Alig várom már, hogy kicsit kiszabaduljak a kastélybeli mindennapokból, így kifejezetten jól jött a találkozó Sapphire-vel, amit igazából már elég régóta halogatunk, hogy megessen. Sok minden történt azóta, hogy anno megkértem, szerezzen nekem pár aláírt kártyát a csapattársaitól, ugyanis az a nagy helyzet, hogy ő a kedvenc kviddicscsapatom fogója. Az összes meccsüket figyelemmel kísérem, a legtöbbre személyesen is elmegyek, az pedig már egy teljesen másik kérdés, hogy igazából Sapphire-t nekem is teljesen ignorálnom kellene, már csak férfiúi becsületből is, de ez egy olyan dolog, amiről nem tudok lemondani. Mármint az aláírt kártyáimról. Lehet, hogy ez most baromian önzőn hangzik, de ez így van. Azt azért nem mondanám, hogy nem volt dilemma levelet írni a lánynak, mert volt, talán azért is húzódott ilyen sokáig az, hogy végre úgy igazán egyeztessünk egy időpontot és helyet, de végül sikerült, és nem érzem úgy, hogy megbántam volna. Meg akárhogy is nézzük, nekem semmi bajom Saffival, sőt egész jól kijöttünk, mint ahogy én általában mindenkivel, csak hát… azóta sok minden megváltozott.
A hideget figyelmen kívül hagyva lassan sétálok a Roxmorts utcáin, kiélvezve, hogy most nem vagyok bent a kastély eddig biztonságot nyújtó falai között. Amióta a Briggs botrány történt, senkinek nincs rendesen nyugta, pedig ez az az időszak, mikor nagyon erősen kellene koncentrálnom minden másra, a tanulmányaimra, a jövőmre, arra, hogy kibogozzam a lehetetlen érzelmeimet, ehelyett meg egy féregre kell pazarolni azt az időt, amit magamra, vagy éppen sokkal fontosabb emberekre fordíthatnék. A mai napon különösen sok tanuló döntött úgy, hogy kihasználja az első roxmortsi hétvégét, hogy a komor hangulatból kicsit átzökkenhessenek a vidámabb, gondtalanabb napokba, mint ahogy egészen eddig ez így is volt. De most ez itt sem az igazi. Mindenki inkább csoportokban járkál, és nem olyan hangos a zsivaj sem, mint ahogy az megszokott ilyenkor. A Három Seprű is sokkal kevésbé vidámabb és barátságosabb, mint az incidens előtt, így még a meleg sem esik annyira jól, mint az ahogy elvárható lenne, főleg egy ilyen hideg napon.
Szokáshoz híven kicsit korábban érkezek a megbeszélt időponthoz képest. Azért gyorsan körülpillantok a megjelenteken, hogy nem szúrom-e ki Saffit, de nem látom őt, ezért egyből a pulthoz megyek, hogy rendeljek magamnak egy vajsört. Az jól is fog esni egy ilyen hideg után, amit amúgy utálok és ezt sosem győzöm hangoztatni. Amint megkapom a korsómat, gyorsan lecsapok egy szabad asztalra és magamhoz képest türelmesen várakozom, miközben azért folyamatosan szemmel tartom az egyik roxfortos lánycsapatot, akik közül már a felét közelebbről is megismertem. Amikor felém téved a pillantásuk, egyből rájuk mosolygok. Talán ha itt végeztem, már meg is van, hogy hogyan fogom eltölteni a délutánom további részét.
Vendég
Vas. Feb. 23, 2020 5:18 pm
Ty & Saffi
Tyler Roquetaillade. Ő az egyetlen aki megkeresett a régi diáktársaim közül és kért eddig valamit tőlem, ami a csapathoz és a rajongáshoz kapcsolódik. Megígértem neki egy ideje, hogy szerzek aláírást a kártyáira a csapattársaimtól de mostanáig nem volt időm ezzel foglalkozni. Meg az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy sokszor kiment a fejemből elvinni az edzésekre. Viszont most már sikerült mindenkivel aláíratnom, sőt még olyanoktól is szereztem akik már rég nem csapattagok vagy már kiöregedtek a seprűn való versenyzésből. Mindent megtettem, hogy örömet okozzak neki, most viszont hatalmas dilemmában álltam magamat illetően. Rólam is van kártya, nekem is alá kéne írnom viszont nem tudom, hogy szeretném-e. Mármint sokszor kértek már tőlem mások is ilyet, de ez mégis más, hiszen ők nem ismertek úgy, mint ahogyan Tyler. Meg Ő eleve Wylie egyik barátja és nem tudtam, hogy szabadna-e ilyen jellegű kapcsolatot ápolnunk, elvégre én meg Wylie már régóta nem alkotunk egy párt. Sajnos. Végül is úgy döntök, hogy nem hagyok szignót az engem ábrázoló kártyán, majd miután újból átpörgettem a köteget kabát zsebembe pakolom. Biztonságba. Még mindig hihetetlen számomra, hogy a csapat tagja vagyok és akár megnyerhetjük a kupát is, ha így haladunk. Iszonyú megtiszteltetés lenne, de nem tudom mi lesz most, hogy már egy ideje nem ültem fel a seprűmre a sérülésem miatt. Lassan másfél hónapja volt a meccs, amin több métert zuhantam a cikesszel kezemben és a törött seprűm nyelével belefúródva a vállamba. Akkor találkoztam újból Eric Briggs-el is, és azóta rengeteg levelet váltottunk legtöbben pedig randevúra hív a srác. Még nem mondtam neki igent, de hamarosan muszáj lesz különben nem fog békén hagyni. Megigazítom lágy loknijaimat a tükörben, majd felveszem kék sapkámat és felkészítem testemet a hopponálásra. Nem szeretek mostanában seprűre ülni a hopp-por meg számomra kiszámíthatatlan, így ezzel a közlekedéssel fogok eljutni Roxmortsba. Még egyszer végig nézek a tükörképemen majd alig pár másodperccel később a meleg lakásom falai közül a hideg faluba csöppenek, több Roxfortos diák közé. Próbálok nem feltűnést kelteni, mert nem szeretnék kérdésekre válaszolni azzal kapcsolatban, hogy mikor kerülök újra pályára mert nem tudtam. Nem érzem magam biztonságban a seprűn, de még a közelében sem. Nem voltam még képes visszaülni rá, így csak szenvedek, a sebem pedig még mindig nagyon sajog. Lassú léptekkel haladok a Három Seprű irányába néha felkapva a fejemet egy-egy beszélgetésre, ami kviddicsről vagy kupáról szól. Hiába sétálok lassan így is időben érkezem meg a csehóba, ahová be is térek egyből átmelegedni és szerencsémre senki nem ismer fel, vagy nem figyelnek oda rám. Körül nézek és megpillantom a személyt, akivel megbeszéltük a találkozót. A meglepettség és csodálkozás kiül az arcomra, ahogyan a nálam 4 évvel fiatalbb srácot megpillantom. Sokat változott ex diákkorom óta. Odasasszézok hozzá és megköszörülöm torkomat. - Visszajöjjek esetleg miután végeztél a lányokkal? – mosolygok rá, közben megérintem a vállát. Valamiért szükségem van arra, hogy megérintsem a beszélgető társaimat. Ez lehet valami képesség, lehet így tudok egy hullámhosszra kerülni velük. – Mekkorát nőttél ici-pici Tyler! És micsoda izomzat. – rázom meg mosolyogva a fejemet, majd leülök a vele szemben lévő székre és leveszem kabátomat. Ruházatom egyszerű, fekete farmer lovagló csizmával, zöld kötött felső felül kikandikáló fehér ing gallérral. Közben intek a pultosnak, hogy szeretnék egy meleg vajsört ezen a hideg napon. – Megszereztem az aláírásokat és még pár meglepetést is hozzá. Nézd meg. – húzom elő a kupacot, majd lerakom az asztal közepére, hogy elvegye és megnézhesse. Közben hátrapillantok a vállam fölött, a lányok irányába akikre az előbb nagyon mosolygott. – Remélem nem rontottam el semmit, a lányok elég morcosnak tűnnek. – intek fejemmel irányukba, majd visszafordulok a sráchoz, lábaimat közben keresztbe rakom.
