Minden család neurotikus

Gilbert & Nicholas

Tudtam, hogy nem maradok sokáig ezért nem is úgy jöttem haza, hogy felpakolom magam egy rakás holmival, mert nem láttam semmi értelmét. De addig, addig benéztem ide, mert hiányzott ez a hely, a társulat. Valószínűleg a hangulata miatt, a színészek szereplése miatt, mert bár nem az én világom volt ez az egész, mégis megmosolyogtatott ha nézhettem őket. Ha csodálhattam mennyire átélik a szerepüket. Mennyire valóságosan adják át a nézőnek mindazt amit ők éreznek. Mosolyogtam rajtuk, mert úgy tűnt azt teszik amit a legjobban szeretnek, ami elég értelmet ad az életüknek, ami igazán boldoggá teszi őket. Ezért se féltettem egyiket se túlságosan, csak ha nem vigyáztak eléggé magukra, ha azt hitték legyőzhetetlenek és mindent az ég világon kibírnak, legyőznek. De a túlhajszolásnak semmi értelme. Ha kimerülnek az nekik is rossz és a teljesítményük is romlik egy kicsivel, ezért lesznek csalódottak, ezért hibáztatnak, mindenkit csak önmagukat nem. Legalábbis szóban biztosan, de a szívük legmélyén tudják, tudhatnák, hogy van mit fejlődniük.
Csak azért jöttem, hogy Alina-val beszélgethessek, Garbonia-val vagy akár Frida-val ha nagyon beszédes hangulatában kapnám őt el, ami néha az én esetemben elég ritka. Ha valakivel, hát vele tényleg nem tudok rendesen kommunikálni. Mert lényegre törően beszélek hozzá. Semmi érzelem, semmi komolytalanság. Mintha azt próbálnám elhitetni előtte, hogy tényleg olyan vagyok amilyennek gondol. Pedig nem.
Ismertem már ezt a színházat, nem úgy mint a tenyeremet az tény, de a rövidítéseket, vagy esetleg hogyan kerüljem el az embereket „kis kapukat” igen. Vagy legalábbis ne sokukkal találkozhassak, hanem csak néhányukkal, egy vagy két személlyel, akik képtelen cigi nélkül kibírni bármit is. Röhejes vagy sem, de mindig sikerül elkapni valakit, úgymond amikor itt járok, pedig azt reméltem, hogy ez nem lesz így most. Miért nem igazán szerettem az ilyesmit átélni? Mert mindig nekem kell magyarázkodni, hogy ennyi idő után sem sikerült rászokni valami kárósra. Történetesen most csak a cigizésre gondolok.
Ahogy áthaladtam volna, persze, hogy ez a „félelmem” bebizonyosodott. Ismét volt itt valaki, akit még nem ismertem személyesen. Viszont annyi előnyöm van, hogy esetleg ki tudom következtetni, hogy ő kicsoda, mert a többieket volt szerencsém látni, megismerni egy kicsit névlegesen legalábbis. Alina-tól tudom, hogy ő is itt dolgozik. Hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban? Semmilyenek. Én nem az apám vagyok, és nem is Frida vagy Alina. Az egyik biztosan nagyon ellenszenves lehet vele, egy kicsit, a másik két fél meg, szerintem örül annak, hogy legalább próbálkozik. Mivel, hozzám alig van köze és valószínűleg a családi vitákban kevés szavam van beleszólni, nem is nagyon szoktam, mert nem látom értelmét, így nincs mit nyilatkoznom róla. Még. Mert nem ismerem. A mendemondák, meg csak mesék, azért vannak, hogy elriasszanak minket egy személytől, mert egy-két embernek az a tapasztalata, hogy rossz ember, pedig ez nem is attól függ, hanem a véleményt mondó ember személyiségéről, lehet vele van a baj vagy ki tudja. Ja nekem tudnom kéne.
– Ne haragudj, nem dohányzom. – persze eszem ágában sem volt őt uramnak nevezni, vagy bárminek, még ha biztosra vettem, hogy ő végkép nem tudhatja, hogy én ki vagyok. Majd biztos rájön. De addig is. Kíváncsi vagyok rá.
– Véletlenül nem tudod, hogy hol lehetnek Scamander-ék? Beszélnem kellene velük.

