Theo & Laurie ~ Hol volt, hol nem, rád leltem, éltem hajnalán, hol volt, hol nem, álmomban boldog voltam véled talán.

Theo & Laurie

a nem sokan fordulnak meg apa boltjában, amit egyáltalán nem bánok, hiszen így ábrándos tekintettel tudok a pult tetején üldögélni. Épphogy elkezdődött a nyári szünet, de máris nem tudok mit kezdeni magammal. Borzasztóan hiányzik a Roxfort, bár nem a tanulás miatt, hanem azért, mert így teljesen üressé válnak a napjaim. Mégis mi a fenét csináljak?
Finlay elment a srácokkal kelpikre vadászni, bár nem tudom mi ez az új őrület nála, de én nem akartam velük tartani. A végén még belefojtott volna egy kelpi a tóba. Cameron nem akart velem időt tölteni, hiszen állítása szerint így is túl sokat lógtam a nyakán, Adaira pedig elment a mugli barátnőivel plázázni.
Így maradt nekem apa meg az ő kis birodalma. Maradhattam volna otthon is anyával, de annak az esélye, hogy újra lássam Theót mégis csak nagyobb volt a boltunkban, mint odahaza.
Szóval a lábamat lóbálom a pult tetején, miközben egy anime openinget dúdolgatok magamban. Apa a tükrön keresztül átment a bolt másik részlegébe, és megkért, hogy addig figyeljek a vásárlókra. A vásárlókra, akik nincsenek is itt.
Hatalmasat sóhajtok, hiszen így még a könyvesbolt is irtó uncsi. Annyira csend van, hogy hallani lehet az ablaküvegnek koppanó légy szenvedéseit. Megfordul a fejemben, hogy inkább én is nyakamba veszem a várost, vagy ráakaszkodom Elise-re. Miközben azon merengek, hogy mégis mit kezdjek magammal, hintázni kezdek a pult tetején.
Magam elé bámulok, szinte nem is veszem észre a környezetemet, hiszen a gondolataim visszavándorolnak Theóhoz. Vajon mit kellene csinálnom ahhoz, hogy szóba álljon velem? Már odáig eljutottunk, hogy tudomást vesz a létezésemről, igaz nem lehet túl jó véleménnyel rólam. Nem tehetek róla, de mindig olyan ügyetlen vagyok a közelében!
Csengőszó zökkent ki az álmodozásomból, amely egy új vásárló ígéretével kecsegtet. Felkapom a fejemet, és amint kitisztul a látásom, elkerekedett szemekkel bámulok a vendégünkre.
Elvesztem az egyensúlyomat, és hangos sikítással esek hátra a pult mögé. Még a fejemet is bevágom a mögötte lévő szekrénybe, arról nem is beszélve, hogy rettenetesen sajogni kezd a fenekem. De nincs időm a földön fetrengésre, azonnal felpattanok, és a pultnak támaszkodok.
− Szia! – köszöntöm őt fülig vörösödve, és igyekszek valamit csinálni az összekócolódott hajammal. A fenébe is! Már megint beégtem.
− Segíthetek valamiben? – kérdezem a fiútól. Nem is tudtam, hogy a gondolataimmal képes vagyok megidézni másokat! De durva… Lehet, hogy akkor nem kellene éjjel-nappal rágondolnom, mert a végén mindenhol ott lesz… Várjunk csak! Én vagyok az, aki mindenhol ott van. Hogy is van ez akkor?
Zavaromat igyekszem leplezni, és egy kedves mosolyt villantok. Olyan tipikus fogkrém reklámos hatalmas vigyort. Gőzöm sincs, hogy miért csinálom ezt, de a szívem ismét kalapálni kezd, és azok a hülye pillangók is felébredtek az gyomromban.
− Apa nincs itt… Hátul rendszerezi a raktárat – vágom rá egyből mielőtt még megkérhetne, hogy kerítsem elő apát, mert vele szeretne beszélni. Apukám most tényleg elfoglalt, nem szeretném megzavarni őt. Szóval Theónak be kell érnie velem, vagy megvárhatja, amíg apa visszaér, de addig száznyolcvannyolcszor bolondot csinálok magamból előtte.
Merlinre! Tök cikin viselkedem.

Edinburgh-be veszem az irányt, Mr Flint-től a főtéren válok el. Ugyan apám valami kétes megállapodást kötött vele a gyámságomat illetőleg, ettől még nem óhajtom beavatni a magánéletembe, sőt. Szeretném elkerülni a lehető legtöbb kontaktot, amíg fényt nem derítek rá, hogy pontosan mi is motiválja őt ennyire... Mindössze képtelen lennék a segítsége nélkül varázslattal eljutni Írországból Skóciába. Már nagyon várom, hogy hivatalosan is nagykorúvá válljak, és ne kelljen gardedám minden mozdulatomhoz, ugyanis jobb könyvesboltot nem találok egykönnyen, mint ez a kis edinburgh-i. Különös gondossággal választják szét a mágiával foglalkozó, valamint mugli irodalmat, és a lehető legszélesebb körben nyújtanak választási lehetőséget az olvasni vágyók számára, emellett pedig az áraik is barátságosak. Visszajáró vásárlóknak gyakran adnak kedvezményeket is. Én például mondhatni kiváló kapcsolatot ápolok Mr. Taggart-tal, a bolt tulajdonosával, aki, mint eladó is dolgozik itt. Bár volt egy igen csak furcsa kérése felém, de túl jó ajánlat volt, így nem tudtam rá nemet mondani… Bár tény, hogy még magam sem tudtam, mire vállalkoztam ezzel. A lány úgy kísért, mint egy szellem, az iskolai falain belül nincs olyan pont, ahol ne lelne a nyomomra. Azt hiszem kiváló auror lenne belőle, irigylésre méltó nyomozói képessége van.
- Jó napot! - a csengő halkan csilingel a fejem a felett, ahogy belépek az ajtón. Éppen csak sikerül realizálnom, hogy az imént emlegetett lány lóbálja velem szemben a lábát, amikor ijedtében leborul a pult mögé. Elkerekedett szemekkel pislogok a pontra, ahonnét letűnt, a kezemet éppen emelném, de egyértelműen késő bánat. Pár másodperccel a zuhanás után pedig már pattan is fel, mint ha mi sem történt volna, így akár csak a pulthoz sietnem is felesleges volna, inkább csak kényelmesen tempóban sétálok oda. Nem találok szavakat… Segíteni nekem? Ha valakinek segítségre van szüksége, az egyértelműen ő. Értetlenül pislogok rá, az arcomról talán még a kétely is lerí, valahogy nem tudok valaki olyantól segítséget kérni, aki lépten nyomon betöri a koponyáját. Ha ajánlana is valamit, akkor is maradjon egy helyben. Úgy talán nem tud kárt tenni magában, nekem pedig nem kell vele a kelleténél tovább foglalkoznom.  
- Érthető, hogy elfoglalt… - sóhajtok fel egy percnyi gondolkodás után. Ha nekem is ilyen gyerekem lenne, biztos, hogy inkább én csinálnék mindent, mielőtt még kinyírja saját magát. Feladom. Erre a kis időre beérem vele is. - Amúgy jól vagy? Nem verted be a fejedet? - Nem aggódom érte, rengeteg hasonló mutatványt láttam már tőle, és eddig mindig élve megúszta. Bár a fejét elnézve most mégis enyhe aggodalomra ad okot. A kócosságának mértékéből adódóan elég nagy lendülettel zuhanhatottt hátra, amennyire pedig már felmértem a pult mögötti terepet, túl sok hely nincs ott. Biztos, hogy beverte a fejét. Mondjuk, ha így fel tudott pattanni, komoly baja nem lehet, maximum pár karcolás, csak abban reménykedem, hogy ennél őrültebb már nem lesz.

