The nature is calling us - Neville & Willow

Az ember élete másból sem áll, mint belevágni valami újba, kipróbálni egy egészen másik élethelyzetet, megélni olyat, amire előtte sohasem volt lehetősége. Amikor felmerült először az ötlet a fejemben, hogy mi lenne, ha én magam mutatnám meg a diákjaimnak a világ szépségeit, akkor eleinte csak arra tudtam gondolni, hogy összeszedem a legkülönlegesebb növényeket és elhozom nekik. Aztán mikor már nem elégedtem meg ezzel, akkor jött a merész ötlet, mi lenne, ha nem is a növényeket hoznám el a nebulóknak, hanem őket vinném el a természetes élőhelyükre? A tájakat, a túrát, az életérzést, amit közben tapasztalunk, nem fogja helyettesíteni egy növény mutogatása. Addig is kiszabadulhattak a suli falai közül és láthattak valami olyat, amihez sehol máshol nem volt lehetőségük.
Mert igen, meg akartam mutatni nekik, hogy a természet mennyire különleges és ha befogadók rá, akkor nem fogom az útjukat állni. A Briggs gyilkossággal a hátam mögött talán még nagyobb teherrel a vállamon, de jobban kezdtem el sürgetni a túrákat. Ki ne vágyna ki a természet lágy ölére, egy kis szabadságra a nyomasztó történtek után? És a nagy felbuzdulásra való tekintettel és a hatalmas érdeklődéssel májusra sikerült is kieszkábálni a második túrát is. Az előzőhöz hasonlóan nem egyedül vágtam bele a több, mint 15 fős diáktársasággal a túrának, hanem Willowt ismét megkértem. Hogy miért? Teljesen jól kezelte a helyzetet és a múltkor azt hiszem eléggé jól kijöttünk és kellően kollegálisan tudtunk egymáshoz viszonyulni. Így helyes, mi rossz lehetne egy kiruccanásból?
Hosszú nap után, 25 kilométer hosszú túra végén végül egy tisztásra érve  vertük fel a sátrat. Általában sok mindent megengedek, mint, hogy párbajozzanak felügyelettel, tovább fent legyenek és terveztem egyik napra barlangászást is. Igazából csak a tábortűznél jön meg az ember kedve egy kis zenéléshez, énekléshez, közös szórakozáshoz, amikor látom, hogy a diákok is sokkal közvetlenebbek előttünk. Elégedetten nézek végig a társaságon, ahogy leülök a farönkre, hogy a tűz fölé lógassam a vacsorám. Goldie biztosan vagy az egyik sátorban trécsel, vagy valamit csinál, de nem azért jöttem el én sem, hogy őt felügyeljem. Mindegyikükért nagy felelősséggel tartozok. És nem is tudom érzékelni, hogy a hosszas szórakozás, vacsorázás és beszélgetés közepette mennyire elszalad az idő. Aztán már csak páran lézengenek a tűz körül. Lassan takarodó van, hisz holnap újult erővel tovább megyünk. De ez ilyen, két napos csoda, aminek a végén visszatérünk a kastélyba. meglehetősen sikerül a gondolataimba mélyedve elbambulni a tűzben, miután tekintetemmel az egyik utolsó diákot is a sátráig kísérem. Lassan elcsöndesedik a tábor.

Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd élvezni fogom a sátrazást. Igazából most sem érzem úgy, hogy ez kihagyhatatlan élmény lenne, de a gyerekek egész máshogy gondolják. Nem hibáztatom őket, diákként én is valahogy így reagáltam, mikor valamilyen ürügyet kerítve elhagyhattam az Ilvermorny kastélyt néhány éjszakára. Ámbár nekem aligha volt részem olyan élményben, mint a mai fiatalságnak. Az én időmben szóba se jöhetett volna, hogy az iskolán kívül pálcát rántsunk és úgy merüljünk el a gyakorlás művészetében. Most azonban más idők járnak, bár őszintén szólva még mindig nem vagyok arról meggyőződve, hogy nem fogjuk emiatt megütni a bokánkat. Először csak a helyes mozdulatsort akartam megmutatni a diákoknak, aztán mire kettőt pislogtam az egyik pálca végéből már ki is reppent egy bűbáj. Kedvet kaptak hozzá és tulajdonképpen én is. Mi is. Persze ez utólag jóval több papírmunkával járt, mint ahogy azt sejtettem. A minisztérium sosem nézi jó szemmel a pedagógusok újítási szándékát, még akkor sem, ha voltaképp alapja is lenne a kezdeményezésnek. Afelől is vannak kétségeim, hogy a kollégám, Lestrange professzor is osztozna a véleményemen, de persze még ő is tud meglepetést okozni. Ahogy a diákok is nekem.
