Toka the chimney sweep

Pozitív tulajdonságaid összefüggő mondatokban. Amit te magad a jó tulajdonságaid közé sorolsz, vagy esetleg amit mások értékelnek benned.

Mennyi időtök van, drágáim? Hosszú életet éltem már le, rengeteg korszakon, királyon, uralkodón, miniszteren, diktátoron és háborún átívelve. De megpróbálom rövidre fogni, ha hosszabban szeretnéd hallani a történeteimet, ott vannak a könyveim, amiket biztosan megtalálsz a Czikornyai és Patza polcain.
Kezdjük az elején. 1649. január 30-án születtem, a családi feljegyzések alapján azokban a percekben, amikor a londoni Whitehallban lefejezték I. Károly királyt, akihez ugyan nem volt sok közünk, lévén mi nem képeztük a mugli világ részét, azonban apám vonzódása a politikához és a történelemhez elég volt ahhoz, hogy ez megjelenjen írásosan is. Szerinte ez a jele annak, hogy sokra fogom vinni az életben, még akkor is ezt motyogta nekem alig érthetően, amikor a halálos ágyán, undorító kelésekkel az egész testén, alig kapva levegőt az utolsó szavait intézte hozzám. Nem vagyok biztos benne, hogy arra gondolt, ami végül lett belőlem.
1666. tavaszán, mikor még alig töltöttem be a tizenhetedik életévemet, a családban másodikként ért el engem az előző évben kezdődő fekete halál. A húgom volt az első, talán Cecily vagy Agatha, nem emlékszem, melyikük. Mindketten kisgyermekek voltak még, a családunk történelméről szóló és a családfát vezető könyv pedig nem ír semmi specifikusat róluk. A haláluk dátuma is csupán 1666. május, nincs nap, nincs semmi. Senki nem maradt, aki vezette volna addigra. Alig maradt használható emlékem abból az időből, pláne róluk, amikor oly' kevés volt az a néhány év, amíg ismerhettem őket. És persze én is beteg voltam, a saját életben maradásom fontosabbnak bizonyult annál, hogy a testvéreimet és a szüleimet gyászoljam, pedig mindüket elveszítettem egytől egyig, szépen sorjában. Aztán látogatóm érkezett...
Még egy éves sem lehettem, amikor a szüleim kijelölték a leendő feleségemet, megegyeztek a másik családdal és hivatalossá tették a tudtom nélkül kötött egyezséget. Egyidősek voltunk, együtt nőttünk fel, együtt kezdtük meg a Roxfortot, mindent, ami két gyerek és két fiatal életében első lehet, együtt éltük meg. Persze egy bizonyos mértékig, azok még más idők voltak és a közöttünk lévő barátságot is pusztán azért nem nézték ferde szemmel a minket körülvevő felnőttek, mert tudták, hogy évek múlva házasok leszünk, gyerekünk lesz, megöregszünk és meghalunk, ahogy mindenki más tette akkoriban. Aztán Gin eltűnt, egyik pillanatról a másikra. A családja leveléből nem derült ki sok, csak értesítettek, hogy a betegség őt is magával ragadta, még jóval azelőtt, hogy a testvéreim is betegek lettek volna. Nem lepett meg, mindig is érzékenyebb volt a szervezete, sokat és könnyen betegeskedett, de ez nem jelenti azt, hogy nem érintett meg. A mai napig, ha lehunyom este a szemem, látom magam előtt az apja aláírását, a családi pecsétet és a gyertyafény rezgését a pergamenen, ami mellett elolvastam azt a borzalmas írást. Csak most már nem ugyanaz a fájdalom él bennem, amit akkor éreztem, sokkal inkább az árulásé. Az évszázadok sokat enyhítettek rajta, de én vagyok az élő példája annak, hogy vannak sebek, amik sosem tűnnek el teljesen.
Aznap, miközben a saját, hörgő lélegzésemet hallgattam a szobám magányában, Gin jött el hozzám látogatóba. Meggyőződésem volt, hogy a házimanót, aki bevezette hozzám, csupán képzelem, és valójában a halál jött el értem, mint valami elcsépelt, vallásos megvilágosodásban, hogy végre enyhítse a szenvedésemet. Nem kérdőjeleztem meg az alakját és semmi mást sem, még azt sem, amikor egy jéghideg penge szelte végig hosszában a karomat. Nem tudtam és nem is akartam ellenkezni, pedig ha tudtam volna, mi lesz a vége... nos, valószínűleg akkor sem gondoltam volna másképpen.