Theo & Laurie

mikor meghallom a hangját, egy pillanat alatt ledermedek, pedig igazán megszokhatnám már, hogy a boltunk rendszeres látogatója. Csak az meglepő, hogy abban a pillanatban bukkan fel, amikor épp rajta merengek. Nem csoda, hogy emiatt elveszítem az egyensúlyomat, és hátraesek.
Az amúgy is kellemetlen helyzetet nem akarom azzal fokozni, hogy neki kell felkaparnia a földről, így a fájdalmaim ellenére egészen sebesen pattanok fel. Mire rátámaszkodok a pultnál, addigra ő is közelebb sétál. Merlinre! Közelebbről még cukibb.
Az értetlen pislogása ellenére az arcomon még mindig ott ül a korábbi széles mosoly, hiszen megtanultam már, hogy vendégek előtt még akkor is mosolyogni kell, ha belül zokogni szeretnél.
− Új könyvek jöttek – jegyzem meg, mert tényleg azokat veszi apa éppen fel a készletlistára. Ilyenkor ő elvonul, és rám bízza a boltot. Vagyis, csak megkér, hogy tartsam a frontot, egészen addig, amíg ő nem átugrik a varázstükör túloldaláról. Addig én figyelek arra, hogy ne csenjenek el semmit, vagy ha segíteni tudok egy-egy vásárlónak, akkor előkerítem nekik a kívánt könyveket. Lehet, hogy a bolt apa világa, de velem osztozik rajta, így én is pontosan tudom, mit hol keressek.
A kérdésére teljesen belepirulok, és az átlagosnál is gyorsabban hadarom el a válaszomat.
− Ugyan! Semmi gond – legyintek, mintha mi sem történt volna, pedig irtóra fáj a kobakom. – Már megszoktam. Ennél komolyabb balesetek is megestek, de azért aranyos vagy – próbálom lazára venni a figurát, pedig az agyam egyik szegletében kislányosan visítok, amiért megkérdezte hogy vagyok.
− Szóval, mire lenne szükséged? – kérdezem kedvesen, hiszen nyilván valami könyvet szeretne venni, és nem azért jött, hogy velem beszélgessen. Pedig azért mit meg nem adnék, ha legalább az életben egyszer miattam jönne el!
Erre a gondolatra ismét elvörösödök, bár az ő jelenlétében talán ez már természetesnek nevezhető, hiszen vagy a saját ábrándjaim hoznak zavarba, vagy mint az iménti esésem mindig történik valami, ami miatt még jobban leégetem magam előtte.
Fogalmam sincs amúgy, hogy mi a fene velem, hiszen annyi, de annyi mindent szeretnék mondani neki, mégis minden alkalommal, amikor előttem áll, egyszerűen csak nem találom a szavakat, bolondot csinálok magamból, és hatalmas szemekkel csodálom őt.

Az elmúlt félév katasztrofális volt minden szempontból a számomra, rengeteg megválaszolatlan kérdés lebeg előttem, a jövőm olyan képlékennyé vált, mintha sose lettek volna terveim. Régen hasznos tagja akartam lenni a varázstársadalomnak, a Minisztériumnak akartam dolgozni, politikatudományt tanulni... Mostanra már inkább minél messzebb akarok kerülni attól a kétszínű bandától. Árulók, java részük ugyanúgy ott harcolt tudjuk ki oldalán, ők mégsem kerültek az Azkabanba. Biztos vagyok benne, hogyaz ő kezük is benne van apám letartóztatásában. Túl valószínűtlennek tűnik, hogy ő és Mr Potter párbaja idáig vezessen. Mr Malfoy, Mr Flint, az üzleti partnerei... Egyikük sem mozdította, még a kisujját sem. Minden felelősség rá lett hárítva. Nem értem, ahogy azt sem, miért fópofiznak még mindig nekem, miért nem hagynak ott, mint ahogyan az apámmal tették. Mi a tervük? A családi vagyon? Messze nem ér annyit. A Nott név? Ha földönfutóvá válnék, se venném el egyikük családtagját sem. Nincs semmim, amire vágyhatnának. Legalább is nem tudok róla. Ezért kezdtem el kutatni, Mr Taggart segített nekem a múltkor, ajánlott pár témát, amik előrébb vihetnek, hogy megértsem, mi is történt akkor, amikor még apám fiatal volt, mi volt az konkrétan, amiért lecsukhatták most.
- Mmhmm... - A kelleténél kíváncsibb vagyok, de nem visz rá a lélek, hogy rákérdezzek. Nem érzem úgy, hogy a kelleténél több energiát akarnék ráfordítani, hogy elviseljem őt. Túl sok mindent kell ahhoz még végiggondolnom, amiért jöttem, nem akarom, hogy belezavarjon a gondolatmenetbe.
- Ha te mondod... Azért nézesd meg majd a fejedet. - Éppen csak sikerül nem egy hatalmast grimasz vágnom az "aranyos vagy" kijelentésére, bár nem tudom, hogy az undort mennyire sikerült visszafognom a hangomból. Éppen elég arra koncentrálnom, hogy indokot keressek rá, miért ne forduljak sarkon ebben a szent minutumban. Most komolyan, én? Aranyos? Most már biztos, hogy túl erősen verte be a fejét. Remélem Mr Taggart minél előbb végez túloldalt.
- Varázsjog, valamint politikatudomány történet, az elmúlt 20 év eseményei. Bármilyen írás megfelel, amíg hiteles forrásból, vagy megbízható szerzőtől van - bököm ki végül, rövidebb gondolkodás után. Nem most látom először a boltban, talán a végén még kiderül, hogy teljesen alaptalanul néztem alkalmatlannak. - Biztos, hogy minden rendben van? - pillantok rá ismét, kicsit közelebb hajolva hozzá. Az arcra lassacskán teljesen vörössé vált, ami nem feltétlenül utal arra, hogy minden rendben lenne vele. - Mégis csak ide kéne hívni Mr Taggart-et. Ez nem normális reakció. Hogyan szoktatok kommunikálni? - pillantok körbe, hátha fellelek, valami kristálygömböt, esetleg valami mugli találmányt, ami alkalmas arra, hogy átszólhassanak a tükör másik oldalára.