Nem számítottam rá, hogy egy pillanat alatt meglesz a baj, főleg azért nem, mert olyan fegyelmezetten álltak az egész gyakorlathoz, hogy megfordult a fejemben, mennyire rossz helyen vannak az iskola falai között. Mintha kicserélték volna őket. Egy elkapkodott csalánártás viszont kellően csúnya és fájdalmas is ahhoz, hogy idejekorán elhozza a következő program kezdetét.
Felelősnek érzem magam a történtek miatt, bár tudom jól, hogy holnapra elfelejtik az egészet és nyoma sem marad a csúnya keléseknek. Ettől függetlenül szegény ötödéves kislány most szenved. Talán némiképp sikerült megnyugtatnom, és egy vékony réteg krémet is kentem az arcának sérült bőrére, de ennél többet jelenleg nem tehetek érte.
- Mire holnap felkelsz csodásabb leszel, mint előtte.. - próbálom biztató mosollyal bátorítani őt arra, hogy hajtsa csak álomra a fejét. Többször is benéztem rá, bizonyára nem a sátorban gubbasztva tervezte eltölteni az esti órákat sem, de nem tudtam kicsalogatni. Hiába köztudott, hogy a csalánártás magától is elmúlik néhány órán belül, a pánik mindig felülírja a gyerekekben az ésszerűséget. Ez ma is csakugyan így történt.
Rövid idő alatt sok minden megfordul a fejemben, de leginkább hálás vagyok, amiért nem történt nagyobb baj, hiszen bármikor elhagyhatta volna a diákok száját olyan átok, amire nem gyógyír az idő és a türelem. Ugyanakkor ez megtörténhetett volna a tanteremben is, így valamelyest ellensúlyozza a bűntudatomat ez a tény.
- Te még nem alszol? - pillantok a tűz fényében kirajzolódó alakra. Akkor is megismerném, ha a lángok nem festenék meg az arcát. És be kell valljam, örülök, hogy ő van itt. Nem csak azért, mert nála jobban senki sem ért a gyógynövényekhez. Szerencsére ezt a tudását csak ismeretterjesztő célokra kellett használnia a mai nap folyamán.

Ha valamire a fejemet adtam, azt soha nem muszájból tettem, annál is inkább szenvedélyből, elhivatottságból és lelkesedésből. Mert ki ne akarná a diákjainak megmutatni azt, amit ő maga is személyesen átélt? És tudom, hogy sokaknak ez a kirándulás pusztán lehetőség, hogy lógjanak a suliból, azért már az megérte, amikor láttam az első elképedt arcokat. Legyenek az ittlévők bármilyen különbözőek, természetszeretők, vagy sem, mind egytől egyig belerázódtak az általam diktált tempóba és a hangulat is hamar megteremtődött.
Ugyan akadt némi baleset, hisz a csalánártást nem terveztük be, azért egy kis hordozható készletet hoztam magammal, ha kell, akkor akár tudjak frissen is kenőcsöt készíteni. Kellett is, a gyerek pedig némileg megkönnyebbülhetett. Az esti mulatozást viszont kihagyta.
Megértem.
Minden egyes alkalommal, amikor csak elviszem a diákokat kirándulni, erősödik bennem a visszaigazolás, hogy valamit tényleg jól csinálok és érdemes volt akár csak elkezdeni is. Minden egyes napért hálás vagyok, a mosolyok, a lelkesedés, hogy nem kell őket noszogatni és az, hogy mennyire önállóak egy ilyen helyzetben is, csak azt igazolja, hogy az egész tanári kar valamit nagyon jól csinál. A párbajokkal az élen, amit ha annyira nem is lenne engedett itt gyakorolni, de azért nem túl erős átkokkal mégis más.
- Hm? - kérdezek vissza a kérdésre, mert annyira elmerengek a gondolataimban, hogy igazán fel sem fogom a lényegét.
- Bocsánat, itt vagyok. - köszörülöm meg a torkom, ahogy tekintetem Willowra siklik. Biztosan ellenőrzött néhány diákot, főleg a sérüléses gyereket.
- Én? - azért eszembe jut, hogy mit is kérdezett, vagyis remélem csak, hogy a kérdés az ittlétemre vonatkozott.
- Még nem vagyok fáradt. Na és te? - kérdezek akkor vissza, miközben tovább piszkálom az egyre kisebb tűz alatt a parazsat. Lassan már tényleg csak őrláng lesz, majd szunnyadó parázs. És aztán reggel lesz, de nem akaródzok még aludni térni.
- Úgy érzem, hogy egy remek nappal kezdtünk. És köszönöm, hogy eljöttél. - a múltkori kínos beszélgetésünk és megannyi kínos pillantás után csoda, hogy akar jönni és jön is. Azt hiszem, hogy nagyban hozzájárul az, hogy megígérte és nem szeretné megszegni.
- Hogy van a kis beteg?