Gilbert & Nicholas

Akaratlanul is de hallottam a gondolatait, amit egy darabig elég normális volt végighallgatni, de amikor azt képzelte, hogy Alina esetleges udvarlója vagyok, majdnem elnevettem magam. De visszatartottam valahogy, nagy nehezen. Pedig olyan könnyű lett volna, elmondani neki, hogy ki vagyok. Viszont nem tudom, hogyan vélekedik rólam. Hogy mennyire tart jó vagy rossz embernek. Egyáltalán van bármiféle elképzelése rólam. Erre akartam rájönni, kifürkészni őt, legalább annyira, hogy elmondhassam neki, nem kell tartania Nick-től, mert ő én vagyok, ha meg eddig nem kezeltem őt „rossz emberként” akkor ezután sem valószínű, hogy fogom. Az apám lehet, hogy kőszívű, de én nem voltam az. Nem kellett attól tartani, hogy hirtelen felindulásból cselekszem és ugyanilyen hirtelen közlöm az emberrel a tényeket. Jobb szerettem várni és megfontoltan cselekedni. Ezért is hallgatom most arról, hogy ki vagyok. Eddig sejtettem, hogy ki lehet, de amint Alina-t kezdte el „védeni” semmi kétségem nem volt afelől, hogy valójában kivel is állok szemben.
– Valahogy sejtettem, hogy mindenki elvan a saját dolgával. – miért is lenne ez másképpen? Mindenki azt teszi amihez ért, az apám parancsolgat, a nővérem jelmezeket tervez, javít, ha arra van szükség és Alina ott segít ahol tud. Mintha minden a maga kerékvágásában pörögne, pont ahogyan hagytam őket, csak most újabb és újabb szereplők kerültek az életükbe, én meg egy kicsivel távolabb, mégis közel hozzájuk.
Újra és újra elképzeltem magamban, hogy annak idején hogyan akartam köszönteni őt. De egyik lehetséges verziómban sem szerepelt ez a mostani. Így természetesen meglep, hogy tényleg itt találom, mármint közvetlen keresztezve az utamat, mert Alina már elújságolta, hogy az apja itt dolgozik.
Egy kicsit viszont felvonom a szemöldökömet amikor nyilván aurornak néz, amiért ki akarom vallatni szegény Alina-t. Mosolyra húzom a számat. Azt hiszem nem vagyok meglepődve azon, hogy a lányát legalább megvédi, vagy ismeri már annyira az öregemet, hogy tudja, milyen fene rossz a természete. Ha valami miatt fel akarom majd húzni, az biztos, hogy nem Alina lesz. De ezt persze ő nem tudhatja. Más miatt akartam az apámmal beszélni, vagy úgy bárkivel a családban, hogy rájöhessek mi folyik itt.
– Nyugalom, ha valami miatt felhúzom az öreget, az biztos nem valami nyomozás és Alina miatt lesz. De teljesen megértem, hogy félted Alina-t, én magam is sértőnek találtam amikor berángatták szülő vagy ügyvéd nélkül, bár nem értem mi köze lenne Alina-nak ilyen ügyekhez… Az aurorok azonban ilyenek. Azt hiszik elővigyázatosságból teszik amit tesznek, de közben rossz úton járhatnak. – vállat vonok, na de mindegy. Az biztos, hogy a Briggs-ügyből semmi jó nem származhat, főleg ha azt képzelik, hogy Alina tettes vagy tettestárs lehet. Én értem, hogy szemtanú meg minden, de akkor is.
– Minden rendben amúgy a színház körül? – teszem fel a kérdést, csak úgy mellékesen, mert hátha sejt valamit, láthatja, hogy mennyire megy jól vagy rosszul a színház, bármi észrevétel, ami miatt az apám esetleg hirtelen döntéseket hozna velem kapcsolatban.