Egyre szélesebben mosolygok, amikor nem egy, hanem több szempárral is sikerül szemkontaktust létesítenem, és annyira belemerülök a távflörtölésbe, hogy még arról is megfeledkezem, hogy talán rendelnem kellene valami italt. Egy jó flört mindig feldobja a napomat, és általában erre mindig találok megfelelő partnereket, akármilyen komor is legyen mostanában a hangulat mindenhol. Csak a torokköszörülésre veszem le a szemeimet az egyik kifejezetten csinos szőke lányról és pillantok Saffira, töretlen mosollyal. - Ugyan, őket bármikor látom az iskolában. – Válaszolok a kérdésre, majd egyből fel is kelek, hogy így üdvözöljem őt. - Te sem panaszkodhatsz, Saffi, te mintha meg még szebb lennél, mint amire emlékeztem. – Mondom őszintén, és csak akkor ülök le újra, mikor már ő is helyet foglalt. Cseppet sem túloztam a bókkal, amikor még együtt jártunk iskolába, már akkor is elég híres volt a szépségéről és elég sokan utána fordultak.
Amint előkerülnek a kártyák egyből felcsillannak a szemeim és lelkesen magamhoz húzom a kupacot. - Köszönöm! – Mondom ezt olyan lelkesedéssel, mintha még mindig kisfiú lennék. Igazából talán még az is lehetnék, csak azóta már túl sok minden történt az életemben, hogy annak nevezhessem magam. Az ilyen ritka alkalmakkor mutatkozik csak meg, hogy azért néha én is tudok nem úgy viselkedni, ahogy már elvárható lenne tőlem, mozogva egy felnőtt férfi és csak egy egyszerű fiú határán. - El sem hiszem, hogy ezt tényleg megtetted értem. Nagyon hálás vagyok. – Pillantok fel rá mosolyogva. Már nagyon régen nem sikerült ennyit mosolyognom, így ezért még extrán is köszönettel tartozom neki. Egyenként veszem a kezembe a kártyákat, drága kincsként kezelve az összeset, és amikor még a régi tagokról is találok kártyákat és aláírásokat, pláne nem tudom letagadni a lelkesedésemet. - Ezeket hogy sikerült? – Kérdezem teljesen elképedve, és totálisan megfeledkezve az előbbi lánycsapatról a másik asztalnál.
- Ó, nem. – Legyintek arra, hogy esetleg elrontott volna valamit. - A felét már jobban ismerem, a másik felét meg majd kibékítem. Úgysem tudnak majd sokáig haragudni rám, meg hát egyszerűen csak féltékenyek rád. Lássuk be, elég menő, hogy egy idősebb és csinosabb nővel mutatkozom, aki ráadásul híres is. – Vigyorgok, továbbra se nézve fel a kártyákból. - Közben mesélj, hogy vagy? – Kérdezem kicsit elkomolyodva, és most először mégis felpillantok az elfoglaltságomból. A hangomból egyértelműen hallatszik, hogy nem a rövid választ várom el tőle. - Amúgy… a te kártyádat miért nem írtad alá? – Kérdezem amikor a kezembe kerül az említett kártya. - Így olyan… hiányos. Meg érted is rajongok. – Mosolygok rá újra, majd már tolom is elé a kártyát, meg előkapok egy pennát, hogy egyből tudja orvosolni ezt a mulasztását.
428 szó
Vendég
Pént. Feb. 28, 2020 1:46 pm
Ty & Saffi
Örülök, hogy nem ismertek fel az utcán és sikerült a lehető legfeltűnésmentesebben megérkeznem a Három Seprűbe. Itt már amúgy sem izgat ki fog vagy ki nem fog felismerni, mert könnyebben eltudok szabadulni hiszen hivatkozhatok Tyler barátom jelenlétére. De odakint… mint a keselyűk az emberek. Mikor beérek egyből megcsap az a tipikus mágikus kocsma illat, amit a mugli fajtákból nagyon hiányoltam az elmúlt időben bár annak is megvan a saját szépsége. A vaj illata teljesen belengi a helységet és habár nem szerettem volna inni, mégis meghozza kedvemet, de csak azután rendelek, hogy Tylert félbeszakítom a lányok elcsábításából. -Reméljük nem fognak rám átkot szórni. – mikor feláll két cuppanós puszit adok orcájának oldalaira, majd helyet foglalok vele szemben és kellemetlen zavaradottság ül ki arcomra, amit próbálok egy hajdobással ellensúlyozni. – Hah, azért túlzásokba ne essünk. Csak a kor teszi meg a sok ránc, amit azóta szereztem be, hogy elhagytam a Roxfortot. – viccelődök tovább elterelve a bókjáról a figyelmemet. Nem mostanában voltam ilyen jellegű társaságban és azért na, furán veszi ki magát hiszen mégiscsak Wylie egyik barátja. Mikor a kártyák is terítékre kerülnek úgy viselkedik a srác, mintha visszaszaladtak volna az időben körülbelül gyerekkorig, amikor minden olyan egyszerű volt. Mégis elmosolyodva, mellkasomat büszkén kinyomva ülök vele szemben és elégedetten rázom a fejemet, ahogyan megköszöni. Semmiség, bárkiért megtettem volna, de egy közeli ismerősnek meg főleg. -Ne butáskodj Ty! Miért ne tettem volna meg? – mosolyom vigyorrá alakul át, ahogyan látom gyermekded csillogását szemének, és ez most jól esik a saját lelkemnek is. Erre van most szükségem, pozitivitásra, és arra, hogy ne gondoljak a repülésre. És arra mennyire félek tőle. Mikor a különlegesebb kártyákhoz ér, amit stratégiai szempontból pakoltam párat előre, hogy elálljon a lélegzete akkor oldalra döntöm picit a fejemet és kiengedek egy sóhajt. – Vannak kapcsolataim, vannak olyanok akik tartoznak nekem dolgokkal. – kacsintok egyet, majd a komoly hangnem elűzésére aprót kuncogok. – Ha valamit szeretnék, úgy igazán, akkor megszerzem a régi játékosok pedig örültek a megkeresésnek. Néhánnyal nagyon könnyű volt felvenni a kapcsolatot, egyesek próbáltak ellenállni de mikor bejátszottam a csapattag dolgot akkor egyből belementek. – erős kötelék van a csapattok tagjai között, mindenben is számíthatunk egymásra. Így az esésem után voltak páran akik felkerestek, de én eltoltam magamtól őket. Szégyellem magam, elvileg meg kéne tudnom ülni azt a merlinverte seprűt. -Akkor bizony nem kár értük. Majd máskor bemutatod nekik a muszklidat. – nevetek fel, majd még egyszer hátra fordulok a lányok irányába és egy kecses mozdulattal integetek feléjük mire elkapják a fejüket és zavarodottan pusmognak. Imádom. – Idősnek neveztél, most komolyan? Olyan sokkal nem vagyok ám öregebb. A csinost elfogadom, az edzés tényleg nagyon jót tett nekem bár előtte sem panaszkodhattam. Gondolom te is hason berkekben jársz, mint én. Milyen pozíció? – természetesen a kviddicsre értem nem pedig másra, amin a fiatal varázslóknak az esze jár mostanában. Hihetetlen. – Öhm… mire vagy kíváncsi Ty? A hosszú igazi válaszra vagy a hazugságra, ami mindenkinek a lelkét megnyugtatja? – néhányan megkérdezték már mikor térek vissza, és egyszerűen felelem már jól betanulva, hogy hamarosan, amint a javasasszonyok megengedik az edzést. Az igazság pedig jól alatta rejtőzik… - Nem érzem még magamat érdemesnek rá. – vallom be neki őszintén és farkasszemet nézek saját magammal, hiszen elém tolta kártyámat. A kapott pennával kopogtatok az asztalon, majd este végére meglátom mi lesz. Közben megérkeznek az italjaink, én pedig koccintásra emelem sajátomat. - Régi ismerősökre! – dedikálom az első kört nekünk, majd valamilyen okból kifolyólag muszáj feltennem a kérdést. – Wylie-val tartod még a kapcsolatot?
