" Azért vagyok jó ember, mert tudom, a jó embereknek hogy kell viselkedniük, és utánzom őket."
Nem: Nő
Kor: 19 év
Vér: félvér
Születési hely:Dublin
Iskola/ház:Magántanuló/ idén kezdte az akadémiát
Munka: Pálcakészítő
Családi állapot: Egyedülálló
Patrónus: képtelen megidézni
Pálca: kőrisfa, 13 hüvelyk, egyszarvúszőr maggal
Amit szeretnek bennem
Az IQ-m átlagon felüli, olvasok rengeteget és rengeteg féléről. Beszélgetek, ha nagyon muszáj, és kiváló emberismerő vagyok. Mindig tudom, milyen érzelmet, mikor és hogyan kell produkálnom, mindig tudom, kit, miként vehetek le a lábáról. Megfigyelem még a legapróbb részleteket is valakin. Általában akkor szeretnek a leginkább, ha segítségre van szükségük.
Ami zavar bennem másokat
A szociopátia, vagy más néven antiszociális személyiségzavar a társadalomba való beilleszkedés súlyos zavara. Az antiszociális személyiség a "nem szeret, nem szorong, nem tanul" negatív triásszal írható le a legrövidebben. Elnevezése változott az évek során: pszichopata, majd szociopata, végül az antiszociális személyiségzavar lett.
E zavart a társadalmi kötelezettségek figyelmen kívül hagyása jellemzi, a hűvös közömbösség mások érzéseivel szemben. Az érintettek frusztrációtoleranciája alacsony, agressziójuk, így erőszakosságuk nagyon könnyen megnyilvánul. Másokat hibáztatnak azért, illetve hihető módon racionalizálják azt a viselkedést, amely miatt konfliktusba kerültek a közösséggel, illetve a társadalommal. A többi embert tárgynak tekintik, akiket manipulálnak és kihasználnak. Ugyan ezt megjátszhatják, de a szociopata nem érez empátiát, szégyent vagy megbánást visszaélései miatt. Nem tudja magát különféle érzelmi helyzetekbe beleélni, mások helyébe képzelni.
Ennek következtében általában sikeres, hiszen céljait keményen, sőt kíméletlenül megvalósítja. Általában sima modorú, gyakran vonzó és spontán személyiségről van szó, akinek meggyőző a beszélőkészsége. Rosszul viseli a monotóniát, hamar elunja magát, állandó szükséglete van különböző impulzusokra, ami felelőtlenséggel párosul. Hazudozó, manipulálja a többieket, nincs lelkiismeret-furdalása, gyenge az emocionális élete, érzéketlen, impulzív, azaz csekély mértékben képes kontrollálni viselkedését. Azt a tényt, hogy csak saját céljaikat követi, a legtöbb érintett jól tudja titkolni, illetve el tudja altatni a gyanakvást. Gyakran csak a közvetlen környezete van azzal tisztában, hogy "valami nincs rendben".
// Google//
Nekem pedig papírom is van erről, minek után éveken át diagnosztizáltak, kezeltek és próbáltak segíteni rajtam, sikertelenül. Idén döntöttek úgy, hogy emberek közé engednek.
Életem története
- VIOLET, MI A FRANCOT MŰVELSZ? – anyámat ennyire gyorsnak még sosem láttam. A pillanat tört része alatt szelte át a távolságot az öcsém szobáján át a fürdőig, és vette ki kezemből a visító, már csurom vizes öcsém. - Zavart – a bőgése, hogy nem hagyta abba, hogy egyre hangosabb és hangosabb lett. Szinte a fejem belefájdult, és amíg a víz alatt volt, csend volt. Most megint nem, és újra rám tör a késztetés, hogy megint elhallgattassam. - Harald, gyorsan, vigyük az ispotályba – értetlenül állok a kialakult helyzet előtt. Nem értem a pánikot, nem értem, mi folyik. Kézen ragadnak, és visznek magukkal. Én nem pánikolok, sőt mondhatni sok kedvem sincs odamenni, mikor tudom, végre újra csend lesz. - Most mit csinált? – apám halkan kérdezi, úgy vizslatva engem, mintha nem is tudom, mi lennék. Látok némi félelmet a szemében, hitetlenséggel és aggodalommal vegyítve. Lassan rázza a fejét, mintha csak kételkedne valamiben. Abszolút értetlenül állok mellettük, dühösen vizslatva Jensent, aki miatt megint minden van, és aki miatt megint kapni fogok.