Gilbert & Nicholas

Nem voltam valami nagy színésztehetség, az egy dolog, hogy kényszeresen meg akartam felelni másoknak, de sokáig nem ment. A most kialakult helyzet is elég vicces. Vagy legalábbis nekem. Nem lenne baj, ha nem rögződött volna ennyire be az a sok gyerekkori csíntalanság amit Alina-val és a barátaimmal elkövettem. Most is csak azért hallgatok a nevemet illetően és vágok, nem is tudom miről van éppen szó fejet vagy inkább figyelőset. Mert figyelek mindarra amit mond. Az aurorok nem ismernek szabályokat, ezzel egyetértek az biztos, de nem tudom megállni, hogy ne bólogassak elismerően amikor a nővéremre kerül a sor. Ez iszonyatosan jellemző rá. Lehet, hogy engem a testvérét hagyná abban amiben kerültem, de a lányát tuti nem hagyná cserben és minden erejével azon lenne, hogy segítsen rajta.
– Ez tipikus Frida, inkább anyatigris legyen, mint hárpia. Ne akard őt abban az állapotában látni, az anyatigris ahhoz képest még elviselhető. – egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mennyire láthatta ő a nővéremet úgy, olyan tényleg elviselhetetlen állapotában, de szerintem az is lehet, hogy azt a személyiségét csak és kizárólag nekem tartogatja. Mert én mindig tökéletesen tudom megválasztani az időt arra, hogy ő totálisan maga alatt legyen és én pontosan akkor akarjam őt kihozni a sodrából. Hiszen van tehetségem hozzá.
A kérdésére vállat vonok. Végtére is igaza van, valóban nem úgy néz ki, mint akit beavatnák az ilyesmibe. Szóval nem hallgatózik – vagy csak ennyire jól titkolja –, ez már majdnem egy jó pont neki.
– Ez tipikusan az öreg. – előbb tartsa magában a problémáit, mintsem megosztaná velünk a családjával, az alkalmazottaival.
– Ne haragudj, csak kíváncsi voltam. – meg persze vagyok, de ha tőle nem, akkor tényleg kénytelen leszek megkérdezni mi a helyzet az apámtól. Amihez annyira nem füllik a fogam, de ha látja mennyire foglalkoztat a dolog esetleg szán rám egy kis időt.
– Ez mondjuk igaz, amíg fizetést kap az ember, addig az ilyen részletek nem érdeklik. – talán engem sem érdekelne, ha az ő helyében lennék. Igyekszem elfojtani magamban a nevetést, nem kell tudnia arról, hogy direkt nem említettem meg a nevem. De most, hogy így tényleg elkezdte érdekelni őt… Meg így elsőre nem is látszik olyan, hű de gonosznak, úgy döntök elmondom neki a nevem.
– Nicholas Scamander vagyok. – itt megálltam, hagytam, hogy a nevem említése kiakassza őt. Hogy esetleg rájöjjön mégsem vagyok én olyan, mint az apám, csak… csak félig, mert nagy nehezen mondtam el, hogy mi a nevem. Addig hagytam, hogy találgasson; kétségek között legyen szegény. Hát nem vagyok én ettől szemét alak most? Lehet, de az is lehet, hogy nem. Mindjárt kiderül.