Mindig is szerettem a Három Seprű hangulatát, főleg olyankor, amikor nem árnyékol be senkit egy váratlan gyilkosság a Roxfort falain belül, de itt még mindig kevésbé érződik, mint más helyeken. Ez a hely mindig is a diákok kedvelt találkozási pontja lesz, ahol mindig örömmel gyűlnek össze hogy megigyanak pár igen csak finom vajsört, hogy aztán kellemesen kikapcsolódva megbeszéljék az ügyes-bajos dolgaikat. - Áh, ugyan azt nem mernék megtenni. Ha mégis, akkor csak ők bánnák meg, mert akkor nem nagyon figyelnék rájuk többet. – Legyintek mosolyogva még csak a feltételezésre is. Nem, még ha féltékenyek is Saffira, igazán megszokhatták már tőlem, hogy sosem vagyok igazán egyedül, valaki mindig van az oldalamon, és általában a hírem is meg szokott előzni. Nem azok közé az emberek közé tartozom, akik komoly kapcsolatokban gondolkodnának, és ezt eddig minden egyes esetben egyenesen a tudomására is hoztam annak a személynek, akivel belebonyolódtam volna bármibe is. Ez nálam már csak így működik. - Ne viccelj, egyetlen ráncot sem látok rajtad. Az pedig, hogy idősebb lettél szerintem csak dobott a kinézeteden. A kisugárzásod megváltozott, és az az előnyödre vált. – Nem igazán törődöm azzal, hogy esetleg zavarba hozom, akkor is ki fogom mondani, hogy mit gondolok róla. Főleg, ha tényleg komolyan is gondolom. Talán kínos is lehetne a helyzet, ha jobban belegondol az ember, de nekem eszemben sincs ilyenekbe belebonyolódni, úgysem tennék semmi olyat Wylieval szemben, ami rosszul eshetne neki, meg hát azt is erősen kétlem, hogy Saffi az ilyen kis nyikhajokra bukna, mint amilyen én vagyok.
Aztán elveszik a figyelmemet a kártyák, visszarepítve a lelkesedés és a rajongás világába, megfeledkezve arról, hogy igazából nem ártana, ha már felelősségteljes felnőttként viselkednék. De mindenkinek kell az életében egy kis szünet, nem igaz? Amikor úgy viselkedhet, mint régen, minden problémától mentesen, és amikor még az elvárások sem nehezedtek ennyire a vállára. - Nem tudom… miért kellene foglalkoznod egy tizenhat éves srác rajongásával, amikor így is van elég dolgod? – Kérdezem felpillantva rá, de továbbra is mosolyogva. - Ez tök jó. Majd én is szeretnék ilyen menő kapcsolatokat, ha kijártam a sulit. Még talán elképzelhető is lenne, amennyi emberrel szoktam beszélgetni. – Mondom kicsit elgondolkozva, úgy nézegetve a tovább kártyákat, mint a kis kincseket, bár igaz, ami igaz, mostantól úgy is fogom kezelni őket.
- Azt bármikor láthatják, csak egy szavukba kerül. – Mondom vigyorogva, nem is leplezve, hogy ezt pedig én mennyire élvezem. Meg hát mikor élvezzem ki, ha nem most? Hamarosan úgyis házas leszek, utána pedig már nem tudok majd ilyen dolgokkal foglalkozni, a saját lelkiismeretem és elveim nem engednék meg. Addig kell kiélnem magam, amíg lehet, én pedig ki is használom minden egyes percét, amikor csak lehetőségem adódik rá. - Dehogyis, fiatal vagy. Csak sajnos nem az én korosztályom. – Biggyesztem le az ajkaimat, jelezve a tényt, hogy ez azért nagyon elkeserít. - Ó, úgy látod segített nekem az edzés? – Kérdezem most már teli szájjal vigyorogva. Nem kell félteni az egómat, de azért mindig jól esik az embernek, ha megdicsérik, akármilyen jelentéktelen is legyen ez a dicséret. Sokáig hajtó voltam, de sosem ez volt igazán az én posztom, csak volt egy seggfej csapatkapitányunk, aki elfoglalta, amit én akartam. Amióta meghalt, azóta végre terelő lehetek. – Avatom bele szinte már-már érzelemmentesen a tényekbe. Annyira nem érdekel Briggs halála, mint az, hogy mit gondolnak rólam mások. - Szóóval terelő vagyok. De kicsit elszoktam tőle, úgyhogy egy kicsit extrába is edzenem kell, hogy visszajöjjön a rutin. – Mesélem ezt már azért mosolyogva.
- Természetesen az igazságra. Nem vagyok az a törékeny virágszál, hogy ne tudjam feldolgozni a hosszabb és komorabb verziót, úgyhogy csak nyugodtan, de csak ha úgy érzed, hogy szeretnéd. Kényszeríteni nem akarlak semmire. – Komolyodok el egy pillanat alatt, úgy, mintha az előbbi lelkes kisfiú soha nem is létezett volna. Igazából tényleg nem létezik már. Azóta nem, hogy a húgomat „eltemették”. Vagy amikor rájöttem, hogy soha nem lehetek igazán boldog és szabad a kényszerházassággal, amit a szüleim rám sóztak. - Pedig érdemes vagy rá. – Mondom gyengéden. - Komolyan felnézek rád, a mai napig. Régebben is így volt, amikor még te is a Roxfortba jártál, majdhogynem ugyanannyira a példaképem voltál, mint Wylie. Szóval tessék aláírni. – Kérem komolyan.
Végül megérkezik a két vajsör, és csak ez tud egy kicsit kizökkenteni a hirtelen elkomolyodó témából. Mosolyogva koccintok Saffival, aztán az első korty, na és persze a kérdése után kicsit fürkészően nézem az arcát, próbálva kitalálni, hogy vajon miért kérdezhette. Annyira sosem tudtam, hogy pontosan mi is történt közöttük, Wylie nem avatott be a részletekbe, én pedig nem faggatóztam, mert ez az ő kettőjük ügye és csak rájuk tartozik. - Igen. Lehetetlen is lenne nem tartani vele a kapcsolatot, a szüleink minden egyes szünetet együtt töltenek, így mi is elég gyakran találkozunk. Meg általában levélben is szoktunk értekezni az élet nagy dolgairól. Olyan, mintha a meg nem született bátyám lenne. – Mondom végül kis mosollyal. Nem kérdezek rá végül, hogy miért érdeklődött utána. Arra sem, hogy miért szakítottak. - Mellesleg úgy tűnik, hogy elég jól el van. Néha nehéz rajta nekem is kiigazodni, de úgy látom, hogy rendben van. – Tudom én, hogy igazából erre kíváncsi, és nincs okom arra, hogy ne adjam meg neki a választ. Ha a sors azt akarja, akkor úgyis megint összehozza őket, ha pedig nem, akkor pedig az a legjobb, ha sikerül teljesen lezárniuk kettőjük közös fejezetét.
882 szó
Vendég
Kedd Márc. 17, 2020 1:29 pm
Ty & Saffi
TRoxfortos koromban rengetegszer jöttünk ide a barátaimmal, mindig ittuk a vajsöröket egymás után és kicsit becsiccsentve tértünk vissza az iskolánkba, hogy ott tovább beszélgessünk a srácokról. Bár akkor még Wylie szerves része volt az életemnek így én csak néztem, nem érintettem vagy kellettem magam. A többi lánnyal ellentétben, olyanok voltunk, mint ezek a lányok a hátam mögött. -Mekkorát fordult a világ! Pici Tylerből igazi szívtipró lett, ha ezt a többiek megtudják akkor biztosan hazugnak fognak nevezni, de megéri. – nevetek fel. Hihetetlen mennyire telik az idő körülöttünk, a kisebbek felnőnek mi meg akaratlanul is elkezdünk öregedni. Emlékszem még milyen volt Tyler kisebb korábban, mindig Wylie lába körül sündörgött és így sokszor volt velem is meg a barátaimmal. Néha idegesített a jelenléte, főleg mikor más terveink voltak a partneremmel de nem küldtük el. Jó fejek voltunk vele azért. – Most már kezdem érteni miért vannak oda érted a lányok, azt mondod, amit hallani szeretnének. Igazi játékmester vagy, Ty. – ajkaim mosolyra állnak és úgy rázom meg a fejemet. Nem vetem meg, valószínűleg ha pasi lennék és így néznék ki akkor én is pontosan ugyanezt csinálnám és nem éreznék miatta bűntudatot. Ha a lányok még be is dőlnek neki, akkor meg is érdemlik a dolgot. – Azért köszönöm, jól esik, hogy még nem vagyok lefolyóba való. – vállat vonok. Arcán lévő mosoly megnyugtatja lelkemet arról, hogy megfelelően láttam el a rám bízott feladatot. És ha a barátinknak nem teszünk néha szívességet akkor kinek tennénk, nem igaz? Nekem meg jól esik a tudat, hogy itt ott de még akadnak a csapatunk szurkolóiból és találkozhatunk velük. Most kivételes eset, hogy ez Tyler. -Jelenleg nincs jobb dolgom. Rehabilitációra