1649. január 30-án születtem, Tumby Woodside egy hatalmas, frissen modernizált kúriájában, aranyvérű varázslók gyermekeként. Pár szobával arrébb haltam meg, borzalmasan fiatalon, 1666. június 4-e éjjelén, pestisjárványban, követve a családom összes többi tagját.
1666. június 5-én hajnalban születtem, Tumby Woodside egy hatalmas, de ürességtől kongó kúriájában, abban a szobában, ahol előző éjszaka biztosra vettem, hogy kiszállt belőlem a lélek. De már nem voltam aranyvérű, nem voltam varázsló sem, és legfőképpen nem voltam ember.

Hosszú volt az a nap, mintha egy holdciklus átment volna a fejünk fölött, mire elkezdtem összerakni magamban a tényeket. Nehéz volt megbékélni a ténnyel, hogy Gin életben van, azzal is, hogy én is neki köszönhetem az életemet, sőt az öröklétet. Vámpír lett belőlem, éppen énbelőlem, egy neves és nemes család utolsó fiából, akinek igazából halottnak kéne lennie. Vagy igazából az vagyok? Rengeteg kérdésem volt, a legtöbbet Gin megválaszolta, de mégis akadtak olyanok, amikre ő sem tudott mit mondani. Éreztem, hogy ez nem ez olyan dolog lesz, amivel egyhamar teljesen meg tudok békülni.
Egy hét múlva mégis úton voltunk, talán az adrenalin lehetett, a meglehetősen hosszú ideig tartó energialöket, hogy élek, és élni is fogok, mert most már nem vagyok törékeny ember, akit egy apróbb szél is képes elfújni. Hatalmat éreztem, egészen mámorítóan, de egész jól kordában tartottam magam. Gin mellett könnyű volt, olyan egyszerűen irányított mindent, közöttük engem is, mintha egy marionett báb lennék, aminek minden egyes damilját ő mozgatja, ahogy szeretné. Ezelőtt is könnyedén elvarázsolt, de így, hogy magunk mögött hagyhattuk a megszokott társadalmi elvárásokat és úgy tombolhattunk, élve a hedonizmus minden egyes bűnének, még egyszerűbb dolga volt velem. Boldogan engedelmeskedtem minden szavának és ittam őket, mint Mordeok a vért.
1726-ig rengeteg európai országot bejártunk, sőt, talán még Ázsiába is sikerült átlépnünk, amikor orosz barátainknál vendégeskedtünk. Láttunk rengeteg háborút, egy-két alkalommal még én is beszálltam a csatákba, úgysem vették észre az emberek, hogy eggyel több vagy kevesebb volt közöttük, csak az volt fontos, hogy milyen páncél és címer van rajta. Nekem pedig történetesen az volt mindegy, támadtam, akiket lehetett. Utána pedig, amikor a túlélők elvonultak a csatatérről, jöhetett a lakmározás a még meleg testekből. Első kézből láttuk az első kuruc felkelést, részt vettünk a Szent Liga háborújában egy teljes évig, a Monmouthi felkelésnél is, a spanyol örökösödési háborúban és a perzsa-orosz háborúban, ami után már éreztük, hogy ránk férne egy kis pihenés. 1724-ben tértünk vissza Angliába, két év múlva pedig megismertem az első embert, akit azóta is a legjobb barátomnak tartok: François-Marie Arouet francia költő és író.
A varázsvilág brit arisztokráciájának oszlopos tagjaként nem jelentett különös nehézséget beépülni a muglik közé és gyökeret vetni hasonló társaságokban, sikeresen navigálva egyre közelebb az intellektuális elit köreibe. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, mint John Locke vagy Jonathan Swift, akik akkor társaim és barátaim voltak, most pedig olyan történetek alanyai, amiket senki nem hisz el nekem, amikor elmesélem nekik. Rajtuk keresztül ismertem meg Françoist, akivel egyetlen délután megalapozott egy ötven évig tartó töretlen barátságot. Jóformán beköltöztem hozzá, szabad perceim túlnyomó többségét vele töltöttem el, ha nem Ginnel voltam elfoglalva. Megtanított franciául, én segítettem neki az angollal, a végén szinte saját nyelvünk lett, ahogy a kettő nem túl szép keverékével próbáltuk megérteni egymást. Ez a világon senkit nem zavart, senkit, csak és kizárólag Gint.