Meg merem kockáztatni, hogy sokáig fogják emlegetni ezt a kirándulást és azt is, hogy emiatt is kapunk néhány aggódó szülői levelet. Ezúttal viszont talán Neville feje is főhet egy kicsit, elvégre a természetjárás ötletét kezdettől fogva ő szorgalmazta és akkor még egyáltalán nem volt belekalkulálva, hogy a diákok majd pálcát emelhetnek egymásra. Sőt, még néhány ártalmatlannak tűnő mozdulatot is tanulhatnak tőlünk, képzett auroroktól.
Nem is tudom szavakkal leírni milyen érzés járta át a testem, mikor a bemutató alkalmával újra szemben álltam mindenki Longbottom professzorával, akit - bár erről kevesen tudnak - nem most ismertem meg, így pontosan tudtam, hogy régen mi volt a gyengéje. Ő pedig korábban kétségkívül abban volt jártas, hogy engem mivel tud padlóra küldeni. Rosszabb esetben vagy egy túlgondolt, esetleg ügyetlen próbálkozásnál bizony ez is előfordult. Pedig nem éles helyzetről beszélünk, mindketten kellőképpen felkészülhettünk az összecsapásra. Most viszont úgy gondoltam, hogy kíméletes leszek vele, ugyanis elég keveset osztott meg velem a felettünk eljáró évekről és arról, mennyire tartja karban a feltételezhetően berozsdásodott párbajtudását. Őszintén meglepett, hogy nem kell kesztyűs kézzel bánni vele és a legváratlanabb fordulatokat is könnyűszerrel reagálta le. Kifejezetten élveztem is a délutáni programot. Mármint azt a részét. Utána sajnálatos dolog történt, melyet persze azonnal igyekeztünk tudásunkhoz - vagyis leginkább az ő tudásához - és lehetőségeinkhez mérten orvosolni. Semmi komoly dolog nem történt, de mire újra a kastély falai közé érünk, úgyis lábra kél valamilyen cifra pletyka a balesetről. Ismerem a tinédzsereket.
Az elcsendesedett tábor és az egyedül táncoló tűznyalábok furcsa összképet festenek. Mégsem érzem a magányt leszállni körénk, pedig okunk lenne rá bőven.
- Nem, még én sem. Pedig össze kellene szednem magam a holnapi túrára.. - dörgölöm meg tenyeremmel a combizmaimat. Be kell vallanom, a futás ide vagy oda, azért megerőltető hegynek felfelé menetelni. Akkor is, ha a táj valamelyest kárpótol a fáradozásért. Na meg persze Neville újra és újra felcsillanó szemei, mikor valami apró érdekességet fedez fel, amire más sosem térne ki. Mégis olyan gyermeki lelkesedéssel tud hódolni a legapróbb mohának is, hogy nem tudom nem mosollyal nézni őt olyankor. Aztán kénytelen vagyok csak ismét emlékeztetni magam, hogy mennyire vékony kötélen is táncolok valójában. - De elég volt az izgalmakból mára.. - utalok csendesen a történtekre. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ennek ellenére nem tervezem holnap megismételni az esetet. Körültekintőbbnek kell lennünk, ha sértetlenül akarjuk visszaszolgáltatni a gyerekeket a szüleiknek.
- Szívesen jöttem. Na meg aztán a diákjaimat nem engedhetem el egyedül, szóval... - teszem hozzá egy jelentőségteljes félmosollyal. Igazából sosem kerültem a társaságát, és tekintettel arra, hogy sikerült megőrizni a jó kapcsolatunkat, talán nem kell magyaráznom, hogy melyik részét szánom poénnak. Bár Neville esetében sosem lehetek biztos benne, hogy érti.
- Nagyobb volt az ijedtség, mint az ártás súlyossága.. Valószínűleg lelkileg jobban megviselik őt a történtek, mint fizikailag. De azért ránézek még később... - sóhajtok fel, majd ezzel a lendülettel helyet is foglalok mellette. Nem feltételezem, hogy ketten kellünk a tűz őrzéséhez és életben tartásához.. Vagy amelyik tűzéhez igen, azzal nem igazán számolhatunk.

Mi más kellene a diákjaimnak, mint egy kis vidéki levegő a természetben? Mert túlságosan sokat tanulnak, nagy a hajtás és egy ilyen túra során bőven kiereszthetik azt a fáradt gőzt, amit felhalmoztak az év során. Vagyis legutóbbi túra óta. Nem gondoltam soha, hogy ekkora sikere lesz, azt pedig végképp nem, hogy akkora lesz a jelentkezés, hogy segítséget kell majd kérnem hozzá. Márpedig be kellett látnom, bármennyire is szeretnék mindent én csinálni és senkire nem hárítani a feladatot, azért mégis csak több szem többet lát elven élnem kellett a lehetőséggel. És akiben talán szavak nélkül is megértjük egymást és talán kedvet is kap a túrákra, az kétségkívül csakis Willow lehetett. A nejem soha nem volt híve a túráknak és valahogy ha a gyerekekkel rávettük, akkor is csak húzta a száját és minél előbb haza szeretett volna jutni. Nem hibáztatom érte, világ életében csak a sztorik érdekelték, de hogy milyen is az kivitelezve, az már mindegy volt.