vagyok utalva. – a hangom kissé keserűen cseng, utálom azt, hogy még lábadoznom kell de azt még jobban, hogy nem tudok pánikroham nélkül felülni a seprűmre. Aztán szerencsére nem tudok a gondolataimba merülni, Tyler hangja újból kiráz az elmélkedésemből. – Úgy érzem kérni is fogják engesztelésül. – megforgatom szemeimet. Ezek a mai lányok milyen egyszerűek, tudják mit akarnak és most jelen esetben a srácot, akivel beszélgetek. – Sajnos nem a te korosztályod? Ez most lehet fájt, de lehet nem. Még átgondolom. Majd ha úgy érzed adok egy sorszámot és tudsz versenyezni a kérőimmel. – utánzom mozdulatát és lebiggyesztem ajkaimat, majd nyelvet öltök rá. Vannak dolgok amik nem változnak, és a gyerekes viselkedésem nem fog elhagyni. – Igen, minden bizonyára segített. – bólintok helyeslően. Majd figyelem minden szavát, ahogyan a kviddics karrierjéről beszél. A kedvenc témám. – Valamiért úgy érzem nem hatott meg a halála. Jól érzem? – mióta száműzetésbe vonultam nem sokszor olvasok Profétát, vagy más újságot. Nem akarok részese lenni a jelenlegi dolgoknak, elég az is, hogy Eric Briggs a nyakamon csüng. Borzasztó. -Elgondolkodtató. Nem tudom, hogy vagyok amúgy. Mármint jelenleg küszködök néhány démonnal, amin nem tudok túllendülni jelenleg. Fizikailag nincs semmi bajom a váll fájdalmon kívül… de lelkileg nem vagyok jól. – vállat vonok, majd az asztalon lévő foltokat kezdem el nézni, ujjaimmal pedig körözök rajta. – Ha elmondok valamit nem mondod el senkinek, ugye? Nem adod el valamelyik jött mentnek pénzért. – nagyot nyelek. Nem sokszor van, hogy megosztok magamról dolgokat, de most szükségem lenne egy volt társam, ismerősömnek tanácsára. Hátha elindít egy úton. -Jó-jó, a szép szavakkal rávettél. Köszönöm. – elmosolyodom majd az elém tolt kártyát ellátom szignómmal. Egy ideig nézem, ahogyan mozgok rajta majd visszaadom neki, hogy gyűjteményét gyarapítsa. – Tudod mit, ha visszamegyek edzésre akkor egyre elhívlak. Edzhetsz velünk egyet. – ha tudok, segítek az embereknek. És Tyler megérdemli, hogy kipróbálja magát az igazi életben és az igazi versenyzők között. Mikor Wyliera terelődik a szó először azt hiszem, hogy nem fog válaszolni rá. Hogy inkább eltereli majd a témát, mert jobb ha nem tudok róla. Talán Tyler is utál igazából, pont mint Wylie, és csak kihasznált azért, hogy megkapja amit akart. De nem, nem kerüli el a válaszadást és egyből elmondja, hogy mire vagyok kíváncsi. A szívemtől várom a dobbanást, de nem érzem. Már nem mozgatja meg úgy a dolgokat bennem, mint gondoltam volna. -Akkor jó, örülök neki, hogy jól van. – bólintok egyet, majd belekortyolok a vajsörömbe. Sóhajtok. – Ne haragudj, csak már régóta nem beszéltem vele és kíváncsi voltam. Néha nagyon hiányzik, de nem úgy… El se tudnád képzelni ki próbál udvarolni nekem mostanában.
Én is vele nevetek, amikor megjegyzi, hogy mennyit nőttem. - Azért azt el kell ismerned, hogy régebben is eléggé az voltam… elég volt csak valamelyik lányra rámosolyognom és egyből úgy ugráltak, ahogy én fütyültem. Merlin és a szüleim egész jó génekkel áldottak meg, már kiskoromban is elbűvölő voltam, azóta meg csak jobban megtanultam az adottságaimat használni. – Jegyzem meg vigyorogva. Arról már nem is beszélve, hogy hála a sok kviddicsedzésnek az izmaim is eléggé meggyarapodtak. Szóval igen… tényleg tisztában vagyok a jó tulajdonságaimmal, és azért van mire magabiztosnak lennem. Viszont az is igaz, hogy a kisugárzás is rengeteget segít, nézhetnék ki akárhogy, ha mogorva és elutasító lennék mindenkivel szemben, nem is lenne ártatlan flörtölgetés a Három Seprűben, senkivel. - Amit mondok, azt úgy is gondolom, nem szeretek hazudozni senkinek. Még akkor sem, ha mindenáron szeretném ruha nélkül látni az illetőt. – Jegyzem meg kis mosollyal. - Szóval, komolyan gondoltam, hogy nagyon csinos vagy. Azt pedig felejtsd el, hogy lefolyóba való lennél. – Lesz szélesebb az a bizonyos mosoly. A bókolás a véremben van.
Hallom a keserűséget a hangjában, de végül úgy döntök, hogy egyelőre még nem kérdezek rá. Még. - Csak kérjék, állok rendelkezésükre. – Ejtek meg egy újabb vigyort. - Kihangsúlyoznám a sajnost. Bár… igazából nekem nagyon mindegy, van pár igen dögös tanárnő is a suliban, akivel szívesen kerülnék közelebbi kapcsolatba, úgyhogy… ez nem okozna nagyon akadályt. – Persze most már teli szájjal vigyorgok, és ezeket a szavaimat már nem is igen lehet komolyan venni. Nyilván, mint minden süldő, álmodozok én is arról, hogy milyen lenne az, ha el tudnék csábítani egy szexi tanárnőt, vagy egy idősebb nőt, de akármennyire is csinálom jól, azt, amit, azért még én is tudom, hogy ilyen kis suhancokkal egy igazi nő soha nem kezdene. Ez pedig nem is baj… vagyis hát attól függ, honnan nézzük. Kétlem, hogy nekem meglenne az a szabadságom, mint a mostani húsz éves fiataloknak, mert akkor én már rég házas leszek. Jobb nem is belegondolni… - Mindenképpen adj sorszámot, nehogy kimaradjak a jóból. – Mondom azért nevetve.
Hamar felmerül a kviddics, mint téma és ez természetesen elkerülhetetlen volt, mindketten imádjuk, én pedig örömmel mesélek is róla, habár tény, hogy a jelen állapotok miatt eléggé nagy káosz uralkodik a csapaton belül is. Minden elismerésem Leóé, amiért képes egyben tartani a csapatot, minden szarság ellenére is. - Jól érzed. Egy igazi seggfej volt, több megerőszakolás ügyben is felmerült a neve, és úgy parádézott az iskolában, mintha valami kis király lett volna. Sosem jöttem vele ki jól, gyakran verekedtünk. – Avatom be egy kicsit jobban abba, hogy milyen is volt az a barom.
Amint áttérünk a kicsit komolyabb vizekre én is sokkal komolyabban állok a témához. Amikor hallottam a balesetéről, majd megőrültem az aggodalomtól, amíg nem kaptam híreket arról, hogy most már jobban van. Persze nem maradt el a levelem sem, ami arról érdeklődött, hogy hogy van, de azt is sokkal később küldtem, mert tudtam, hogy felesleges lenne a többi levélözönnel együtt egy olyan kérdéssel zaklatni, amitől valószínűleg már régen égnek állt a haja, főleg amikor volt is problémája mellette azzal, hogy felgyógyuljon. Legalábbis, ha magamból indulok ki, egy idő után biztos csak idegesítettek volna ezek a levelek, főleg mert egyik sem túl személyes, ezeket a dolgokat meg mindig jobb szemtől szemben megbeszélni, mert akkor láthatja az ember, hogy a másik fél hogy fogadja a faggatózását, és így tudja, hogy mikor állhat le vele. Most is sokáig csak csendben hallgatom a válaszát. Sejtettem, hogy ez lehet a helyzet, de nem nagyon van tanácsom, ami segíthetne rajta, így az egyetlen dolgot teszem, ami talán mégis enyhíthet ezen, az pedig az, hogy meghallgatom. - Úgy ismersz engem, Saffi? – Kérdezem már-már gyengéden. - Nem mondom el senkinek. Egész jól tudok titkot tartani, akármennyire is nem néznéd ki belőlem. Mondd el nyugodtan. – Biztatom komolyan.
Szerencsére sikerül rábeszélni arra, hogy aláírja a kártyáját, én pedig elégedetten mosolygok, amint az is a birtokomba kerül. A szavaira aztán újra csak hitetlenkedve, de örömmel csillannak fel a szemeim. - Ezt komolyan mondod? – Kérdezem megint teljesen fellelkesülve, és most is alig tudok megülni a széken a hírek hallatán. - De nem zavarnék? Annyira profi szinten nem vagyok és nem is leszek, mint amilyenen ti vagytok, akármennyire is szeretem a kviddicset. Nem akarlak leégetni, ha esetleg bénázok. – Osztom meg vele a hirtelen felbukkanó aggodalmaimat, de ezektől függetlenül is minden vágyam lenne ez a közös edzés.
