The nature is calling us - Neville & Willow

Legalább tucatnyi indokom lenne arra, hogy miért zavarjam most ki a sátramból, mielőtt még valami olyat teszünk, amit mindkettőnk megbán reggelre. Lehet, hogy többet is ki tudnék találni, ha megerőltetném magam. De annyit erőlködtem már, annyiszor kellett álarc mögé bújnom és azt színlelnem, hogy minden rendben van és hogy barátok vagyunk, hogy képtelen lennék folytatni. Úgy érzem, elpattant valami, bennem... Benne.. Ennek pedig nem lesz jó vége.
- Ezeket Hannah-val kell megbeszélned! - erősködöm továbbra, immár nevén nevezve a nejét, hátha végre elérek valamit az egy helyben toporgáson kívül is. Nincs túl sok erő bennem, hát még arra biztatni, hogy a feleségével beszélje meg a problémákat és együtt találjanak megoldást, ahogy a párok általában teszik. Nevetséges, hogy pont én osztok tanácsokat, aki egy értelmes párkapcsolatot sem tud felmutatni az elmúlt húsz évből. Egyetlen egyet sem.
- De igen, tudom befolyásolni, méghozzá a jelenlétemmel. Te is ezt teszed. Boldog voltam, míg meg nem pillantottalak... Amíg nem szembesültem újra a hibámmal. Egészen addig éreztem azt, hogy jó úton járok... - kívánkoznak ki belőlem a szavak hangosan. Nem akarom megosztani vele, de talán eljött az ideje, és egyébként is joga lenne tudni. Joga lenne magyarázatot kapni. Valódit, nem olyan légből kapottat, mint amilyet akkor a fejéhez vágtam. Még hogy nem szerettem...
Felvállalni? Értetlenül nézek rá, megrázom a fejem, mert képtelen vagyok hinni annak, amit mond. Vagyis képes lennék, de nem vagyok már olyan fiatal csitri, aki bedől néhány szép szónak.
- Ha most azt akarod előadni, hogy végig engem szerettél és a házasságod alapja egy nagy hazugság, akkor jól gondolt át, Neville... - rázom meg hitetlenkedve a fejem. Nem ezt érdemlem, és teljesen biztos hogy - legyen bármilyen is a kapcsolatuk - a felesége sem érdemli meg, hogy ezt mondja. Hogy így beszéljen róla. Ahhoz pedig pláne nincs joga, hogy azt mondja, hogy húsz évig végig belém volt szerelmes. Képes lenne bemocskolni ezzel a házasságát?
Szívesen a képébe üvölteném, hogy tudom és hogy bárki mással jól járnék, aki nem ő. Bárkivel, aki nem házas és nincs két gyereke, akik nem érdemlik meg, hogy szétszakadjon a családjuk. És nem is akarok az lenni, aki miatt ez végül megtörténik. Mégsem tudom csak úgy eltolni magamtól, mikor újra összeforrnak ajkaink. Jobban szomjazom erre a csókra, mint egy korty vízre aszály idején. Nem kérdéses, hogy viszonzom, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellent mondjak a testemnek és túl régóta vágyom arra, hogy megtegye. Tenyerem arcára csúszik, másik karommal átölelem a nyakát, mert ez már nem olyan gyermeteg csók, ami után csak úgy szétrebbennek a fiatalok. Itt az érzelmek kerülnek előtérbe: az elfojtott vágy és a fájdalom érzése, ami talán mindkettőnket emészt belülről.
- Ezt reggel meg fogod bánni... - súgom halk, fájdalmas hangon az ajkaira. Holnapra minden más lesz. Ami ma a jelen talánya, az holnapra örökre a múltba veszik. És legnagyobb bánatomra ez az éjszaka nem tart örökké.

Tudom, hogy minden egyes kimondott szó fáj, nem csak neki, nekem is. De annyira régóta őrlődik, fogalmazódik bennem, hogy azt már nem tudnám sokáig magamban tartogatni. Az elmúlt egy év végig pokoli volt, folyamatosan összetalálkozni vele, mosolyogni, mintha csak kedves ismerősök lennénk, miközben minden egyes tettemmel és megmozdulásommal saját magamra cáfoltam rá. A régi énem szívesebben tört volna fel, mint a mostani, mintha két személy élt volna egyszerre bennem és viaskodott volna két nőért. Mert nem tagadhatom meg magam előtt a tényeket akkor sem, ha kétrét görnyedek is. Érzem, hogy megbosszulja magát mindaz a hitegetés és elaltatás, amit eddig műveltem saját magammal és másokkal is.
Igaza van abban, amit mond, mégis neki mondom, mert nincs más, akinek megtehetném. Mintha valakinek muszáj lenne gyónnom. Bólogatva veszem tudomásul és veszek egy nagy levegőt, hogy visszanyeljem a szavakat. Érzem, ahogy roppan meg az önuralmam minden egyes szóval és gondolattal.
- A hibáddal? Miben hibáztál? - már tudni akarom. Ha elmondta, megosztotta velem, akkor tudni szeretném, hallani, hogy mégis csak jó úton járok, várni a feloldozást, amit igazából senkitől nem kaphatok meg. Ha úgy teszek, mint eddig, hazudok megint magamnak, Hanah-nak és neki is. Ha pedig csak átadom magam a véletlennek és végre egyszer őszinte leszek és a sarkamra állok, akkor csak Merlin tudja, mi történhet még. Én sem tudom, de ennyivel tartozok.
- Nem tudtalak elfelejteni. - nem hazudok, ezt pedig folyamatosan mantrázva kimondatja velem mindazt, amit gondolok. Ahogy gondolom. És megint csak megrázom a fejem. Igen és nem is.
- Őt is szerettem és szeretem, de máshogy. Ez bonyolult, de sohasem tudtam kibontakozni mellette, évekkel ezelőtt elveszítettem önmagam. - akarom, hogy ezt is tudja. Tudom, hogy csak még jobban fáj neki, nekem is. De nem tehetek mást, mint sodródok, remélve, hogy így lesz az a víz a legtisztább, amit abba az üres pohárba kitöltök. Már rég nem kellene üresnek lennie, úgy érzem, hogy most éjszaka képes lennék bármit bevallani.
Szavai némák, de a szemében olvasom, mit érez velem kapcsolatban. Szinte egyszerre tartok attól, amit benne látok és egyszerre sarkall, tegyem meg! Tegyem meg, azt amit már rég meg kellett volna tennem, amit nem lett volna elvesztegetnem ennyi éven át. Tudom, hogy jók voltunk együtt és legszívesebben visszafordítottam volna az akkor sértett énemet. Azt a tesze-tosza beletörődő Neville-t, aki miatt most annyira szenvedek. Azt mondják, hogy az ember csak később tanul és ért meg mindent, amikor már mindegy... De most megértettem, sohasem szabad azt mondani, hogy mindegy.
Számítottam volna rá, hogy minimum felpofoz és talán kijózanodok, de tévednem kell és most már nem visszakozhatok semmivel. De talán már nem is tudnék, nem akarok.
- Mindketten. - sóhajtom magam elé. Fájdalmasan pillantok a szemeibe, fájdalmasan élem meg a tettem súlyát és az elszakadást. Tudom, hogy megbánom és azt is, hogy ezzel valakin átgázolok. De nincs olyan megoldás, hogy jó. Nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne. És nem hazudhatok többé magamnak.
- Küldj el, vagy ne. De képtelen vagyok hazudni neked.