Theo & Laurie

zívem szerint vidáman elmesélném neki, hogy épp rágondoltam, amikor felbukkant, és azt is elárulnám neki, hogy megkértem apát, tegyen félre pár könyvet, ami lehet, hogy érdekelné őt. Mégsem teszem ezt, hiszen az agyam teljesen kisül a közelében, és nem vagyok képes másra, minthogy nagy szemekkel csodálom őt. Négy éve csinálom ezt minden alkalommal, amikor a látóterembe kerül, de képtelen vagyok megunni.
Bárcsak ne blokkolnék ennyire le a közelében! Akkor talán nem is nézne teljesen bolondnak. Mert annak néz, látom időnként a tekintetén. Pont olyan, mint másoké, amikor fennakadnak a viselkedésemet. Theo-nak egyébként egy szava sem lehetne, mellette ezerszer visszafogottabb vagyok, mint bárki más közelében.
− Jaj, tényleg ne aggódj! Semmi bajom – tudom le az egész korábbi incidenst egy legyintéssel. Amúgy fáj, eléggé beütöttem, de nem akarom, hogy azt higgye, ennyire gyenge vagyok. Meg aztán a jelenléte bőven kárpótol mindenért.
A kérésére meglepetten pillantok rá, aztán az ajkamat harapdálva gondolatban feltérképezem a boltot. Ezen a részen semmiképpen se találni ezzel kapcsolatos témákat, de a bolt másik felében biztos akadna egy-két olvasmány. Sőt! Már tudom is.
− Érdekes téma, nem is foglalkoznak vele túlságosan sokan, de biztos akad itt valami – dünnyögöm, merthogy mindig akad itt valami. Apának hatalmas készlete van könyvekből. Ha valaki, akkor ő biztosan rendelkezik minden információval, vagy legalább is tudja hol kell keresni.
− Perszeee – nyújtom el zavartan a szót. Még mindig zavarban vagyok, bár majdnem kinevetem őt, amikor azt mondja, hogy az arcom vörössége nem normális reakció. Theo, ha azt tudnád, hogy mennyi minden van a fejemben!
− Azt hiszem, sehogy, átmegyek a túloldalra, de a könyvekért, amiket keresel úgyis át kell menni, szóval elég, ha velem jössz – vonom meg a vállamat, miközben kilépek a pult mögül. Eltipegek mellette, közben nagyon-nagyon figyelek arra, hogy ne essek hasra a saját lábamban, és elfordítom a bejárati ajtón lógó kézzel festett táblát Nyitváról Zárvára.
Ilyenkor úgyse szoktak bejönni, szóval finoman megragadom a kezét, és megpróbálom magammal húzni, ha nem ráz le azonnal. A pulttól jobbra található egy apró folyosó, amelynek a végén található egy hatalmas állótükör. Igazi antik darab, még anya kaptam az esküvőjükön ajándékba, s mivel neki nem tetszett, ezért került a boltba átjáróként.
− Ugyanúgy működik, mint a Kilenc és háromnegyedik vágányon, annyi különbséggel, hogy nem kell neki szaladni – magyarázom, és ha eddig még nem rázott le magáról, akkor most elengedem a kézfejét, pedig ha tehetném, akkor életem végéig fognám a kezét. Megvárom, hogy elinduljon magától, többnyire kihozzuk a túlsó oldalról a könyveket, de ha ennyire nézelődni szeretne, akkor az a legegyszerűbb, ha őt vezetem át. Ha ő átlépett a tükrön, akkor azonnal követem őt, kishíján a hátának ütközök, de megtartom az egyensúlyomat.
Ez a rész két részre osztható: van a raktár, ahol apa is tartózkodott, meg van az a varázskönyvekkel teli polcokkal telezsúfolt szoba, amelyben mi is állunk éppen. Igazából, szinte a tükörképe a bolt muglinak szánt üzletrészének, leszámítva azt, hogy innen nem vezet sehová ajtó.
− Gyere! Erre lesznek – kerülöm meg, és intek lelkesen, hogy kövessen. Otthonosan mozgok a polcok közt, hiszen apával együtt szoktunk pakolászni, így épp annyira a fejemben van a bolt teljes készlete, mint apának.
Megtorpanok egy fal melletti polcsornál, és az ujjaimat végigfuttatom a könyvek gerincein: − Hm. Varázslények, varázstárgyak és hatástalanításuk, varázstudomány… Á! Megvan! Varázsjog! – mutatok vagy egy tucat könyvre, és odébb lépek, hogy Theo nyugodtan nézelődhessen.
− Politikatudomány is lesz itt valahol… − ütögetem meg finoman a mutatóujjammal az alsó ajkamat, miközben azon töprengek, hogy azok merre is lehetnek. Elindulok a sorok mentén, és végre egyszer igazán hasznosnak érzem magam a közelében. Remélem, ő is belátja, hogy nem vagyok annyira nyomi, mint amilyennek tűnök.

