Boris Snetkov

Perfekcionista: Az életem minden részét rend övezi legyen szó munkáról vagy magánéletről.

Nagyzási hóbort: Beteges hajlamom van a parancsolgatásra.

Lázadó: A mások által alkotott szabályokat gyakran áthágom.

Félelmetes: Ha valami nem úgy sül el, ahogy azt akarom, akkor mindenki tudja, hogy következményekkel számolhat.

Humoros: A legtragikusabb helyzeteket is tudom tréfával kezelni.

Kellemes modorú: A huszadik század udvariassági formáit megőriztem.

Okos: A saját szakterületemen belül kifejezetten sokrétű ismerettel rendelkezem.

Jól informált: Az információáramoltatáshoz elengedhetetlen, hogy magam is tájékozott legyek az aktuális helyzetről.

Beszédes: Szeretek sokat beszélni, de a magánéletemről sosem nyilatkozom.

Az első emlékem gyerekkoromból egy női alak, aki azt hajtogatja, hogy: "Boris!". A hangja kellemes volt, megnyugtató. Furcsa volt, hogy sok más gyermek nevét emlegeti és furcsálltam a körülöttem levő sok idegen gyereket is.
Pár év múlva a kellemes hangon szólító nő, Masha elmesélte, hogy ő mindenki anyukája. Az összes gyermeké. Először nem értettem, csak néztem rá, hiszen fontosabbnak tartottam, hogy a többiek rajzolnak és játszanak. Ahogy nőttem, cseperedtem, valahogy kezdtem megérteni, hogy mit is mondott az a gyengéd hang akkor. Rájöttem, hogy árva vagyok. Ezután próbáltam Masha-t minden nap faggatni, hogy kik hoztak engem ide és miért. Masha mindig csak mosolygott és így szólt: "Magam sem tudom, Boris. Hidd el, ha tudnám, Te lennél az első, akinek elmondanám." 
Bennem mindig rossz érzéseket keltett, hogy Masha mindig mosolyogva mondja ugyanezt. Miért mosolyog? Miért tud mosolyogni egy ilyen fontos kérdésen? És miközben ezeken a kérdéseken gondolkodtam, lassan betöltöttem a 11 éves kort is.
A helyemet sehol nem találtam a házon belül. Amíg a többiek aludtak, én a sötét folyosókon járkáltam némán. Haragudtam. Haragudtam Masha-ra és haragudtam azokra, akik engem ide hoztak, és a többi gyerekre is, hogy ilyen tudatlanságban ilyen boldogan élnek. Őket miért nem emészti a gondolat, hogy kik ők és honnét jöttek?!
Egyik éjjel, ahogy a folyosón jártam, s a hideg gránitkőre lekuporogtam, velem szemben a falon egy csoportképet pillantottam meg, ahogy Masha mosolyogva a gyerekek fölé tornyosul. Mérges voltam a sok megválaszolatlan kérdés miatt. A nagy kép, ami oly rég óta a falon volt, hirtelen földhöz csapódott. A nagy zajra többen felébredtek, Masha pedig odarohant megnézni, hogy mi is történt. Ijedtemben felpattantam és nem értettem, hogy mitől is zuhanhatott le a fénykép. Masha-nak annyit mondtam, hogy pisilni mentem és a falon húztam végig a kezemet, amikor megakadt a kezem a képkeretben és véletlenül lebillent a szegről. 
Másnap reggel az ágyamon ültem és meredten bámulva magam elé azon gondolkoztam, hogyan is történt az éjszakai incidens. Itt még nem tudtam, és nem is sejtettem, hogy mi lakozik bennem. Aztán egy éjjelen az álmatlanság ismét gyötörni kezdett. Felpattantam, hogy kimenjek a mosdóba és reméltem, hogy ezzel majd elérem, hogy aludni tudjak. Az ágyam abban a pillanatban száznyolcvan fokos fordulatot vett, ahogy a lábam a padlót érte. A matrac, a párna és a takaróm mind a földre estek, az acélkeret a parkettán fémesen koppant. Amire ezután emlékszem, hogy Masha feltépte az ajtót, és lesápadt arccal, elkerekedett szemekkel és földbe gyökerezett lábakkal nézett rám. Mintha tudta volna.