De jól esett a párba a minap, ahogy a legutóbb is. Igazából rá kell eszméljek, hogy még mindig zseniálisan párbajozik és nehéz megizzasztanom. A tapasztalatok pedig most már az ő pártját fogják. Egy pillanatra elmosolyodva pillantok a tűzbe is, miközben tovább beszél. Tényleg díjazom a kitartását és azt, hogy ilyen lelkesen csinálja, pont amennyire én is. Akkor is, ha nem a saját ötlete.
- Meg sem fog az kottyanni. - immár rá emelem a pillantásomat, mert nincs ebben semmi szégyellnivaló. Kollégák vagyunk, jóban vagyunk, ezen pedig nincs mit sunnyogni. Az nem baj, ha mások nem tudnak semmi másról.
- Egyetértek. - ellenben osztom a gondolatát a gyerekkel kapcsolatban. Ha jobban odafigyeltünk volna, vagy jobban résen lettünk volna, akkor elkerülhető lett volna az a baleset. De így sem olyan nagy baj, mert gyógyír van. Gyógyírt igazából mindig mindenre lehet találni, csak akarni kell.
Ismét a tűz figyelését választom, amikor leül mellém. Még igazából ebben sincs semmi baj. Igazából semmivel nincs semmi baj, csak én vagyok annyira hülye, hogy az elmúlt időszakok beszélgetésein gondolkozok és arra kell jussak, hogy soha egyszer nem sikerült még összevesznünk. Pedig annak idején egy pillanat alatt képesek voltunk rá.
- A diákom jó ürügy, ez volt az első, amit megtanultam, amikor tanár lettem. - értem a viccet, hogy ne érteném. De tudom, hogy ő is most csak ezzel takarózik, amit olykor én magam is teszek.
- Ráérsz. Biztos már alszik, de a lélekjelenléted nagyban megmentette a helyzetet. - igen, hogy nem fordult minden kudarcba, és azzal, hogy ő megőrizte a hidegvérét, nekem sem esett nehezemre összedobni azt a krémet.
- Jó látni rajtad, hogy élvezed a túrákat. Nem igazán szoktam olyannal találkozni, aki még úgy osztja a szenvedélyemet. De ez most más. - tekintetem ismét rá emelem, ahogy ki is húzom magam a görnyedezésből és egy vonalba kerülök vele.

Sereghajtóként a tűzhöz érni általában azt jelenti, hogy már csak egy kis pislákoló parázs fogad, mert nincs ki életben tartsa a lángokat, az utolsó elkeseredett próbálkozások pedig gyorsan kimerülnek némi kapkodásban és végül jön a füst és a hideg. Engem mégis inkább melegség tölt el most.
- Szó se róla, rendesen megdolgoztat minket, professzor... - hangom nem számonkérő, egyáltalán nem érzem bajnak, hogy átmozgatjuk az izmainkat a terepen, de tény, hogy fáradtan fogunk visszaérni a kastélyba, ahol viszont senkit sem fog érdekelni, hogy mi hétvégén milyen hegyeket másztunk meg, hogy lássunk néhány kökörcsint. Vagy a fene tudja, milyen virágot, páfrányt, gombát. Amit csak Neville észrevett azzal a sas szemével. Bár élményekben mindenképp bővelkedünk.
- Tudod jól, hogy szívesen jöttem.. - adok végül apró mosollyal az arcomon ugyan, de talán egy kissé kényszeredett választ. Ez már majdnem afféle vallomás, mert kétségkívül sikerült rájönnöm, hogy még mindig élvezem a társaságát. Már nem az a kölyök, aki volt, de én sem vagyok ugyanaz. Az első közös kirándulás után pedig minden jóval zavarosabb lett a szememben. A hetek alatt számtalanszor próbáltam lebeszélni magam mindenféle kombinálásról, sőt, ez olykor komoly erőfeszítések árán sikerült csak. Nem véletlenül.
- Ugyan már, nem csináltam semmit.. Csak nőből vagyok, én is átestem azon a bizonyos kamaszkoron, mikor kardinális kérdés a lányoknak, hogy az arcuk és egyébként mindenük tökéletes legyen. Egy csalánártás némiképp keresztülhúzza a számításaikat, főleg ha a kiszemelt fiú is itt van. Ha érted, mire gondolok... - forgatom meg a szemeimet jelentőségteljesen. Én ugyan nem szenvedtem el semmilyen hasonló balesetet tinédzserként, de láttam cifrábbakat diákként, úgyhogy azt hiszem első kézből kapta az információt, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. Nyilván ez alig vigasztalta őt azok után, hogy feltehetőleg ennél romantikusabb estére vágyott. Bár ez is csak egy feltételezés a részemről. Elég gyorsan észreveszem az efféle jeleket.