Felvont szemöldökkel nézem a lányt, egyszerűen képtelen vagyok nem kételkedni benne. Bár meg kell hagyni, azok után, amin ebben az elmúlt félévben átmentem, még az ő figurája a legnormálisabb az egészből. Pedig nem egy embert tudnék magam mellé szerezni, aki szintén úgy gondolja, hogy komoly baj van a csaj fejével. Meglepő módon mégis képes visszarángatni a valóságba az őrültségeivel, amit még nem sikerült eldöntenem, hogy jó, vagy éppen inkább negatív hatással van rám. Hiszen könnyebb lenne elengedni ezt az egészet, minden stresszt és frusztrációt, nem azon agyalni, hogy mégis hol siklott ki ez az egész... Viszont a felejtés, az elengedés nem mindig megoldás. Az anyámat meggyilkolták, az apámat lecsukatták, akik eddig a talpunkat nyalták, most a Nott néven taposnak. Úgy dobálják, mint egy szitokszót. Pedig ők sem jobbak, abban a csatában ők is tudjuk ki oldalán harcoltak.
- Mr Taggart utoljára azt mondta, van készleten pár könyv. - Teszem ezt az egyszerű kijelentésemet, ahogy elkezd morfondírozni, hogy van-e, ha igen, mi van éppen nekik. Őszintén szólva tudnám értékelni, ha minél előbb befejezhetnénk, és visszatérhetnék a Nott kúriába. Hiányzik a csend, és az otthonosan magányosan kongó folyosók sora. - Azért említsd meg mindenképpen Mr Taggart-nak, hogy beverted a fejedet. Gondolkoztál már rajta, hogy meglátogasd a Szent Mungót és kivizsgáltasd, nincs-e véletlenül valami problémád? Ezek a gyakori egyensúly vesztések nem utalnak túl sok jóra. - A kijelentésére, hogy átmegyünk a túloldalra csak kurtán bólintok. Még nem volt rá alkalmam, hogy átmenjek oda, amikor mágiával kapcsolatos könyvekért jöttem, Mr Taggart mindig előkészítette már. Kíváncsian követem őt a tekintetemmel, szinte tökéletesen leolvasható az arcáról, ahogy erősen koncentrál, ne essen pofára, amíg elsétál az ajtóig. Éppen csak egy kicsikét feljebb kunkorodik a szám széle, ahogy belegondolok, milyen vicces... Vagy inkább szánalmas? Nem is tudom, pont olyan, mint egy kölyökkutya, aki ha nem néz az orra elé, akkor biztosan átesik valami láthatatlan akadályon, amiben csak az ő lába tud elakadni. Azt hiszem kezdem érteni, miért a Hugrabugba osztotta őt a Süveg. Annyira elmerülök a hasonlatban, észre sem veszem mikor ragadja meg a kezemet, csak nagy szemekkel pislogok utána. Hogy a sokk, esetleg a kíváncsiság a tükör kapcsán lehet-e az oka, hogy nem ráztam le a kezét kapásból, jó kérdés. Mindenesetre, ahogy megtorpanunk a tükör előtt, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében veszem tudomásul, hogy elengedte a kezemet. Mielőtt pedig ismét áldozatául válhatnék a túlzott intimításának, inkább zsebre teszem a kezeimet.
- Rendben van... - felelem szűkszavúan, még egy kissé ki vagyok akadva a vörös hajzuhatagon, ami cseppet sem került azóta jobb állapotba, miután lezuhant a pultról. Az pedig, hogy kisebb lendülettel fordult vissza hozzám, éppen csak nem állította röppályára a haját a feje körül. A csillogó szemeket se nagyon tudom hova tenni, így a kényelmetlen érzés elől inkább a tükör túloldalára menekülök. Bár, ahogy átlépek, meg kell torpannom már a második lépés után. Talán nem túlzás, ha azt állítom, ezúttal az én szemeim csillognak, ahogy a polcokon kényes pontossággal elrendezett könyveket nézem. Ha ilyen helyen dolgozhatnék... Talán nem is lenne olyan rossz. Kivételesen érdeklődve indulok meg a lány után, minden egyes könyvespolcot felmérve, hátha valami más, érdekes könyvön is megakad a szemem.
- Köszönöm - odalépek, ahonnét ő állt odébb az előbb, és a polcokhoz közelebb hajolva kezdem el böngészni a címeket. - Szólj, ha esetleg megtaláltad - szólok még utána, mielőtt eltűnne a perifériámról, és csak én és a könyvek maradnánk. A legjobb társaság.

