Patrick Tremlett

Őszintén szólva, gyakran én magam sem tudom. Be kell valljam magamnak és az olvasónak is, hogy önismeretben sosem voltam valami kitűnő, minden próbálkozásom ellenére sem (ez nem egy olyan nagy mennyiség, de a lényegen nem változtat). Ettől függetlenül kell ide írjak valamit, mert az hogy nézne már ki, ha csak egy üres bekezdés lenne, vagy csak csupa halandzsa? Na de elkaladoztam egy kicsit, úgyhogy talán kezdem is. ÖHÖM...

   Sokszor (tekintve, hogy mennyi emberrel beszélek napról napra) hallok olyanokat, hogy őszinte vagyok és ha zavar valami, akkor azt nem sokáig tartom magamban. Az, hogy ezt ki tartja előnynek és ki nem, az már egy merőben más téma. A gyógynövénytan-tanár anno például nem volt kifejezetten odáig azért, hogy (túl sok választékosságot nélkülözve) kifejtettem építőnek nem éppen nevezhető kritikámat a tanítási módszereiről, bár a többiek sokkal jobban szórakoztak rajta (utólag is bocsánat, tanár úr attól még mindig rémunalmas volt már mindig ugyanazt a gyomot látni. IGEN, TANÁR ÚR, TUDOM HOGY VÁLTOZTATJA A SZÍNÉT, DE HATODSZOR MÁR AKKOR IS UNCSI!)

   Következő talán az lenne, amit szakszóval a tudósok csak úgy neveznek, hogy Őrült Tudós-szindróma (nem tudom, hogy így nevezik-e, de ha nem... mit csináltok az életetekkel?). Sosem riadtam vissza a nagyobbnál nagyobb őrültségek kitalálásától és -vitelezésétől, főleg ha az előbb említett őrültségben része volt valamilyen robbanékony bájital vagy mágia-alapú reakciónak. Nem tudom, miért, de mindig lenyűgözött a látvány, amikor a megfelelő összetevők valami egészen váratlant tudnak produkálni. És általában másokat is. Gyakran kapok olyan reakciókat, hogy "Wow, ezt te csináltad!?", "Tyű, ennek aztán van hangja!" vagy "A kurva életbe, Paddy, nem így értettem a pattogatott kukoricát!". Na jó, talán nem olyan gyakori ez a fajta reakció. Vagy talán az az utolsó igen.

   Megemlíteném itt még a személyiségem ambíciózus oldalát is, ami általában kéz-a-kézben jár az Őrült Tudós-szindrómával. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, azt meg is csinálom, még ha addig élek is. Emiatt is tud a kísérletezgetős stikám olyan jól kibontakozni. Itt jön azonban elő az is, hogy ilyen helyzetekben nagyon ritkán fogadok el bármilyen kritikát vagy javaslatot az ötlettel kapcsolatban: ha elképzeltem, akkor annak úgy kell lennie. Pont.

Ha röviden kellene a kinézetemet jellemezzem, úgy írnám le magam, mint egy tini, aki valamikor belépett egy afféle lázadó fázisban, de nem találta meg a kijáratot, úgyhogy robbantott egyet magának, csak hogy rájöjjön, hogy nem elég nagy a lyuk, ezért nem fér ki teljesen rajta... Ez sokkal perverzebbül hangzott, mint ahogy azt eleinte szerettem volna, talán nem veszi észre majd senki...

   Valamivel bőbeszédűbben, úgy 175 centi magas, kissé sápadt, sovány gyereket kell elképzelni, akin látszik, hogy nem volt eleget a nagymamájánál, és így az nem tudta kellő mennyiségű süteménnyel megkínálni. Sötét szemek és haj, amiből az utóbbi a legtöbbször úgy néz ki, mintha a viselője a napját úgy kezdené, hogy belécsap a villám. Öltözködés szempontjából nem vagyok túl kirívó, általában pulóverben vagy, ha az idő ahhoz túl meleg, egy vékonyabb kabátban tengetem a napjaimat, kiegészítve egy hasonlóan vékony farmer- vagy szövetnadrággal.

Előtörténeted, múltad összefüggő mondatokban kifejtve.