- Mindig szerettem a természetet, csak elég kevés időm volt rá.. Persze nem úgy mint te.. Meg merem kockáztatni, hogy rajtad kívül kevesen szeretnek ennyire az erdőkben bóklászni és leveleket nézegetni.. De tény, hogy érdekesebb, mint dohos könyveket lapozgatni a könyvtárban.. - ezzel pedig nem mondok újat. Még mindig nem szeretek bezárva lenni. Nehezen birkózom meg a tanítás okozta kötöttségekkel, meg azzal, hogy időm nagy részében a kastélyhoz vagyok kötve. Olykor pedig feltámad bennem a kalandvágy és ha tehetném, vállamra venném a világot, ahogy csak Ori tette. De akkor meg ez hiányozna. A kettő pedig nem fér meg egymás mellett.

Szolid mosoly ül ki az arcomra, ahogy megint csak magázódik. Tudom én, hogy most csak viccel és meglepően szükségét is érzem egy könnyed beszélgetésnek. Lehet most jött el ennek is az ideje, miközben a tábortűznél ülünk, mint két felügyelőtanár, akik estére már egy kis láblógatást megengedhetnek maguknak. A felelősségünk és a figyelmünk közben nem lankadhat, szóval mindent azért nem engedhetünk meg magunknak... de talán most már nem fog semmi baj történni a táborral. Remélem.
- Pedig ez még közel sem a vasszigor. - de pont neki nem kell ezt részleteznem, hisz a legutóbb is fülön csípett, amikor éjszakai felügyeletnél elengedtem egy diákot. Nem volt szép tőlem, de igyekszem azért.
És közben egy hálás mosolyt is megengedek felé, mielőtt ismét a tüzet figyelném. Ilyenkor szabadjára engedem a fantáziámat és mindenféle alakot vélek a lángokban felfedezni. De a fülem és a figyelmem nem a tűzé, csupán a tekintetem elrévedő.
Valahol el tudom képzelni, hogy ez történhetett, amikor felemlíti a kamasz lányok szeszélyességét. Nekem ez a korszak nagyjából kimaradt, bár tény, hogy Hermione és Ginny is tudtak igen csak furcsán viselkedni néha. Talán csak Luna volt a kivétel a végtelen türelmével. Valahogy mintha őt kikerülte volna ez, bár őszintén szólva a thesztrálok is jobban érdekelték, mint a fiúk.
- Azt mondod, hogy majd Goldie is ilyen lesz? Mármint... furcsa néha. - elgondolkozok, vagyis inkább csak eljátszok a gondolattal, hogy az én lányom is képes lesz apróságokat felfújni, hogy aztán rám szóljon, "apa hagyj már békén". Igen, ez nem is olyan lehetetlen és távoli jövőkép. De bizakodok, hogy nem lesz hosszú életű. Az én lányomat nem érdeklik annyira ezek a dolgok, nem? Bár nem tartom kizártnak, hogy lemaradtam valamiről. Frankiet nézve biztosan ki fog hagyni dolgokból. De talán csak el kellene fogadnom, hogy ez az élet rendje és továbblépnem. Ej, senki nem mondta, hogy majd apának lenni ennyire nehéz lesz.
De egyet kell értenem vele. Nem sokat kirándultam vele, de olyankor el tudtam engedni magam, mert nem arról szólt a nap, hogy mikor érünk már a táborhoz, mikor pihenünk. Csak úgy... kirándultunk és túráztunk, élveztük a természet adta szépséget.
- Emlékszel, amikor találtunk egy vízesést és habozás nélkül bementünk alá? - persze, meg akartunk győződni róla, hogy szerencsénk lesz majd. Vagy találunk egy barlangot, ki tudja. Felejthetetlen volt, ahogy a lezúduló víz alatt átvágtunk, végül csak mi magunk maradtunk és a vízesés erős hangja. Mi, meg az a csók... lepillantok a földre, majd ismét fel a tűzre. Azt hiszem óhatatlanul is olyan terepre léptem, ami mindkettőnknek veszélyes lehet. De nem lehet semmi baj, nem? Kollégák vagyunk.
- És aztán... aztán majdnem megfulladtam a vízben, mert annyira meg akartam mutatni valami idióta úszástechnikát. - próbálom elütni egy vicces emlékképpel a beálló csöndet.

- Akarod mondani vaj? - szakad fel belőlem az önfeledt nevetés, pedig rég engedtem már el magamat ennyire. - Jajj, bocsánat... - nevetgélek tovább, de immár halkabban, nehogy felébresszem vele az alvó társaságot. Bár azt hiszem, még közel sem az alvás jár az eszükben, kivéve ha Neville útvonala lefárasztotta a fejlődésben lévő szervezetüket. Ami lássuk be, könnyen meglehet, ha még nekem is meggyűlt a bajom a terepen.