Amikor François visszatérhetett Franciaországba, kérdés nélkül tartottam vele Párizsba, Lotaringiába, Cirey várába, és követtem utazásai során többek között Berlinbe és Brüsszelbe is, majd németországi éveit is mellette töltöttem. Azonban minden egyes úttal változott valami. Nem kettőnk között, továbbra is tökéletes társalgópartnerem volt és nem tudtam kevesebbnek hívni mint barátomnak, Gin azonban egyre kevésbé tolerálta a kettőnk közé ékelődött harmadik felet. Meggyőződésem volt, hogy féltékeny, hiszen miért az utazással lett volna baja, amikor eddig is együtt jártuk a világot? Vitázni kezdtünk, amik mindig komoly veszekedésekbe torkollottak, már nem kerestük annyit egymás társaságát, és utólag amikor visszagondoltam a helyzetünkre, észrevettem, hogy már vadászni sem együtt indultunk az éjszaka sötétjében, ami addig olyannyira megszokott volt. Mégsem tántorított el mindez François mellől.
Amikor barátom letelepedett Ferneyben, én is ott maradtam vele, addigi életem során a leghosszabb időre, ahol aztán végignézhettem, ahogy az aprócska ráncokból mély barázdák lettek az arcán, nehezebben mozgott, hangja elerőtlenedett, kezei remegni kezdtek, bőre májfoltos lett. Végig mellette voltam, segítettem neki felkelni az ágyból, ha rossz napja volt, megetettem, ha szükségét látta a helyzet, ott voltam mellette és megfürdettem. Ferneyt ma már nem tudom mással azonosítani, mint az öregedéssel és a veszteséggel, ami mély nyomot hagyott bennem. François volt az első ember, akit elveszítettem, akinek a halálát utolsó Párizsba tartó utazása végén az ágya mellett nézhettem végig. Szembesített az öröklét legfájdalmasabb tényével: minden ember, akit megszeretsz, előtted fog meghalni. Minden embernek, aki fontos neked, végig kell nézned a haláltusáját, ahogy kiszáll belőle az élet, te pedig végig fess, fiatal és üde maradsz. Nincs választási lehetőséged.
Ekkor tört el bennem igazán valami.
Összevesztem Ginnel, csúnyán. Őt okoltam azért, ami történt, nem François-val, hanem velem, akkor először és utoljára vetettem a szemére, hogy ő csinált belőlem szörnyeteget, hogy miatta kellett erre kárhozattatnom és miatta kellett elveszítenem valakit, aki fontos volt nekem, pedig soha nem kellett volna megismernem sem. Mert nekem halottnak kéne lennem.
Két nappal később, 1778. június 1-jén kihajóztam Franciaországból az angol gyarmatok felé, életem során először. És most nem volt senki, aki visszafogjon, amikor a csatatérre szabadulok.

Öt éven keresztül harcoltam az amerikai függetlenségi háborúban, mondhatni kettős ügynökként. Mindkét oldal a saját emberének gondolt, valójában viszont csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt és azt, hogy a jó hosszú csaták során minden haragomat, elkeseredésemet és dühömet kiadhassam magamból. Meglátszott Gin hiánya, nem csak az érzéseim terén, de fizikailag is. Nem volt mellettem senki, aki kordában tartott volna, aki tudja, hogy mikor kell visszafogni és elvinni egy szituációból, hogy ne csináljak hatalmas hülyeséget.
Tomboltam. Nem lehet ezt másképpen megfogalmazni, egyszerűen tomboltam. Nem foglalkoztam az emberi értékekkel, főleg nem az emberi életek értékével. Magamra haragítottam a történelem legnagyobb alakjai közül nem egyet, törtem el orrokat, ágyba vittem bárkit, aki csak egy kicsi hajlandóságot is mutatott. Ma már nem szívesen beszélek erről az időszakról, pláne, hogy mindez nem volt más, csak gyászból és veszteségből, magányból származó harag és öngyűlölet.
1794-ben tértem vissza Angliába. Gin tudott róla, tudom, hogy tudta, mindenesetre én úgy kerültem, mint a pestist (haha). Szégyelltem magam előtte és nem volt bennem annyi tartás, hogy megjelenjek előtte tizenöt évnyi teljes csend után, vörössé változott szemekkel. De semmi nem tarthat örökké, Gin pedig sosem volt ostoba nő, sőt... így értelemszerűen nem okozott neki nehézséget felismerni a tényt, hogy szándékosan nem kerülök a szeme elé. Meg is jelent a Tumby Woodside-i kúriánál, amikor otthon voltam, és már nem menekülhettem tovább, nem hagyta volna.
