatom sem. De azért még megjegyzem, ha esetleg később még meg akarnánk beszélni - ami egyébként elég kétséges, de mindegy. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Igen, nemcsak okosan nézek ki, az is vagyok, csak épp nem szoktam nagydobra verni.
- Attól félsz, hogy időközben csigává változik, ha megeszem?
Húzom föl az egyik szemöldökömet kíváncsian méregetve Tanyát. Persze, tudom én, hogy ez nem lehetséges, de attól még ahol lehet, ott elejtek egy-egy ilyen okosságot. Aztán legfeljebb megkapom, hogy ne beszéljek már hülyeséget. És ha szerencsém van, akkor ez olyan helyen, meg olyan szituációban történik, ahol ketten vagyunk Clydedal. Ami pedig azt jelenti, hogy rá tudom kenni a problémát. Na, nem mintha olyan gyakran csinálnék ilyesmit, sőt. Azt sem tudom, hogy kell. Én? Ugyanmár, de tényleg!
- Miért, megtennéd? Ugyan, úgysem szöktetnél meg. Na meg én is tudom, hogy pihennem kell, szóval inkább nem, maradok a hátsómon és pihenek. Az mindenkinek jobb lesz. De megígérem, hogy pár nap múlva én is csatlakozom hozzátok! Ha kell, a cirkuszigazgatóhelyettes posztját is elfoglalom, hogy segítsek neked!
Mosolygok rá kedvesen, mert tényleg nem lehet neki könnyű a mostani helyzet. Nekem sem az, de még mindig sokkal könnyebb megmaradni a hátsómon, és pihenni, mint összetartani öt fiú agymenéseit.
- Figyelj csak! Köszönöm, hogy meglátogattál... de tényleg! Szóval ha ennek vége, és lesz egy kis időnk, akkor ha van kedved, akkor elmehetnénk Roxmortsba valamikor. Mit szólsz? Persze nem muszáj, csak... na mindegy. Addig meg majd figyelek magamra. Mást úgyse nagyon tudnék mit csinálni.
Nem, fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem vagyok én ilyen rámenős, meg hát csak barátok vagyunk, vagy mi a szösz, úgyhogy szinte biztosra veszem, hogy úgyse fogadja el az ajánlatot, de egy próbát megér. És tényleg meg akarom köszönni a segítségét... úgyhogy remélem, a végén csak belemegy. Ha nem, akkor... majd lesz valahogy.

Aggódok érte, mert sokkal jobb ember annál, hogy a gyengélkedőn kelljen feküdnie az idióta testvére hibájából. Milyen érdekes amúgy, hogy hasonló arcon osztoznak, s mégis Bonnie közelében teljesen másképp érzem magam. Ha rápillantok, akkor nem uralkodik el rajtam egy olyan késztetést, hogy fejbe akarják vágni, sőt kifejezetten aggódok érte.
− Nem, attól félek, hogy a kaja hatására megint hányingered lesz – felelem nyugodtan, bár képes lennék feltakarítani utána. Egyáltalán nem lenne gond számomra, de ha nem muszáj, akkor elkerülném az egész szituációt. Épp elég lehetett neki az egész utat végigrókázni csigákkal.
− Miből gondolod, hogy nem tenném meg? – húzódnak sunyi mosolyra az ajkaim. – Én sem vagyok szent Bonnie. Az más kérdés, hogy tudom, mikor meddig mehetek el. – Nekem is van egy olyan oldalam, ami hajlamos hülyeségekre, de az esetek többségében igyekszem nem bajt keverni.
− De jól mondod, maradj szépen a fenekeden, aztán később csatlakozol hozzánk – veregetem meg finoman a vállát, miközben halkan felnevetek. – Akár átadom a cirkuszigazgatói szerepet is, csak hadd legyen egyetlen szabadnapom.
A fiúk időnként kicsit fárasztóak tudnak lenni, hiszen valahogy a csapat fele engem tart lelkiszemetesnek. Nem tudom, miért hiszik azt, hogy minden nőproblémájukat én fogom megoldani, de alkalmanként a nem túl férfias sírásuk megviselik az idegeimet.
Az invitálására először felvonom a szemöldökömet, mert nehéz eldönteni, hogy barátilag akar-e elhívni, vagy randit szeretne. Ha randit szeretne az egész furcsa lenne, hiszen… Hát, tudjuk, hogy rendelkezik egy csodálatos fivérrel, akivel könnyedén összekeverem őket, és… Mégis hogy nézne ki, ha annak a kreténnek a testvérével randiznék? Vagyis… Ő mit szólna hozzá? Nem lenne ebből kavarodás?