Theo & Laurie

em tudom, hogy ki volt az a tündér, aki elintézte nekem Theo felbukkanását, de nagyon-nagyon hálás vagyok neki érte. Sokkal nyugodtabb vagyok olyankor, ha látom, jól van, ráadásul így még egy lehetőséget kapok arra, hogy csodálhassam. A testvéreim, az unokatestvéreim és jó pár barátom óva int tőle, én azonban nem adok a szavukra. Szerintem attól, hogy a családja a rossz oldalra keveredett, nem jelenti azt, hogy ő is szörnyűségeket fog elkövetni. Épp ezért elengedem a fülem mellett a rosszmájú megjegyzéseket vele kapcsolatba, és szentül hiszem, hogy Theo jó ember.
− Ha apa azt mondja, akkor biztosan így van – bólintok. Elvégre, apa mindent tud. Legalább is, mindent, ami a boltunkkal és könyvekkel kapcsolatos. Néha szeretnék olyan lenni, mint ő. Hihetetlen memóriával rendelkezik, én viszont a szeleburdiságom miatt meg sem közelítem őt. Ezért is akarok minél több nyáron a boltban dolgozni, hogy megtanuljam azt a rendszert, amiben apu is dolgozik, mert nem szeretném bajba sodorni az üzletet.
A kérdésére megszeppenten pillantok rá. Nem tudom mi történt vele, de értékeltem az aggodalmát. Sőt, ha tehetném, alaposan meg is ölelgetném, de attól félek, azzal csak még jobban elijeszteném.
− Persze, megmondom majd – adom a szavamat, bár úgyis elmesélném apának, de szeretném, ha tudná, hallgatok rá, és megfogadom a tanácsait. – Igazából… Nem hiszem, hogy valami bajom lenne – nevetek fel zavartan, miközben megvakarom a fejemet. Az esetek többségében kapkodok, vagy zavarba jövök, ha ő a közelben van, ezenkívül csak akkor szoktam még elesni, ha megváltozik a környezetem. Ezért is esek-kelek folyton a suliban, hiszen ott mindig minden változik, egy pillanatra nem figyelek oda, és ott a baj. Otthon meg a boltban jóval magabiztosabban mozgok, ahogy a táncpróbákon is nyaranta, merthogy táncolok ám. De nem az új, népszerű táncműfajokat, hanem a hagyományosat. Skót és ír néptáncot. Érdekes mód, ilyenkor egyáltalán nincs problémám, lehet azért, mert túlságosan is összpontosítok a lépésekre, így lehetetlen hasra esnem.
− De azért megkérem anyát, hogy szerezzen időpontot, és vizsgáljanak meg – jegyzem meg, mert lehet, hogy aztán buta vagyok, és tényleg van velem valami. Theo-nak igaza lehet, az a biztos, ha megvizsgálnak. Nekem úgysincs bajom az orvosokkal, szeretek bárhová menni és bármin résztvenni, szóval egy vizsgálatba tuti, hogy nem halnék bele. Meg talán mindenki más is megnyugodna.
Na, mindegy is. Inkább az ajtóhoz lépek, hogy átfordítsam a táblát, aztán automatikusan megragadom Theo kezét, és finoman húzom magammal. Teljesen ösztönösen jön ez a mozdulat, hiszen mindenki mással is ezt csinálom, csupán akkor pirulok bele a gondolatba, hogy az imént mi a fenét is csináltam, amikor elengedem őt.
Gyorsan el is hadarom, hogy miként működik az átjáró, bár nyilván nem nagy újdonság számára, hiszen tényleg elég ismert varázslatról van szó. Én picinek amúgy imádtam egyik üzlethelyiségből a másikba rohangálni, mert akkor valamiért nagyon viccesnek találtam ezt. Vagy inkább azon szórakoztam, hogy apa milyen jókat nevetett rajtam…
A túloldalon elindulok a korábban említett kategória szekciója felé, de egy pillanatra visszalesek a vállam felett, hogy Theo követ-e. Merlinre! Annyira cuki! Főleg, amikor könyvek közelében van. Megfigyeltem már, hogy amikor olvas, vagy csak olyan környezetben van, amit szeret, akkor teljes más arckifejezése van. Ilyenkor olyan szeretnivaló!
Megmutatom neki az egyik részleget, közben elindulok, hogy megtaláljam a politikatudomány részt is. Lopva néha-néha rápillantok, miközben ő a könyvcímeket olvasgatja. Ismét elpirulok. A fenébe is Laurie! Koncentrálj már! Ne legyél ennyire bolond.
Többször is gondolatban emlékeztetem magam arra, hogy ne csináljak teljesen bolondot magamból, és fókuszáljak inkább a küldetésemre. A jobb kezemet a homlokomhoz emelem, és hunyorítva bámulok a legfelső sorokra.
Meg is van! Kiszúrok egy olyan címet, ami a témába illő, így el is robogok a létráért. A létrát odatolom a korábban megtalált részhez, és ráteszem a kezemet az egyik, szemmagasságban lévő fokra. Amúgy szeretem ezt a létrát, tisztára hasonlít arra, amin Belle is gurult a Szépség és a szörnyeteg legelején. Én is sokat játszottam Belle szerepét a boltban, még a dalokat is énekeltem hozzá, amíg anya egyszer meg nem látta, és rám szólt, hogy többet ne bolondozzak vele.
Azóta az esetek többségében rendeltetésszerűen használom ezt az eszközt. Most is megindulok felfelé, de kellően óvatos vagyok.
− Azt hiszem, megvan a többi! Ide tudnál jönni, hogy leadjam őket? – szólok le Theo-nak, miközben megszámolom a köteteket, amiket szeretnék leadogatni neki. Összesen találok hetet, és mivel nem tudom, hogy pontosan mik érdeklik, ezért inkább a kezébe adnám őket, hadd döntsön ő.

Némán bólintok a helyeslésére. Mr Taggart szerintem is mindent tud a bolttal kapcsolatban, sőt. Röpke beszélgetéseinkből is könnyen megállapítható, hogy milyen tájékozott ember is ő. Részben ezért is járok ide, ugyanis nem minden boltossal lehet elbeszélgetni az adott témáról, nagyon sok még a saját készletével sincs már teljesen tisztában, nem hogy még kapcsoló irodalommal kapcsolatba tudna valamit ajánlani… Amíg véleményem szerint igen csak szomorú, és a bolt értéke rengeteget tud esni a szememben.
- Helyes. - Szeretem, ha az emberek hallgatnak a józan észre és a jó tanácsokra. Bár nem állt szándékomban beleszólni az életébe, de ha a közelemben is ilyen köz-, és önveszélyes lesz, akkor nem tehetek mást, mint közbeszóljak. Nem lennék oda érte, ha pont mellettem sérülne le, és felelősséget kéne érte vállalnom… Lehet, hogy beleegyeztem, hogy korrepetálom, de nem óhajtok ennél közelebb kerülni hozzá. Bőven eléggé tud így is az idegeimen táncolni, de azokra a kedvezményekre nem tudtam nemet mondani... Szóval csak ne nehezítse meg még jobban a helyzetemet, ha lehet.
- Úgy gondolod? - vonom fel az egyik szemöldökömet. Eddig sem voltam biztos az épelméjében, de ha úgy véli, hogy ez normális, akkor most már biztos vagyok benne, hogy legalább egy kereke hiányzik. Bárki megmondaná, hogy itt komoly problémák vannak, normál esetben senki sem esik át a saját lábán. - Csodálom, hogy eddig nem jutott még senkinek sem eszébe a családodból. - Ezt leginkább már csak magamnak mondom, mintsem a lánynak. Elképesztő, hogy sem Mr, sem Mrs Taggartnak nem jutott eszébe, hogy egy ilyen ön-, és közveszélyes személyt ne vizsgáltassanak ki. Ha az én gyerekem csinálna valami ilyesmit, első dolgom lenne elvinni orvoshoz. Azt is csodálom, hogy Laureen eddig túlélte valahogyan.
A gondolataimat viszont hamar eltereli a könyvesbolt mágikus részlege. Az első alkalom, hogy itt járok. A rengeteg könyv elvarázsol, szinte meg is feledkezem a lányról, ahogy a varázsjogi részleget böngészem. Akad itt pár hasznos könyv, legszívesebben az összeset magammal vinném, de nem léphetem túl a havi keretemet. Be kell osztanom a pénzt, amit apám hátrahagyott, és még ki tudja, hogy politikatudomány történetből hány könyv van nekik raktáron. A kérdésre sóhajtok, az előbb kiválasztott két könyvvel a kezemben indulok el a hang irányába. Viszont eléggé megijedek, ahogy a létrán látom őt. Ugye onnét nem fog lezuhanni? Ugyanis nagyjából nulla esélyt látok rá, hogy képes lennék elkapni. Arról nem is beszélve, hogy semmi kedvem aláugrani, hogy felfogjam az ütközését. Bár, ha túlélte, hogy leessen a pultról, akkor talán ebbe sem halna bele, nem…?
- Itt vagyok, adhatod őket. - Mindössze reménykedek benne, hogy csak a könyveket fogom a kezembe kapni, és nem őt.