Soha nem láttam még senkit olyan csalódottnak, mint amilyen ő volt, amikor a szemembe nézett. Olyan érzés volt, amit sosem leszek képes elfelejteni, rossz napjaimon még mindig látom magam előtt az arcát, ahogy akkor rám nézett, szinte undorodva attól, ami lettem. Veszekedtünk sokat az évszázadok alatt, előtte és utána is, de egyik sem hasonlított arra, ami ott és akkor történt, mert máskor mindig hangot adtam a véleményemnek és megpróbáltam megvédeni magam és a döntéseimet. Ott és akkor viszont egyetlen hang sem hagyta el a számat, csak némán tűrtem, hogy Gin durván és komolyan kioktasson arról, mekkora idióta vagyok. Ha akartam, sem tudom megvédeni magam, tökéletesen igaza volt, nem tudtam mást tenni, mint szégyellni magam.
Ha addig a pillanatig nem történt meg az a megmásíthatatlan törés a kapcsolatunkban, akkor addigra már biztosan tudtam, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan.

A következő évszázad részemről nyugalmasan telt. Visszavonultam Tumby Woodside-ba, próbáltam békét találni az életemben, de főleg saját magamat megismerni. Egyszer vettem rá magamat, hogy utazni menjek, kivételesen nem a háborút és a vért keresve, akkor is évekre a spanyol inkvizíció kínzómestere lettem... de erről nem beszélünk. Maradjunk annyiban, hogy amint 1834-ben az inkvizíció összedőlt, én hazamenekültem, és utána tényleg nem mozdultam ki egészen az első világháborúig. Visszatértem a François mellett felfedezett tökéletes hobbimhoz, az íráshoz, és úgy döntöttem, megpróbálok valahogy pénzt is szerezni belőle - hiszen hiába van rengeteg pénz a családom gringottsi széfjében, nem lehetek biztos benne, hogy az öröklétig kitart. Így nekiálltam írni, több álnevet is használva, például a Spanyolországban nemrég szerzett Carlos Sanchezt, aki korának egyik legismertebb brit kalandregény írója volt, vagy Barney Blunton, a történész, aki bizonyos eseményekről úgy tudott írni, mintha elsőkézből tapasztalta volna meg. A legsikeresebb mind közül azonban ekkor még nem született meg, a világ legismertebb útikönyv szerzője, Thomas Teruoa csak a XX. század második felében kezdte meg tevékenykedését.
Eleinte persze nem voltam túl sikeres, feltörni akaró íróként, így a feleségeimet ekkortájt szereztem be magamnak, egyik sem húzta sokáig, de mentségemre legyen, egyiküknek sem én okoztam a halálát. Nem tehetek róla, hogy mindegyik öregasszony volt és meglepően sok galleont hagytak rám.
Az 1880-as évek végén kezdett helyreállni a kapcsolatom Ginnel, már amennyire a körülmények engedték. Nem hiszem, hogy igazán napirendre tudott térni afelett, amit csináltam, pláne, hogy elég volt a szemembe néznie ahhoz, hogy emlékeztetőt kapjon a legsötétebb időszakomról. Addigra azonban lenyugodtam, megváltoztam, más életet akartam élni és más ember... vámpír akartam lenni. Azóta nagyrészt a Sanguisuga elvei szerint élem az életemet, néhány apró változtatással, ami miatt kissé kívülállónak érzem magam közülük, alapjaiban viszont én is ugyanazt vallom, amit ők. Talán csak vezekelni akarok a bűneim miatt, talán valóban ez való nekem. Nem tudom, de nem is érdekel. Egyedül az fontos, hogy Gin értékeli az igyekezetemet.
1890-ben volt egy csodálatos találkozásunk egy remek ír alkotóval, ami annak az évszázadnak a legjelentősebb eseménye volt, ezt így teljes nyugodalommal kimondhatom, ugyanis - bár ezt akkor még nem tudtuk - nagy hatása lett a jövőre nézve. Végül is, ki gondolta volna, hogy egy Bram Stoker nevű fazon miatt terjed el a vámpírmítosz világszerte a muglik körében? Én biztos nem, pedig benne volt a kezem és a fogam nyoma is.

Az első világháború volt az, ami először tépázott meg teljesen az emberiséggel kapcsolatban. Több mint egynegyed évezredet éltem már le addigra, mégsem tudtam semmihez sem fogni azt a kegyetlenséget és pusztítást, amit akkor néztem végig és éltem át valamilyen úton-módon én magam is. Kerültem már a csatateret, nem éreztem magam annyira fiatalnak és erőteljesnek, mint az 1600-as évek végén, arról nem is beszélve, hogy mennyire nem bíztam a lőfegyverekben, ezekben biztosan nem. Már az amerikai függetlenségi háború idején is kerültem a bajoneteket, amennyire csak tudtam, pedig az semmi nem volt a tankokhoz, mustárgázhoz és gránátokhoz képest, amiket ott használtak. Akkor és ott megfogadtam, hogy soha többet nem fogok a muglik problémáival foglalkozni, ezt pedig szinte tökéletesen betartottam.