Végül arra jutok, hogy mivel Bonnie eddig se különösen mutatta jelét annak, hogy bármit is szeretne, így elkönyvelem baráti meghívásként.
− Igazán nincs mit köszönnöd – felelem, hiszen ez a legkevesebb. Aztán elmosolyodok. – Nagyon szívesen elmegyek veled, de tényleg akkor, ha vigyázol magadra, és nem hagyod, hogy megint összekeverjenek a testvéreddel.
Ez az egy kikötésem van a találkozóval kapcsolatban, ugyanis tényleg nem szeretném egy újabb délutánomat a gyengélkedőn tölteni.
− A most hétvége megfelel? – érdeklődök, mert igazából nekem bármelyik időpont megfelel, de nem tudom, hogy neki vannak-e tervei a hétvégére. – És mit szeretnél csinálni?
Elvégre, szeretem a spontaneitást is, de ha van elképzelése arról, hogy milyen programot szeretne, akkor sokkal könnyebb lenne tervezni.

NNéha nem tudom eldönteni, hogy mikor lenne jobb az életem. Ha egyke lennék, nem lenne testvérem - vagy legalábbis nem Clyde lenne az -, vagy most jobb. most, amikor esetenként legszívesebben megkopasztanám - és még azon sem gondolkoznék túl sokat, hogy az ember vagy a macskaalakjában tegyem azt -, ugyanakkor viszont szerintem mimimum egy évre való pletykát, meg átrágnivalót adott a roxfortiaknak a bandával meg az ő szívszerelmével. Aki viszont egyáltalán nem úgy tűnik, mintha annyira észre akarná venni a testvéremet. Lehet, fel kéne már adnia. Az "ablakpárkányon ücsörögve nyálcsorgatás" hadműveletet egészen biztosan. De persze ha én bármi ilyesmit is mondanék neki, akkor simán átváltozna macskává, nyávogna egy sort, ezzel pedig lezártnak tekintené a problémát. Ami amúgy szerinte nincs is. Mármint a szerelmi élete? Hát.. ebben sajnos lehet valami. De most erről megintcsak ki tehet? Na mindegy, halottról jót vagy semmit. Ezesetben pedig semmit - a szerelmi életére legalábbis. A bátyámra azért még ne vessünk földet, még nyávog párat élete folyamán. S ha ő nem lenne, akkor nem lenne a banda sem... a banda nélkül pedig valószínűleg Tanyát sem ismertem volna meg. Aki pedig tényleg törődik velem, látszik rajta. Nem csak muszájból, kötelességből van itt mellettem. Úgyhogy nehezen bár, de be kell ismernem: szép volt, tesó.
- Ne félj, annyit nem ettem volna! De köszönöm, hogy aggódsz értem.... legalább te!
Vetek rá egy féloldalas mosolyt, mert jelen helyzetben tényleg úgy érzem, hogy csak rá számíthatok. A többiek meg... mintha nem is érdekelném őket. Ki tudja?
- Majd figyelek! Vagyis... megpróbálok figyelni! Magamra ragasztom a szemüvegem, akkor hátha nem kevernek össze minket, és akkor te is megnyugodhatsz!
Nevetek fel a hangjában megcsendülő aggodalom hallatán. Vajon akkor is így aggódna, ha Clyde lenne a helyemen? Nem, ezt erősen kétlem... de nem kérdezek rá, nem akarom elrontani a hangulatot.
- Persze, megfelel! És... nem is tudom! Legyen meglepetés! Vagy van valami ötleted, kérésed?
Fürkészem kíváncsi tekintettel az arcát, remélve, hogy neki tényleg van valami ötlete a hétvégével kapcsolatban. Különben annyira meglepetés lesz, hogy még én sem fogom tudni, mi is az tulajdonképpen.

Kíváncsian fürkészem Tanya arcát. Bár tudnám használni a legilimentori képességemet, most mégis tudatosan elnyomom, hiszen nem szeretnék tisztességtelen előnyökhöz jutni vele szemben. Akkor sem, ha az így kapott információkat egészen biztosan jó célra használnám. De tudom, hogy valószínűleg utána számonkérné, hogy mit csináltam. Már persze ha tudna róla, mit is műveltem a tudta és az engedélye nélkül. De vagyok annyira rendes, hogy semmi ilyesmit ne tegyek. Helyette a szavaiból és az arckifejezéséből póbálom meg kideríteni, hogy mi is a helyzet.