Szóba kerül Wylie is, de egy pillanatig sem érzem úgy, hogy el kellene hallgatnom Saffi elől azokat a dolgokat, amiket tudok róla. Ez senkinek nem árt, és habár Wylie soha nem kérdezett a lány felől, de ha így tenne, akkor neki is szívesen válaszolnék, annyit legalábbis biztosan, hogy igen, még vele is tartom a kapcsolatot, a szakításuk ellenére is. - Dehogy haragszom, megértem, hogy kíváncsi vagy mi van vele. Azért elég nagy részét tette ki a múltadnak, akárhogy is nézzük. – Mondom kicsit elgondolkozva, aztán viszont egyből kíváncsian csillannak fel a szemeim. - Na? Ki udvarol neked? Részleteket kérek! – Kérem tőle mosolyogva. Sosem vagyok ellene annak, hogy meghallgassam az ilyen történeteket, még a végén én is tanulhatok belőle. Nem mintha bármi esélye lenne annak, hogy valaha is szerelmes leszek, bár ki tudja…
-Ha nem ismernélek akkor is megtudnám mondani kapásból melyik házba tartozol. Nem gondoltam volna, hogy ekkora szívtipró lesz belőled de bevallom, baromi jól áll. Ha pár évvel idősebb lennél akkor felhívnálak magamhoz, de így. – nevetek fele együtt. Olyan egyszerű volt a társaságát élvezni még kisebb korunkban is, most meg, hogy kész férfi igazán repülnek mellette a percek. Ha most lennék diák a Roxfortban akkor biztosan bele lennék bolondulva a srácba, és csacsognék a többi társammal arról, hogy éppen hozzám szólt-e vagy átnézett-e rajtam. De szerencsémre már kinőttem ezekből, és sokkal nehezebben de talán párra is fogok találni. -Remélem vezetsz listát a nevükkel, nehogy véletlenül kétszer is meglegyen valaki. – jegyzem meg viccesen. Én személy szerint nem voltam híve sose a sok partnernek, ez pedig abból is látszódik, hogy majdnem egész iskolai éveim alatt egyetlen egy sráccal voltam és lettem belé szerelmes. Wylie egy külön helyet foglal el a szívemben, még ennyi év után is. – Köszönöm, engem Merlin nem áldott meg csodajó génekkel de kitartással meg elszántsággal igen. – kacsintok rá, a saját szavait használva. Nem mindenki olyan szerencsés az életben. -Hallottad már azt a kifejezést, hogy vigyázz mit kívánsz? – néha a lányok nem tudnak felejteni, és ha nem kapják meg a kellő odafigyelést Tylertől később, akkor biztos lehet benne, hogy több kell mint néhány édes szó a bugyibejutás elnyeréséért. Legalábbis én nem engedném magam egy könnyen, kéretném magam. – Na de Tyler! Egy tanárnőre szeretnél rámászni? Merlinre mondom! – meglepettség és hitetlenség ül ki az arcomra, majd elgondolkodom, hogy az én éveim alatt melyik férfi tanárra tudtam volna úgy ránézni. Kiráz a hideg, mert egyik sem olyan nagyon vonzó számomra. – Fúúúj, most elképzeltelek McGalagonnyal vagy Bimba professzorral. Nem, ezt nem bírom ennyi itallal. – húzom le a korsóm tartalmát, majd intek a következő kör után. Ezt soha életemben nem akartam volna se látni lelki szemeimmel, sem hallani egy baráttól. – Mindenképp megőrizlek a szívemben boldogtalanabb napokra való gondolattal. – csatlakozom nevetéséhez én is, együtt kacarászunk, mint valami kisgyerekek. Olyan jó érzés nem foglalkozni a többi dologgal. Mikor a kedvenc sportomra terelődik a szó akkor úgy érzem órákat tudnék beszélni az edzésekről, a különböző élményekről és milyen is fogónak lenni az egyik leghíresebb kviddics csapatban, de még mielőtt ilyen vizekre eveznénk a szavai miatt másra terelődik figyelmem. -Akkor kimondhatjuk, hogy jobb lett a világunk az elmenetelével? Lehet ilyet mondani? – gondolkodom el, de az arcomon lévő undort nem tudom levakarni. – Borzasztó, hogy ilyet csinálnak manapság a fiatalok. Nem bírt meglenni két dudás egy csárdában? Mi a neve a srácnak? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet, mert lehet nem értettem az előbb jól, de mintha nem is mondta volna a nevét. Nem olvasom a prófétát mióta lehozott egy cikket arról, hogy meghaltam. Az iskola társa halálának híre kissé leviszi a hangulatomat, majd az még jobban, hogy a hogylétem felől érdeklődik és tudom, érzem minden porcikámban, hogy nem fogok tudni neki hazudni. Meg amúgy is jól fog esni elmondani végre valakinek az igazságot, ha még Ericnek sem mertem még elmondani. -Nem, de biztosra kell mennem. – rákönyöklök az asztalra és felemelem a kisujjamat, várva, hogy Ő is beleakassza a sajátját és megköttessék a paktum közöttünk. Miután megteszi elengedem az ujját és mélyet sóhajtok, hüvelyk és mutatóujjammal összedörzsölöm az orrnyergemet. Először nem mondok semmit, majd közelebb hajolok hozzá, hiszen sosem lehet tudni mikor kémkednek vagy hallgatónak. -Disaudio! – használom az asztal alatt a varázspálcámat, majd a velem szemben ülőre téved tekintetem. – Valószínűleg abba kell hagynom a kviddicsezést. – húzom össze ajkaimat keserűen, és lehunyom a pilláimat. Érzem a szelet magam körül, ahogyan zuhanok lefelé és hiába sikítok senki nem akar elkapni. Kezem a sebzett vállamra vándor majd megrázom fejemet, hogy kikerüljek a hurokból. – Ha csak a repülésre gondolok rosszul vagyok. Nem kapok levegőt és az összes érzés rám tör, amit zuhanás közben éreztem. – kiráz a hideg, majd a könnyeim elfolytásának érdekében inkább belekortyolok az időközben odahozott italba. A szomorúságot tudom kezelni, hamar eltudom tűntetni a gondolataimból és ebben segítségemre van a srác is, aki kéri aláírásomat a kártyára. Miután ráfirkáltam, elmondom neki ötletemet bár nem tudom mennyire lesz kivitelezhető, ha kirúgnak a csapatból a pánikrohamajaim miatt. De addig is megoldom. -Ha még lesz rá lehetőségem biztosan elviszlek egyre, megígérem. Attól pedig nem kell félned, hogy szégyenbe hoznál. Mi sem profikként kezdtük, kemény munkával járt, de sikerült és ha ezzel segíthetünk neked a többiek is kedvesebbek lesznek. De kemények. Szóval, ha sikerül összehozni akkor is nagyon durván kell készülnöd rá. – mosolyodom el, imádok a többieknek boldogságot okozni és most ezzel tudok örömet szerezni Tylernek. El akartam kerülni Wylie szóba hozását, de ez a beszélgetés, találkozó kész hullámvasút így adjuk bele az érzelmek teljes skáláját. Nem haragszom rá amiért semmilyen indoklás nélkül szakított velem, nem is várok már bocsánatot vagy magyarázatot, csupán azt szeretném tudni milyen állapotban van. -Az biztos. Néha azért hiányzik, nem romantikus értelemben, hanem barátként. Fura egy szerzet, de mindig biztonságban éreztem magam mellette. Remélem továbbra is jó sora lesz. – mosolyodom el, majd mikor láttom a felcsillanó szemeit akkor nevetésbe török ki. -Már párszor voltam randevúzni egy nagyon befolyásos emberrel. Eric Briggs próbálja csapni a szelet, olyan idegesítő de van benne valami ami miatt mindig beadom a derekamat neki és találkozok vele. Meg valahol úgy érzem tartozok neki ennyivel, hiszen Ő volt az aki utánam jött az öltözőbe és segített az esésem után.