Elhatárolódtam a világuktól, a politikától és a hadviseléstől teljes mértékben, a művészetektől és az arisztokrácia maradványaitól viszont nem teljesen, elvégre túl jó szórakozás volt velük lenni. Majdnem annyira, mint az 1920-as évek mágus partijain. Gin és én akkoriban remekül megvoltunk együtt, megdöbbentően remekül, ha a száz évvel korábbi eseményeket is tekintetbe vesszük. Azt hiszem, könnyebb volt úgy átsiklani ezek felett a problémák felett, hogy a szervezetünk tele volt alkohollal, ópiátokkal, kokainnal és kannabisszal. Az enyém egész biztosan, nem véletlenül nem emlékszem túl sok mindenre azokból az évekből, egészen Grindelwaldig.
Ó igen, Grindelwald... Mennyire nagyra tartottam, mennyit foglalkoztam az ideológiáival, amik visszanyúltak olyan helyekre, amik nekem sokkal ismerősebbek voltak, mint azok a haladó szemléletű dolgok, amik a modern világot jellemezték, az pedig egyáltalán nem segített a helyzeten, hogy eleinte Gin is mennyire lelkes volt az új ismeretség iránt. Eleinte, igen. Én nem voltam ilyen szerencsés, és azt hiszem, sokkal mélyebbre is csúszhattam volna, ha Gin nincsen ott mellettem, hogy egy jól irányzott pofonnal helyretegyen. Azt hiszem, Grindelwald mellett még messzebbre képes lettem volna elmenni, mint előtte bármikor.

Ezek után azonban már végleg megmaradtam otthonülő öregembernek, aki amúgy nem is annyira öreg és nem is viselkedik úgy, mint egy vénember. Mindenesetre a nagy, történelmi jelentőségű akciókból egyelőre nagyon igyekeztem kivonni magamat. Ignoráltam a muglik második világháborúját, de még a varázsvilág dolgaiba sem szóltam bele, jelenleg csak magamnak akartam élni. Felvettem a tökéletes bohém életet, költöttem a pénzemet, élvezetekre adtam és szórakozásra, mellette megfelelő bevételt szerezve a könyveimből. Nem állítom, hogy ez Ginnek tetszett, mert azt hiszem, nem túlzottan támogatta a rekreációs droghasználatot és a prostitúciót sem, amit alkalmanként igénybe vettem, meg az utolsó feleségeimet sem igazán kedvelte.
Jelenleg ugyanígy élek, bár a legújabb hobbim a "hogyan tudok a lehető legnagyobb kamuval bekéredzkedni emberek otthonába, hogy fogyasszak belőlük" ad némi káoszt a napjaimba. Megjegyezném, nagyon vicces kéményseprőnek, Jehova tanújának vagy rendőrnek kiadni magam, hogy enni tudjak.

Magas és vékony vagyok, időszakosan beesett arccal, de mindig sápadt bőrrel. Nem tudom, mit vártatok egy vámpírtól... A divattal igyekszem valamennyire tartani a lépést, már csak azért is, mert különösen festenék egy fidres-fodros bidres-bodros rokokó pusztulatban, ami fiatalkoromban a fashion csúcsának számított, most pedig már mindenki tudja, hogy a rizsporos paróka is csak azért kellett, hogy senki se lássa a tetveket. Bár be kell vallanom, a molyoktól megmentett, szebb darabokat még előszeretettel veszem fel reneszánsz vásárokra, rettentő szórakoztató.
A hajam hófehér, nem azért, mert megőszültem, hanem... hát igazából nem tudom, gyerekkoromban is olyan volt, ha elmennék modern orvosokhoz, valószínűleg vitiligonak tudnák be, de az is lehet, hogy a vámpírléttől vörös szemek és sápadt pofa miatt rögtön az albinizmus lenne a válasz. Amit természetesen kikérnék magamnak... Egyébként több évszázad tapasztalata azt súgja, hogy mindezek ellenére nem vagyok egy ronda példány, elvégre akit csak akartam, meg tudtam szerezni magamnak, de néha még azt is, akit nem.