- Persze, tudom én, vagy legalábbis sejtem, csak... nem tudom, valahogy kinézem belőlük, hogy elvannak maguknak.
Felelek halkan, és igyekszem nem mutatni, de a mondandója utolsó része kíváncsivá tett. Tessék? Ha még Clyde is képes emiatt lógatni az orrát, akkor igazán nem lehet okom panaszra. A Madden-ikrek említésére viszont csak grimaszolok egyet. Nem, egyáltalán nem szeretném, ha az a kettő fogná magát, és csak úgy beállítana a gyengélkedőre, hogy jöttek látogatóba. Még az is lehet, hogy kedvesen ugyan, de visszafordítanám őket, hogy keressék meg a józan eszüket. Éppen ideje lenne, mert valahol annyira elveszették, hogy a mai napig se találták meg.
- Mire gondolsz? Nem fogom befestetni a hajamat... vagy ha igen, akkor nem mondom el a többieknek, mert őket ismerve valami olyan ötlettel állnának elő, hogy hupilila, meg neonzöld... köszönöm szépen, azt inkább kihagyom. De majd gondolkozom, mivel tehetném még szembetűnőbbé a különbséget kettőnk között.
Nem tudom, mivel tehetném biztossá, hogy ne találjanak el újra Clyde helyett, de tényleg keresek valamit, mert ez nem állapot.
Csendben hallgatom, amint felsorolja az ötleteit, de hirtelen nem igazán tudom eldönteni, hogy mit is csináljunk tulajdonképpen. Mármint... mi van, ha az, amit kitalálok nem tetszik neki, és simán lefújja az egészet? Megteheti, és még csak hibáztatni se hibáztathatnám miatta...
- Hát... mi lenne, ha elmennénk Madam Puddifoot kávézójába, aztán megnézhetnénk a seprűket. Sőt, ha már ott vagyunk, akkor vehetnénk is egyet, és megnézhetnénk a vidéket seprűháton. Mit szólsz?
Lehet, hogy most nagyon mellélőttem ezzel az ötlettel, de azt hiszem, talán nem túl nagy agyamentség ez az egész.

N Nem tudom mire vélni a hirtelen támadt lelkigondozási kedvét. Mármint persze, mindig segített nekünk, a csapat nagyobbik része hozzá ment panaszkodni, ha valami baja volt. Én nem. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem is tudok róla, hogy mi történik a Little Blackbirds berkein belül. Ugyanmár, sem hülye nem vagyok, sem vak. Csak félig, mert különben minek is kellene a szemüveg. Dísznek? Mondjuk... az utóbbi incidens után elgondolkoztam rajta, hogy igen, lehet, be kellene újítani valami megkülönböztetőjelzést, hogy ne akarjanak mindig összekeverni minket Clydedal. Fárasztó tud ám lenni az ikertestvér lét, meg az azzal járó folytonos odafigyelés. És én is emberből vagyok, szerintem tök természetes, ha örülök neki, hogy velem is törődik valaki. Nincs ebben semmi rossz. Én is mindig igyekszem mindenkire is odafigyelni... főleg a lökött bátyámra Mephistoként.
- Nem vagyok szomorú. Csak nem értem, hogy hogy nevezhetjük magunkat egy csapatnak, meg bandának, ha még arra sem képesek, hogy a bajba került vagy beteg társukat meglátogassák. Én minden gond nélkül beállítanék hozzájuk... dehát ezt teszik a barátok, nem igaz? Na mindegy... bocs, nem akarlak ezzel fárasztani. Ők már csak ilyenek.
Engedem el a kérdést, mert tényleg nincs semmi értelme azon agyalni, hogy hol lehetnek a többiek. Lényeg, hogy Tanya itt  van, na meg valószínűleg előbb vagy utóbb Clyde is előkerül. Már csak az a kérdés, hogy melyik alakjában teszi ezt. Mondjuk akármelyikben is, én örülni fogok neki, addig se vagyok egyedül.
Az ikertestvéres megkülönböztetésen nem tudok nem elmosolyodni... ami fura, tekintve, hogy semmi vicces nincs se a kérdésben, se a helyzetben. És mégis... mi a fene van velem? Na, majd megérdeklődöm Clydetól, hátha valami értelmeset is tud mondani ezzel kapcsolatban. Legalábbis remélem, különben én se mondok neki semmi értelmeset, az ő ügyében. Pedig ráférne néhány jó tanács... még akkor is, ha azok az öccsétől származnak.
- Majd úgy fogom hívni, hogy MacsClyde, az elég jelzésértékű.