Theo & Laurie

ényleg nagyon igyekszem megfogadni a tanácsát, és nem csak azért, mert szeretném, ha felfigyelne rám, de minél több ember mondogatja, hogy egyensúlyproblémáim vannak, annál jobban elültetik a bogarat a fülembe. Talán mégis csak az a helyes, ha megvizsgálnak.
− Hát… A családban nem tudok örökletes betegségről, nincs vérnyomás problémám, a vércukorszintemmel nincs gondom, szívrohamra sincs hajlamom, gyógyszert nem szedek, a kiszáradás veszélye meg elkerül, szóóóval… Amivel lehetett, azzal kapcsolatban már kivizsgáltak, de lehet van valami, ami felett elsiklottak, nem tudom – vonom meg a vállamat tanácstalanul, bár egy idő után az egész család úgy könyvelte el, hogy szimplán csak szeleburdi vagyok, és az élettempómon kellene változtatni.
− De… Igen. Csak mivel kicsiként nem találtak semmit, ezért anyu szerint az a baj, hogy nem figyelek oda a környezetemre, és azért esek-kelek folyton… − Csak hát anyu hiába szól rám mindig, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy félnótás, én szeretek bolondozni, ugrálni, szökdécselni és futkározni, szóval szinte elkerülhetetlen, hogy az én forgószél temperamentumomhoz ne járjon hasra esés.
Ezúttal viszont nagyon rajta vagyok, hogy ne essek el, és eddig egészen sikeresen csinálom. Vagyis, az elmúlt húsz percben csak akkor estem el, amikor Theo megérkezett. Azóta pedig egyszer sem.  Sőt, még azokat a könyveket is meglelem neki, amiket annyira keresett.
− Rendben – mosolyodok el, és egyesével leadogatom azt a hat könyvet, amiről úgy ítélem meg, hogy az ő érdeklődésének megfelelő. Aztán lemászok a létráról, s korábban láttam az arcára kiülő aggodalmat, most megnyugodhat, mert ismét a szilárd padlón állok, és még mindig nem vetettem magamat hatalmas mélységekbe a létráról.
− Jaj, várj egy kicsit! Segítek! – jelentem ki, és azzal a határozat lendülettel elveszek tőle olyan négy kötetet, csakhogy ne kelljen annyira cipekednie.
− Amúgy a másik sorban van egy asztal is, amire lepakolhatunk, és ott nyugodtan átnézheted, hogy melyikeket szeretnéd – ajánlom fel neki, hiszen borító alapján nem ítélünk el könyvet, és biztosra veszem, hogy ő is szeretné megnézni, hogy mit vásárol.
− Egyébként érdekes olvasmányok lehetnek, de mondd csak… Ezzel szeretnél foglalkozni, ha nagy leszel, vagy miért kellenek neked ezek a könyvek? – Persze, nem tartozik rám, de varázsjog meg politikatudomány csupa száraz, fantáziátlan szakirodalom. Én jobban szeretem a regények és a meséket. Meg aztán, abban sem vagyok biztos, hogy megértenem azokat a könyveket, amiket Theo olvasni szeretne.

Már éppen elkönyveltem magamban, hogy talán mégsem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek tűnik, és nem is olyan nehéz eset, mint gondoltam, aztán ismét kinyitja a száját. Fel sem bírom fogni, hogyan képes ennyit beszélni, valami olyan dologról, amihez semmi köze annak a bizonyos valakinek. Nem megkérni jöttem a kezét, hogy a családjáról meséljen, hanem pár darab könyvért varázsjogból és politikatudomány történetből, és azoknak sincs sok köze a családjukban örökletes betegségekhez. Masszírozni kezdem az orrnyergemet, és azon gondolkozom, mivel érhetném el, hogy befogja. Sajnos nem vághatom a fejéhez, hogy ’’KUSS LEGYEN MÁR, MERLINRE MONDOM!’’, mert az nem lenne etikus, és lehet elveszíteném azt a kedvezményt, amit a boltban szereztem.
- Egyet kell értenem édesanyáddal. Tényleg nem figyelsz a környezetedre - ingatom meg a fejemet, éppen csak nem ciccegek mellé, de azt sikerült visszafognom. Talán átléptem egy határt ezzel a megjegyzésemmel, de Merlinre mondom, most még szépen fogalmaztam. Tényleg nem tud érdekelni, hogy a nagyanyjának a kislábujjára éppen mi nőtt oda 17 évesen… A lánynak tényleg nem ártana, ha feltűnne, pont nem én vagyok az a személy, akinek erről mesélnie kellene. Már azt sem értem igazán, hogy miért ilyen pozitív a hozzáállása. Az elmúlt időszakban elég rossz hírem ment, aki hallotta a pletykákat, és volt egy kis esze, nem kockáztatta meg, hogy a közelemben tartózkodjon. Nem, hogy még kézen is fogjanak… Csak felsóhajtok, egyszerre az ignoranciáján, amit nem bírok feldolgozni, és mert épségben földet érte, valamint nem rám. Ez már úgy érzem valami olyan, ami miatt meg kellene dicsérnem…
- Igazán nem szükséges... - Ámbár beszélhetnék én a falnak is, feltételezem ugyanennyit érnék el azzal is. - Rendben van, pakoljunk le oda. - Csak hagyom, hadd vezessen. Nagyobb biztonságban érzem magamat, ha a szemem előtt tarthatom őt, mintsem, ha mögöttem lenne, és bármelyik pillanatban becsapódhatna a hátamba. Nem szeretném megkockáztatni.
Ahogy lepakolunk, elkezdem átnézni a könyveket, de éppen csak nem pattan el az utolsó idegszálam is. Most komolyan, ki mond olyat ennyi idősen, hogy ’’ha nagy leszel’’? Elismerem, még nem vagyok hivatalosan felnőtt, de úgy érzem, elég messze állok már a gyerekkortól is. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben azért már, ha mást nem legalább homályosan sejtik, hogy mivel is szeretnének foglalkozni.
- Mindössze magáncélra. Nem tervezem hivatásként űzni. - Koncentrálj, Theodore. Gondolj a kedvezményre, amit az édesapja ad... Ha nem lenne túl sok ez a 6 könyv, amit kiválasztott, valószínűleg a pénztárig meg sem állnék, de szeretném leredukálni legalább 4-re a számot. - Viszont ennyi idősen már nem árt, ha legalább terveid vannak, homályos elképzeléseid. A kérdésed megfogalmazása viszont elég bizonytalannak hatott. Nem ártana elgondolkoznod most már, hogy mivel szeretnél foglalkozni, Laureen. -Felsóhajtok. Képtelenség lenne nem kimondanom, nem az a típus vagyok, aki hagyná, hogy az idegein táncoljanak. Valamint nem árt, ha legalább egy valaki megpróbálja rendbetenni az életfelfogását ennek a lánynak.