Gilbert & Nicholas

Ami azt illeti Frida-val sosem volt könnyű az élet. Sokkal szívesebben lettem volna bárkije mint az öccse. Az öccsének ugyanis különösen érdekes helyet tartogatott a szíve legmélyében. Szerintem ha megtehette volna az első adandó alkalomkor vízbe fojtott volna, hacsak nem tanultam volna meg úszni és őt tolerálni a magam gyermeteg módján. Tisztában voltam azzal, hogy utál. Hogy legszívesebben nem is nevezne a testvérének, de kénytelen rá. Ugyanakkor direkt nem „értettem” azokhoz a dolgokhoz amihez ő igen. Így felőlem akár a színházat, mint teret meghagytam neki. Nem is akartam és nem igazán tudtam játszani a színpadon legalábbis. Lényegében csak azért jöttem ide, hogy szemmel tartsam őt és akkor is elmondjam neki a véleményemet, ha nem volt rá kíváncsi. Mert miért is lett volna kíváncsi pont az én véleményemre? Na miért? Hát pontosan azért, mert előbb kikérte mások véleményét, mint az enyémet. De nem neheztelek rá ezért, valószínűleg én sem kérdeztem volna pont őt a saját dolgaimmal kapcsolatban. Egyrészt, mert sohasem bíztunk meg egymásban. Egyedül volt ő is, meg én is és persze, hogy sosem akartunk segíteni egymásnak, mert… Nem is tudom. Mindketten különbözőek voltunk.
– Nagyon nem lennék azok helyében akiket ő atyásan kioszt. – elnevettem a végét, az a baj, hogy amíg nem engem szapul gondolatban a nővérem, addig biztonságban érzem magam és kedvemre röhöghetek az ő ügyes bajos dolgán, mert addig valóban nem azt kívánja, hogy bárcsak egyke volna és hasonlók, amikre most nem térnék ki, azok az ő csodálatos gondolatai rólam. Jobb ha meghagyom őket neki.
– Oh értem, ez igaz. – különben sem hiszem, hogy az apám beszéljen hozzá, csak gondoltam van annyira eszes, hogy olykor-olykor hallgatózzon egy kicsit. Na jó. Valószínűleg nem pont egy vadidegennek fog erről beszélni, akiről azt sem tudja, hogy kicsoda. Még.
– Én vagyok a kis Nick, igen. De mit láthatod már nem is vagyok már olyan kis gyerkőc. – bár még ahhoz képest sajnos, a szemében meg a nővérem szemében még mindig csak egy tini voltam és sokkal inkább értettem egyet Alina-val mintsem a nővéremmel. Na mindegy.
Elfogadom a kézfogását, az utolsó megjegyzésén, hogy a verőembereit és a halálfaló haverjait otthon hagyta csak felvonom a szemöldökömet.
– Már megbocsáss, de nem hiszem, hogy az otthonodban ennyien elférnének. – elnevetem a végét. Igyekszem nem lekezelően viselkedni, vagy azt üzenni felé, hogy ezt ki nem nézném belőle, de nem is baj.
– A kedvenc rémtörténeteim, amit az apámtól hallottam. Az volt a kedvenc részem amikor azt magyarázta nekünk, hogy illegális állatokat is tartasz. Hát az… Az elég hihetetlen volt, ne haragudj. – természetesen, már egy ideje nem igazán hittem a tündérmesékben, ami Alina apjáról keringett. Úgy voltam vele, hogy nem az én problémám. Most sem az én problémám.