Vetem fel az ötletet, bár szerintem Tatiana is ugyanolyan jól tudja, hogy nem vagyok ilyen. Mármint... az egy dolog, hogy a bandán belül mindenfélével szórakozunk, de nem árulnám el a bátyám animágus alakját. Ha el akarja mondani valakinek, akkor elmondja. Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy összeszedi-e valaha is a bátorságát annyira, hogy Héloisenak is elmondja, mi a nagy büdös harcihelyzet. Na meg arra is, hogy a lány hogy reagál majd. Gondolom, jól kiakad. De ez még nagyon a jövő zenéje. Annyira, hogy az sem biztos, hogy egyáltalán megtörténik. Ki tudja? Lehet, a végén még poziítvan csalódok a bátyámban.
- Naaaa! Jó, egyezzünk meg! Ha én megcsinálom, akkor te is! Az nem ér, hogy én megcsinálom, te meg jóízűen kiröhögsz miatta!
Vigyorodok el én is, de amint elhagyja a számat ez a hülye ötlet, rögtön rájövök, hogy mit is mondtam az imént... és visszaszívnám, de már túl késő. Nem akarom, hogy mindenfélét belelásson.... akkor se, ha esetleg tényleg benne van valami, ami még bennem sem igazán tudatosult. Azt hiszem, kezdem megint túlzásba vinni az agyalást... rossz hollóhátas szokás.
- Ha te nem bánod, hogy Clyde ikertesójával kell mutatkoznod, akkor én sem bánom, hogy legalább egy fél napig össze leszek zárva veled!
Vonom meg a vállam, mintegy rövidre zárva a kérdést. Minek túlragozni valamit? Majd ott úgyis kiderül, aminek ki kell derülnie, hamarabb meg nem érdemes gondolkodni rajta, mert csak túlizguljuk meg aggódjuk az egészet, és elveszti az izgalmasságát.
- Ne aggódj, úgyis szükségem lesz egy új seprűre a csapat nyári edzései előtt... a mostani már kezd megbízhatatlan lenni, és nem szeretném, ha egyszer véletlenül a földön találnám magam, önhibámon kívül.
~ Mint most is.~
Tényleg szükségem lesz seprűre, úgyhogy nem csak azért megyünk, hogy ő kedvére nézelődhessen. Azt máshol is meg tudná tenné... habár tény, hogy a seprű mindig nyer, gyakorlatilag minden más ellen. Csak nehogy egyszer engem is lecseréljen egy seprűre, mert akkor ott már bajok lesznek. Vagyis... Merlinre, miről is beszélek, még ha csak gondolatban is? Ezt sürgősen ki kell vernem a fejemből...
Megrázom a fejem, hogy hátha attól majd kitisztul kissé, de pechemre, na meg a szerencsétlen időzítésemnek hála épp Tatiana kérdésének végére sikerült a mutatvány, így aztán valljuk be, elég érdekesre sikeredett a helyzet. Annyira, hogy egy pillanatra le is fagyok, hogy aztán összezavarodva próbáljam meg menteni a menthetőt.
- Hátööö... részben. Azt reméltem, talán izé... talán nem csak a BonnieClyde egyik tagjának tartasz. Szóval, hát...
Na jó, ez így nem mehet tovább. Ha így folytatom, akkor tuti biztos, hogy megkapom a "Clyde dilis öcsikéje" címet, amit egyáltalán nem szeretnék. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt, kifújom, majd tekintetemet belefúrom az övébe, abból próbálva meg erőt meríteni.
- Szóval nem teljesen. Azt reméltem, eljössz velem randizni. De nem tudtam, tudom, mi is a helyzet, úgyhogy próbáltam semleges terepen maradni. De nem biztos, hogy sokáig sikerül, úgyhogy... mi a válasz, Tatiana Krum?
Kérdezem kíváncsian, bár szerintem a lány által annyira kedvelt Hidegráz Majbetoj sem érezhette rosszabbul, meg idegesebbül magát egy-egy rázósabb kiruccanása alkalmával, mint én most. Tényleg nem tudom, mi van velem... de majd igyekszem helyrepofozni magam, mert ez már tényleg nem állapot. Ezért is igyekszem elütni vicceskedéssel a dolog élét... nem szoktam a teljes nevén hívni a lányt, csak ha mérges vagyok rá - ami elég ritkán fordul elő-, vagy ha húzzuk egymás agyát, vicceskedünk. De azt is kulturáltan, nem úgy, mint a banda többi tagja.

