Ethan Dankworth

Semmi nem kerüli el a figyelmemet, minden részletre odafigyelek legyen akár az egy ujjmozdulat vagy egy gyorsabb s halkabb levegővétel. Talán ez a munkámnak köszönhető és sajnos a magánéletemre is kihat ez a tulajdonságom de emiatt elég jó emberismerő vagyok, ki tudom szűrni azokat az egyéneket akik valamilyen hátsószándék miatt szeretnének a közelembe férkőzni. Persze valamikor én is tévedek és csak belebeszélem de viszont az esetek nagy százalékában igazam van, így elég nehezen barátkozok csak azoknak nyílok meg igazán akik a közvetlen közelemben vannak szinte mindennap ezek pedig a kommandó tagjai. Persze egy-két ismerősöm vagy mondhatjuk barátom is van a magánéletben de egy ilyen hivatás mellett nehéz nem paranoiásan hozzáállni a dolgokhoz. Viszont ha valakit a szívembe zárok akkor feltétel nélkül megbízok benne és védelmezem őt bármi is legyen.
Kikapcsolódásként hobbi kviddicsező vagyok, fent a levegőben pedig mintha kicserélnének. Mosolygok, élvezem az élményt és teljesen kikapcsol. Ilyenkor elég szerethető figura vagyok, mint egy kisgyerek aki most kapta meg élete első ajándékát. Lehetett volna lehetőségem hivatásos kviddicsezőnek mennem de hát a hullák jobban vonzanak.

Ez a könnyebb rész amit akár hosszú órákig vagy akár évekig tudnék mesélni de megpróbálom rövidre fogni a dolgot.
Rendkívül tudálékos vagyok és egoista. Minden esetnél hegyezem a füleimet, hogy valamelyik kollégám mit mond, fejt meg rosszul és már javítom is ki a mondatát és ha kell egy egész történettel de alátámasztom az igazamat. Ami csak nekem lehet. Egyedül a parancsnok az akinek befogom a számat de ez ugye így van rendjén. Felfelé nem szokás köpködni, mint szokták mondani. Talán ez a rossz tulajdonságom a származásom miatt is van már önhibámon kívül is fitogtatni akarom a tudásomat, hogy elismerjenek pedig már nem lenne rá okom hiszen csak az elit közé tartozom még az aurorok között is fiatal korom ellenére.
Talán a túlzott bizonyításvágy miatt is de elég heves vérmérséklettel rendelkezem s ha nem többen mennénk egy küldetésre akkor bizony elég hamar ott hagytam volna a fogam mert képes vagyok hamar beleugrani az ismeretlenbe. Viszont van amikor teljesen hidegfejjel át tudom gondolni a helyzetet és egy kiváló behatolási, mentő vagy támadó tervet tudok kiötleni akár perceken belül. Ez mindig a napom kérdése, hogy kelek fel. Ha tovább akarok élni akkor nyilvánvalóan a másodikra kell törekednem. Cinikusság, tömény irónia. Őrületbe tudom kergetni vele az embereket, nagyon kevesen tudják azt, hogy mikor válaszolok valamire komolyan és mikor fröcsög a számból a szarkazmus. Sajnos ez a természetemmel jár és elég sok ellenséget tudok vele szerezni. Idegesítő vagyok de mondhatjuk, hogy hasznos!