Elégedetten mosolygok a bókjait hallgatva, és alig láthatóan még jobban kihúzom magam, mert a szavai simogatják az egómat. Nem mintha azzal valaha is problémám lett volna, vagy legalábbis látszólag. Amiben jó vagyok, abban tudom, hogy jó vagyok, míg más területeken borzasztó bizonytalan tudok lenni önmagamban, olyankor pedig csak egy jól begyakorolt álarcot viselek a külvilág felé. - Hát igen, le sem tagadhatnám a házamat, de nem is akarom, nagyon örülök, hogy ide osztott be a süveg. – Mondom vigyorogva. Emlékszem, hogy szinte rám sem tették, de már egyből hangosan harsogta, hogy ezentúl a Mardekár házba fogok tartozni. Nem is vártam tőle mást, nem mintha nagyon bennem lennének az előítéletek a másik házakkal szemben, és a griffendélesekkel sem annyira erős az ellenérzés, mint amilyen régebben volt. Vicces, hogy ennek ellenére is, főleg griffendélesekből állnak azok a kevesek, akikkel nem jövök ki jól. -Nekem minden jól áll. – Jegyzem meg egy széles vigyorral, le sem tagadva hogy tisztában vagyok a kinézetem előnyeivel. Miért is tenném, ha valóban jól nézek ki? - De így? Na de, Saffi! Ne nézz le a korom miatt, hidd el így is sok mindent tudnék neked mutatni. Legközelebb, ha találkozunk megmutatom. – Viccelem el teljesen a beszélgetést, de mindig is szerettem ezeket az apró évődéseket. Saffi úgy is tudja, hogy ezeket nem kell komolyan gondolni, biztos egy rakás fiatal hormontúltengéses kamasz keresi a társaságát, nem pusztán kviddicsrajongásból, hanem más tekintetben is. Az idősebbekről már nem is beszélve.
- Nincs szükség arra a lista vezetésre. – Rázom meg a fejem mosolyogva. - A névmemóriám nem mindig tökéletes, de az arcokra nagyon jól emlékszem. Meg hát vannak olyanok is, akik nem csak egy éjszakára kellenek. Példának okáért, van egy nagyon jó barátom, akivel rendszeresen össze szoktunk járni, hogy… finoman fogalmazva egyéb módokon is élvezzük egymást társaságát, mégsem volt ebből sosem probléma, mert ő tudja, hogy nem kötelezem el magam senki mellett. Eszem ágában sincs szerelmesnek lenni, azt az előjogot a jövőbeli menyasszonyomra tartogatom. – Mesélem. Mintha olyan egyszerű lenne irányítani az érzéseket, de egyelőre még mindig bizakodó vagyok, hogy képes leszek csak a menyasszonyomra fókuszálni, akárki is legyen végül. - Miről beszélsz? Szerintem igen is elég jó génekkel lettél megáldva. – Eresztek el egy újabb bókot mosolyogva. - De igazad van, a kitartás és elszántság szintén nagyon jó tulajdonságok. – Ismerem el.
- Persze. De szeretem a kihívásokat. Annak jobban örülnék, ha visszautasítanának, mert akkor csak még inkább meg kellene dolgoznom azért, hogy elérjem, amit akarok. Mindig is jobban teljesítettem stresszhelyzetekben, ez alól ez sem igazán kivétel. – Gondolkozom el egy kicsit ezen. Igaz, eddig nem sok olyan lányba futottam bele, aki élből elutasított volna, vagy ha így is történt, általában sikerült meggyőznöm őket az ellenkezőjéről, de általában azt is képes vagyok felismerni, ha valaki nem akar belebonyolódni ilyen… rövid távú kapcsolatba, amit csak én tudok nyújtani. - Most ezen mi olyan meglepő? – Kérdezem kicsit kitárva a karjaimat. - Tényleg nagyon csinosak a tanárnők és egyáltalán nem olyan öregek. Tudod, a Roxfortban is van vérfrissítés, és a cserediákokkal is jönnek csinos tanárnők a világ minden tájáról. – Avatom be. - Szóval… nem, McGalagonyt nem szívesen vinném ágyba, de egyáltalán nem lenne ellenemre az, hogy egy tapasztaltabb nővel is kipróbáljam magam. A bűbájtan professzor kifejezetten tetszetős… sokkal fiatalabbnak is néz ki a koránál, olyan, mintha csak nem rég végzett volna a Roxfortban. – Mosolygok. - De igazából úgy sem tenném meg. Maximum csak akkor, ha már végeztem volna az iskolában. Szeretek szabályokat szegni, de az idősebbeket és főleg a tanáraimat, tisztelem. – Osztom meg vele a gondolataimat.
- Akármilyen kegyetlennek is hangozhat ez most, de igen. Határozottan ezt állítom. – Bólintok komoran, mikor felmerül a Briggs téma. - Csak azért mert a mágiaügyi miniszter volt a nagybátyja, azt hitte, hogy mindent megtehet és minden szabályon felülemelkedhet. – Csóválom a fejemet. - Kyle Briggsnek hívták. A tanárok sem tudtak vele semmit sem csinálni, mert ők is bajba kerülhettek volna, ha felszólalnak ellene. Ez mennyire… durva már, nem? – Sóhajtok. Csak hálát tudok adni az égnek, hogy már tényleg nincsen köztünk. A komor téma tovább folytatódik, de komolyan érdekel, hogy hogyan viseli ezt az egész baleset dolgot. Összefűzöm a kisujjainkat és a szemeibe nézek. - Megígérem, hogy nem mondom el senkinek. – Mondom halkan, majd pedig amint elhangzik a disaudo, csendben hallgatom végig. A hallottak pedig megijesztenek és el is szomorítanak. Önkéntelen mozdulattal nyúlok megint a kezéért, hogy gyengéden megszorítsam azt. - Szerintem még ne temesd. Teljesen érthető, hogy félsz seprűre ülni egy ilyen baleset után. Tudom, hogy én nem vagyok olyan személy, aki ebben igazán tanácsot tudna adni, de… én biztos vagyok abban, hogy le fogod tudni küzdeni ezt is. Elképesztően erős lánynak ismertelek meg, aki képes az előtte álló akadályokat leküzdeni. Hiszek abban, hogy ezt az akadályt is sikerül majd leküzdened idővel. – A hangomban nyoma sincs a szánakozásnak, vagy a sajnálkozásnak, eszemben sincs beállni a sorba, biztosan rengeteget hallotta már azokat a mondatokat, amik erre irányultak. - Bízz magadban. Én bízok benned. – Mondom végül egy kis mosollyal és elengedem a kezét.
Ezek után próbálom egy kicsit könnyebb vizekre terelni a témát, egyelőre úgy tűnik sikerrel. - Mint említettem, kifejezetten szeretem a kihívást jelentő helyzeteket. Szeretem, ha valaki szigorúan megkövetel tőlem dolgokat, mert ez csak arra késztet, hogy még jobb és jobb legyek. – Mondom mosolyogva. Amúgy is mindig elég magasra szoktam állítani magamnak a lécet, és ez ugyanúgy igaz a kviddicsre is, mint például az alkímiával kapcsolatos terveimre. - Nincs semmi bajom azzal, hogy keményen kell készülnöm rá, most úgyis eléggé bizonytalan a csapat helyzete, egy ilyen lehetőség csak megerősítene engem is, hogy jobban tudjak segíteni Leonak. – Teszem hozzá, de még nem igazán merem beleélni magam a lehetőségbe, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen, még akkor is, ha Saffi megígérte.
-Persze, teljesen érthető, hogy hiányzik neked. Nekem is szokott, pedig azért én gyakrabban találkozom vele a családjaink miatt. – Mosolygok. - Eric Briggs? – Kérdezem csodálkozva. Na erre nem számítottam. Nem vagyok az az ember, akik a nevük alapján ítél meg másokat, de a mostani események miatt egy picit mégis bennem van az érzés, hogy biztosan jól jár-e ezzel Saffi. Viszont eldöntöm magamban, hogy nem fogok a kétségeimnek hangot adni, mert igazából semmi közöm nincs hozzá, hogy kivel randevúzik. - Ha jól érzed vele magad, én azt mondom, hogy hajrá. – Mondom végül teljesen elnyomva a feltörekedni kívánó ellenérzéseimet és helyette inkább újra rámosolygok. - Megérdemled, hogy boldog legyél. – Teszem hozzá őszintén kívánva ezt neki.