- Van még mit csiszolni azon a vasszigoron.. - emlékeztetem rá finoman, hogy nem ő lesz a fegyelmezés mintaképe, habár ő maga eléggé annak mondható. Még mindig. Azt hiszem sikerült magát az elveihez tartani, ami nagy szó. Végtére is eltelt majd' húsz év, és már akkoriban is komoly szabályok szerint élet. Bár azóta is nehéz elképzelnem, hogy mindenki Longbottom professzora képes kijönni a sodrából.
- Nos, nem tudom... De azt hiszem, minden esély megvan rá, hogy kevés drámával megúszd a kamaszkorát. Franklin már más kérdés, szerintem ő a makacsabb.. - teszem hozzá és van benne tapasztalatom. A fiával ugyanis többet és többször beszélgettem, mint vele összesen, bármilyen furcsa is ez. Habár nem is kell furcsának tartanom, hiszen ha úgy nézzük, akkor a diákomról van szó.
Pillanatnyi döbbent csenddel fogadom a nosztalgiázását, még a levegőt is másképp veszem hirtelenjében. Igen, az én fejemben is megfordultak ezek az emlékek, csakúgy mint az első kirándulás alkalmával, de nem engedtem elkalandozni  gondolataimat, mert aligha lett volna értelme fájdítani a szívemet. Kétségkívül szép időket töltöttünk együtt, sok közös pillanatunk volt és sok mindent éltünk meg egymás oldalán, vállt vállnak vetve. Köztük volt a túra is az Appalache-ben, amiről ha akartam volna sem tudom lebeszélni, hiszen én is vágytam már egy kis kikapcsolódásra. De október eleje volt és rémesen hideg. A mai napig nem tudom felfogni ép ésszel, hogy gondolhattuk, hogy jó ötlet berohanni a vízesés mögé. Persze akkoriban sok dolgot csináltam, amire azt mondhatom, hogy a fiatal éveim bolondsága tükröződött rajtuk.
- Lemosta a víz a hajpántomat... - szakítom meg a csendet, így hosszabb szünet után már nem csak a tűz pattogása hangzik, de már én is csak a lángokat figyelem. Hagyom, hogy magával ragadjon az érzés, a veszteség érzése, amit csak a lányok érthetnek, akik kifejezetten szeretik az apró csecsebecséket. Így voltam én mindennel akkoriban, amit a hajamba tudtam aggatni. - Kellett neked utána ugrani... - rázom meg a fejem még mindig hitetlenkedve.
- Még szerencse, hogy volt a közelben vízimentő... - jegyzem meg, hogy bizony mindenre emlékszem. Én sem úsztam meg szárazon és nem csak a vízpermet miatt. Sokkal inkább mert voltam olyan bolond, hogy utánaugrottam. Még a végén a szemem láttára fulladt volna meg, mert félrenyelte a vizet. Nem akkor csókolóztunk először, de volt egy pillanat, mikor úgy éreztem, hogy ez már nem csak a kamaszkor hozadéka, hanem valami egészen más. - Lefogadom, hogy azóta sem tanultad meg, hogy nem kell mindig hősködni, hogy lenyűgözz egy nőt.. - teszem hozzá mindent tudó mosollyal az arcomon. Bizony, ő az a típusú férfi, akinek nincs túl nagy önbizalma és hajlamos alábecsülni önmagát.

- Vaj? - pislogok rá egy pillanatig kérdőn, mintha nem érteném miről is van szó, de lelkiekben hatalmasat puffan és végre leesik a nyilvánvaló. Én is vele együtt kezdek el nevetni, ha nem kis fáziskéséssel persze. Még mindig arról a kis kihágásról van szó, de ez esetben most nincs igazán olyan édesség, amivel lekenyerezhetném. Akkor sem sikerült annyira, mint szerettem volna a kiengeszteléssel.
- Egy kis olvadt mályvacukorral megkínálhatlak. - a én ötletem volt, hogy valami amerikaibb vonzata is legyen a sütögetésnek és hoztam ezt az édességet magammal. Egyszerű megcsinálni és a diákok is szeretik. Igazából ezzel mindenki jól jár, bár nem tagadhatom le, hogy a legtöbbet mégis én ettem eddig belőle.
- Tudom, de elég, ha csak annyira fegyelmezünk, hogy ne történjen baj. Kikapcsolódni jöttek ide, nem folytatni a hetet. - és ebből az egészen apró dologból nem is engedek. Itt sokkal kötetlenebb velük a kommunikáció és ez így van rendjén. Mi magunk sem tartjuk a katonás rendet, ellenben sok mindent tanulnak, egymásnak segíteni, egymásra figyelni, tényleg figyelni a környezetünkre. Kimondottan büszke vagyok arra, amit ma láttam. És most a jól megérdemelt jutalom. Igazából kívánni sem kívánhatnék ennél jobbat, éjszaka pedig jó mélyen fogok aludni. Nem vallom be senkinek, de egy kicsit még én is elfáradtam a túra során.