Huszonöt éve egy téli száraz napon nyitottam ki elsőnek a szemeimet s a hangom betelítette a szülőszobát annyira ordítottam, hogy csodálom azt, hogy az ablakok a helyén maradtak. Nagy volt az öröm mivel a szülők már régóta próbálkoztak de soha nem sikerült nekik s sajnos el is hunyt az egyik testvérem szülés közben. De én viszont erős maradtam, kitartottam és lám ki is pottyantam igazán sok erőlködés nélkül. Már nagyon jöhetnékem lehetett mert ilyen sima szülést még a legtapasztaltabb orvos is ritkán látott. Talán egy-két óra kellett és már vígan nézelődtem, fedeztem fel a számomra még ismeretlen világot.
Egy ideig semmi furcsa nem történt csak a szokásos kisgyermeki korszak. Mondjuk az ősök keresztényhite elég furcsa volt vagyis mondhatnánk inkább fanatizmusnak. Borzasztó. Minden étkezés előtt imádkozás, minden vasárnap templomba járás, mindenért az Úr a felelős és ő miatta sikerült. Elég nehéz volt megmaradni a realitás talaján egy ilyen közegben de sikerült. Ez is nehezítette meg az életem korai szakaszát.
Szépen lassan kezdtek előjönni a képességeim. Egy-egy hiszti után volt amikor poharak robbantak fel a házban, rossz dolgokat tudtam azokra küldeni akik bántottak. Volt amikor édesanyám kezében törtem össze az elmémmel egy tányért és el is vágta az a kezét. Ilyenkor mi az első megoldás egy szülőnek? Főleg egy ilyen hithű családban? Démonűzés.
Titokban elhívtak egy papot és megpróbálta a lehetetlent, véget akart vetni ennek a szerintük rémálomnak ami tartott. Lekötöztek és szentelt vízzel locsoltak én meg csak sírtam, sírtam és sírtam. Nem tudtam mi történik, miért történik miért hiszik azt, hogy baj van velem? Már kisgyermek koromban rá kellett jönnöm, hogy kontrollálnom kell az érzelmeimet vagy a végén tényleg a diliházba fognak vinni vagy ki fognak vizsgáltatni. Így hát zárkózott lettem, visszahúzódó és elbújtam a társaság elől. Én voltam a csendes gyerek a sarokban. Anya és apa is megnyugodott mert így azt hitte vége van és tényleg démon volt pedig én éreztem magamban, hogy ennek bizony még nincs vége és valami itt mozgolódik bennem és csak arra vár, hogy kiengedjék és szárnyaljon.
Szerencsémre nem kellett sokáig várnom arra a válaszra, hogy baj-e van velem. Mert a születésnapom napján megérkezett az ajtónkhoz egy férfi. Furcsa öltözetben, hosszú szakállal és egy süveggel a fején. Én nyitottam neki ajtót.
- Á! Ethan! Örülök, hogy végre megismerhettelek. Hajolt le hozzám végig mosolyogva és megsimogatta a kis fejemet. Honnan tudja a nevem? Ki ez az ember? Miért jött? Kérdés nélkül arrébb tolt gyengéden és a szüleim felé vette az irányt. Az ajtó védelmében ami félig volt nyitva kukucskáltam és próbáltam fülelni, figyelni Anya és Apa arcát, hogy mi lehet. Ki kerekedett szemek, gyors légzés, izzadság a homlokon és kézremegés. Valami baj van. Mi történt? Aztán behívtak a szobába és kérte a furcsa férfi üljek le mellé.
- Különös képességekkel rendelkezel, igaz? Tudsz csinálni dolgokat az elméddel. Ha ideges vagy, ha szomorú vagy. Jól mondom? Én csak ráztam a fejem hevesen. Én nem! Nem vagyok bolond! Semmit nem tudok. Normális fiú vagyok aki élni szeretne. Ne vigyenek el! Ezeket szerettem volna mondani de egy hang se jött ki a számon.
Az öreg mosolyogva odalebegtetett a vállamra egy kabátot. Hogy micsoda? Ezt én csináltam? Mi történt? Már megint?
- Én is olyan vagyok, mint te. Varázsló vagy Ethan, a Roxfortba tudunk segíteni neked. Megtaníthatjuk, hogy használd az erődet. Ezzel átnyújtotta a levelemet s innen kezdődött az igazi életem.

