Alina & Nate - because every picture tells a story

Alina & Nate

Ha bárki is azt mondja nekem egyszer, hogy egy srác kényesebb tud lenni a saját kinézetére és a róla készült képekkel kapcsolatban, akkor biztosan körberöhögtem volna az illetőt.
Ma azonban ezt a feltételezésemet az egyik színjátszós srác remekül megcáfolta, ugyanis Merlinre mondom, senki nem panaszkodott annyit, mint ő!
Megkértek minket, hogy az iskolaújságban kicsit népszerűsítsük a színjátszókört, ezért a legutóbbi próbáról készült képeket körbevittem az összes tag között. Talán túlságosan is rendes voltam, amiért hagytam, hogy maguk válogassák ki, mi az, ami nem tetszett magukkal kapcsolatban. Legalább is, ennél a srácnál ezerszer megbántam, és eldöntöttem, hogy ő egyetlen iskolaújságos cikkhez tartozó képen sem szerepelni, amíg én fotózok ebben az iskolában.
Fásult sóhajjal csuktam be magam után az ajtót, és hagytam magára azt a kis nárcisztikus hülyét. Annyi jó volt benne, hogy legalább őt is lehúzhattam a listámról, amelyen már csak Alina maradt.
A fényképezőm gombjait nyomkodva még egyszer átfutottam a korábban lőtt fényképeket, aztán elindultam megkeresni a lányt. Egy darabig kérdezgettem a háztársait, mire valaki képes volt valaki használható információkkal szolgálni. Azt mondták, hogy utoljára az udvar felé látták menni egy halom könyv társaságában, így a következő úticélom is ez volt. Ha valóban olvasási, vagy tanulási szándékkal ment ki, akkor reméltem, hogy egyrészt nem ment túl messzire, másrészt pedig, hogy még mindig ott volt.
Útközben lőttem egy képet egy szalutáló lovagi páncélról, sőt azt is megörökítettem, hogy Hóborc rágógumival dobálta az egyik tanárt, annak nagy bánatára.
Hamar el is kotródtam, mert még csak azt kellett volna, hogy az az átokverte kopogószellem kárt tegyen a kamerámban.
Szerencsére, az udvarra érve ismét lenyugodtak a kedélyek, és viszonylag hamar megtaláltam Alinát is.
− Szia! Zavarhatlak pár percre? – köszöntöttem a lányt, amikor odaértem hozzá, és feltartottam a kamerámat, jelezve, hogy bizony fotókkal lenne kapcsolatos. – Nyugi, nem akarok most képeket csinálni. Csak a színjátszókör promózásához kellene képeket választani, és szeretném, ha átnéznéd őket. Mármint, hogy melyiket nem szeretnéd, ha megjelenne rólad, mert kellemetlen lenne, ha meglincselnétek a szerkesztőséget – fejeztem be a mondókámat egy halvány mosollyal, bár nem tudom, hogy a magam bőrét féltettem-e jobban, vagy a főszerkesztőnkét.
Mindenesetre, azt volt a célom, hogy mindenki elégedett legyen: Lucy is a képek miatt, a színjátszókör az ingyenes hirdetés miatt, és hátha az olvasóknak is meghoztuk volna a kedvét csatlakozni ahhoz a szakkörhöz.
Jó magam nem próbáltam sose, hiszen hiába tanultam hamar, a színjátszás egyszerűen nem volt az én világom. Túlságosan is földhöz ragadt voltam ahhoz, hogy saját magamon kívül bárkit is el tudjak játszani, de ettől függetlenül szerettem az előadásaikat, mert a mondanivalójuk viszont átjött.
− Persze, visszajöhetek később is, csak holnaputánig le kell adnom a képeket – tettem hozzá, hiszen azért engem is kötöttek bizonyos határidők, amiket utáltam eltolni mások lustasága miatt. Szóval, türelmes meg rendes voltam, de haladni is szerettem volna.

•••  455 szó körül ••• zene nincs ••• megjegyzés: sok-sok szeretettel <3 •••