Dahlia Faye Yordmoon

A férjem szerint rendkívül gondoskodó vagyok. A gyerekek sem panaszkodtak soha, minden kis részletbe beavatnak az életükbe, így talán nevezhetem magamat megbízhatónak. Hála az égnek, nem örököltem édesanyám és a nagyanyám pletykaéhes személyiségét. Soha nem is voltam olyan szigorú, leánykoromban is inkább tartoztam a vaduló csapatba. Határozottan élénk voltam, és még vagyok is. Bár, amióta megházasodtam és megszülettek a gyerekek, igyekszem példamutató lenni. Persze soha nem venném el a szórakozás lehetőségét tőlük, tudom jól, hogy a fiatalság a bulizásról szól, emiatt is Remi folyton mondogatja, hogy milyen engedékeny vagyok...

Valamilyen téren önfejű is vagyok, hiszen sosem hagyom, irányítsanak, vagy beleszóljanak a terveimbe. Remi szerint még meggondolatlan, meg munkamániás is. Az utóbbit beismerem, lehet, hogy kicsit eltúloztam, amikor belebetegedtem a munkába... Viszont, amit egyszer elkezdek, azt be is fejezem, szóval mondhatjuk, hogy határozott vagyok. Ezt általában nem értékeli a családom, mert szerintük mindig valami olyannal próbálkozom, ami árt magamnak, de legalább is zavarja őket. Jess például kifejezetten nincs oda érte, amikor kitakarítom a szobáját, vagy Nate, amikor odébb pakolom a könyveit... Szerintük kissé rendmániás vagyok. Ezt pedig csak félig tudom tagadni.

Kényelmesen hátra dőlve ülök a hintaszékben, miközben a legújabb kutatási eredményeket olvasgatom Mágiatörténetből, azon belül is, Bűbájtanból. Remi nem engedi, hogy én magam is ismét kutassak, pedig a régi szép időkben... Le sem vakarhattak volna a létráról a könyvtárban. A figyelmemet, amit a gyerekek így a kamaszkorba érve annyira nem igényeltek, nyugodtan fordíthattam a kutatásaimra. Bezzeg most! Nincs olyan nap, hogy valamelyikük ne panaszkodna, hogy megzavartam a személyes terét. Olyan szívesen mondanám nekik, hogy "Hahó, te az én személyes teremből lettél, fogadd el...". Helyette viszont csak egy halvány mosoly kúszik az arcomra, emlékszem rá, hogy én milyen voltam az ő korukban. Ugyanúgy rendet teszek Jess szobájában, akármennyire is utálja, és bár igyekszem nem összekeverni Nate könyveit, valahogy le kell törölni róluk a port... Szerencsére Lilia már kinőtt abból a korból, hogy ilyesmiken akadjon fent, de sajnos abból is, hogy mindent megbeszéljünk. Kislányként rettenetesen anyás volt, minden percéről képes volt mesélni, még arról is, hogy miért azt a színt választotta a színezőben, amelyiket. Manapság már nem vagyunk ennyire közel, szerinte feleslegesen aggodalmaskodom túl sokat. Nem szereti már, ha túl sokat kérdezősködőm, néha mit meg nem adnék érte, ha még mindig olyan nyitott lenne, mint kislányként! Persze meg tudom érteni, én is ilyen voltam az ő korában. 21 éves fejjel már mindenre vágytam, csak anyám kíváncsiskodó kérdéseire nem. Egyenesen falramásztam tőle, néha dühömben felgyújtottam a kedvenc csipkés függönyét… Hozzám képest Lilia még angyali.

Felsóhajtok, és a tekintetem a komódra kúszik, ahol a szüleim fényképe van. Mit nem adnék érte, ha most itt lenne édesanyám. Nem is gondoltam volna, hogy valaha el fog jönni ez a pillanat… Ő biztosan tudná, hogy hogyan oldja meg ezt a problémát Remivel. Ők csak nagyon ritkán veszekedtek apával, még akkor is, amikor éppen a lázadó korszakomat éltem és mindent megtettem, hogy szembe menjek az akaratukkal. Amit természetesen egy cseppet sem bánok, mert ennek köszönhetően ismerkedtem meg életem szerelmével. Különben nem sok esélyt láttam volna rá, hogy egy felsőbb éves Hollóhátas egy fiatalabb Griffendélessel randizzon. Vagy ha az esély meg is volt, a valószínűsége, hogy megismerkedjünk, sokkal kevesebb. Ha nem szökdöstünk volna ki esténként, hogy felfedezzük a kastélyt és a Tiltott Rengeteget, akkor biztosan nem találkoztam volna azzal a laza Hollóhátas prefektussal, aki ahelyett, hogy megbüntetett minket, inkább csatlakozott hozzánk... A mai napig nevethetnékem támad, ha csak belegondolok, micsoda galibákba nem keveredtünk mi ketten. Tényleg nem látom, hol siklott ki ez az egész. Felkapom a fejemet, Kobby, a házimanó kopogása ráz fel a gondolataimból, itt van a gyógytea ideje. Sóhajtva konstatálom, hogy ma sem úszom meg azt a keserű löttyöt, amit minden második nap meg kell inni délben... Ha rajtam múlna, biztos kihagynám, de Remi már túl jól ismer, és nem hagyja rám. Csak a betegség miatt felvett egy manót, hogy kisegítsen, amíg beteg vagyok, és ellentmondást nem tűrve szedesse be velem, amit felírt a medimágus. Ilyenkor tényleg nehéz eldöntenem, hogy szeressem, vagy inkább utáljam érte. Bár legszívesebben megitatnám vele is ezt a keserű löttyöt, hadd érezze a törődést. Talán végre észhez is térítené.

Az évek során felkúsztak már a ráncok, ha mosolygok, a szemem sarkában, vagy éppen az ajkaim szélénél. Régen különböző árnyalatokban vöröslő hajam mára már szőke, mint édesanyámnak, már túl vagyok lázadó korszakomon, mindössze akkor kezd el ismét vörösbe hajlani, amikor éppen sikerül valamelyik szélsőségbe eltolniuk a hangulatomat. Akkor, mint régen is, bár erre csak Remi emlékezhet, a hangulatnak megfelelő vörös árnyalatba hajlanak a színek. Például, ha dühös vagyok, akkor lángvörös, ha boldog, akkor rézvörös, ha pedig szomorú, akkor kárminvörös. Viszont igyekszem uralni a hajam színét, az anyasággal jár, hogy az ember komolyabbnak akar hatni. Régen gyakran kéken csillogtak szemeim, manapság inkább meleg árnyalatot ölt, sárgás-barnásat. Viszont, ha ismét felfűt a kalandvágy, ha Remi csak egy pillanatra is visszaenged a kutatásaim közelébe, gyakran csillognak ismét kékesen a szemeim. Talán kicsit túl kontrollálhatatlan a képességem.
Amikor lebetegedtem, nem igazán mozdultam ki itthonról, így kényelmesebb ruhákat hordtam, melegítőt, néha még mindig azon kapom magamat, hogy ezeket készítem elő. Esténként már nem is látnak a szürke, bolyhos köntösöm nélkül, miközben a kanapén ücsörögve iszogatom a gyógyteát, amit a Szent Mungóban írtak fel. Napközben persze próbálok rendesen felöltözni, most hogy végre jobb eredményeket produkálnak a vizsgálatok, lassan talán minden visszatérhet a régi kerékvágásba.