Eljött volna az idő, hogy elmondjak neki mindent? Hogy hagyjam, hogy értelmet nyerjen neki a rég volt hazugságom és valódi indokot mondjak? Mondjam, hogy bolond tizenhét éves voltam, aki akkor még nem élt és semmit sem tapasztalt a világból? Mondjam, hogy a távozása olyan űrt hagyott bennem, amit karrieremben elért sikerekkel akartam befoltozni mindhiába? Nem lennénk előrébb, ha mindenbe beavatnám őt. Nem lenne sem kevésbé fájó pont, sem megoldás a jelenlegi helyzetünkre.
- Sok hibát követtem el életem során.. - próbálok kitérő választ adni apró mosollyal az arcomon, de nem pillantok a szemébe. Saját magammal viaskodom, mígnem az őszinte felem veszi át a domináns szerepet és elhatározásra jutok. - Tényleg szeretnéd tudni? Elárulhatom, de meg kell ígérned, hogy ez az utolsó és többé nem hánytorgatjuk fel a múltat.. - nézek most rá határozottan. Ha az alkalmat várta, hogy kérdést tehessen fel nekem, hát itt a lehetőség. Én ülök vele szemben, teljes valómban és végre egyszer hajlandó vagyok válaszolni mindenre. Vagy legalábbis majdnem mindenre. De talán attól nem kell tartanom, hogy az ittlétem okát firtatja majd. Utálnék újra hazudni neki, de megteszem, ha kell. A küldetés fontosabb, mint kettőnk lelki üdve.
- Akkor miért vetted el? - kérdezek rá a nyilvánvalóra. Sosem értettem, miért akar olyan gyorsan haladni. És láthatóan ezt a tulajdonságát nem csak mellettem élte ki. Mindennel sietett, mintha attól tartana, hogy lekésik valamiről. Pedig húsz évesen aligha késett volna le bármit is. Előtte volt az élet. Tizenhét évesen én sem arra vágytam, hogy menyasszony és feleség legyen belőlem. Pedig egészen jól alakult a kettőnk dolga, csak aztán... Azon az estén minden egyetlen pillanat alatt változott meg, onnantól pedig nem volt visszaút. Ő nem értette meg, hogy miért nem akarok hozzámenni, én olyan szavakkal vagdalkoztam, hogy nem szeretem, ő pedig elment és sosem jött vissza. Őszintén szólva még mindig úgy gondolom, hogy korai volt házasságon gondolkoznunk. Most pedig egyikünk sem gondolkozik tisztán.
A csókból is érezheti, hogy mennyit változtam, ahogy én is érzem, hogy már nem azt a fiatal, szégyenlős fiút csókolom, aki egykor volt. Aki csak hetek múltán tudott megnyílni és aki szinte észrevétlenül lopta be magát a szívembe. Akit nem akartam elengedni, de mire utána mentem volna, hogy az ajtaján dörömböljek, már valaki egészen más lakott a szobájában. Tisztán emlékszem arra az érzésre, ami akkor járta át a szívemet, mikor egy idegen nyitott ajtót a kollégiumi szobájában. Most is ugyanazt érzem. Elkéstem. De húsz évvel.
- Csak azt fogom megbánni, hogy bármi történik itt ma éjjel, annak nem lesz folytatása.. Szóval azt ajánlom, hogy fájjon minél jobban... - próbálom mosolyt varázsolni az arcomra és visszanyelni a kibukni készülő könnyeimet. Nem adhatom jelét annak, hogy mennyire marcangolnak belülről az érzések. Azzal nyíltan felvállalnám, hogy mennyire gyenge vagyok. Méghozzá ő tesz azzá.

Amikor felteszem a kérdést, az őszinte válaszára várok, ha már én magam is az vagyok, nem egy kitérő magyarázkodásra. Mégsem rezdül egy pillanatra sem az arcom, ahogy a figyelmem sem lankad. Nem, minden mozzanata árulkodó, úgy mesél nekem, mintha nyitott könyv lapjait nézegetném, mintha őt örökké ismertem volna és tudnám, mivel mit üzen. Pedig a francokat, tudom, hogy mennyire vak voltam és ez azóta sem változott. Most mégis a válaszai által világosodok meg és jövök rá, hogy mennyire elhamarkodott döntést hoztam. Akkor amúgy is el kellett jönnöm Amerikából, de az nagyon nem volt mindegy, hogy teszem. Ha tudtam volna, hogy egy kicsit is vár rám, akkor habozás nélkül visszamentem volna, hátrahagyva mindent az eddigi életemből. Abból az életből, amit ma már aligha tudnék másképp elképzelni, amit most már képtelen lennék hátra hagyni.
- Mindent tudni akarok. Mindent. De legfőképpen, miért? - ez mindennek szól, miért mondta azt, amit, miért hitegetett, hagyott kétségek között és bizonytalanított el, ha ő is érzett valamit? Őszintén figyelem, mit válaszol, nem faggatózok, csak hagyom, hogy kifejtse. Azt hiszem a többire magamtól is megtalálom a választ, mert annyira adja magát.
Hirtelen nem tudom megmondani a választ, én miért vettem el. Nem tudom, zavarodott voltam, kellett, hogy valaki ellensúlyozza azt az űrt, ami bennem tátongott, be kellett tömni, hogy egy kicsit is magamra találjak. Nem kell eléggé beletúrni a válasz keresgélésébe, hogy a felszínre hozzam a valós indokot, ami talán mindennél szánalmasabb képet festhet az akkori énemről.
- Mert káosz volt az életem, mert kiszálltál belőle. Mert pokolian hiányoztál és azt hittem, majd ezzel megoldok mindent. - mert idióta voltam és pótolni akartam a hiányát. Azt hittem, hogy húsz évesen már vagyok annyira érett, hogy nem fogom ezzel többek életét is megpecsételni. És most nem magamat féltem, hanem mindenki mást. Az ő lelke üdvét, a gyerekeimét, a feleségemét.
Most mégis itt vagyunk, mint két tanácstalan felnőtt, akik a tehetetlenségbe merülnek egészen addig, amíg én nem csókolom meg őt. Úgy hiányzott ez már, hogy kifejezni sem tudnám igazán. És ez rémisztett meg ott a tűznél igazán, hogy nem fogom tudni megállni, hogy majd bűnös gondolataim támadnak, de rá kellett jöjjek, hogy nem a csóktól voltak, hanem a jelenlététől. Amiről ő maga is beszélt, de ami nem lett volna elég, hogy beindítson mindent, ha mindketten nem érzünk hasonlóan. Biztos vagyok benne, hogy így van, a csók után pedig nem marad többé szemernyi kétségem sem efelől. Meg vagyunk átkozva, egymáshoz láncoltuk magunkat akaratlanul is.
A válasza egyben az utolsó kapaszkodó elvesztése attól, hogy elmeneküljek. Most már végképp csak magunkra, egymásra és a gondolatainkra maradtunk. És nem akarom a csöndet, mert égeti a lelkem, mert valamit mondani akarok, tenni. Ismét a csókjára szomjazom, ami úgy égette az ajkaimat, ahogy azt rég éreztem csak. Már egészen elfelejtettem, milyen is, miközben belefásultam a házasságomba. Nem az új vonz, mert ezt semmiképp nem tudnám annak mondani, a kimondatlan, a soha le nem zárt kapcsolatunk sikolt némán fel bennem és megannyi emlék. Hüvelykujjam végigsimítom az orcája vonalánál, miközben én is viszonzom a fájdalmas mosolyát.
- Azért akartam megkérni a kezed, mert szerettem volna valamit adni, ami az enyém, mielőtt visszajövök ide ki tudja mennyi időre. - kár lenne hánytorgatni tovább a múltat, mielőtt még tényleg olyan sebek nyílnának fel bennünk, mégis létjogosultságát érzem annak, hogy tudja.
- Képtelen voltam elfelejteni azokat a heteket, képtelen voltam maradéktalanul továbblépni. Képtelen vagyok nemet mondani neked, képtelen lennék kimenni innét. - és képtelen vagyok teljesen ellenállni neki. Mellé ülök lassan, immár nem vele szemben helyezkedek el és úgy csókolom meg ismét, lágyabban, hosszabban, miközben érzem az égető parázst a mellkasomban. A bűntudat lassan emészteni kezdi a lelkem.

