Joanna Coghill

Lengyelország északi régiójának két legbefolyásosabb félvér családjának egyesüléséből született meg az ő házasságuk, majd abból a gyerekeik is. Hatalmas elvárásokat támasztottak eléjük, ők pedig éppen emiatt saját maguk számára is magasra tették a lécet. Olyan magasra, hogy azt egy mágia nélkül született első gyermek nem tudta megugrani.

Úgy tudom, vannak. Dereng előttem valamiféle elmosódott, délibábszerű kép két fiútestvérről, akiket még láttam, de semmit nem tudok róluk. Az is lehet, hogy még többen vannak, elvégre majdnem húsz éve nem láttam őket.

réti virágok, fenyő, frissen sült narancsos keksz

teljes reményvesztés

saját otthon

Ha az időm engedi, madárlesre járok a természetbe, illetve a sérült kismadarakat is magammal viszem, hogy felgyógyítsam őket, majd visszaengedjem a természetbe. Nagyon sokat tudok a madarakról.

Nézz ki az ablakon, nézd meg, milyen szép zöld a fű, kék az ég, ott szalad egy mókus, egy róka, repül egy veréb. Nézd meg alaposan. Majd mondd azt, hogy nem szép az élet. Minden reggel ezzel kezdd a napot és szebb lesz felkelni.

Nem hiszem, hogy tudnék ártani egy élőlénynek, legyen az ember, állat vagy akár növény.

A pesszimizmus. Felhőssé teszi a napot.

A vidámság, a természet szeretete és védelme, a barátaim.

Minden rossz, ami történt és történik velem, velünk. Nem hat rám, nem tud megtörni, mert ugyanolyan optimistán látom a holnapot és a kiutat.

Nem hiszem, hogy létezik ilyen.

Tudnék varázsolni. Könnyebbek lennének a mindennapok.

Szeretnék végre megállni valahol, ahol saját otthonom lehet, saját életem és talán családom is.

Bármi, amit még fontosnak találsz.