Másnap bejött a szobába és a hideg tél ellenére mindenki mást kiküldött az udvarra játszani. Nekem azt mondta, maradjak itt, mert mindenképpen beszélnünk kell. A szobában ketten maradtunk és felkészített arra, hogy amit mond, nem biztos, hogy tetszeni fog nekem. Elmesélte, hogy látott már ilyet korábban, ez nem hétköznapi tulajdonság. A nagybátyjának a testvéréről kezdett beszélni, akivel gyerekkorában sok időt töltött és ezidő alatt sok furcsaságot tapasztalt. Masha elmondta azt is, hogy a gyermeket az utolsó furcsaság után - mikor már a szülei is felfigyeltek erre - soha többé nem látta, nem is hallott felőle.
- Mikor a szüleim megbetegedtek, elmesélték, hogy a gyermek a mesékkel ellentétben igazi varázsló volt... - Mondta rémült hangon. A mondata után csak néztem rá megdöbbenve, ő pedig csendben felállt és kisétált a szobából. A fülemben visszhangzott a riadt női hang.

Masha másnap ismét bejött a szobába és megismétlődött az előző nap történése: mindenki mást újra kiküldött az orosz hidegbe játszani. Megint ketten maradtunk, majd annyit mondott: Csomagolj! Ezen a ponton már kérdés nélkül szedtem össze a holmimat.
- Azt hagyd itt! - Mondta, mikor a kedvenc könyvemért nyúltam, hogy azt is elpakoljam a rongyos hátizsákomba. Csak a ruháim voltak benne, két nadrág és két póló. A szívemnek kedves könyvem nem került közéjük, kénytelen voltam otthagyni.
Masha nem szólt, csak a kezét nyújtotta és ujjaival intette felém, hogy induljak. Amikor megfogtam a kezét, éreztem, hogy remeg. Mintha félne tőlem. Az eddig zártnak hitt kapuk kinyíltak előttünk. Az utcára érve elcsodálkoztam és egyszerre szörnyülködtem is, hogy milyen szép és mégis milyen zord ez a vidék.
Rövid séta után egy taxiállomáshoz értünk, ahol autóba ültünk és Masha megkérte a sofőrt, hogy vigyen minket a vonatállomásra. A taxiban ülve azon gondolkodtam, hogy vajon hova megyünk és miért szakít el az otthonomtól.  Ő nem szólt, csak ült némán és meredten nézett ki a szélvédőn.
A vonatállomásra érve hátranézett és annyit mondott: "Megjöttünk."
A jegyárushoz nem vitt magával. A hatalmas váróterem márvánnyal díszített csarnokának közepén hagyott engem, majd rövid idő után visszajött értem. Egy jegy volt a kezében. Letérdelt elém, a szemembe nézett és azt mondta: "Ez a jegy a tiéd, mikor a végállomáson leszállsz, egy kedves, ősz hajú, szakállas bácsi fog rád várni a peronon."
Egy világ omlott össze bennem, amikor a vonatra felszálltam. Az ablakból láttam, ahogy Masha fagyos, érzelemmentes arccal nézett vissza rám. A vonatkürt megszólalt, és tudtam, hogy az ismeretlenbe visz.

A vonaton ülve, a tájat figyelve egyedül éreztem magamat. Kezem ökölbe szorulva maradt. Az összegyűrt vonatjegyet szétnyitva egy idegen város nevére figyeltem fel. Nem tudtam hol lehet, egy végtelennek tűnő tengert láttam csak utazásom alatt végig. A végállomáshoz érve az ellenőr nyitott be a vagonba és kiabálta: "Szortavala, végállomás következik."

Ahogy leszálltam a vonatról, megpillantottam egy idősebb, ősz hajú, szakállas férfit, ahogy Masha mondta. Elindultam felé, ő pedig rám mosolygott.
- Boris, ugye? - Kérdezte nyugodt hangon. Valóban kedvesnek tűnt.
- Igen uram, én vagyok az. - Feleltem kicsit félve.

zord külső; rövid sötét haj; heterokróm szempár; komor, komoly arcvonások; magas, szálkás testalkat (198 cm); elegáns, sötét ruhák (ing, szövetkabát, fekete napszemüveg)