Gilbert & Nicholas

Először nem tudom hová tenni őt, mert bár hallottam róla dolgokat – amik látszólag nem feleltek meg a valóságnak – csak állok előtte, figyelem, nézek rá, és azon kezdek el gondolkozni, hogy ugyan már, mégis mi lehet olyan ijesztő benne? Hiszen látszólag még egy macskának sem tudna ártani, nemhogy nekem.
Komolyan miért kell mindent szó szerint venni? Felvonom a szemöldököm, mintha éppen meg akarnám cáfolni, hogy ne gondoljon rám így, bár szerintem ő is nagyon jól tudja, érti, hogy nem a magasságomról beszélek, és mégis újra nyomatékosítsa bennem, hogy mekkora egy égimeszelő vagyok már, hozzá képest vagy ezzel próbálja oldani a feszültséget? Minden lehetséges. Bár akkor már inkább másképpen kellene próbálkozzon, lehet, több sikerrel jár. Akkor ugyanis biztos nem tud mellélőni. Persze ez most csak tréfa volt részben. Az viszont tény, hogy ha esetleg önmagát adja nem tud mellélőni. Pont, mintha egy orrontó furkászról magyaráznék neki és azt próbálnám megértetni, hogy… csak vigyázzon, ne legyen nála semmilyen csillogó tárgy, mert még megjárhatja. Pedig a furkász nem is szarka, hogy csak úgy lopkodjon mindenfélét, ami csillog. Na mindegy. Azért csak elmosolyodok halványan, és bólintok egyet, mégse nézzen már ki a helyzet teljesen furán. Pedig fura, az egyszer biztos. Főleg, hogy azt hiszem mindketten egy kicsit kellemetlenül érezzük magunkat ebben a helyzetben? Lehet, hogy nincs így, de ezt érzem. Viszont nekem van egy kis előnyöm, vele ellentétben.
– Értem, hát, a néhány éves kisöcs szerepéből azért már jócskán kinőttem, mint láthatod de sebaj! – tényleg értem én, repül az idő, viszont ettől függetlenül nem feltétlenül szeretem, hogyha  az embert emlékeztetik rá. Gondolom sem ő és más se szeretné, ha erre emlékeztetném. De nincs semmi baj, végső soron, nem bunkó akarok lenni vele, mint egyesek. Na igen. Mivel eszemben sincs megbántani, így még véletlenül sem mondok semmi olyasmit. A gondolataira – amiket ugyebár akarva – akaratlanul is hallok – pedig szintén nem mondok semmit és úgy teszek, mintha nem tudnám, az a biztosabb megoldás; régi jól bevált módszer. Habár igazán megnyugtatnám, hogy ne féljen, bárki is lesz Alina későbbi jövendőbelije, egészen biztosan szeretni fogja a lányt. Alina-nak pedig valószínűleg nem a házasságon jár most az esze jelenleg, úgyhogy efelől szintén megnyugodhat. Legalábbis szerintem. Arra viszont már felvonom a szemöldököm, mikor azt mondja, hogy a verőlegényeit a pincéjében berendezett kínzókamrájában tartja. Aztán folytatja tovább, és mikor odáig jut, hogy gyerekként is rettegett tőle mindenki, mikor meglátták a hugrabugos talárjában, akkor már én is érzem, hogy ez valószínűleg csak tréfa lesz, és ő maga sem gondolja komolyan. Ezért aztán csak szórakozottan megrázom a fejem egy kissé, de egyébként nem igazán tudom hová tenni a dolgot. Miért hiszi, azt, hogy én ezt az egészet beveszem? Valószínűleg naiv ábrázatom van, de sajnos ennek – a gondolatainak köszönhetően ismét – nem dőlök be.
– Oh, igen arról azt hiszem hallottam Alina-tól. Bár talán odafigyelés kell neki és egy rakás alutasakos Whiskas. Bár ha Garfield típusú, akkor Merlin segítsen téged. – csak viccelek, próbálok azonban segíteni is, mert egyszerűen ha állatokról van szó, akkor előtör belőlem az állatbolond és hiába nem intelligensebb varázslényről van szó, attól még állat az állat.
– Nem vagyok olyan, mint a szüleim, ez tény. Bár, hogy Frida-ra valóban hasonlítok, nos az jó kérdés. Neki biztosan megvan erről a maga véleménye és sok jót kívánna nekem ezért, de… Ne hangoztasd előtte. Már attól is égnek áll a haja, hogy a nevemet meghallja. – vagy legalábbis szeretném ezt hinni. Az én szememben lehet, hogy nem ilyen rossz a helyzet, de az megint más, hogy ő mit gondol éppen.
– Mondanám, hogy Garbonia is olyan, mint te, viszont téged még nem ismerlek. Őt viszont valamennyire igen. – különben sem szeretem a borítója alapján megítélni a könyvet.
Nem igazán tudom, hogy mit is tudnék még mondani neki, úgyhogy egyelőre nem mondok semmit, csak várakozásteljes arckifejezéssel figyelem, hátha neki maradt még valami mondanivalója. Itt már semmit nem lehet kizárni, úgyhogy simán lehet, hogy akad még egy – két története, amit itt és most akar elmesélni. Azért remélem, hogy amiért az apám és a néhai anyám fia vagyok, attól még nem kezel engem is úgy, mintha olyan lennék mint ők.