- Violet? Dr. Monterry vagyok, velem jönne kérem? – kér, mintha lenne lehetőségem nemet mondani. Felállok, követem, közben próbálom megérteni, nekem miért kell bárhová is mennem, mikor az öcsémet hoztuk be, neki lehet esetlegesen baja, én teljesen rendben vagyok. - A szülei elmesélték ugyan, engem mégis az érdekelne, miért tette. Úgy tudom, nem ez volt az első alkalom… miért akarja megölni az öccsét? – rezzenetlen arccal ülök vele szemben, az óra ütemes kattogását hallgatva közben. Szemeimmel végigpásztázva a polcokon lévő könyvek címét. - Pszichológus… nekem Önre nincs szükségem – adom tudtára, amint rájövök, mire fel ez az egész. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha kikanyarintaná az ajtóra, oda a neve alá, akkor nem kellene magamban barchobáznom. - Én, és a szülei is úgy gondoljuk, hogy van. Amit tesz, ahogy gondolkodik… úgy gondoljuk, valami van a háttérben, és szeretném kideríteni, mi – az a barátságos mosoly… viszonzom, bár ugyanúgy értetlenül kezelem ezt az egész helyzetet.
- …még egy fekete pacni, jó én ezt unom – csattanok fel, felpattanva a székből is, mert semmi értelme, nem tudom, mit kellene látnom azokon a képeken, csak azt látom, hogy vélhetően a gyereke pacsmagolta oda őket. - Ezt őszintén sajnálom, mégis… aggodalomra ad okot, az elmúlt háromnegyed órában, négy alkalommal is dühössé vált, gyakran fordul ez elő? - Csak ha hülyeségekkel cseszegetnek – sose értettem különösebben, miért akadok ki, mint például most is, mert nem lenne rá okom, épp csak fáraszt és untat, haza akarok menni. - Hazamegyek – nem, nem várok engedélyt, hangosan csapom be magam után az ajtót, és a nagy elánnak köszönhetően, neki is megyek valakinek. - Nézz már a lábad elé, te szerencsétlen – a járókeret nem kerüli el a figyelmem, mégis lökök rajta egyet, és már csak hallom a huppanást a hátam mögött. Nem érzek bűntudatot, nem érzem, hogy rosszat tettem volna. Dühös vagyok, a dokira, a helyre, arra a szerencsétlenre, és azokra, akik úgy vizslatnak, mintha szörnyeteg lennék.
- Adja vissza – rúgok a lábába, hogy kivegyem a kezéből a pálcám, újra sikertelenül. - Az enyém, nem veheti el. Anya, apa… csináljatok valamit, nem megyek sehová, nekem nem kell – mint egy tébolyodott üvöltök, és ütöm a férfit ott, ahol tudom, amíg… amíg el nem kábítanak, és el nem nyel a sötétség. - … képtelen az együttműködésre – ez a hang ismerős… túlontúl, így összeszorítom a szemeim, még mielőtt kinyitnám őket. - Jó reggelt, elnézést, ez szükséges – bánkódik, de nem értem, miért… legalább is addig nem míg fel nem emelem a kezem, hogy megdörzsöljem a szemem. Komolyan ezt tenném, ha a bilincsek nem akadályoznának meg benne. - Csodás… minden páciensükkel így bánnak? Az ágyhoz kötik őket? Kényszerzubbony nincs? – tárgyilagosan teszem fel a kérdést, ugyanakkor nyugodtan, gyanítom, hogy adtak nekem valamit azért, hogy ezt az állapotot előidézzék. - Csak a különleges esetekkel – sem a szavaival, sem a bújkáló mosolyával nem tudok mit kezdeni, így csak bámulom, annak reményében, hogy kapok valami érdemleges információt is. Vagy legalább a pálcám vissza. - Nem kertelek, Violet, ön beteg és segítségre szorul – szünetet tart, az arcom figyeli, ami még csak meg sem rándul, így sóhajt egyet. - Mi itt azon leszünk, hogy mérsékelni tudjuk, és esélyt adhassunk arra, hogy beilleszkedjen a társadalomba – és azt vajon ki mondta neki, hogy vannak hasonló vágyálmaim? Jobbnak látom viszont csendben tűrni.