Sokáig éreztem, hogy meg van kötve a kezem, hogy nem állíthatok elé csak úgy, nem mehetek a közelébe, sőt még ránéznem sem lenne illendő. Aztán muszáj lett. Muszáj volt úgy csinálni, mintha átlagos kollégák lennénk, mintha eddig nem ismertük volna egymást. Mintha nem tudnám milyen szorosan tud magához ölelni vagy hogy milyen a csókja íze. Vagy azt, hogy szereti a bodzabort. Vagy hogy változik meg az arca alvás közben.
Ígéret híján az én belátásomra van bízva mennyit osztok meg vele, de némi hezitálás után végül belekezdek.
- Mert féltem... - válaszolom röviden, de nem akarom, hogy a következőkben azt találgassa vajon mitől, úgyhogy folytatom is. - Féltem attól, hogy nem Te vagy az igazi. Féltem attól, hogy honvágyad lesz, hogy elhagysz majd, hogy nem ugyanazt akarjuk az élettől.. Féltem, hogy nem felelsz majd meg a családomnak, és ha mégis, akkor sem fogsz tudni beilleszkedni, mert ők olyan másik... Akkor még számított valamit, hogy mit gondol az anyám.. - utalok a nevetséges megfelelési kényszeremre, amire akkoriban talán magától jött rá, hogy egyáltalán létezik. Pedig az egész életemet végigkísérte, hogy megfeleljek annak a képnek, amit ők maguk alakítottak ki rólam a gondolataikban, de voltaképpen sosem voltam olyan. Történtek dolgok, amik miatt a mai napig ostorozom magam. Neville elszalasztása is ezek közé tartozik.
- Mikor utánad mentem, más kiköltöztél. Senki nem tudta megmondani, hová mentél. Érdeklődtem utánad, de nem volt teljesen hivatalos az ottléted.. A nevem pedig ebben az esetben inkább csak hátráltatott minden információt. Gondolom visszajöttél Angliába, én pedig.. Nem jöttem utánad.. - vázolom fel mi történt azután, hogy olyan csúnyán elváltak útjaink. Az egyedüli ember, aki erről tudott Orion, de megeskettem, hogy magával viszi a sírba. Akkoriban sokat bőgtem a vállán, és ha jobban belegondolok tőlem sem állt távol az, hogy Neville hiányát mással próbáljam pótolni, csak a mi esetünkben hamar kiderült, hogy nem alkotunk jó párost. Ahogy az utána következő összes jelentkező is erre a sorsa jutott, én pedig szépen belenyugodtam, hogy a szerelmi életem soha nem fog változni. Néhány éve pedig örökbe fogadtam egy kisrókát, aki azóta szívem minden szeretetét a magáénak tudhatja.
- Megoldottál mindent... Egy időre.. - mosolyodok el fájdalmasan. Nem vette volna el Hannah-t, ha nem gondolta volna, hogy ők hosszútávon is működhetnek. Bár arra már rájöttem, hogy a neje nem hasonlít rám. Semmiben sem. Talán tudatosan akarta így. Tudatosan kereste azt a nőt, aki a szöges ellentétem és akivel boldog lehet. - Nem tudhattad, hogy találkozunk-e még valaha.. Úgy értem, én sem gondoltam, hogy itt majd beléd botlok.. Pedig komolyan azt hittem, hogy lezártam és túl vagyok rajtad.. - hunyom le a szemem egy pillanatra. Épp csak addig míg erőt veszek magamon, hogy újra fájdalmas mosolyra húzzam az ajkaimat. - Aztán kiderült, hogy Neville Longbottom nem az a fickó, akin csak úgy túl leszek.. - teszem hozzá, miközben nagyot nyelek. Kár lenne tagadnom, hogy borzasztó nehéz napokon, heteken, hónapokon vagyok túl. Javarészt miatta. Ugyanis elég embert próbáló feladat szembesülni azzal, hogy nem teljesen állja meg a helyét az, hogy én egy erős nő vagyok, miközben egyetlen férfi felbukkanása a múltamból képes ilyen szinten megrengetni minden elhatározásomat.
- Tudom, hogy ez nem jelent sokat, de... Őszintén sajnálom.. - döntöm fejem egy pillanatra a homlokának. Tessék, kimondtam. És mennyire jó érzés végre. Mintha egy mázsányi súly szakadna le a mellkasomról. Nem azt sajnálom, hogy nem mentem hozzá. A bocsánatkérésem csak és kizárólag arra vonatkozik, hogy hazudtam neki. Hogy azt mertem mondani szemrebbenés nélkül, hogy cseppet sem fontos nekem.
- Akkor ne menj.. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy elküldtelek. De Merlinre mondom, hogy többet nem teszem... - az utolsó szavakat szinte csak az ajkára suttogom, másra más nem is figyelek. Óvatosan simítom végig tenyerem a mellkasán, végül derekán állapodik meg érintésem, miközben csókját viszonzom. Szeretném újra közel húzni magamhoz és úgy ölelni mint régen. Betakarni a testemmel, szorosan összefonódni vele és nem foglalkozni azzal, hogy mit hoz a hajnal. Mégsem teszek hirtelen mozdulatot, csak pulóvere szegélyével babrálok hosszú percekig, míg végül be is simítok a meztelen bőrére a hideg kezemmel. De nem vagyok erőszakos, minden érintésem megfontolt.

Tartok attól, hogy amit hallani fogok, az nagyon nem fog tetszeni. Mégis annyi éven át sötétségben tapogatóztam vele kapcsolatban, hogy úgy érzem, jogom van most már tudni, hogy miért küldött el akkor annyira nyersen. Mintha nem is ugyanaz a személy állt volna velem szemben abban a kollégiumi szobában, akit addig ismertem. Mintha valaki teljesen átformálta volna a gondolatait és az érzéseit velem kapcsolatban. Mert amit addig hittem, éreztem, azt valósnak is gondoltam. Aztán lehet, hogy én voltam valahol rosszul bekódolva, mert az emberi kapcsolatokban amúgy is elég vaksi vagyok.
Legszívesebben ordítani tudnék a választól. Félt, az egyik legerősebb dolog, ami megbénít a félelem, ami teljesen átalakított mindent a továbbiakban. Ha addig annyira nem is hittem, hogy létezik a szónak ereje, utána elhittem. Mert én magam pakoltam össze és mentem el, útközben pedig úgy festhettem, mint aki kísérletet lát. Biztos vagyok benne, hogy teljesen másképp alakult volna az életem, az életünk, ha akkor nem vágja mindazt a fejemhez. A tehetetlenség elkeserít még ebben a pillanatban is.
- Megoldottuk volna valahogy... - sóhajtom, mert ismerem magam és ha látom, hogy van miért küzdeni, akkor én nagyon tudok. Ezt mindenki elmondhatja rólam, aki egy kicsit is ismer. A házasságomért is volt idő, amikor nagyon küzdöttem, mára már inkább belefásultam.
- Én itt voltam, hetekig nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán csak engedtem az akaratnak, mert úgy éreztem, hogy nem lehet máshogy. Mert neked nem kellettem. - összeszorul az állkapcsom akár csak eszembe jutnak az akkori érzéseim. Nem volt olyan egyszerű megtalálni a hangomat, pedig én is nehezen hittem, hogy egy nő miatt képes leszek gyakorlatilag erre.
- Semmit nem oldottam meg, most négyen szenvedtek miattam. - egyre erősödő bűntudatomban nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy újra és újra hibák halmazát vonszolom magammal, amiből képtelen vagyok kinőni.  
- Miért nem tudtunk csak úgy tovább lépni? - kérdezem tőle, de inkább csak kikívánkozott a kérdés választ nem várva, mert erre nincs igazán jó, elfogadható válasz, csak olyan, ami még nagyobb nyomorúságba dönt.
Egy pillanatra megnyugvást hoz rám a bocsánatkérése, aztán rájövök hogy igazából semmit nem változtat meg, a feloldozást ne ettől várjam. De akkor mégis mitől? A közelségétől, az érintésétől, a csókjától? Nem lehet most az enyém, ezt ő is tudja. A csókommal kérek én is bocsánatot tőle, miközben kezemet az övére simítom, mielőtt még újabb tettekre szánná el. Úgy kulcsolom az ujjaimat össze az övével, hogy közben nem húzom el a felsőm alól.
- Willow... mindent nem tehetek meg, most nem. Nem tehetem meg.