- Frankie lassan felnőtt lesz, talán akadémiára megy és kirepül. Talán a távolságtól megjön az esze, nem tudom. De Goldie... attól tartok túlságosan lányos apa vagyok ahhoz, hogy kompromisszumot kössek a változásokkal. - persze biztosan okkal mondja azt, amit és igazából tényleg nem lesz nehéz dolgom vele, de az ördög sosem alszik, én pedig előre rettegek mindentől.
Nem tudom eldönteni igazából, hogy jó vagy rossz ötlet volt-e ezzel az emlékkel előhozakodni. Mert nem akarok úgy tenni, mintha nem történt volna meg, mégis kissé bűnösnek érzem magam, mert feleségem van. Takarózhatnék azzal, hogy csak én gondolom túl, de elég Willowra pillantani, hogy tudjam, most ő is ott jár valahol.
- Igen, emlékszem. Én pedig túl hirtelen vettem levegőt, amikor buktam egyet érte. - de kétségkívül a kezemben volt a pántja és ha meg kellett mentenie, ha nem, akkor is addig szorítottam, amíg vissza nem adtam neki azt. - nehéz megállni hangos nevetés nélkül ezeket az élményeket. Fiatalok voltunk és elővigyázatlanok. De egy percét sem bántam meg.
- És azóta is sikeres vizimentő vagy? - kérdezem szórakozottan, ahogy belegondolok, hogy utána miképp is tesztelte le ezt a tudását. Maradjunk annyiban, hogy sikeresen túléltem az esetet, mi több, igen csak életre kaptam. Közben pedig alig veszem észre, hogy kellemes melegséggel tölt el mindez.
- Szerinted nem kell? - kérdezem mindezt teljesen ártatlanul, hisz a beszélgetés csak sodor magával, mint egy megfékezhetetlen áradat. Miközben megpiszkálom az egyik parázsló fadarabot. Aztán ismét rá pillantok. A füst is egészen messzebb száll, de nem is azt figyelem. Az én tekintetemet most más ejtette rabul.

Nem szándékozom kisegíteni őt a viccem megértésében. Sosem voltam ilyen készséges, másfelől pedig ritkán engedem meg magamnak ezt a stílust és még akkor sem mindenkivel szemben. De lassan rájön magától is, hogy mire fel a nagy nevetés. Nem mehetek el mellette szó nélkül.
- Hagytál még belőle? - nézek rá kétkedő pillantással. Ugyan valószínűleg a rám való tekintettel csempészett egy kis Amerikát a a hátizsákjába, de a mályvacukrot ő talán még nálam is jobban szereti. A gyerekeknek pedig ez kétségkívül újdonság volt a sok tökpite és vajsör után, amikkel az iskolában leggyakrabban találkoznak.
- És mi pontosan ehhez is tartjuk magunkat... Kisebb zökkenőkkel.. - teszem hozzá. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, de most nincs él a hangomban, sőt, még mosolygok is. Lehetett volna rosszabb, de minden egészen jól alakult. Innen már csak haza kell juttatnunk egyben mindenkit a holnapi nap folyamán. Az sem lehet sokkal nehezebb hadművelet.
- Nekem a távolság sem változtatta meg a véleményemet a szüleimről.. - szúrom közbe a választ, de nem szeretném ezzel lelombozni, így ennyivel lezártnak is tekintem. Franklin és én nem vagyunk egyformák, ez vitathatatlan tény. Mégis vannak az életünknek olyan nem mellékesen karakterformáló mozzanatai, melyek komoly hatással voltak a személyiségünkre. Én nem okolom a családomat, de a szótáramban a távolság egyet jelent a békességgel.
Alig merem elhinni, hogy ez most tényleg megtörténik és kettecskén a tábortűz fényénél a régi emlékeket vesézgetjük. Talán arra számít, hogy másképp emlékszem rá? Vagy már nem is emlékszem? Nehéz elfelejteni valakit, aki mindkét lábát megvetette az életem egy ideg fogékony időszakában...
- Ne költsd át.. Egész egyszerűen nem vettél levegőt.. - fordítom felé a tekintetem, mintegy amolyan "rajtakaptalak a füllentésen" típusú dorgálásnál tenném. Mégis szórakoztat, persze akkor egészen más érzések keringtek bennem. Leginkább pánik, mert a hajpántomhoz mindenképpen ragaszkodott.