Figyelmesen hallgatom a lány szavait. Clyderól és a bátyám jelenleg csak a fejében létező kapcsolatáról szóló résznél viszont felnevetek.
- Kesergett? Mi lenne, ha te is keseregnél neki egy sort? Akkor talán rájönne, hogy amúgy neked is vannak érzéseid, és nem csak egy ingyen lelkisegélyszolgálat vagy.
Nem mondom, hogy bombabiztos megoldás, de valahogy Clydeot is meg kellene fogni, hogy ne gondolja azt, mindent megtehet. Sőt, mindent is. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Majd idővel talán ő is rájön. Talán... talán majd Héloise rávezeti, hogy vegyen vissza abból a nagyokos fejéből, mert a végén nem lesz feje. El tudom képzelni róla.
- Persze! De hogy veszed rá azt a kis agyát, hogy maradjon a bundájában? Szerintem kizárt dolog... úgyhogy egyelőre maradjunk a BonnieClydenál, aztán majd meglátjuk. Majd közösen kitalálunk valamit.
Azt hiszem, tényleg kezdenem kell magammal valamit, mert egyre többet gondolok meg beszélek rólunk többesszámban. Mintha egyébként lenne olyan, hogy "mi". Legalábbis egyelőre nincs. De ha rajtam múlik, akkor még lehet. Márpedig részben rajtam is múlik.
Őszintén szólva meglep, hogy ilyen könnyen belemegy az ötletbe. Nem gondoltam volna, hogy idáig is eljutunk. Mármint én sem gondoltam volna magamról, hogy megkérdezem tőle az ominózus kérdést, de az sem fordult még meg sosem a fejemben, hogy mi lenne, ha igent mondana, és randiznánk. Kellett volna? Fogalmam sincs. Vagy túlgondolom a dolgokat, azért vagyok most ilyen furcsa? Hát... Armin unokaöcsém szavaival élve: aljas rágalom!
- Ne aggódj! Majd magamon tartom a szemüvegemet, Clydeot meg bezárom a szekrénybe, aztán aludhat egész nap, ott jó helyen lesz. Akkor biztos nem kevernek majd össze vele.
Igen, újabb nagyon szuper ötlet. Csak kár, hogy valószínűleg kivitelezhetetlen, mert ha a lüke bátyám gyanút fog, akkor lőttek az egésznek, és még a fejébe veszi, hogy el akar kísérni Roxmortsba. Na, akkor lesz az, hogy elküldöm a hugrabugosok környékére nézelődni.... ott keresgéljen, ha mindenáron ennyire bámulhatnékja van. A hajszíncserére inkább nem szólok semmit, mert úgyis én jönnék ki vesztesen a dologból, úgyhogy inkább nem is próbálkozom. Mert most komolyan... hogy néznék ki mondjuk hupikék hajjal? Na, azért hülyét nem szeretnék magamból csinálni. De úgy néz ki, akaratomon kívül mégis sikerült... legalábbis Tanya kérdése erre utal következtetni.
- Na vajon miért? Hahó... ha Nate nem tudott megkülönböztetni a lökött bátyámtól, akkor mi garantálja, hogy te nem nézel egynek minket? És valószínűleg egyáltalán nem akarnál Clydedal menni bárhová is... legalábbis nem ilyen helyekre. Jól gondolom?
Fürkészem kíváncsian, bár szinte biztosra veszem, hogy igazam van... akkor is, ha esetleg nem vallja be. Ezt a kört én nyertem.

Értetlenkedve húzom fel egyik szemöldökömet Tanya szavaira.
- Azért... mást is tud, mint hülyeségeket magyarázni, meg depresszióba zuhanni. Ezt te is tudod! Mondjuk... nyávogásban is elég tehetségesnek mondható! Nem gondolod? Vagy... nem, csak nyávogásban!
Vigyorgok a valószínűleg döbbent Tatianára. Nem, nem igazán szeretem a bátyámat, ez tény és való. Viszont azt se szeretem, ha mások úgy gondolják, hogy tudják, mit is tud Clyde. Mármint persze, értem én, hogy ha ismerik, akkor valószínűleg tudják, hogy miket tud művelni a lökött bátyám, de mégis... nekem szabad őt csesztetni. Másnak meg be szabad fognia. Igen, elég szép munkamegosztás, én is tisztában vagyok vele.
Arra inkább nem szólok semmit, hogy a lánynak nem Clydera, hanem Larsra, a legjobb barátjára van szüksége. Persze, ezt megértem... nekem se igazán van szükségem arra, hogy azt hallgassam, hogyan nem sikerült közelebb kerülnie a szerelméhez, de...sajnos ez nem feltétlenül kívánságműsor.