Ha valaki azzal riogatott volna tanév elején, hogy hamarosan újra előtérbe kerülnek a régi históriák, nem hittem volna neki, hogy bármi újra elő tudja hozni belőlem ezeket az érzéseket. Most pedig szembesülnöm kell azzal, hogy mégsem ismerem magam annyira, hogy magamat is becsaptam éveken keresztül. De talán eljött az idő, ennyi év távlatából mindketten tisztán láthatjuk a történteket és meg is érdemeljük, hogy békére leljünk ezáltal. Sőt, igazából erre a beszélgetésre nem most kellett volna sort keríteni, de korábban egyikünk sem tartotta volna jó ötletnek. Láttuk mi lett majdnem egy kósza süteményes estéből is. Bár hosszú idő óta akkor éreztem magam a legjobban az iskola falai között. Ez azért elég beszédes.
- Nem álltunk rá készen, Neville... Én nem álltam rá készen... - helyesbítek, mielőtt megcáfolná az állításomat. Könnyen lehet, hogy ő mindössze húsz évesen úgy gondolta, hogy meg tudná tenni ezt a nagy lépést, de bennem nem talált volna partnert ehhez még hosszú ideig. Sőt, talán sohasem.
- Nekem is hiányoztál.. - vallom be halkan. Ízlelgetem a szó végét, mert borzasztóan furcsa ezt mondani neki. De én nem léptem tovább, nem gondoltam úgy, hogy fejest ugrani egy házasságba majd jó megoldás lesz mindenre. Ellenben a magam módján ugyanazt csináltam, mint ő. Hajtottam azt, amiről úgy gondoltam, hogy majd boldoggá tesz. Ő a családot, én a karriert választottam. Ő most boldogtalan, én pedig borzasztóan magányos vagyok. És már semmi sem olyan könnyű, mint régen.
Nem tudok neki mit mondani, nem is szeretnék hozzáfűzni semmit. Mindketten tudjuk a választ a kérdésre, csak egyikünk sem mondja ki és ez így van jól. Semmin nem változtatna, ha most húsz év elteltével vallanánk újra szerelmet egymásnak. Az érzés azonban, hogy mennyire közel szeretném érezni magamhoz ennyi idő után, nem hagy nyugodni.
Nem vagyok büszke arra, amit teszek, de szerencsére Neville képes nálam józanabbul gondolkodni. Hálás lehetek neki, amiért észhez térít, mielőtt mindketten kellemetlennek éreznénk a helyzetet. vagy ahhoz már késő?
- Te nem akarsz elmenni, én nem szeretném, ha itt hagynál.. Akkor esetleg.. Velem töltenéd az éjszakát? - simítom meg az arcát. Talán a kérdésemben van némi szexuális felfűtöttségre utaló jel, a gesztusaim viszont tisztán és egyértelműen jelzik, hogy nem kívánok megszabadulni az erkölcseimtől és a méltóságomtól sem. Elfogadom, hogy továbbra is házas, és habár nem boldog, de hűséges férje a feleségének. Már ha az előzményeket nem tekintjük megcsalásnak. - Ami pedig itt történik, azt itt is hagyjuk... Nem kell hazavinnünk magunkkal..

Megértem az indokait, hogy ne érteném. Hisz sikerült annyira kiismernem akkor, amennyire csak lehetett. Ahogy bevallotta, hogy az ő részéről mi történt, rájöttem, hogy én voltam vak és elhamarkodott kettőnkkel kapcsolatban. Mert ha akkor egy picit jobban hittem volna magunkban, ha eszembe jutott volna megkérdőjeleznem a szavait és elbizonytalanítanom a sziklaszilárdnak hitt állításában, lehet, hogy kibukott volna belőle, miért mondja nekem mindazt. De összességében kár firtatni a történteket, ha tudom, hogy a világ összes időnyerője sem lenne elég, hogy visszaforgassuk az idő vasfogát. Az már rég berozsdásodott és beakadhatott. Máskülönben eszem ágában sem lenne annyiból változtatni, hogy a gyerekeimet úgy szeretem, ahogy vannak, képtelen lennék nélkülük másképp újra csinálni. Ennyivel tartozok mindannyiuknak és azzal magamnak, hogy nem magamat kezdem el okolni mindenért.
- Miattam nem tudtál azóta? - csúszik ki a kérdés a számon, amit persze aztán rögtön lesütöm a szemem és visszakozva megrázom a fejem. - Ne haragudj, ez... övön aluli. Ne válaszolj rá. - legyintek és kényelmetlenül fészkelődök. Nem érzem úgy, hogy túlságosan firtatnom kellene bizonyos témákat, hacsak ő maga nem dönt úgy, hogy mégis beszéljünk róla.
- Amióta csak ismét megláttalak, valahogy akaratlanul is kerestem volna a társaságod. De azt hiszem, hogy mi sosem beszélgetnénk csak úgy el, mint két kedves ismerős. - halovány mosoly ül ki a számra, halovány, mégis kissé keserű, mert én tényleg megpróbáltam volna úgy közeledni, igaz, rengeteg erőmbe telt volna megállni bármit is, megkerülni olyan témákat, amiket kár lenne forszírozni. És mégis. Nem tudom letagadni ezeket.
Nem válaszol a kérdésre, de nem is várom tőle. Helyette kapok egy olyan kérdést, amire őszintébb a mosolyom. Azt hiszem, hogy kellően felnőttként tudunk még úgy is viselkedni, hogy tudjuk, innét nem jutna ki.
- Örömmel. - ahogy kimondom, még szélesebb lesz a mosolyom. A kezemet az övére kulcsolva simulok csak egészen hozzá, miközben szabad kezemmel csak átölelem őt. Ennél többet nem adhatok neki, mint amit eddig is adtam. De nem róhatja fel senki, hogy bármi rosszat tennénk.
- Amivel nem lépünk át egy határt... addig bármit. - jól esik beszívni az illatát, érezni az érintését, a közelségét, amit egyszer régen is éreztem és amit képtelenség lenne elfelejtenem. Előbb eleresztem őt, aztán csak elfekszek a hátamon alaposan körbenézve a sátorban. Hisz ma este az én fedelem is ez lesz. Vele.