Egy ideig zabos voltam a Teszlek Süvegre, hogy a Mardekár házba osztott be de amint átléptem a klubhelyiség küszöbét és megpillantottam a zöld és szürke színekben pompázó kiegészítőket egyből elszállt minden boldogtalanságom. Úgy illettem bele ebbe a házba, mint a személyre szabott kesztyű a tulajdonosa kezére. -Kíváncsi lennék azért mit lát bennünk a Teszlek Süveg a beosztási ceremónia alatt, nagyon érdekes a mágiája. És lehet most elfogult vagyok vén kígyóként, de még mindig a zöldek a legkirályabbak. – minden csodajó és csodaszuper pillanatomat az említett háznak köszönhetem és ezért mindig hálás leszek. Büszkén hordom még mai napig is a kirepülésünkkor kapott brosst, amikor olyan helyre megyek. Egy másodpercig sem szégyelltem a hovatartozásomat, ahogyan a családomat sem, bár néha lehetetlenné tették az életemet az agyament ötleteikkel. Meg, hogy ennyi év után is hisznek abban, hogy egyszer a halálfalóság még jó dolog lesz és nekünk készen kell állnunk rá. Én nem osztom a véleményüket. -Azért ennyire ne legyél öntelt. – átnyúlok az asztal felett és ha elérem akkor összeborzolom a tökéletesen belőtt haját, hogy ezzel borsot törjek az orra alá. Szeretem, ha valami tökéletlen, talán emiatt is érzem mostanában jobban magam a muglik világában, mintsem itt, ahol mindent eltudunk intézni egy varázsigével, bájitallal vagy pálcaintéssel. -Óh, ha! Micsoda lehetőséget nyújtottál most nekem, de nem szeretnék vele élni. Még a végén lecsuknának téged kiskorú megrontása miatt, ha ennyi mindent tudnál mutatni. – nevetek fel és a kezeimet is a magasba emelem. Jól esik végre kimozdulni otthonról és a maga módján de azért hiányzik ez a környezet is, meg az iskola. Az utóbbit pedig soha nem is gondoltam volna. -Hirtelen lett tele a fejem ezzel a sok információval, amit ledaráltál nekem. Az első részére reagálva inkább nem szerettem volna tudni a barátság extrákkal dolgodról, a második pedig… MI AZ HOGY MENNYASZONYOD VAN ÉS NEM EZZEL KEZDED? – fakadok ki egy kicsit jobban, de nem a számonkérő stílusban, hanem a meglepett félén, mert ez nem kis dolog. Így már egyáltalán nem értem miért szemezett a hátam mögött lévő csajokkal, miért van egy barátja akivel összejár a prefektusi fürdőbe (jó emlékek kötnek ahhoz a helyhez). – Ezt most nem értem. Randizol, flörtölgetsz de közben házasodni készülsz? Ugye ez nem egy előre megtervezett dolog? Kényszerházasság? – csak remélni tudom, hogy ez nincs így mert nem lennék egyikőjük helyében sem, de főleg a lányéban nem. Mindig is a szerelemről álmodtam és nekem nagy érvágás lenne, ha elvennék ezt a privilégiumot. -Na, akkor lebeszélem a többiekkel a dolgot és megkérem, hogy a színtiszta igazságot mondják el és ne köntörfalazzanak. – ajánlom fel ezt az alternatívát, bár ahogy ismerem a csapattársaimat egyből kijelentenék ha valami problémájuk lenne. Nagyon sokszor irányítjuk egymást a pályán hangosabb szavakkal vagy éppen nem túl kedves megjegyzésekkel. A késő délután folyamán ma már másodjára kerekedik el úgy a szemem, hogy ha nem tapadna erősen a koponyámhoz akkor bizony k is gurulna a helyéről, le az asztalról és át a terem másik végébe. Leesett államat is fel kell szednem a földről, ahogy a dögös tanárokra terelődik a szó. -Valamiért nem tudom felfogni azt, hogy a Roxfortban vannak fiatalabb professzorok is, akik ráadásul jól néznek ki. Ez valahogy összeegyeztethetetlen számomra, bár lehet csak én jártam szemellenzővel és nem láttam meg a friss húsokat. – nagyokat kortyolok a vajsörömből, hátha eltűntetem azt a furcsa ízt a számból, elmémből, ami miatt úgy érzem keveset éltem az iskola falai között. Bár sosem vonzott túlságosan a szabályszegés, a tanárok kipróbálása meg még annyira sem. – Helyes döntés, legalább azt várd meg, hogy végezz. Utána már úgyis mindegy, hogy kivel vagy mivel kavarsz bár lehet a feleséged nem fog neki örülni. – nehéz dolog igazságot tenni, és szerencsére nekem nem kell ebben a helyzetben. Csak annyit tehetek, hogy Tylernek barátja leszek és biztosítom arról, hogy ha szüksége van valakire akkor nyugodtan jöhet hozzám is. -Nem szeretem azokat, akik visszaélnek a nevük által kapott hatalommal. De az még mindig nem szép dolog, hogy ha örülünk valakinek a halálának. – itt és most következik a kioktatás helye és ha bár átérzem ezt a fajta indulatot az elhunyt irányába, mégis csak egy eltávozott lélekről van szó és még mindig él az a mondás, hogy halottról vagy jót vagy semmit. Valahol pedig nem érzem a saját felelősségemnek vagy inkább reszortomnak az, hogy tisztára mossam a srácnak a nevét. Ismerjük milyenek a Briggs családtagjai. A kezdeti könnyed beszélgetés után komolyabb vizekre evezünk, sötét helyekre száguldozunk egy kis kocsiban, amiben még így is túl sok a kíváncsi fül így kénytelen vagyok használni az egyik varázsigét mielőtt bármit is megosztanék. Nem sok mindenkinek beszéltem erről, talán Tyler az akinek egy az egyben megmerem ezt mondani, mert nem adná el a Prófétának. Zavartan kapargatom a tenyeremet miközben elmondom neki a dolgot, és várom a válaszát. Apró mosoly kúszik az arcomra a szavai hallatára, felnézek és igazán örülök, hogy most, a kártyák miatt így összehordott minket a szél. -Jelenleg nem érzem magamat képesnek rá, de próbálkozom. Már ez is nagy lépés, hogy elmertem valakinek mondani hangosan. Néha hiányzik Wylie az életemből, pont az ilyen helyzetekben, mert vele mindent is megtudtam beszélni, nem volt közöttünk kínos téma és jelenleg most nincs senki ilyen az életembe. – rohadtul fáj. Fáj, mert még mindig érzek iránta valamit de meg vagyok sértve, amiért se szó se beszéd nélkül vetett véget a kapcsolatunknak és hagyott magamra. Nem szeretnék többé találkozni vele, de majd muszáj lesz mert amíg nem tudom lezárni magamban a dolgot, addig nem leszek mással boldog. -Eric Briggs. Bizony. – bólintok egyet és érzem, ahogy az egész arcom pírba borul. Fogalmam sincs miért van hatással rám a srác, eleinte nagyképűnek tartottam és olyannak, aki bármit megengedhet magának a neve miatt de néha kellemesen csalódok benne. – Talán annyira nem vészes, mint az unokatestvére. Bár az is igaz, hogy eddig még nem sokszor találkoztunk és nem ismerem annyira jól. De kedvesnek tűnik… és, ja, jól néz ki. – még vörösebb árnyalatba csap át az arcom így inkább a sörömre terelem tekintetemet, nagy kortyot iszok belőle és hátra dőlök. -Én is úgy érzem, meg most idegesít is a srác meg nem is. De elég rólam, mesélj csak erről a lányról akit el kell majd venned.
A Mardekár hiába hírhedt, hála annak az undok kígyónak, meg a többi sötét varázslónak, akik onnan kikerülnek, azért megvannak a maga kiemelkedően jó tulajdonságai. Az egyik ezek közül az, hogy elképesztően összetartóak vagyunk. Akár van a háztársak között konfliktus, akár nincs, arra mindig számíthat az ember, hogy más házakkal szemben, mindig a mardekáros társunk lesz a fontossági sorrend elején. Persze itt is, mint mindenhol, akadnak kivételek, de az összetartás mindig is erős volt közöttünk, főleg most, hogy mindenki próbál felülemelkedni a negatív előítéleteken, amik a házunkat övezik. - Igen, arra én is. Jó lenne jobban belefolyni ennek a tanulmányozásába. Az alapítók amúgy is zsenik voltak, ha lenne rá bármilyen lehetőségem, tuti, hogy velük beszélgetnék egy órát, hogy megpróbálkjam kiszedni belőlük a titkaikat, meg a tudásuk egy részét is persze. Kár, hogy erre nem hogy egy óra, de egy élet is kevés lenne. Mondom kicsit elgondolkozva. Persze, az első személy, akit kifaggatnék az Mardekár lenne, annak ellenére is, hogy nem igazán értek egyet a rasszista nézeteivel, de kétlem, hogy azzal kezdenénk a diskurzust. Jó ilyen lehetetlen dolgokról álmodozni néha. - Ez nem elfogultság, hanem tény. - Vigyorgok rá a lányra. - A Mardekár mindig a legmenőbb ház lesz, bárki mondhat bármit, az nem fog változtatni ezen a tényen. - Igazából más házakkal sincs bajom, de néha a griffendélesek nagyon ki tudnak kergetni a világból, és nem az ősi ellenségeskedés miatt. Egyszerűen... a többségük nem kompatibilisek az én habitusommal.