- Hmmm… az eredményei több mint jók – mert teszteket írogatnak velem, mert kérdéseket tesznek fel, mert el kell játszanom hülye szituációkat, hogy milyen helyzetben mit tennék. Van mikor mulattat, van mikor érdekesnek is találom, de az esetek többségében unom, és csak zavar, hogy sokan vannak körülöttem. - Hogy értse, a 101 és 110 közötti értéket nevezzük átlagosnak, Önnek 112, ami átlag feletti – életemben nem csináltam még ilyen tesztet, az újságok rejtvényeit szoktam olykor megoldani, és itt ki is fújt. Emellett tényleg sokat olvasok meg sokfélét, de talán kettő darab könyvet tudnék felsorolni, amit be is fejeztem. - Egy zseni vagyok – vigyorodok el, hátra dőlve a kényelmes bőrfotelbe, ezzel halk nevetést csalva elő a doktorból, ma mondhatni jó napom van. - Az akkor lenne, ha ez az érték 140 felett lenne, de ez sem rossz, jelentősen meg fogja könnyíteni a tanulmányait, legalább is, amint rájövünk, hogy tudnánk huzamosabb ideig fenttartani az érdeklődését – szép lassan ismerem meg a problémáim, mint például ezt. Hamar unok meg mindent, ami meg érdekelni kezd, arra annyira rákkattanok, hogy nem létezik mellette senki és semmi. Furcsak kontrasztjaim vannak. Eltanulok egy csomó érzést, amit én nem érzek. És ez a legnagyobb probléma, hogy van valami, ami ezt kikapcsolta, ezért nem volt bűntudatom, ezért nem éreztem helytelennek azt sem, hogy feltörtem a gyógyszeres szekrényt, és mindenki italába rejtettem valami apróságot. Unatkoztam. - Gondolja, hogy lehet? Mehetek valaha emberek közé? – meglepi, hogy kérdezek, nem sokszor szoktam, sőt. Csendben hallgatom és magamban okézom le a dolgokat. Nekik köszönhetően ismertem meg magam, és tudom mára azt, hogy a betegségem rendhagyó, de nem egyedi, és azt is, ezek a szavak, mit jelentenek. - Azon dolgozunk évek óta, nemde? Három – néha azt hiszem, hogy legilimentor, mert most is előbb válaszol, mint hogy feltenném a kérdést. Igen, három éve élvezem már a Mungó nyújtotta szolgáltatásokat, csodálatos, nem? Ennek ellenére iskolába járok. Papíron a Roxfortba, de bizonyos időközönként jön hozzám egy tanár, meg egy másik sráchoz, aki igazából tizenhárman van. Na, ő tényleg izgalmas számomra, olyan, mint a zsákbamacska, sose tudom, melyik személyiségébe botlok épp. De azt mondták, már nem húzza sokáig… igazán kár érte.
- Ez most komoly? – hangom hitetlen, arcomra kiül a meglepettség, és némi örömnek tűnő valami is. Pontosan úgy, ahogy ezt a helyzet épp megkívánja. - Nos, Ön is láthatja, amit tudtunk, megtettük, és azt kell mondjam, igazán szép munka – a mosolya őszinte, ahogy végignéz rajtam, és megállapodik tekintete az arcomon, ahol bizony érzések váltakoznak, grimaszok, ráncok, mosolyok. Éveken keresztül tanították, tanultam, mikor milyen reakcióra van szükség, így most tényleg egy átlagos boszorkánynak tűnök. - Azért a kezét nem engedem el. Az akadémia igazgatójával egyeztettem, adunk Önnek egy esélyt, de figyelni fogják, emellett kéthetente meg kell itt jelennie nálam, amennyiben egyetlen alkalmat is kihagy, a tanulói jogviszonyát felfüggesztik, és eltanácsolják…. Ne legyen erre szükség – az utolsó mondatáról érzem, hogy egy felebaráti jótanács csapán, mégis biccentek, mert kaptam egy lehetőséget… élni fogok vele.
Ha tükörbe nézek
Törékeny. Nagyon törékeny. Alacsony, 160cm körüli magas, világosbarna,lapockáig érő, egyenes hajú lány. Szemei barnán néznek a nagyvilágba, arca már-már porcelán. Nem tartja magát csinosnak, és nem is hajaz modellkedésre. Általában fekete színben pompázik, mintha mindig gyászolna valakit. Vékony, pedig enni azt szeret. A bakancs számára elengedhetetlen, meg az öv. S bár első ránézése, talán másodikra is egy teljesen átlagos akadémistának tűnik, mégis van valami a kisugárzásában, ami arra ösztökél, tartsd meg a távolságot.
Családom
Édesapám
Harald Greenwood, régiségkereskedő. Tudom, hogy szeret, és aggódik értem, és szinte felemészti a betegségem, de a kapcsolatunkat semlegesnek érzem.
Édesanyám
Josephine Greenwood (née Dessageu) háztartásbeli, aki mindent megad az öcsémnek, amit nekem nem tudott.
Testvéreim
Jensen Greenwood, nem vagyunk jóban.
Párkapcsolat
-
Gyermekeim
-
Apróságok
Amortentia
eső, kórházszag
Mumus
nincs
Edevis tükre
nincs
Hobbim
Minden is, amíg bele nem unok. Pont ezért sok mindenbe kezdek bele, és olyan gyorsan hagyom is abba.
Elveim
Képes vagyok elhitetni másokkal, hogy normális vagyok.
Amit sosem tennék meg
Hmmm nem árulnám el a betegségem?
Ami zavar
Mikor-mi, lobbanékony természet vagyok, és meg egy apró tüsszentés is fel tud húzni olykor.
