Heracles Z. Lestrange

Azt mondják, aki szeret másoknak főzni, az rossz ember nem lehet. Nos, nem is tartom magamat rossz embernek. Bár hozzáteszem, elsősorban azért szeretek főzni, mert jó vagyok benne, mert engem boldoggá tesz, nem pedig azért, hogy másokat tegyek azzá. Persze, jól esik a dícséret, de az az igazság, hogy magasról teszek rá, hogy vadidegenek, akik bejönnek a kajáldámba, boldogok lesznek-e a kajámtól. Elég, ha annyira ízlik nekik, hogy utána visszajöjjenek. És persze, hogy eleget fizessenek. Mármint nyilván nem csak a pénzért csinálom, de valamiből meg kell élni, és igazából örülök neki, hogy a hobbim lett végül a megélhetésem.
Független életet élek, nem tűröm, ha abba bárki bele akar szólni. Jól lehet, az éttermet a családi vagyonból nyitottam meg, de azóta minden egyes galleont visszatettem, és egyedül a saját bevételemből élek, és még ha néha nehéz is, büszke vagyok erre. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy ha szarul is menne az üzlet, akkor sem kérnék segítséget, úgy gondolom, azzal csak a gyengeségemet mutatnám ki. Ezt nem engedhetem meg magamnak, de szerencsére nem is kell ezen filóznom, mert jó szakács vagyok, és jó üzletember. Fogalmam sincs, hogy ezeket a tulajdonságaimat vajon honnan örököltem. Az meg hogy a keresztnevemen kívül mi köt a görög konyhához... Jó kérdés, talán pont a nevem miatt szerettem meg annyira. Meg mert baromi finom a grillezett feta, citromos csirkével. Ha nem hiszed gyere el az Aphrodite's Grillbe, bebizonyítom...

1996.

"A Mágiaügyi Minisztérium tegnap késő este bejelentette, hogy elítéltek egy csoportja szökést hajtott végre az Azkabanból.
Cornelius Caramel a miniszteri dolgozószobában tartott sajtótájékoztatón megerősítette, hogy tegnap a kora esti órákban tíz szigorúan őrzött bűnöző kitört a varázslóbörtönből. A miniszter hozzáfűzte, hogy a szökevények jelentette rendkívüli veszély miatt tájékoztatta a mugli miniszterelnököt a történtekről."

Így szólt az a bekezdés az 1996. januári Reggeli Prófétában, mely beszámolt többek között Rabastan Lestrange szökéséről is. Testvérével, és sógornőjével együtt azért ítélték életfogytiglani szenvedésre az Azkabanban, mert az őrületig kínozták Longbottomékat.
Imádom az sors fintorát, hogy éppen az ő fiuk tanítja majd később a testvéreimet a Roxfortban, de ne szaladjunk ennyire előre.
Tehát apám egyike volt annak a tíz szigorúan őrzött bűnözőnek, akik azon a fagyos estén visszatértek a szabad világba az Azkaban falai közül, és Tudjukki olyan hűséges szolgái voltak, hogy azonnal rohantak hozzá, talán libasorban, mint a kiskacsák a mamájukhoz. Mondanám, hogy büszke vagyok apámra, amiért lojalitása megtörhetetlenségről tanúskodott, de igazán választhatott volna magának jobb pajtásokat, mintsem a Halálfalók elnevezésű terrorszervezet tagjait. De hát, ugyebár nem válogathatjuk meg, hová születünk. Hogy anyámnak volt-e bármi szerepe az akkori eseményekben, őszintén nem tudom, de számomra, így felnőtt fejjel igencsak elgondolkodtató a tény, hogy miután apám brutálisan megkínzott két embert, és kitudja hányat gyilkolt meg különös kegyetlenséggel, a szökése után 11 hónappal megszülettem én. Szó ami szó, nem sokáig lacapacáztak. Megkérdezném, hogy vajon a nagy világuralomra törés mellett hogy volt idejük arra, hogy megcsináljanak engem, de sajnos pontosan tudom, mert a későbbiekben volt szerencsém tapasztalni, hogy mily világrengető a kettejük egymás iránti vonzalma. Hogy igazából olyanok, mint a nyulak. Nem véletlenül vagyunk öten testvérek - na jó, talán az ikreket nem ikreknek tervezték...