Kérdése nyomán bennem is több elmélet fogalmazódik meg. Többek között, hogy nem szeretném az orrára kötni az életem minden pillanatát. Egy percig néma csendben ülök csak mellette, míg hagyom, hogy szabadkozzon, de aztán csak megfogom kezét, csendben, nyugodtan. Nincs veszíteni valóm már. Lehetek akár őszinte is, ha már sokszor kell kitérő válaszok és féligazságok mögé bújnom a mindennapokban.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs közöd hozzá.. De inkább az én hibám, mint a tiéd. Az én életemmel és a munkámmal nehezen egyeztethető össze bármilyen kapcsolat. Nézz csak meg, most is távol vagyok az otthonomtól. Melyik kapcsolat bírna ki ekkora távolságot és ennyi időt? - teszem fel a költői kérdést. Nagyon szoros kapcsolatnak kell ahhoz kialakulnia, hogy nem rontsa el az óceánnyi távolság. De még ez sem volna elég ahhoz, hogy működni tudjon. Vannak titkaim, melyeket senki előtt nem fedhetek fel. A munkám pedig nem veszélytelen. Az én koromban már inkább azt várnák a férfiak, hogy parkolópályára tegyem a küldetéseket és fókuszáljak a családra, meg a gyerekekre. Nos.. Talán senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy nem tudom elképzelni magam egy csecsemőt dajkálva. Lassanként már talán a szüleim is belenyugszanak, hogy a lányuk nem fog unokát szülni nekik, mert az teljesen biztos, hogy valaki más élete volna már. Nem az enyém. Így viszont csak magamért tartozom felelősséggel.
- Ebben valószínűleg igazad van.. Mi sosem leszünk csupán két kedves ismerős.. - mosolyodok el haloványan a megfogalmazásra. Be kell látnom, jóval többet jelentett nekem, mint egy kósza kaland. - De barátok, sőt teljesen idegenek sem... Nem tudom mi lenne erre a jó szó.. - mélázok el egy pillanatig ezen az apróságon, bár voltaképpen teljesen mindegy minek nevezzük. Talán nem is kellene ekkora feneket kerítenem neki. Jobb, ha nem nevezzük sehogy, ha már elfelejteni nem lehet.
Őszintén szólva meglep, hogy elfogadja az ajánlatomat, de melegséggel tölt el a mosolya, amit halványan viszonzok is. Ennél többre nem futja jelen pillanatban. Hát persze, a határok... Tartom magam hozzájuk, azt hiszem nem kell bemutatnia őket nekem. Így hát fájdalmasan élvezem ki azt a pillanatot, mikor átölel. Nem mohón, nem is kapkodva, de én is hozzá igazítom karjaimat és vállába fúrom arcomat. Homlokomat nyakának támasztom, míg rendezem kissé vonásaimat. Nem számoltam azzal, hogy még mindig ilyen nehéz lesz.
Végül a hátára fekszik, én pedig követem a példáját és az oldalamra fordulok. Felé. A sötétben az arcát már nem tudom kivenni, de nem is fontos. Hallom, ahogy egyenletessé válik a légzése, ezt a ritmust követi az enyém is. Kezem a mellkasára simítom, végül a szíve fölött állapodik meg. Érzem az erőteljes dobbanásokat a tenyerem alatt.
Percekig nem szólalok meg, élvezem a csendet, az illatát és a közelségét. Jótékony hatással van rám, ez vitathatatlan. Az imént még azt hittem, nem bírom ki könnyek nélkül, de úgy tűnik mégis sikerül úrrá lennem rajtuk.
- Mire gondolsz most? - csúszik ki a számon a kérdés, még mielőtt realizálhatnám, hogy valószínűleg már most mardossa a bűntudat. De talán elfelejthetnénk egy estére, hogy vannak kötelezettségeink.

Ahányszor felteszek egy kérdést, félve várom a választ. Nem, mert olyan borzasztóan hangzana akármi is, de a lelki üdvömért mégis csak tartok tőle. Nehéz úgy tovább lépni, ha közben folyamatosan az jár a fejemben, hogy mennyire, de mennyire elrontottam mindent a mujaságommal. Erre nincs jobb szó, nincs bocsánat, nincs mentség, talán már semmi más sem. Marad a sivár valóság, hogy a házasságom romokban, hogy még igazából mindig a múltban járok és képtelen vagyok túltenni magam azon a nőn, aki valamikor először éreztette velem azt, amit most is kellene éreznem, csak nem vele. Aki mellett szívesen köteleződtem volna el bármelyik pillanatban és bármi áron. Ez a nő mondja ki azt, hogy de részben miattam ragadt az érzései fogságában. Ahogy én az enyémben.
- Bármelyik, amelyik őszinte és valós, amelyikben a felek képesek áldozatot hozni. - vagyis pont olyanok, amilyenek mi nem vagyunk. Legalábbis jelen pillanatban, mert azt nem nevezném áldozathozatalnak, hogy beáldoztam magam a házasságom békéje érdekében. Hannah soha nem volt zsarnok, mégis többször érvényesíti a szavát, mint én. Ebbe pedig beletörődtem kölcsönös kommunikáció helyett, mert rájöttem, hasztalan kergetek olyan vágyakat, hogy a nézeteink valaha is közelednének egymáshoz. Ő is elhivatott, én is, ugyan mindketten másban és máshogy. Willow is legalább ennyiben más, mint én, mégis jobban megértett és én is őt. Ahogy ezt most is látom kiteljesedni, mert nem erősködik, nem küld el, inkább csak belenyugszik mindenbe, a jelenbe, a helyzetünkbe. Mert kár is lenne tagadni azt, ami van.
- Szerencsétlenek. - jegyzem meg egy picit engedve a feszültségből, ami még érezhető bennem. Nem a legjobb a humorérzékem, de ami szót keres, az biztosan ez. Mert egyszerre vagyunk a legnagyobb balekok, hogy így alakult és a legnagyobb őrültek, hogy még mindig itt vagyunk egymás társaságában. De csak ez az este. Az este, amikor talán a megnyugvást és a beletörődést kereshetjük háborítatlanul.
Egy darabig kiélvezem én is a pillanatot, ahogy a nyakamba szuszog és teljesen ellazul. Érzem minden egyes megmozdulását a feszülttől a beletörődőig, én pedig már csak akkor eresztem el őt, amikor érzem, hogy talán tovább húzva inkább kényelmetlen lenne mindkettőnknek. Valahogy a támasz a hátam mögött jobban meggyőz arról, hogy nem ok nélkül vagyok itt, ad némi bátorítást, hogy ne elmenekülni akarjak. Ahogy annak idején is tettem. Figyelem, ahogy Willow is elfekszik mellettem és nem ellenkezek az ellen sem, ahogy hozzám bújik. Rég volt így, rég tettünk ilyet és tán igaz sem volt. Mégis teljesen másként élem meg újra, ahogy tudatosul bennem, nem játszott velem, hanem letagadott mindent. Nem én voltam az érzelmi analfabéta, mert igen is jól láttam azt, ami annyira eleven volt.
- Hm? - kérdezek vissza, a gondolataimból kissé visszarázódva, miközben próbálom realizálni a kérdése miértjét. De lehet csak válaszolnom kellene. Az elmúlt néhány pillanatban sok minden eszembe jutott, ami vele kapcsolatos, de mégis egy valami foglalkoztat igazán.
- A mi kapcsolatunk kibírta volna. - válaszolok neki csak ennyit, hisz nem túlzok, ha időkön keresztül képes volt valahol legmélyebben parázslani úgy, hogy tényleg évtizedekig nem láttuk egymást, akkor pár napos, pár hetes távolság már meg sem kottyant volna. Az igazság az, hogy érzem, mi jól működtünk volna, nem véletlenül jutottam olyan hamar arra, amire. Ami végül a vesztem lett.

