Raven Arquette

Egész életemben kívülállónak éreztem magam a származásom miatt, így már egészen kicsiként könnyen megtanultam, hogy mi azaz elfogadás. Sosem esett nehezemre bárkiben meglátni a jót. Ezáltal könnyedén szemet tudok hunyni a rossz tulajdonságok felett. Mindig helyzettől függ, hogy éppen mennyit bírok beszélni. Alapjáraton cserpes srácnak tartom magam, aki bárkivel, bármiről el tud beszélgetni, így ha én ott vagyok, akkor nem kell attól tartani, hogy beáll a kínos csend. A másik oldalról viszont, ha komolyabb szituációba keveredek mindig tudom tartani a számat. Sosem cselekszem elhamarkodottan, s nem mondok olyan dolgokat, amiket később megbánhatnék. Mindent jó előre átgondolok és a terveim szerint élek, ami által elég rendezett az életem.

A családom már a kezdetektől fogva úgy nevelt, hogy mi kiemelkedőbbek vagyunk a többi varázslónál. Attól függetlenül, hogy ezt az elvet gyökerestül fogva ítélem el még a mimikámban megmaradtak ennek a jelei. Sokan azt gondolják rólam elsőre, hogy fent hordom az orrom, s emiatt meg sem próbálkoznak megkörnyékezni. Kicsiként elég köver kisgyerek voltam, akiben rengeteg düh gyülemlett fel, mivel az apa felőli nagypapám más okokból sem fogadott el. Emiatt nem vagyok egy nyugodt srác, s könnyedén begurulok, ha valami nem úgy van, ahogy én azt szeretném. Ilyenkor könnyedén ráförmedek másokra, s főként olyan emberekre, akiknek semmi közük az adott szituációhoz.

2009. március 14.

Kezemben egy adag a konyhai személyzettől elcsórt csokoládéval próbálok hangtalanul végigmenni a folyosókon abban reménykedve, hogy senki nem vesz észre a családomból. Apa szerint kicsit kevesebb édességet kellene bevinnem a szervezetembe, de egyszerűen nem tudok leállni vele. Minden gondolatom ekörül forog.
- Te is tisztában vagy vele, hogy Raven félvér. Én sem repdesek az ötlettől, hogy valaha ő fogja megkapni a trónt, de a tanács még mindig lázad és nem érzem azt, hogy jogosan mennék nekik. Sosem fogják hagyni neki, William – nagyapám hangja szűrődik ki abból az irodából, ami előtt éppen elhaladok, de a nevem hallatára rögtön megtorpanok és fülelni kezdek. Közben azért figyelem, hogy kik jönnek a folyosón, hogy időben elmenekülhessek.
- Mégis kinek adnád a trónt, ha nem a saját unokádnak? – kérdez vissza édesapám. Hangjában hallom a megvetést és a gyűlöletet. – Hosszú évtizedekbe is telhet mire aktuális lesz ez a problémának nevezett felfuvalkodott felfogás, amelyet a tanács és te is vallotok. Talán addigra minden más lesz – lépteket hallok az ajtó irányába közeledni, így magamhoz szorítva az édességeket húzódok le a szomszéd folyosóra, s leskelődök ki onnan. Apám dühös tekintetét pillantom meg mindössze egy másodpercre, majd elindul az ellenkező irányba.

2014. november 21.

- Gyorsan vegyétek el, amit meg akartok enni, mert Arquette seperc alatt felzabálja az egész asztalt! – Wade Johnson sosem a kedvességéről volt híres. Kettővel jár felettem és mindenki tart tőle a házunkban. Ő az a srác, aki mindenkit megpróbál valamilyen indokból kifigurázni, ám mivel évfolyam első és rengeteg potenciált látnak benne a tanárok, így sosem kap nagyobb büntetéseket.
- A sült csirkecombból már nincs is. Biztos felszippantotta valami bűbájjal a dagadék! – kontráz rá leghűségesebb csatlósa, Gilbert, aki miatt ugyan már több házpontot is levontak, de őt sem ringatta meg különösebben ez.
- Mi van, már meg sem tudod védeni magad? – teszi fel nekem a kérdést egyenesen Wade, de én nem nézek fel a tányéromból, amin valójában több étel helyezkedik el, mint bárki másén az egész asztalon.
- Azt várja, hogy majd a nagyapja megvédi. A nagy király! Tudod Wales kicsit messzebb van ennél, hogy a baglyod odaérjen az étkezés végére a segítségkérő üzeneteddel – ez az a pont, amikor már tényleg nem tudom mit mondhatnék. Legszívesebben csak felüvöltenék és elhordanám őket mindennek, de tudom ez nem megoldás. Sírni nem sírhatok előttük, hiszen akkor még inkább kipécéznek maguknak. Azt tartom a legokosabb ötletnek, hogy most szépen felállok és elsétálok, s a nagyteremből kiérve a sós könnyek rögtön utat törnek maguknak.