1996-1998

Ó, de édes a csecsemő kor, mikor az ember emlékei még nem maradnak tartósan a fejben. Pedig, ha ott maradnának, emlékeznék arra, milyen volt az idő, amikor apám mellettem volt. Vagy nem, hisz biztosan ezer meg egy dolga akadhatott akkor is, de talán este, mikor lefektettek aludni, a nagy óbégatásom közben énekelt nekem kedves altatódalokat, mint például hogy "reccsen-fröccsen, sikítááás, véres hulla aprítááás...." Na jó, csak viccelek, nem rémlik, hogy a - tőlem jóval fiatalabb - testvéreimnek valaha énekelt volna bármiyen altatót. De azért jó elkacérkodni a gondolatokkal, hogy talán még akár jó apa is lehetett volna. Olyannyira jó volt, hogy - erre az idősebb koroszály emlékezhet - elsők között repült is vissza a varázslóbörtönbe, miután a nagy összecsapásban hőn szeretett mestere alulmaradt végül. Túlságosan kicsi voltam még akkor, hogy bármire emlékezzek azokból a vészterhes - így mondják legalábbis - időkből, én is csak a történelemkönyvekből ismerem a történetet, hogy a nagy Roxforti csata után az összes Halálfalót, akik még életben voltak, visszatoloncolták az Azkabanba, és életfogytig tartó szenvedésre ítélték. Életfogytig... Na hát ez megintcsak nem jött be.

1998-2002

Nem voltam még másfél éves, mikor anyámmal ketten maradtunk a hatalmas Lestrange birtokon. Attól fogva, egészen hat éves koromig egyedül nevelt - ami mondjuk legalább anyagilag nem volt megterhető számára. Bevallom, egészen jó anya volt, talpraesett nő, aki megoldotta körülöttünk a dolgokat. Na persze ez a szememben nem menti fel a hibái alól, de sokmindent köszönhetek neki, ez tény. Például a konyhaművészet iránti rajongásomat. Emlékszem, milyen elbűvölten figyeltem apró négyévesként a konyhában táncoló késeket, serpenyőket, lábasokat, ahogy anyám egyetlen suhintására mind azonnal tudták a dolgukat. Volt ugyan egy vénséges házimanónk - minden aranyvérű családnak van, nem? - de anyám imádott a konyhában tevékenykedni, így rá csak a takarítás, és a birtok karbantartása maradt végül. Amit nem bánok, mert valószínűleg egy házimanó mellett nem ücsörögtem volna a konyhán, hogy "mijótfőzünk?". Szóval végülis, mint mondtam, sokminden van, amit neki köszönhetek. Lényegében az egész életem, meg annak értelme.
Emlékszem, sokat mesélt apámról. Mindig olyan szerelmesen ejtette ki a nevét, mintha a világ legjobb, legtisztelhetőbb embere volna. És persze, gyermekként ezt hittem én is. Mi mást gondolna az ember fia, mikor a nő, aki életet adott neki, aki nevelte, aki szerette, ilyen tisztelettel, és odaadással beszél az apjáról? Hát biztosan jó ember volt, nem? Valamiben biztos. Például nagyon bravúrosan tud kimászni a számára kellemetlen helyzetekből, és valószínűleg igazi lepedőakrobata.
Még be sem töltöttem a hatodik évemet, s ezekre a napokra már jól emlékszem, mikor valami megváltozott. Volt egy szolga a birtokon, mióta csak az eszemet tudom, aki leginkább azokat a kulimunkákat végezte, amiket anyám nem akart a házimanóra bízni, valamilyen oknál fogva. Mugli volt, amolyan megtűrt személy a házban. Aztán egyik reggel azzal fogadtak anyámmal, hogy ő az apám. Nem értettem a szitut, hogy lenne már egy mugli szolga az apám. Egyáltalán nem hasonlított rám a fickó. Persze, később megtudtam a teljes történetet, hogy Rabastan másodjára úgy szökött meg a börtönből, hogy eljátszotta a halálát, és százfűlé-főzet segítségével rejtőzködik egy mugli képében.
Nem tudom, mi oka volt másodjára megszökni, mikor az egész sleppje az Azkabanban rohadt már évek óta, már amelyik része nem alulról szagolta az ibolyát... Talán tényleg csak anyám iránt érzett csillapíthatatlan vágya, és szerelme sarkallta arra, hogy inkább a bujdoklással telt életet válassza, valaki más bőrébe bújva. Vagy talán még ez az élet is jobb volt, mint az Azkaban sivár kietlensége.