Talán máskor szándékomban állna vitába szállni vele, most azonban nem teszem. Csak még inkább megviselne mindkettőnket és bármennyire fáj is belegondolni, holnap ugyanúgy egy csapat tinédzserért leszünk felelősek, és olyan profin kell viselkednünk, mintha ez az éjszaka meg sem történt volna. Neville színészi kompetenciáiról nem igazán tudok nyilatkozni, de remélem azért vannak.
- Meglepődnél, ha tudnád milyen kevesek vállalkoznak egy távkapcsolatra. Főleg egy hozzám hasonló nővel, aki mindig tartogat meglepetéseket, de érzelmileg sosem tud elköteleződni.. Egy idő után már nem is próbálkoztam... - révedek magam elé egy végtelennek tűnő pillanatig. Persze próbálkozásaim azért voltak, nem is egy, de vagy nem érdekeltek eléggé vagy hamar kiderült, hogy nem vagyunk kompatibilisek.
- Szerencsétlenek? Nos, igen... Azt hiszem ez tömören összefoglalja az elfuserált szerelmi életemet.. - bólintok végül beletörődően. Ez már nem az az idő, mikor kikérem magamnak, bár korábban kétségtelenül megtettem volna. Jelen pillanatban azonban nincs mire felhúzni a orrom. Ez csak az igazság, bármilyen nehéz is elfogadni.
A jótékony csend épp csak addig tűnik annak, míg rá nem jövök, hogy mennyi mindent tudnánk még megbeszélni. Hiszen még mindig érdekel, hogy mit érez, hogy mit gondol. Érdekelnek a démonai, az egész lénye. Különben is, nagy valószínűséggel soha nem lesz még egy ilyen alkalom, hát most kell kihasználnunk, amíg lehet.
- Ezt nem tudhatod, Neville... - hárítom a felvetését. Nem tesz jót senkinek, ha ilyeneken gondolkozik majd az este hátralevő részében. Ő is tudja, hogy felesleges ezen rágódnia, hiszen mindketten tettünk róla, hogy ne így alakuljon. Mindketten a magunk módján járultunk hozzá ahhoz, hogy a mostani helyzetbe kerüljünk.
- A tanév végén visszamegyek Amerikába.. - sóhajtom halkan. Ez egy olyan információ, amit McGonagall még nem tud, de hamarosan eléterjesztem ezt a javaslatot. Persze ez önmagában semmi újdonságot nem tartogat, hisz a diákok és a kollégák is hazamennek a nyári szünetre. Azt viszont sejtheti, hogy én nem csak azért osztom meg vele most ezt a tényt, hogy a szabadságomat beszéljük meg. Több okból kifolyólag született meg a döntés, ezek között van olyan is, amiről nem beszélhetek. Az indokokat pedig, melyeket megoszthatnék vele, felteszem ő is ismeri. Nem bírnék ki ép ésszel még egy évet mellette.

A mai világ nem az elköteleződésről szól, ezt látom és élem. Mármint nem a saját tapasztalatomból, hanem a végzett diákjaimról, akiknek viszonylag követem az útját. Míg a mi esetünkben valahol magától értetődő volt, a háború után sok házasság született. A mai fiatalok meg csak úgy léteznek a nagyvilágba, amolyan nekik még biztosan van idejük alapon. Nem tisztem ezt elítélni, biztos én vagyok ennyire régimódi. Bár az sem kizárt, hogy egyszerűen csak el kellene fogadnom és változtatnom a felfogásomon.
- Neked mindig kellett valami új. - ezt más téren, de észrevettem. Valahogy nem hiszem, hogy most jobban vágyna a stabilitásra, bár biztosan annál jobban, amilyen annak idején volt. Az ember ahogy öregszik, a fix dolgokat jobban tudja értékelni, mint azokat, amik állandóan változnak. De lehet már megint csak magamból indulok ki és igazából ő sokkal jobban kezelné a változást.
Willow nem tartja viccesnek annyira a megjegyzésem, pedig esküszöm inkább humorosnak szántam, mint elgondolkodtatónak és szembesítőnek. Lehet egyszerűen ebbe az estébe nem férne bele az önfeledt szórakozás, hisz akkor mi magunk sem tudnánk megállni azt a bizonyos határt.
Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy menne. Mert nem vagyok egy nagy jós és nem vagyok a nagy számok mestere, de ismerem magamat. Ennyi éppen elég, ha a házasságomban egy igazi túlélő vagyok, akkor az már meg sem kottyanna.
- De, tudom. Csak egyszerűen tudom, mert ilyen vagyok. Nekem is kell néha a levegő. - pont ez hiányzik a kapcsolatomból. Egy kis levegő és legyen bármennyire is elnyomva a tény, hogy igen is menne, attól még ott van és az tény. Tiltakozhat Willow is bármennyire ellene, hasztalan. Ebben nem tud megingatni. Ujjammal végigsimítok a kézfején, ahogy veszek egy nagy levegőt.
- Végleg? - nem, Neville, véletlenül csak úgy. Mégis miért mondaná? Rá pillantok, tekintetemben némileg szomorúság csillan, de igaza lehet. Ebben az állapotban én sem maradnék, hogy újból végig nézze a szerencsétlenkedéseimet.
- Ez már biztos? - azért megpróbálhatom meggyőzni, de nem vennék rá mérget, hogy hatással tudok rá lenni. Semmire és senkire nem tudok hatással lenni mostanában és ha a kamasz fiammal sem bírok el, akkor kár lenne azt gondolni, hogy majd pont őt meg tudom győzni valami olyanról, ami elől menekül.

Legszívesebben nevetnék a megjegyzésén, de nem jön ki a torkomon egyetlen boldog hang sem. Pedig igaza van.
- Ez nem változott.. Csak most már tudom értékelni azt is, amim van.. - jegyzem meg. Ki ne vágyna újdonságra? Az izgalomra, az ismeretlenre. Nem véletlenül sodort minket össze a szél. Ő is újdonság volt számomra, ráadásul messze földről érkezett, onnan, ahol akkor még nem jártam. Legenda övezte a nevét és tökéletes példázata volt, hogy igenis bele lehet esni valakibe néhány nap alatt is. Nem tudnám megmondani, melyik pillanat volt az, mikor először éreztem, hogy közöttünk nem csak barátság szövődik, de élveztem. Nagyon is. Aztán derült égből jött a pánik.
- Kapsz levegőt.. - simítok végig az arcán. - Meg tudod oldani ezt is, Neville. Hozd helyre Hannahval.. Lehettek még boldogok..- mondom halkan. Magam is meglepődöm, hogy ezt kiejtem a számon, de talán csak erre van szüksége. Elvégre jó csapatot alkotnak, két gyerekük van és nem véletlenül vette el feleségül. A problémáik persze csak rájuk tartoznak, de talán kapnak némi segítséget azzal, hogy kikerülök a képből.
- Egy időre biztosan. Nem voltam felkészülve erre az egészre, nem is gondoltam, hogy ilyen rosszul kezelem majd. Mégis ez történik. Nem tesz jót, hogy mindennap szembe kell néznem életem legnagyobb hibájával, miközben semmit sem tehetek, hogy kijavítsam.. - rázom meg a fejem, de most már egy keserű mosoly is társul hozzá. Még mindig elég maximalista vagyok és valóban nem tesz jót, hogy bármit is teszek, semmivel sem változtathatom meg a múltat. Pedig boszorkány vagyok, megvannak a módszereim. A legjobb megoldás talán az lenne, ha el tudnám felejteni, de akkor semmi másom nem maradna, amibe a nehéz időkben kapaszkodhatnék. Vajon tudja hányszor menekültem vissza az emlékéhez, mikor szorult helyzetben voltam? Hányszor gondoltam rá, mikor megpróbáltatásokon mentem keresztül? Még csak nem is sejti milyen nyomot hagyott bennem a puszta lényével.
- Biztos csak akkor lesz, ha az igazgatónő is áldását adja, de kétlem, hogy akaratom ellenére marasztalna itt.. - Legalább ebben biztos lehetek. Minerva nem fog rám erőszakolni semmit, amit nem csinálnék szívvel és lélekkel. Nem ismerem annyira, Neville több időt töltött a társaságában, szóval akár tudhatja is, hogy így van.