Theo & Laurie

kkor, hogy nem figyelek a környezetemre, mosolyogva vállat vonok. Az emberek tévednek, nagyon is figyelek a környezetemre. Legalább is, betéve tudom Theo kedvenc helyeit, hogy mit szokott enni reggelinél és vacsoránál, ismerem az arca összerezdülését, a hanghordozását, ahogy a családomról is mindent tudok. Felismerem, ha valaki szomorú, vagy vidám, ha szerelmes, vagy fél, nagyon jól beazonosítom az érzelmeket, az teljesen más kérdés, hogy teljesen más fizikai síkon mozgok, mint a többség, ezért tűnhetek olyan kelekótyának. Sebaj, idővel az emberek majd megtanulnak alkalmazkodni hozzám, vagy egy nap én hozzájuk, és akkor nem fogok annyira bolondnak tűnni. Addig pedig csak adom önmagamat, akkor is, ha éppen halálra idegelek vele valakit. Mert nem az a célom, nekem az a tervem, hogy mindenki boldog legyen.
− Miből gondolod? – billentem oldalra a fejemet a kíváncsian. – Mert nem ismersz annyira, hogy ilyen következtetéseket vonj le – mosolygok rá szelíden, hiszen mint az imént is gondolatban levezettem, teljesen másképp látom a világot, mint a többség. Theo is csak egy képet lát belőlem, vagy ha már könyvesboltban vagyunk, akkor említhetnék akár borítót is, de ez eléggé képlékeny és csalóka dolog.
− Remek! – derül fel az arcom, miközben széles mosolyra húzódnak az ajkaim. Magamhoz ölelem a könyveket, és a mellettünk lévő sorban álló asztalkára pakolom őket. – Sajnos, a kiválasztásban nem nagyon tudok segíteni. Apa biztos tudna, de…
De apa még mindig a raktárban ügyködik, és vélhetően annyira elfoglalta magát a leltározással, hogy egy ideig nem is látom. Hátrább lépek, és a hátam mögött összekulcsolom az ujjaimat, miközben Theo a könyveket nézegeti. Nekem pedig ismét elkalandozik rajta a tekintetem meg a gondolataim is más vizekre eveznek, miközben azon tűnödöm, hogy mennyire cuki ez az ember.
− Értem – biccentek, hiszen nem az én dolgom, hogy miért van szüksége rájuk. Meg aztán, nem akarok teljesen belemászni a magánszférájába, így is mások szerint ijesztően sok mindent tudok róla. A válaszára nevetve rázok meg a fejemet, és egy helyben előre-hátra billegni kezdek.
− De hiszen én tudom, hogy mit szeretnék! Majd itt fogok dolgozni, ha végzek a Roxfortban – jelentem ki határozottan, hiszen nekem kicsi korom óta ez meg a medimágia lenne az álmom, de a könyvesboltban ezerszer jobban érzem magam, mintha gyógyító lennék. Így is tudok segíteni az embereknek.
Pár percre elhallgatok, addig amíg Theo nézelődik, mert meglepő módon időnként tudom hallgatni. Amikor úgy látom, hogy végzett, akkor óvatosan közelebb lépek hozzá.
− Sikerült választani?

A kérdésére felvonom a szemöldökömet. Ezt még kérdezni kell? Tényleg elgondolkoztat, hogy ez a lány éppen mikor, melyik dimenzióban járhat. Néha olyan pontos megállapításokat tesz, amíg van, amikor azt se tudná megmondani, hogy ami a papírra van írva, az miért van ott. Nem tudom eldönteni, hogy rettentően naiv, vagy veszélyesen intelligens. Bár Hugrabuggos, túl veszélyes nem lehet. Viszont mégsem érzem magam késznek rá, hogy korrepetálni kezdjem. Komoly koncentrációs zavarral küzd, ami mellé még lustaság is társul. Erős a gyanúm, hogy még a logika is hiányzik belőle, ami az adott tananyag megértéséhez szükséges. Bár magolással ezt orvosolni lehet, de sosem voltam ennek a híve...
- Ahányszár már láttalak pofára esni, levontam ezt a következtetést. Konkrétan többször estél már el a szemem láttára egy hét alatt, mintsem én egész életemben. Vagy bárki más, akit ismerek. - ingatom meg a fejemet. Elég nehezemre esik feldolgozni a lány energikusságát. Csak értékelni tudom, hogy most visszafogja magát. Különben esélyes, hogy elengedtem volna a gondolatot, hogy megvegyem azokat a könyveket.
- Nem baj, jobb szeretném egyedül kiválasztani őket. - Ő úgysem értené. Mondjuk plusz pont, hogy tisztában van a gyengeségeivel. Ezt talán még az előnyömre fordíthatom, amikor majd korrepetálom. Már csak arra kell rájönnöm, hogy mi lehet az erőssége, amire ténylegesen építeni fogunk. Kissé megrázom a fejemet. Elég, nem vele kell most foglalkoznom, hanem a könyveket kellene kiválasztanom. Vacilálok, már 4 könyvet félretettem, de ez az ötödik... Nem lenne rossz, többször belelapozok, és csukom be újra. Nem léphetem túl a havi keretemet. Igaz, hogy nem tervezem, hogy egyetemre menjek, de muszáj félretennem a pénzt, ha mégis találnék egy szakot, ami igazán érdekelne.
- Oké. - Egy pillanatig csak pislogok Laureen-ra, sikerül meglepnie a határozottságával. Valahol kezdem is érteni, hogy miért nem olyan lelkes a tanulást illetőleg. Ide, a könyvesboltba nem feltétlenül a Roxfortban elsajátított tudásra lesz szüksége. Bár ez még mindig nem indok, hogy ilyen rosszul álljon... Őszintén szólva, ha nem lenne túl csábító az az ajánlat, amit az apja adott, akkor biztos, hogy nem fogadtam volna el, mint tanoncot. Még én magam sem vagyok benne biztos, hogy képes leszek feltornászni őt várakozáson felülire... - Igen. Ezeket fogom elvinni - paskolom meg a könyvkupacot magam előtt. Összesen 6 darab könyv lesz, ennyinek még bele kell férnie a költségvetésbe. Ezúttal viszont felkapom az összeset, mielőtt még megint segíteni támadna kedve. Egy lánynak nem kellene cipekednie. - Mehetünk a pénztárhoz? - kérdem tőle, félig már a tükör felé fordulva, és reménykedve benne, hogy minél előbb haza érhetek.