Akadémia padján az ujjperceimmel egy dallamos számot játszok miközben unottan várom, hogy a Professzor megérkezzen az előadásra. Úgy hallottam, hogy valami meglepetésben lesz részünk. Vajon mi lehet? Egy újabb fennhéjázó szöveg arról, hogy a Professzor mekkora nagy varázsló? Már eleget hallottam és nincs kedvem megint végighallgatni. Hátra dőlök a székemben és a kezemet a tarkómhoz kulcsolom. Léptek zaja szűrődik be a folyosóról. Nem egy emberré, ha jól ki tudom venni a ritmusból akkor talán kettőé. Nyílik az ajtó és a tekintetem egyből odavándorol és csak egy halvány félmosoly varázsolódik az arcomra, hogy mennyire jó vagyok. Ketten lépnek be a terembe a Prof és egy ismeretlen nő.
- Tudjátok, hogy minden félévben van egy terepgyakorlat ahol félév során minden hónapban egyszer egy munkanapot tudtok együtt tölteni egy-egy mentorral. A gyilkossági nyomozások szakosztályának az időpontja most jött el. Dankworth, Percy! Ő itt Evelyn Harris auror ő lesz a ti mentorotok. Tudjátok a szabályt, nincsen közbeszólás csak figyelés. Dankworth, remélem érthető voltam. Szemforgatva jelzem, hogy megértettem. Minek kell kiemelni? Ez elég kellemetlen.
Másnap kezdődött a munka. Megmondom őszintén az összes közül ezt vártam a legjobban. A többi szakosztály nem igazán nyerte el a tetszésemet, talán még a szervezett bűnözés de viszont akkor is a gyilkosságiak azok akik igazán tetszenek. Nem azért gubbasztottam ennyit az iskolapad mögött, hogy a sikkasztással foglalkozzak. Az akció ami éltet és azt itt tudom elérni. Így hát az előzőekben nagyon meg se szólaltam, bocsánat egy-egy epés megjegyzést hozzáfűztem de nagy aktivitást nem mutattam a téma irányában, de viszont most érzek egy fajta izgalmat. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy ezeket a pályaorientáció miatt csinálják, hogy könnyebb legyen nekünk dönteni de én azt mondom, hogy akik már nem kész tervekkel jöttek ide azok inkább hagyják is abba és keressenek mást mivel ide határozottságra van szükség.  Innen már csak egy lépcsőfok van feljebb az pedig a Kommandó. Megcsinálom. Bebizonyítom.
Harris asztalánál foglalunk helyett és gyorsan végig futtatom a tekintetemet a papírokon. Jelentések unalmas. Gyanúsítottak unalmas. Semmi érdekfeszítő nincs itt? Már épp kezdtem volna feladni az asztal kutatását amikor megakad valamin a szemem. Egy polaroid fotó. Egy fiatal nőről.
- Asszonyom, kérem mondjon nekem pár szót arról a képről. Mutattam rá és közben folyamatosan kattogott az agyam.
- Most kaptuk egy levélben mugli fényképezőgépnek látszik az egyik eltűnt áldozatun... Nem hagytam, hogy befejezze már nyúltam is a képért, hogy közelebbről megnézzem mert nem stimmel valami. Lepillantottam a sarkára egy jel.
- Ilyesmit nem használ az Aurorparancsnokság. Ez egy mugli polaroid fotó és azok közül a fényképezőgépek közül is a régi fajta. Körülbelül az 1900-as évek közepére vagy talán a végére tudom belőni. Ami azt jelenti, hogy az elkövető nem halad a korral vagy szánt szándékkal használja mert tudja, hogy nem lehet lenyomozni. De inkább az elsőre tippelnék, mivel az őrült  jele lent van a kép szélén. Gyilkosunk igazán drámai, egocentrikus és gyermeteg. De viszont nem mindennapi elme vagy nem annak hiszi magát egy áldozat haláltusáját elküldeni nem kis magabiztosságra utal. Mondanám, hogy nem sok mindent érünk el a képpel mivel nem színes de akkor hazudnék. Látszik a lány arcán, hogy még él miközben készítették ezt a fotót. Az ujjai helyzetén észrevehető, hogy van még benne élet de alig. A szeméből pedig az vehető ki, hogy a fényképezőgép és a gyilkos nem ugyanott áll egyszóval nem egy embert keresünk hanem kettőt. A jel durva vonalai pedig arra enged gyanakodni, hogy az egyik férfi. Egy nő óvatosabban bánik a pennával. Darálom el a mondókámat és fújok egy kicsit. Talán ha még tovább nézném több dolog az eszembe juthatna. Aztán körbe pillantok és látom a lesokkolt tekinteteket.
- De hát gondolom erre maguk is rájöttek. Mentorok. Az utolsó szót kuncogva ejtem ki majd kényelmes pózt veszek fel a székben, és összekulcsolom a kezem magam előtt. Nyertem.
 

Mivel mással ha nem sportos kinézettel áldott meg engem az Úr? Szerencsére remek genetikát örököltem a szüleimtől persze a munka is az eredménye a mostani testemnek de bevallom őszintén, hogy annyit nem kellett érte melóznom, mint másoknak csak szinten kellett magam tartani és a nagyobb eseményekre az életemben kicsit készülni. Fekete haj borítja a fejem és ehhez passzoló színű szakáll fedi el az arcomat ami mindig rendezett és nagy becsben tartott. Egy férfiről mindent leír a szakálla, ha az rendezetlen akkor maga az ember is az. Olyan ez, mint a szoba. Sok minden ki tud derülni pusztán egy pillantásból. Ó és ha már a pillantásnál tartunk, sötétbarna íriszeimmel a lelked legmélyebb bugyrába tudok nézni. Elképesztő, hogy néha olyan jeges tekintetem van mintha az összes érzelem ami valaha volt bennem az eltűnt egy szempillantás alatt. Ezt persze legtöbbször az ellenségeink szokták megkapni.
Beszélhetnénk itt az öltözködésről de a tengerészkék talárom az ami esetek nagy százalékában rajtam van vagy ritkább de nagyobb eseményeken ami ugye a bevetés, akkor pedig terepmintás egyenruha ékesíti a testemet. Szeretem? Nem, de hát ez van.