Fernando F. Montero

A humor? Nááh. Tudom én, hogy sokszor, már sok nekik. Mármint, nem mondják, de forognak a szemek, meg a többi jel, amire figyelhetnék, ha épp nem kapna el a hév. Mert hát, simán el is tud, persze, nem fogok mások temetésén gáz vicceket betolni, azért a morális határokat nagyon jól ismerem. A negatív, kellemetlen és hasonló eseteket, még a sírást is ezzel próbálom oldani, nem mindig a legjobb, de hé, elmondhatom, hogy megpróbáltam. Sokan ezért egy érzékelten idiótának tartanak, csak csúnyább kifejezéssel, egy tuskónak, pedig ez nem igaz, mert ha nem éreznék semmit, akkor elég fadarab lennék. Sokat is érzek, aggódok, népes családom van, sok fiatalabb, egy iker, igazából megtanultam baromi jól elrejteni és úgy hasznosítani, hogy igenis észrevétlen, de működőképes legyen. Tudok szeretni is, de az exeim szerint, nincs sok ugyan, de szerintük csak kangörcsöt, pedig csak nem voltam akkor még érett(??) a valódi szerelemre, asszem’. Olvastam valami könyvet erről, mert egy időbe tényleg bevettem, hogy kattant vagyok, de amilyen dolgok voltak benne, megrémisztettek, így azóta csak vicces könyveket olvasok. Nemigen vagyok oda a sötét mágiáért, meg a véres dolgokért, és igen, én vagyok az az ember, aki vért lát, elájul. Nem tehetek róla, pedig, kisebb koromban elég sokat vérzett az orrom, ami nagyon kellemetlen volt, tekintve, hogy nem volt mit tennem, csak észlelni, rosszul lenni, majd valaki felmosdatott. Most mondjátok meg, akármilyen röhögséges, azért örülök, hogy nem nőnek születtem. Mindegy. Szerencsére kevesebbet vérzik az orrom, talán annyira már ájulós alak sem vagyok, de azért na, lesápadni le fogok. Nem tudom, hogy ez zavar-e másokat, hogy ez rossz-e, ez tény és én vagyok, vagy kinevetik, vagy rendesek és bűvölnek egy párnát a fejem alá. De mit szeretnek még? A szövegeim? Hogy figyelek és általában értem is, miről van szó? Tökre szívesen hallgatok meg másokat, időm mint a tenger, ha tudok még okos szavakkal is válaszolok. Elvileg szeretik az illatom, mert olyan… kellemes, a kézírásom, amely nem gyöngybetű ugyan, de szépen kacskaringós. Szeretik, hogy mindig van nálam csoki, vagy valami apróság, amit be lehet kapni, hogy sok helyet ismerek, ami érdekes, hogy nyitott vagyok én a mugli világra is, szünetekben járkálok arra is, ismerkedem a dolgokkal. Talán kedvelik mégis a vicceim, a kreatív felem, bár sosem voltam sportos alkat, attól még nem csak ülök és tespedek. Ja és tuti biztos, hogy ha dalolászok, elvileg van hozzá hangom is.

Hát erről azért nehéz beszélni, mert nekem nem minden az, ami nekik igen. Bella tuti rühelli, hogy mindent IS túlaggódva lihegek néha a nyakában és ellenőrizgetem, hogy minden rendben van-e vele. Aztán ez igaz a többi családtagomra is, velük se vagyok sokkal kíméletesebb. Aztán ott van, hogy elég nagy és őszinte a szám, mármint, tényleg az a tipikus: ami a szívemen, bla, bla bla, szóval nemigen rejtem véka alá a véleményem. Emiatt volt is sértődés, nem is egy, kiabálás, mert ha egyszer nem csinos rajta az a ruha, mit hazudjam azt, hogy igen? Pedig tudok, ha akarok, van az a kegyes hazugság, meg az, amikor valaki ne üsse bele a másik dolgába az orrát. Apropó, orr. Amennyire nem bírom a véres dolgokat, olyannyira nem félek – ha indokolt – nekimenni másoknak. Igen, elsődlegesen ott vannak az átkok és egyebek, de volt olyan, amikor puszta kézzel és bár nem lett teljesen jó vége, most se lennék rest lekeverni egyet. Ez ilyen… Egyszerűbb, mert szerencsére nem vonzom az ilyen alakokat, annyira. Elviekben sokat káromkodom, ami igazából ahhoz köthető, hogy kimondom amit gondolok ugye. Annyira nem kedvelem az unalmas estéket, hosszasan ücsörögni és semmit tenni, hogy lufit fújok rágóból, csámcsogok kissé, makacs vagyok és valahol biztos ostoba, hogy most azon rágódok, mit nem kedvelnek bennem. Tegyék, senki se egyforma, senkinek sem kell mindenkit szeretni. Talán lehet ezt a fajta nemtörődömséget a véleményük iránt? Ó persze, akad kellemetlen, nekem is a rossz napok, a haragtartás, az előítéletek, hogy nem törlöm meg a sáros bakancsom belépés előtt, sosincs nálam zsebkendő, akármit. Lehet a hajam színét, a pofámat, ez ilyen.

Előtörténeted, múltad összefüggő mondatokban kifejtve.

Barna haj, barna szem, barna lélek. Sose túl rövid tincseim rosszabb napjaimon is csak hullámosak, általában rám szólnak, ha rövidebb kell, aztán ennyi volt. Napbarnított vagy épp télsápadt bőr, borostás pofa, 180 körüli magasság, pont annyi kiló, amivel még azt mondom magam, elbírok. Egyszer majd biztos nekem is apuka-testem lesz, de most szerencsére szálkás, tekintve, hogy jobb napjaimon mozgok is, nem csak eszek. Sokáig alacsony voltam, elgondolkodtatta az embereket, hogy nem-e kobold vagyok részben, de mióta egy nyár alatt annyit nyúltam, mint mások évek alatt, a gyerekkori hurkáim is eltűntek, a pufók arcom is megnyúlt, mostani formájában néz mindenkire. Nincs különösebb ismertetőjelem a vigyoromon kívül, nem kacsázok, minden ujjam megvan, a füleim sem állnak annyira el a fejemtől. Teljesen átlagos vagyok, öltözködésben is főleg, minden ami kényelmes, a formaiság csak akkor, ha a helyszín megköveteli. Slampos, egyszerű, ezek jellemeznek általában. A testvéremmel való páros tetováláson kívül nincs másik, nem is tervezek, annyira nem fogok meg a dolog (de tui lesz még.)