- Naa! Nem változtatjuk macskává, mert... mert akkor valamelyik nagyokos, mondjuk Judas kitalálja, hogy adjuk el a kínai piacon. Tudod mit? Nem! Nem adod oda a kínaiaknak... ők macskát is esznek! S bár bevallom, elég idegesítő tud lenni, de nem akarom odaadni valami macskaevő népségnek... úgyhogy inkább nyávogjon itt, ahol ellenőrizhetem... legfeljebb nem teszem a szekrénybe. Vagy majd vágok egy kis lukat az ajtóra. Nem túl nagyot, hogy ne tudjon kiszökni, de legalább lélegezni is tud majd. Így megússza a fulladást is.
Nem tudom, mennyire értelmes a felvetésem, de most na... nem, bármilyen hülye is, akkor is a bátyám, és nem akarom eladni. Nyávogni meg itt is tud. Viszont itt legalább meg tudom menteni, ha "véletlenül" valami galibába keveredne. Márpedig ez azért elég gyakran előfordul.
- Majd valahogy megoldom, hogy meg tudj minket különböztetni, ne aggódj! Lehet, esetleg szólok Héloisenak, hogy segítsen neki macskát keresgélni... megint. Jaj! Szegény lány, rásózom a bátyámat... de valamit valamiért.
Fogalmam sincs, hogy oldom meg, hogy a bátyám ne lábatlankodjon a közelben, de még van egy kis időm, addig csak kitalálok valamit. Ha mást nem, akkor tényleg szólok a szívszerelmének, pátyolgassa kicsit a lökött bátyámat. Örülni fog neki. Mármint Clyde. Héloiseról már nem mondanám el ugyanezt. Na persze ki tudja... itt már semmin nem lepődnék meg igazán.

Tudom.. illetve nem tudom, csak érzem, meg látszik rajta, hogy egyáltalán nem hisz nekem. Vagy csak...lehet, azt hiszi, hogy a csigahányós átokkal eltávozott belőlem a maradék józan ész is. Mondjuk nekem azért valószínűleg több van, mint a lökött bátyámnak... akkor is, ha játsza a hülyét, és próbálja titkolni, hogy amúgy neki is van bőven sütnivalója, csak épp lusta használni azt. Vagy csak... nincs semmi csak, egyszerűen lusta. Meg macska, ami alapjáraton öntörvényű és lusta. Igen, határozottan hozzá illően választott állatalakot Clyde. Merlinre, csak ne nekem kellene mindig kihúzni a gödrökből... amiket egyébként általában ő maga ás ki magának. Ügyes kisfiú, tényleg. Na mindegy.
- Clyderól beszélünk... valószínűleg sosem fogja kinőni. Vagy ha mégis, akkor naagyon hosszú időnek kell eltelnie és nagy dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy a bátyám megkomolyodjon.
Csóválom a fejem lassan, mint valami megfáradt öregember. Hát, a megfáradtság stimmel. Nem könnyű Clyde ikertestvérének lenni, az egyszer biztos. Értem, mi baja van Tanyának vele, de... nem tudom, olyan, mintha egyáltalán nem tudnának meglenni egy légtérben. Legalábbis normálisan nem.
- Ünneprontó? Én? Hát még mit nem! Nem vagyok ünneprontó, de... most komolyan! Miért nem tudtok megmaradni egymás mellett? Értem, hogy idegesítő, de azért mégis...
Tényleg nem értem, de inkább nem erőltetem a témát... viszont fogalmam sincs, mit is tudnánk ebből az egészből kihozni. Mármint... az rendben van, hogy megpróbáljuk elterelni Clyde figyelmét, hogy mi le tudjunk lépni Roxmortsba... de mégis hogy? Könyvekkel? Szeret olvasni, de ennyivel még őt se lehet lekenyerezni. Nem tudom, mivel... vagyis de, tudom, de az most nem működőképes megoldás. Meg úgy általában egyáltalán nem működőképes megoldás... már ha azt akarom, hogy az agysejtjei a helyükön maradjanak. Márpedig azt akarom. Úgyhogy igazat kell adnom Tanyának... Héloiset ki kell hagyni a dologból.
- Rendben, de ha őt kihagyjuk, akkor mégis mit tegyünk? Mi van, ha elmondanánk neki? Nem hinném, hogy annyira zavarná, hogy mit csinálunk, mert  - már bocsánat, de - nem te érdekled, hanem Héloise. Mondjuk ha rávesszük a lányt, hogy menjen el vele, akkor lehet, lenyugszik. Egy próbát megér, nem?