Igazából tényleg nevezhetnénk a világ legszerencsétlenebb emberei címért, akik teljesen elrontották az életüket, de úgy visszafordíthatatlanul. És nem tudok nem ezen kattogni, akkor sem, ha tudom, hogy már nincs min, nincs mit korrigálni, helyre hozni, mert ezt nem lehet. A házasságomra kellene koncentráljak, az lenne a helyes és a követendő. Mégis most itt vagyok. Mert neki ígértem az estét, mert ez neki, nekem is jár és úgy érzem, hogy ennyi még nem fogja senki életét sem derékba törni. Nem teszünk semmi olyat, legalábbis igyekszem elejét venni. A magam részéről eddig biztos voltam, szeretnék az is maradni a továbbiakban.
- A rókád kiérdemli minden szereteted. - tudom, hogy sovány vigasz, de ez is valami. Egy társ, egy barát, aki kitart mellette, aki ha nem is beszél, de biztosan nagyon hálás neki mindenért, a törődésért és a figyelemért. Amikor annak idején visszajöttem, tudtam, hogy amit elveszítettem akkor, az fájni fog. Willow túlságosan olyan irányba indult el, amilyennek idealizálni tudtam volna.
- Ha tudnád, hányszor próbáltuk már ezt meg. Goldie után elengedtem. - sóhajtok. Bár igaza lenne, bár nem kellene erről beszélnünk, ha minden rendben lett volna, akkor nem ragadok itt, nem jövök ide sem utána és nem akarom megbeszélni vele. Mégis annyira akarom tudni, hallani, hogy hol rontottuk el. Ha másképp állnék, akkor erősebb lenne a lelki békém is és tudnám, hogy jó irányba haladok.
Sajnálom, hogy csak azt látja megoldásnak, ha elmegy, itt hagyva mindent maga mögött. Mondanám, hogy a diákjaiért tegye meg, de tudom, hogy ha az összes diákját is rátenném arra a bizonyos mérlegre, a túlsó oldalon lenyomnám egymagam. Nehéz erre jót mondanom, nem hogy valami tanácsot. Nem tudom mit tegyen, nem is mondhatom meg helyette.
- Sajnálom, hogy a terhedre vagyok. - pillantok rá bocsánatkérően, miközben a kézfejére simítom ismét a kezem. Hüvelykujjammal szinte észrevétlenül simogatni kezdem. Nem tagadhatom, hogy nem kerítenek hatalmukba az érzéseim, de nem ragadtathatom el magam.
- Marasztalna, legalábbis megpróbálna, de rád bízza a döntést, ha menned kell, akkor utadra ereszt. Azt hiszem az mindenkinek csak rossz lenne, ha kényszerből tartanál órákat. - ismerem McGonagallt már amióta csak betettem a lábam a Roxfortba. Egyenes, szeretetteljes és megfontolt nő.
- Én is marasztalnálak, de... nem akarlak bekorlátozni. Nem várhatok el olyan dolgokat tőled, amit én sem tartanék be.

A rókám. Nos, igen. El nem hanyagolható tényező, azt hiszem a diákok többsége ritka pillanatokban látott csak nélküle a folyosókon, de gyakran még órára is magammal viszem. Sokkal nehezebb lenne nélküle az életem. Az ittlétem is.
- Phoenix sok mindent képes kompenzálni, de a magányt aligha.. - mellőzöm immár a finomkodást. Egyszerűen tények elé állítom. A rókám személyében van mellettem egy társ, aki csak engem fogad el gazdájának, csak hozzám hűséges. De nem pótolja egyetlen férfi ölelését sem, hiába bújik hozzám, nem helyettesít egyetlen forró ölelést, vagy vágyódó pillantást. Akár el is fogadhatnám, hogy ezeket a lapokat osztotta az élet, miután olyan csúnyán elszúrtam a dolgokat már felnőtt életem hajnalán, de mégsem vagyok annyira beletörődő típus.
- Talán nem véletlenül keresztezték egymást most az útjaink.. Gondolj csak bele, mi van, ha ez az a pofon az élettől, amit egyikünk sem kapott meg, mikor szükséges lett volna? Félre ne érts, felnőtt férfi vagy, képes vagy döntéseket hozni és távol álljon tőlem, hogy beleszólnék a házasságodba.. De talán még meg tudnátok oldani. Közösen.. - adok tanácsot, bár ha boldogtalan ebben a kapcsolatban, akkor talán teljesen feleslegesen jártatom a számat. Mégis rosszul érintene, hogy csak úgy véget vetne ennek. Akkor mi értelme volt az egésznek? Indok nélkül toporzékolnánk egy helyben. Ha nem akarná megmenteni, nem szabna magának határokat, amiket nem hajlandó átlépni. Akkor már egészen máshol tartanánk.
- Nem vagy a terhemre.. Örülök, hogy találkoztunk. Tényleg.. - próbálok meggyőző lenni, elvégre most őszinte vagyok, mégis nehezemre esnek a szavak.- Csak nem lenne bölcs döntés tovább játszani a tűzzel. Ismerem a határaimat... Ha neked nem lennének, már lángba borult volna minden.. - sóhajtok nagyot. Igen, bárhogy is tűnik, nehéz tartanom magam. Pedig nem vagyok sérült értelmileg. Fel tudom fogni, hogy nem akar közel engedni magához. Megértem és elfogadom. De még egy ilyen félév és...
- Igen, én is ebben reménykedem.. - próbálok megereszteni egy mosolyt, de nagyot nyelek közben. Lenyelem azt, ami még kikívánkozna.
- Ne tedd. Mindkettőnknek azzal teszel jót, ha nem teszed.. Szeretnék boldog lenni, de... a közeledben erre nincs lehetőségem.. - ismerem be végre hangosan is. És a távolságért még arra is hajlandó vagyok, hogy másnak adjam át a Szindikátus utáni nyomozás ügyét. Már így is elég nagy veszélynek tettem ki a küldetést az érzelmi hullámvasúttal, amire felültem az év elején. Pedig hónapokig tudtam tartani magam... Majd találnak nálam rátermettebb aurort a feladatra.

Nem lep meg, hogy hozom a fantasztikus formám azzal, hogy beletrafálok abba a témába, amit talán nem kellene boncolgatnunk. De megkerülni semmiképp nem tudom, hisz azzal semmibe venném az értéseit. Nem tudom és nem is akarom elodázni, de egy darabig nem tudom mit mondhatnék rá. Nem tudom eldönteni, hogy ebben is van-e némileg a kezem, vagy ez teljességgel miatta alakult volna ki. Az elmúlt évben biztos vagyok benne, hogy én elevenítettem fel nagyon a magányát. Hisz látta, hogy én sokszor Hannah-val vagyok, az ő társaságát keresem. És bizony nem tudtam néha nem felé pillantani, amikor pedig sikerült is rendre összenéznünk. Igazából csak a hülye nem vehette volna észre, hogy valami van velünk, köztünk, ha pedig mégis sikerült elkendőzni a dolgot, akkor baromi nagy színészi készség elevenedett meg bennem. Ami nem olyan gyakori az én esetemben.
- Mondanám, hogy szedj össze egy angol férfiút, de... nem mondom. - ismételten lesütöm a szemem, mert valahogy akaratlanul is magamra értem az asszociációt. Az eszembe sem jut, hogy esetleg másra gondoljon, mert tudom, hogy nem gondolna ő maga sem senki másra.
- Csak szenvedek benne, Willow. Tényleg mindent megpróbáltunk. Csak nem akarok pocsék apa és férj menni. - sóhajtok. Szerinte nem próbáltunk meg mindent? Már tényleg csak a párkapcsolati tanácsadás lenne hátra, de valahogy attól félek, csak ott mondanánk ki igazán, hogy ez már nem működik. Mindig is egyszerűbb volt beleringatni magam az édes megnyugvásba, mint szembenézni azzal, ami nem működik. Féltem a következményektől és rettegtem attól, hogy a gyerekek lelki világa ezzel sérül meg igazán. Inkább vesszek én, mint ők, nekem sohasem volt olyan életem, legalább ők ne tapasztalják meg. De erőt veszek magamon, mert nem akarom megint az én nyomoromra irányítani a figyelmet, nem lenne fair.
- Nekem is nehezemre esik. De egyszerűen nem tehetem meg. Nem erre esküdtem fel. - ha ő őszinte velem, akkor én is az leszek vele. Nem lehet másképp, különben nem tisztelném annyira, amennyire teszi azt ő velem.
A csöndben, ahogy hallgatom, ismét fellángol bennem a bűntudat. Miattam megy el, miattam menekül haza, mert nem tudok úgy tenni, ahogy azt mindenki várná. Mert képtelen vagyok anélkül létezni, hogy ne rontsak el mindent minden pillanatban és ne bántsak másokat. Kit érdekel már az én ki nem mondott szavam?
- Tudom... én... tényleg nagyon sajnálom. - csak lehunyom a szemeimet és megpróbálok mély levegőt venni, mielőtt még túlságosan is mantrázni kezdeném magamban a dolgokat. Nem tudok mit tenni.
- Nem számítottam arra, hogy majd te is tanítani fogsz, ráadásul nálunk.