Theo & Laurie

válaszára teljesen elvörösödök. Nem tehetek róla, egyszerűen mindig eltereli a figyelmemet a jelenléte. Mások szerint a rajongásom iránta teljesen beteges, de én nem érzem annak, hiszen csak annyi a célom, engedje, hogy szeressem őt. Ez olyan nagy bűn lenne? Ráadásul, nem is vagyok elvetemült, mert nem küldözgetek neki fenyegető üzeneteket, hogy ha nincs velem, akkor felkötöm magam, vagy világgá megyek… Csak figyelem őt. Csendben nézem és csodálom őt, néha elképzelem milyen lehet a kezét fogni, vagy csókot nyomni az arcára, esetleg átölelni őt. De ezek a gondolatok szerintem teljesen normálisak.
− Az lehetséges… − dünnyögöm az orrom alatt, miközben a kezeimet tördelem. Milyen ciki már, hogy bezzeg az eséseim feltűnnek neki! Mondjuk, okés, nem olyan nehéz észrevenni, ahogy békaként kiterülök a padlón, de akkor is… Annyi mindennel próbálom felhívni a figyelmét, pont ez maradt meg neki belőlem? Szívem szerint most azonnal elsüllyednék a föld alá.
Ezúttal a háttérben maradok, hiszen tudom, hogy valamiért nagyon fontosak neki ezeket a könyvek. Látom, hiszen annyira elmélyülten lapozgatja őket meg válogat közülük, csakis azért csinálhatja ezt, mert tényleg nagyon kellhetnek neki. Így hát nem szólok egy szót se, csak figyelem, hogy milyen szép kezei vannak, és ismét belevörösödök abba a gondolatba, hogy percekkel ezelőtt hozzáértem.
Viszont az is feltűnik, hogy van egy kötet, amit nagyon nézeget, végül pedig mégis visszarakja. Oldalra billentem a fejemet, és kicsit közelebb lépek, hogy láthassam a könyv címét. Majd… Majd lehet meglepem vele.
− Rendben, akkor a többit majd visszateszem a helyére, ha végeztünk – mosolygok rá ártatlanul, mint akinek véletlenül se az járna a fejében, hogy a saját zsebpénzéből megveszi neki azt a könyvet, és elpostázza majd.
− Persze, mehetünk, de… − Inkább ráhagyom a könyvek cipelését, és megvárom, hogy átlépjen a tükrön, csak utána követem őt.
A pénztárgépet már egész ügyesen és határozottan kezelem, így a pultra rakott könyvek árait is hamar beütöm, majd ha Theo fizetett, átadom neki a visszajárót, és egy papírtáskába pakolom a vásárolt köteteket.
− Legyen szép napod, és nézz be máskor is! – köszönök el tőle még mindig széles mosollyal. Megvárom, hogy távozzon, aztán visszarohanok a tükör túloldalára, elsőkörben egy kivételével visszateszem az összes könyvet a helyére, aztán pedig beszaladok a raktárba elmesélni apának, hogy mi történt.

Elvörösödik, és tördelni kezdi az ujjait. Felsóhajtok, úgy néz ki mégis csak túlléptem egy határt, nagyon zavarba hozhattam szegényt, ha ennyire érzékenyen reagál. Mondjuk az is tény, hogy senki sem szereti, ha a gyengeségeit emlegetik. Egy kissé bűntudatom van, amiért ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztam, és kissé idegesít, ahogy hallom, hogy ropognak az ízületek az ujjában. Nem bírom ki, hogy ne tegyek valamit.
- Ne vedd zokon. Nem akartalak megbántani… - A kézfejéért nyúlok, és óvatosan, a lehető legkevesebb erőt kifejtve húzom szét a két kezét. - És ne csináld ezt. Rossz hallgatni. - Ahogy széthúztam a kezeit, már engedem is el, és fordulok vissza a magam dolgához. Remélem, hogy ezzel legalább egy kicsit sikerül megnyugtatnom. Jó lenne, ha tudna a maga feladatára koncentrálni. Nem feltétlenül akarok sok időt elpazarolni itt. Valahol mégis csak visszavágyom a kúria falai közé, akármilyen magányos is, így egyedül, attól még az otthonom marad.
- Köszönöm - bólintok a válaszára, és bár kissé furcsállom, hogy valamivel közelebb jött, úgy döntöttem, hogy most felesleges ezen fennakadnom. Bajt nem okozott, ahogy útban sem volt, talán kivételesen tényleg csak a munkáját végezte. Biztos érdekelhetik őt is a könyvek, ha mindenképpen itt szeretne dolgozni a könyvesboltban. Meg tudom érteni, egy ilyen csendes munka nekem sem lenne ellenemre a jövőben. Bár nem lenne kedvem könyvesboltot nyitni, az túl sok munkával jár, ahogy egy teljes készlet felépítése is, de a gondolat maga igazán kellemes. Viszont más dolgom is van, fontosabb, mint az álmodozás. Ezért is sietek most a pénztár felé. Halkan szusszantok, már megint át akarta venni egy részét? Komolyan úgy érzem, hogy teljesen alábecsül. Vagy saját magát felül, nőből van, az isten szerelméért. Legalább egy kicsit gondolkozzon, és élvezze ki a privilégiumait.
- Majd még biztosan jövök. - Egy kis gondolkodás után végül megjegyzem. Azt gondolná az ember, ilyet csak udvariasságból szokás mondani, de az ő esetében úgy érzem, van valami jelentés is a szavai mögött. Meg kell hagyni, igen csak furcsa egy teremtés…