- Nem is vagyok öntelt. - Kérem ki magamnak a feltételezést. - Csak egészséges önbizalom. - Kacsintok rá. Önkéntelenül is felnevetek, mikor összeborzolja a hajamat, képtelen lennék ilyesmiért haragudni, vagy akár megsértődni. - Ugye tudod, hogy ezzel most csak még vonzóbbá tettél? - Kérdezem játékosan. - Amikor ilyen a hajam, edzés után, még kevésbé tudom levakarni magamról a lányokat. - Nem mintha eddig bármelyiküket is le akartam volna rázni. - A másik ilyen állapot az, amikor zuhanyzás után elfelejtem megszárítani és vizesen hagyom. - Fejtegetem jót mulatva a szituáción. - Szóval, ha ezzel az lett volna a célod, hogy felbosszants egy kicsit, vagy, hogy vissza vegyek az arcomból, akkor nem igazán jött össze. - Nevetek megint.
- Amíg én kiskorú vagyok ez a veszély engem nem igazán fenyeget. - Jegyzem meg egy huncut mosollyal. - Viszont téged még lehet lecsuknának, bár kétlem, hogy eltudnám játszani az ártatlan bárányka szerepét. Az sosem illet hozzám, hazudni is csak akkor tudok, ha nagyon muszáj, és azt se szeretem. - Arra inkább nem is akarok gondolni, hogy több, mint fél éve már folyamatosan azt teszem. Nem akarom ezzel se a saját, se Saffi hangulatát elrontani, különben is, ő most elég sok mindenen megy most keresztül, csak jót tesz neki, ha minden igyekezetemmel azon leszek, hogy felvidítsam, amíg együtt töltjük ezt a kis időt. Ez a minimum, ha már ennyit fáradozott nekem a kártyák kapcsán, sőt még személyesen is eljött, pedig megtehette volna, hogy simán csak elküld mindent bagolypostán. - Bár igaz, ami igaz, sokáig már nem fogom tudni bejátszani a kiskorú ütőkártyát. - Mondom teátrálisan sóhajtva. Nyilván várom a születésnapom, de azért nagyon vegyes érzéseim vannak a hivatalosan nagykorúvá válásom miatt, mert habár biztos, hogy a szüleim addig nem akarnak majd esküvőt, amíg el nem végzem a Roxfortot, de sokkal közelebb jön ez a fenyegetés, hála a fránya időnek. - Mindegy, ha meggondolnád magad, én bármikor elérhető leszek a számodra. - Teszem még azért hozzá szórakozottan.
- Azt hittem, hogy tudod. - Pislogok rá kicsit meglepetten a kifakadása után. - Mármint, ez eléggé nyílt titok volt mindig is. Azóta jegyes vagyok, mióta az eszemet tudom. Talán akkor köttetett a szerződés, mikor éppen tanultam járni, de ebben nem vagyok teljesen biztos. - Vágok elgondolkozó fejet. - Az, hogy randizgatok és flörtölök másokkal, az nem jelent semmit. Legalábbis semmi komolyat. Tudatosan figyelek arra, hogy érzelmileg ne kötődjek senkihez, és ezt a legtöbben hála Merlinnek képesek is elfogadni. Mint már említettem, nyílt titok, hogy kiskorom óta el vagyok jegyezve valakivel. - Mondom egy alig hallható sóhajjal, de látszik, hogy már rég beletörődtem ebbe a helyzetbe. - Szóval, igen, kényszerházasság, de próbálom nem így felfogni. Megfogadtam magamnak, hogy amint megtudom, ki a menyasszonyom, felhagyok ezzel az életmóddal és minden energiámmal azon fogok dolgozni, hogy a házzaságunk működőképes legyen. Ki tudja, lehet simán képesek leszünk beleszeretni egymásba, végül is megvan ennek is az esélye. - Mondom egy reménykedő mosollyal. Én tényleg hiszek még ebben, ha nem tenném, már rég beleőrültem volna. -Ezt az időszakot arra használom fel, hogy kiéljem magam. Hogy soha ne bánjam meg azt, hogy nem tettem meg olyan dolgokat, amiket más a házassága előtt szabadon megtehetett. Nem tudom, hogy ennek van-e bármiféle értelme is, de... engem megnyugtat. - Vallom be kicsit zavartan.
- Oké, ez így elég fair dealnek hangzik. - Bólintok rá, egy kis, hálás mosollyal. Ha ez valóban összejönne, egy álmom válna valóra, amit aztán biztos, hogy soha nem is felejtenék el. - Ó, pedig vannak szép számmal. Különben pedig nem annyira példanélküli, hogy az ember a tanárairól fantáziál. Mármint egy csomóan megteszik egy bizonyos ponton az életükben, még ha nem is feltétlenül tanárról van szó. Biztos neked is volt már olyan pasi, aki sokkal idősebb volt, mégis tetszett neked. Ha belegondolsz, amúgy is azt mondják, hogy az ember a párjaiban az apját, vagy az anyját keresi, akármennyire is hangzik ez betegesen. Ez pusztán kutatási tény. - Fejtegetem neki, bár lehet a végén még elijesztem. - Valószínű, amikor végzek, már nem lesz ilyenekre lehetőségem. - Vonom meg egy kicsit a vállam. - Mindegy is, addig még van egy kis időm. - A mosolyom természetesnek tűnhet, de igazából nem az. A házasság gondolatától is kiráz a hideg, hiába tudtam mindig is, hogy majd egyszer el fog jönni. Ki gondolta volna, hogy az idő ennyire kegyetlen és mintha direkt gyorsabban is haladna a kelleténél?
- Jó, jó, tudom, hogy igazad van. Én sem kívánom igazából senki halálát. - Igyekszem ezt leszögezni. Egész egyszerűen csak... jó érzés egy kicsit úgy viselkedni, mint egy felelőtlen tinédzser, aki örül annak, hogy a riválisa, aki ráadásul amúgy is egy oltári nagy seggfej, végre nincs képben. Emberből vagyok, és képtelen vagyok mindig úgy viselkedni, ahogy azt mások elvárnák tőlem, még akkor sem, ha ezzel még a saját erkölcsi normáimat is kicsit megerőszakolom. Rossz azt látni rajta, hogy ennyi problémával küzd, és szívesen tennék érte bármit, akármit, hogy kicsit jobban érezze magát, nem szeretem szomorúnak látni azokat az embereket, akik bármilyen úton-módon közel állnak hozzám, márpedig Saffi ilyen. - Tudom, hogy ez jelen pillanatban nem sokat segít, de én tényleg bízom benned és abban, hogy sikerülni fog. - Mosolygok rá bíztatóan, és minden szavamat teljes mértékben komolyan is gondolom. - Hát, akkor itt az ideje, hogy megbeszéld vele a dolgokat. - Tanácsolom. - Továbbra sem nagyon akarok belefolyni a kettőtök dolgába, de egy próbát mindenképpen megér az, hogy esetleg helyrehozzátok a barátságotokat, ha mást nem is. - Az én véleményem az, hogy ez mind a kettőjüknek csak jót tenne. Talán egyszerűbb is lenne lezárniuk azt, ami eddig volt, hogy aztán koncentrálni tudjanak az újra, bármit is jelentsen az.
Érdeklődve és mosolyogva hallgatom a lányt, miközben Ericről mesél, ésa mosolyom csak szélesebb lesz, amikor látom, hogy elpirul. Hűha, ez sokkal komolyabb, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. - Ahogy hallom, inkább a nem annyira idegesít, mint ahogy szeretnéd állapot áll fent. - Jegyzem meg kajánul vigyorogva. - Figyelve téged, ahogy meséltél róla, kétségem sincs felőle, hogy nagyon tetszik neked. - Fűzöm tovább a gondolatmenetemet, határozottan élvezve azt, hogy zavarba hozhatom. Továbbra sem tudom meghazudtolni önmagamat. - Ügyesen tereled a témát, azt meg kell hagyni. Viszont számomra még teljesen ismeretlen az, hogy kivel fogom leélni az életemet, így mesélni sem tudok róla. Annyi a biztos, hogy ő is aranyvérű. Mást nem tudok róla elmondani, úgyhogy térjünk csak vissza hozzád. - Hárítom el a téma elterelésére vonatkozó akcióját. - Szóval... igazából mi akadályoz meg abban, hogy adj a srácnak egy esélyt? - Kérdezem kíváncsian csillogó szemekkel.