Felvont szemöldökkel, kissé értetlenül figyelem a lányt, hátha neki van valami értelmes ötlete is... nem ártana, ha lenne. Ha viszont mégse, akkor... akkor azzal a megoldással kell csinálnunk, amit én javasoltam. Jaj, Merlinre... mi lesz ebből?

-Jogos! Az én testvérem, nekem kell segítenem neki. Pontosabban kellene. Ha hagyná. De annyira fafejű, annyira mindig csak a saját feje után megy, hogy... néha még én is elcsodálkozom rajta, hogy hogy van még egyáltalán a nyakán. A szerencse mellette van, az egyszer biztos. Na de mégis meddig? Nem tudom, hogy kéne megnevelni, de valahogy muszáj lesz, különben egyszer még baja esik, aztán nekem kell ápolnom. Na nem mintha akkora baj lenne, de azért... na mindegy, erre még gondolni se szeretnék egyelőre. Azt viszont el kell ismernem, hogy egyáltalán nem könnyű terelgetni a testvéremet. Főleg nem úgy, hogy én vagyok a fiatalabb... ennek általában fordítva kellene működnie, nem?
Teljes mértékben egyetértek Tanya kijelentésével. Tényleg az én testvérem Clyde, és bár néha nem tudom, hogy emberként, vagy négylábú, szőrös hisztigépként idegesítőbb - e, attól még igenis mellette vagyok, és segítek neki, amiben tudok. De azt ne várja, hogy megoldjam a Héloisezal kapcsolatos gondjait, mert nem fog menni. Ezt magának kell megoldania, akármilyen nehéznek, vagy fárasztónak gondolja is magában.
A "Clydeot idiótává teszi a szerelem" kijelentés hallatán halkan elkuncogom magam. Ami igaz az igaz, szegény bátyám a szokásosnál is kergébb lett, mióta eszét vette a szerelemnek nevezett betegség. Gyógymódot pedig eddig nem találtunk rá.
- Rád? Szerintem saját magán kívül senkire nem hallgat, szóval ne érezd magad megtisztelve, hogy nem hallgat rád. Rám sem. Sőt, merem állítani, hogy még a szüleinkre se biztos, hogy hallgat.
Vonok vállat értetlenül, ugyanakkor tehetetlenül. Mert tényleg nem tudok vele mit kezdeni... pedig tisztában vagyok vele, hogy kellene. De azzal is tisztában vagyok vele, hogy tényleg nem kellene belekeverni senkit sem. Senki mást azokon kívül, akik már így is benne vannak... méghozzá nyakig. Egyelőre nem tudom, mit tudunk kezdeni ezzel az egész helyzettel... megpróbálok beszélni Clydedal, de ezen kívül nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk. Ez nem a mi dolgunk, tehát nem nekünk kell megoldanunk.
- Jól van... ezt értem. De akkor mégis mit csináljunk? Valami ötlet?

Fogalmam sincs, hogy mivel segítek többet Clydenak. Ha hagyom a fenébe az egészet, és hagyom, hogy egyedül jöjjön rá, hogy mit is kellene csinálnia. Vagy azzal, hogy megmondom neki, hogy mit műveljen. A baj csak az, hogy azzal, hogy megmondom neki, mit is kellene csinálnia szinte biztos, hogy csak azért is a másik irányba fog elindulni. Még véletlenül se csinálja azt, amit tanácsolok neki... nem is ő lenne. Csökönyös öszvér... néha nem is értem, hogy miért macska lett, nem csacsi.
Tanya tanácsára viszont felkapom a fejem. Hogy én erre eddig nem gondoltam! Hát persze! Elfelejtettem, hogy egyáltalán nem kell egyedül megoldanom, megoldanunk mindent... mert nem vagyunk egyedül. Itt vannak mellettünk a szüleink. Mondjuk az már más kérdés, hogy apa mennyit tudna segíteni Clydedal, mikor köztudott, hogy nem igazán értik meg egymást, de anya még hathat rá. Ki tudja?
- Igen, ez egy jó ötlet! Erre pont nem gondoltam... mondjuk nem tudom, mire menne apával, vagy apa Clydedal, de egy próbát mindenképp megér! Majd szólok apáéknak, hogy aktivizálják magukat ilyen téren, legyenek olyan szívesek.