Ha olyan egyszerű lenne én bizony nem haboznék összeszedni valakit. Angolt, amerikait, bánnám is én milyen nemzetiségű... De nem ilyen egyszerű, én sem vagyok az. Miért pont a szerelmi életemben menne minden olyan könnyedén, mint a karikacsapás?!
- Az angolokkal csak a baj van... - húzódik savanyú mosolyra a szám. A szemeim szomorúan kémlelik az arcát a sötétben. Bár azt hiszem nem pont ugyanúgy, mégis ugyanarra gondolunk. Rá. Más szóba sem jöhetne, hisz ismerem magam. Elég nehéz bármivel is felkelteni az érdeklődésemet. Jelen pillanatban talán neki sem sikerülne, ha nem nyúlna vissza olyan messzire az ismeretségünk. Akkor még más szelek fújtak.
- Ugyan nem tudom, hogy milyen a családi életetek, de látok dolgokat. És volt szerencsém mindkét gyerekedhez. Nem tudom milyen férj vagy, de nem vagy pocsék apa... - sietek megnyugtatni, még mielőtt beleringatná magát valami egészen valótlanba. De csakhamar rájövök arra is, hogy nem itt gyökerezik a probléma. Neville valószínűleg nem attól tart, hogy jelen pillanatban rossz apa lenne. Sokkal inkább az marja a lelkét, hogy ha lépéseket tesz az ügyben, majd azzá válik. - Akkor sem leszel rossz apa, ha úgy döntesz, hogy kilépsz egy rosszul működő házasságból. Tudom, én nem érezhetem át milyen felelősének érezni magad a saját véredért, de hidd el, hogy vannak azok a pillanatok, amikor egyszerűen csak... Meg kell lépni dolgokat... - teszem hozzá. Messze álljon tőlem, hogy biztatnám a válásra, de azt hiszem benne már megérett ez a döntés, csak még az elhatározás nem. Én pedig boldog leszek, ha valami jót tehetek érte, még akkor is, ha csak egy parányi dologban lehetek a segítségére. Ha újra egésznek érzi majd magát, akkor megéri. Bennem is megérett már a döntés és immár az elhatározás is. Nincs miért maradásom. Hiába fáj, tudom, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Csak kell egy kis idő, míg elfogadom, hogy kivételesen nem a családomtól kapok pofont..
- Nem kérném, hogy szegd meg az adott szavad... - nyugszom bele csendesen abba, hogy ez is csak egy olyan fájdalmas éjszaka lesz, mint a többi. A többi, mikor álmatlanul hánykolódtam és azon gondolkoztam, hogy vajon mi lenne, ha.... Biztatom magam arra, hogy ezt a sok szépen és kevésbé kedves emléket is mélyre temessem. Elég mélyre ahhoz, hogy ne legyen zavaró, de ne túl mélyre ahhoz, hogy a legrosszabb pillanataimban még bele tudjak kapaszkodni az emlékbe.
- Én nem sajnálom... Mármint nem sajnálom, hogy megtörtént. Azt sajnálom, hogy így történt meg.. - mosolyodom el fáradtan. Az érzések igen is fárasztóak tudnak lenni, főleg ha rövid idő alatt ilyen intenzíven éli meg az ember őket. - Erre kevesen számítanának... Tudom, hogy megérted... De nem szeretném, ha erről szólna ez az este. Ez még nem a búcsú, és örülnék, ha maradnál. Ígérem nem teszek semmit, ami kompromittálna téged bárki szemében, nem az a célom, hogy rossz fényben tüntesselek fel bárki előtt. De ha lehet, szeretnék még egy kis időt tölteni veled. - ezért csak nem fognak megkövetni. Minden esetre azzal tisztában vagyok, hogy fájni fog minden pillanat, miután magam mögött hagytam ezt az országot. Hát akkor fájjon minél jobban, törjön csak össze, hogy aztán újraépítsem magam és erősebb legyek, mint valaha. Talán a szívem sem keményedne meg..

Már rég tudtam azt, hogy a pokol kénköves bugyrában fogok elégni azért, amiért nem vagyok elég határozott és férfias. De rég volt már az az idő, amikor egyik pillanatról a másikra határoztam el magam és tettem valami olyat, amit azóta is emlegetnek. Most viszont úgy érzem, hogy ennek a levében főve nem tehetek semmi olyat, amivel bárkinek is a lelkébe gázolnék. A vágyak képesek kivetkőztetni az embert önmagukból, épp ezért még a legelején fékezem meg magam. Hoztam már az életben hirtelen döntéseket és nem vagyok mindre büszke.
A megjegyzésére egy sóhaj hagyja el a számat, mégis talán egy icipicit el tudok mosolyodni a helyzet pikantériáján. Akkor is, most is bajt hoztam a fejére, persze olyan bajt, amiből csak önmagával szemben nem tud kijönni győztesként. Mert ha akkor megértettem volna igazán a miértjeit, akkor nem hiszek a szavának. De a múlton kár merengeni, semmin nem változtat a jövőre nézve.
- Csakugyan úgy gondolod? - elakad a szavam a véleményén. Erre szokás azt mondani, hogy nem mindegy, hogy mit és milyen megfogalmazásból, de legfőképpen kinek a szájából hallunk. Nem volt annyira részese ennek a családnak, még csak visszamenőleg nem is láthatta, mik történtek a múltban, mégis az ő szavára tudok adni. Másfelől nem tudom véka alá rejteni, hogy mennyire jól esik.
- Mindig hosszas hezitálás után léptem. Ebben képtelen vagyok változtatni. Nem tehetem meg másokkal, hogy nem fontolom meg alaposan, mielőtt olyat teszek, ami visszavonhatatlan. - na nem akarok bölcselkedni, de ez attól még így van. Közben észre sem veszem, hogy mutatóujjammal rajzolgatni kezdek a kézfején, míg nem kezembe veszem az övét. Nem tudok elmenni amellett, hogy van közös múltunk és talán ettől nem vagyok annyira feszengő, de folyamatosan ott motoszkál az is a fejemben, hogy nem léphetem át azt a bizonyos határt. Most nem. Még nem. Fogalmam sincs, hogy a jövőben mi és hogy alakul, abban sem vagyok biztos, hogy ő marad-e, de nem is kérhetem arra, hogy tegyen a kedvemre. Akkor most is engednem kellene a pillanatnak, ami majdnem eljött.
- Köszönöm. - apró puszit nyomok a kézfejére, mielőtt még elengedném, miközben a sötétben próbálom kivenni az arcát. Szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre a sátorba kintről minimálisan bepislákol a tábortűz parázsló fénye, így nincs nehéz dolgom annyira.
- Szeretném, ha boldog lennél. - nem szoktam túlcicomázni a véleményem, aminek minden egyes szavát őszintén komolyan gondolom. Még akkor is, ha a helyzet abszurd és akkor is, ha én magam teszem nehézzé neki.
- Sohasem gondolnám rólad, de te is tudod, hogy nem vagyok a búcsúzkodás nagymestere. Őszintén nem is szeretnék búcsúzni, úgy érzem, hogy mostanra megértettem azt, ami közöttünk volt és ami most zajlik. Sosem tudnék másképp tekinteni rád. - nehéz úgy valamiről beszélni, hogy ne engedjük el a gyeplőt, de ne is zárjuk be a kapukat. Én most kész vagyok arra, hogy ha kell, akkor hozzunk fel mindent, beszéljünk mindenről és éljünk kicsit fájdalmasan.