2016. szeptember 4.

- Ki az a srác? – hallom, ahogy két lány összesúg mögöttem a Roxfort egyik folyosóján, de ahelyett, hogy hátranéznék csak elmosolyodom és továbbra is a földet bámulva haladok előre. Az utóbbi tanévben teljesen megelégeltem, hogy én voltam minden viccnek a tárgya, illetve azt is, hogy a nevemnek és a kövérségnek mindig egy mondatban kellett elhangoznia. Még tavaly márciusban elkezdtem kevesebbet enni és néha eljártam futni, de az első két hónap mondhatni katasztrófa volt. Csak szenvedtem és úgy éreztem, hogy nem mennek le a kilók. A nyarat viszont végigkoplaltam. Életemben először figyeltem arra, hogy mit viszek be a szervezetembe és edzeni is keményebben edzettem. Minden tőlem telhetőt bevetettem, s ennek eredménye is lett. Elég sok kilótól sikerült megszabadulnom, ám a cél még messze van, de nem adom fel. Nem akarok többé én lenni dagi Ravi.

2017. január 7.

A téliszünetnek egy ideje már vége van és a legtöbb diák visszautazott az ünnepek után a Roxfortba, ám a mi családunkban tragédia történt, ami miatt csak pár nap múlva csatlakozom a kortársaimhoz.
- A temetés holnap délelőtt lesz, míg a beiktatásom holnapután ugyanabban az időpontban – tájékoztat édesapám ugyanabban a szobában, amiben pár éve beszélgetett a néhai nagypapámmal, én pedig az ajtó előtt hallgatóztam. Mintha már ezer éve történt volna. Teljesen más voltam. Akkoriban még egy napon a leszármazottaim nyomdokaiba szerettem volna lépni és megkapni a trónt, de a mai modern világban minden érdekesebbnek tűnik ennél. Emellett pedig azt sem szeretném, hogy apámnak bántódása essék, mivel szembemegy a tanáccsal miattam, amit már azóta tesz, hogy megismerte anyámat.
- Rendben – bólintok és indulnék ki a szobából, de látom apám arcán, hogy még nem végeztünk.
- Tisztában vagy vele ugye, hogy nagyapád halálával már semmi sem lesz a régi?
- Igen.
- A tanács nem örül annak, hogy én veszem át a helyét, mivel ők még mindig ugyanazt a befásult gondolkodást részesítik előnyben, amit ezelőtt pár száz évvel is. Valószínűleg rengeteg vitám lesz velük ebből kifolyólag.
- Én nem akarom, hogy miattam feláldozd a lelkibékéd. Ez az egész amúgy sem igazán nekem való – rántom meg a vállam lazán, mintha mindent ennyivel el lehetne intézni.
- Ilyet ki se találj, fiam! Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Te erre születtél, be kell teljesíteni a végzeted.
Mi van, ha az én utam teljesen más? Mindössze magamnak merem feltenni a kérdést, ami már hosszú évek óta foglalkoztat. Ha az lenne megírva, hogy egy napon a trónra kell kerüljek, akkor sokkal simább út vezetne el odáig.

Az első találkozásoknál mindig döbbenten tekintenek rám az emberek, hiszen korom ellenére igencsak kinőttem a földből. Jelenleg 193 cm vagyok és ez még lehet nem a végleges magasságom. Az évek alatt elég sok hajstílust kipróbáltam már. Volt tüsis, punk és emo hajam is, de jelenleg növesztem, így most áll alá érő göndör, szőke lobonccal rendelkezem. Roppant vékony vagyok és anyukám gyakran mondja, ha nem fogok rendesen enni, akkor könnyedén elvisz majd a szél. Én ennek csak örülök, hiszen körülbelül tizenkét éves koromig akkora voltam, hogy senki sem bírt volna megmozdítani.
Világoskék szemeim vannak és jelenleg egy kisebb borostával is rendelkezem, ami hangulatomtól függvényében bármikor eltüntethetek.
Öltözködési stílusomat tekintve jelenleg a szűk farmerokért, mintás ingekért és bőrbakancsokért vagyok a leginkább oda. A kiegészítőket sem ítélem el, így könnyedén megeshet, hogy egy nyaklánccal vagy karkötővel dobom fel a szettem.