Na igen, néha tényleg nem tudom, mi lenne velem, meg a bandával Tanya nélkül. Azt hiszem, jól mondtam, valamilyen szinten ő a porondmester a mi kis cirkuszunkban. Mert igen, bármit is mondjunk, a mi csapatunk vagy cirkusz, vagy állatkert. Vagy cirkusz az állatkertben, esetleg állatkert a cirkuszban. Mindenki válassza ki magának, amit szeretne.
- Pontosan. Egyébként meg ikrek vagyunk, de a külsőnkön kívül szerinted miben hasonlítunk? Mármint.... azért én mégsem vagyok ennyire kerge, mint Clyde!
Pislogok rá felháborodottan, pedig igaza van, ikrek vagyunk, még az öt perc ellenére is. Nem hiszem el, hogy nekem kell nevelni, mert nem képes normális maradni, legalább öt percig. Vagy túl sokat kérek? Nem hinném.
Az Armin-Clyde kettős és a program ötletére csak felhorkanok kissé. Na nem... nem bírom, ha hülyét csinál magából a testvérem, de Armin közelébe nem biztos, hogy odaengedem. Tudom, mire képes az unokaöcsénk, és nem, még én sem próbálkoznék meg vele. Armin menjen szépen a háztetőkre. Egyedül. Akkor valószínűleg mindenki jól jár. Hát... ez a nap is eljött: még nekem kell megvédenem a lökött bátyámat a még lököttebb unokaöcsénktől. De Merlinre mondom, egyszer tollatlanul fogja végezni, ha megint bepróbálkozik valami hülye trükkel. Nőjön fel végre, és szedje elő a jobbik felét, addig nem tudok vele mit kezdeni.
- Nem biztos, hogy jó ötlet összeereszteni azt a kettőt. Majd megoldjuk valahogy, ne aggódj! Viszont szerintem menj, még mielőtt ideér a javasasszony, és elküld. Nem szeretném, ha te is bajba kerülnél miattam.

Azt hiszem, igazat kell adnom Tanyának azzal kapcsolatban, hogy Clyde tényleg túl messzire megy néha. Meg nem is olyan néha is. Úgy értem... ha a bátyám valamit a fejébe vesz, akkor teljesen mindegy, ki mit mond neki, és hogy próbálunk a fejére hatni, az úgy lesz, ahogy azt ő az ő balfülű agyában elgondolta. Nem is makacs... ááá, dehogy. Kicsit sem. Csak nagyon.
- Remélem, anya tud hatni rá... gyakorlatilag ő az utolsó reményem az üggyel kapcsolatban. Egyébként meg... te is ismered Clydeot! Tudod, mire képes, ha eltervez valamit... nem tudom, neki mi a jó abban, ha állatként figyeli Héloiset, de akármit is mondunk neki, attól még azt csinálja. Mármint... ha nem macska, akkor is állat, csak nem vesz róla tudomást. Komolyan mondom, talán az lenne a legjobb, ha erőt venne magán, és elmondaná szegény lánynak, hogy mi is a nagy helyzet. Persze kulturáltan, normálisan, és leginkább értelmesen, nem amolyan Clydeosan. De... nem, valahogy nem szeretném tudni, hogy hogy reagál rá, mikor kiderül, hogy a lökött bátyám macska. Illetve hogy a lökött bátyám macska alakban figyeli őt. Én a helyében tuti kiakadnék... de annyira még nem ismerem őt, hogy meg tudnám mondani, hogy reagálna.
Magyarázok a lánynak halkan, mert nem szeretném, ha mindenki hallaná, miről is beszélgetünk. Akkor sem, ha egyébként alig néhányan vagyunk a gyengélkedőn, tehát nem sokan hallanának minket. Emellett pedig arra is figyelni kell, hogy a javasasszony mikor is ér az ágyam közelébe... nem szeretném, ha Tatiana bajba kerülne miattam. Úgyhogy  jobb, ha most elmegy, aztán majd bejön, ha tud.
- Rendben van! Igyekszem pihenni, te pedig figyelj a többiekre, jó? Néhány nap múlva én is csatlakozom hozzátok, ígérem!
Biztosítom róla, hogy amint tudok, én is megyek hozzájuk, nem hagyom cserben a bandát, majd, miután elhagyja a gyengélkedőt visszafekszem. Tényleg nem árt a pihenés... ki tudja, mire fogok visszatérni a csapathoz? A Blackbirdsnél sosem lehet tudni, hogy éppen mi a helyzet. Azért igyekszem nem idegeskedni miatta... azzal nem érek el semmit sem.