2002-Napjainkig

Sokminden történt ebben a majdnem két évtizedben. Született négy testvérem, ami miatt őszintén boldog vagyok. Komolyan, már ezért megérte az öregnek patkány módjára megszöknie a börtönből. Mindegyikük egytől egyig erős egyéniség, le sem tagadhatnák a Lestrange nevet. Én magam ugyan kevés időt tölthettem velük, javarészt csak a nyáriszüneteket, lévén akkora köztünk a korkulönbség, hogy már mikor az ikrek - Jericho és Jagger - megszülettek, én már bőven betöltöttem a hatodik életévemet. Két évvel később aztán a kisöcsi is megérkezett, aztán pedig Persephone is. Öt évig játszottam rendíthetetlenl a nagytestvér szerepét otthon, majd elkerültem a Roxfortba, ahol elkezdődött életem új szakasza, ahol rátaláltam önmagamra, a szenvedélyeimre, és csiszoltam a jellemem. Hogy megmutassam, a szülők bűneiért nem a gyerekeknek kell bűnhődniük. Igyekeztem, hogy mire a testvéreim a Roxfortba kerüljenek, ne a családnevükről legyenek megítélve a tanárok szemében. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom, elvégre magam is egy Mardekáros Lestrange voltam.
Ezen a ponton meg kell jegyezzem, a kihágásaim nagyrésze abból állt, hogy éjszakai kiruccanást tettem a konyhára, és pár kotnyeles házimanó, akik az iskola szolgálatában álltak beköptek, hogy illegális főzőcskézésbe fogtam... A maradék része pedig abból, hogy megbosszultam ezeken a házimanókon a sérelmeimet. Ez utóbbira nem vagyok túl büszke.
Minden esetre, miután elvégeztem a Roxfortot, úgy döntöttem, nem tanulok tovább. Nem láttam értelmét, mikor az egyetlen dolog amit szerettem, és érdekelt, az a különböző tájak konyhai művészete, ami iránt pedig leginkább rajongtam az a görög ízvilág. Szóval továbbtanulás helyett úgy döntöttem, olyat teszek, amilyet Lestrange előttem biztos nem, és megnyitottam a saját éttermemet az Abszol úton, és az Aphrodite's Grill azóta is szeretettel vár minden éhes betévedőt. Ígérem, hogy nem mérgezek meg senkit, akkor se ha mugliszületésű.

Napjainkban
Most, felnőttként, feladhatnám apámat. Gyerekként arra neveltek, ne tegyem, arra, hogy szeressem, és tiszteljem, arra, hogy bármit tett, a családunkért tette. Ahogy kikerültem a burokból, és megismertem a történetek másik oldalát is, rájöttem, hogy apám közel sem annyira fantasztikus, mint az anyám történeteiben. És mégis, bármennyire is elítéltem a tettei miatt, nem uszítom rá az aurorok seregét. Miért? Egyszerű.

Holló a hollónak nem vájja ki a szemét.
"Corvus oculum corvi non eruit."

Ezt a mottót láttam egész gyerekkoromban a ház minden díszítésén, minden lobogón, minden pajzson. Megtagadhatom apám tanait, megtagathatom az elveit, megtagadhatom a lojalitását, de bárhogy gondolkozzak, attól még Lestrange vagyok. Jól lehet, ezzel csak lerázom a felelőséget én is a vállamról, mondván nem az én dolgom jelenteni, hogy a Lestrange kúrián él immár lassan 19 éve egy szökött fegyenc, akiről mindenki azt gondolja, régen halott. De hát mégiscsak az apám! És ami azt illeti, a testvéreimnek egészen jó apja. Mégis mért szakítanám szét újra a saját családomat? Hogy bizonyítsam, hogy én jobb vagyok? Hisz mikor azokat a szörnyűségeket tette, én még nem is léteztem, vagy minimum pólyás csecsemő voltam. Maradjon csak meg szépen nyugodtan mindenki abban a tudatban, amit Roxfortos koromban is válaszoltam, ha apámról kérdeztek. "Semmi közöd hozzá!" Nekem elég annyi a tiszta lelkiismerethez, hogy nincs közöm a múltjához.
Én csak élem az életem, csinálom, amit szeretek, és igyekszem az emberek előtt úgy tenni, mintha apám nem is létezne.

Félhosszú, sötét haj, fehér bőr, barna szemek. Ránézésre mondhatni tipikus Lestrange. Kifinomult, többnyire fekete öltözék, még mindig Lestrange. Cigi a kézbe, pusztán stresszlevezetésnek. Átlagos testalkat, semmi hivalkodó. Maximum az hogy magasról teszek az aktuális divatra. Pálcát nem hordunk a hátsó zsebünkben, mert féltjük a farpofánkat. Akár rövidujjúban vagyok, akár hosszú talárban, vagy a szakácsruhámban, a pálcatartó mindig jobb alkaromra van erősítve, ahonnan egy határozott mozdulattal azonnal elő tudom rántani, ha szükséges. Mondanám, hogy muglik között elrejtem, de nem járok muglik közé, amikor meg mégis, akkor meg, komolyan, olyan bumburnyákok, hogy akkor se vennék észre hogy az egy varázspálca, ha kiszúrnám vele a szemüket.