- Pedig volt belőle másik.. - rántom meg a vállamat. Nem számított volna igazából, ha elvesztem azt a jelentéktelen vacakot. Nem kellett volna miatta kockáztatni, és nem amiatt lett férfi a szememben, mert levetette magát az alattunk pihenő tóba. Rosszabbul is alakulhatott volna. Végül egészen sok új tapasztalattal tértünk haza.
- Ha hiszed, ha nem, azóta nem sokan próbáltak meg megfulladni a karjaimban.. - próbálom viccesre fogni a választ, de akaratlanul is észreveszem a mögöttes tartalmát, ami szintén igaz. Nem volt tartós kapcsolatom, sokáig semmilyen se. Elég sokáig tartott elfogadni, hogy végül én mondtam ki az utolsó szót, de mindent okkal tettem. Azzal nyugtattam magam, hogy mi nem működtünk volna jól együtt. Amíg még csak játék volt az egész, nem is volt baj... De túl gyorsan akart túl sokat..
Csakhogy ezekkel a gondolatokkal a fejemben, most én akarnék sokat. Nagyon sokat. Olyat, amiről tudom, hogy nem szabad, több okból is.
- Sosem kellett.. - nyalom meg végül a szám és nyelek egy nagyot. Rég nem voltam ennél őszintébb vele. Az pedig, hogy az ajkam újra csak kiszárad, a testem reakciója a jelen pillanatra. Mert a vonzalom nem múlt el, és ha alább is hagyott, most már nem a tűz melegít, hanem a vágy, hogy megcsókoljam őt. Amit közelebb hajolva végül meg is teszek.

Édesség ide vagy oda, azért hagyni mindig hagyok, mert nem vagyok önző. Így aztán heves bólogatással adom a tudtára, hogy van még belőle. Különben is, ha megennék annyit, akkor esküszöm hat kviddicspálya maratoni lefutása sem lenne elég, hogy leadjam a felgyűlt kilóimat. A helyzet az, hogy a hasamra olyan könnyen szaladnak fel, ahogy csak nem szégyellik. Velem ellentétben, mert kimondottan büszke voltam arra, hogy abból a pufók kisfiúból egész rendes kiállású fickó lettem az évek alatt.
- Vegyük úgy, hogy azért egy remek napot tudunk a magunkénak. - mosolyodom el őszintén a megjegyzésre. Igazából valóban így van, nem volt olyan sérülés, ami miatt vissza kellett volna fordulnunk. De megnyugtat a tudat, hogy mindig nálam az a zsupszkulcs, amivel bármelyik pillanatban visszatalálunk a kastélyhoz, ha arról van szó. Bizakodó vagyok abból a szempontból, hogy meg tudunk mindent mi magunk oldani és legfeljebb elég lesz pár kenőcs, gyógynövény, esetleg a pálcánk.
Egy pillanatra mintha kijózanítóan hatna a szüleivel való kapcsolatának az elemezgetése. Egyszer volt hozzájuk szerencsém és megértem, ha azóta sem változott semmi közöttük. De míg az ő szülei minden dolgot kőbe vésettnek tekintenek és ha nem úgy alakul, akkor drasztikus megoldásokhoz folyamodnak, addig azt hiszem én elég laza és engedékeny szülő vagyok ahhoz, hogy a fiam ne gondolja azt egy életre, hogy elege van belőlem.
- Reméljük, hogy Frankie nem azt látja bennem, amit te tapasztalsz a szüleiddel. - merőben más a kettő és csak bizakodok abban, hogy egyszer majd megint pozitívabbra fordul a fiam kapcsolata velem. Bánnám, ha nem történne meg és egy életre megutálna mondjuk azért, amiért mi is oda költöztünk a Roxfortba. Hannah nem akar a Longbottom-kúriában élni, ezt már a kezdetekkor is kijelentette. A Foltozott üst felett lakni pedig nem volt igazán idilli egy családnak. De sosem ellenkeztem vele, bárhová is ment. Azért mindig hiányzik az igazi otthonom, a régi dolgaink, igaz sohasem nehezteltem ezért rá.
Nem tudom igazából mi van mostanában velem. Olyan, mintha így negyven felé egyre jobban rám törne az, hogy mi mindent vesztegettem el és én nem is lennék önmagam. Nem vagyok boldog igazán, valami hiányzik az életemből és legszívesebben kibújnék a bőrömből. Ez normális lehet vajon?
- Nem is költöm. - kár előtte tagadni, hogy megint én voltam a béna és azért nyeltem félre, mert annyira fel akartam a pántot hozni, hogy az sem számított, már nem is visszatartom a levegőt, hanem venni akarnám.
- Nem baj, anélkül mehettünk volna akkor haza és ott már nem lett volna másik pántod felvenni. - az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg varázslattal magunkhoz hívnám. Áh, nem, az én szerencsém nem ilyen.
- Nem...? - kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna elég tisztán a szavait, de az igazság az, hogy a tekintete teljesen rabul ejt és a szavakat is elfelejtem. Olyannyira, hogy azt sem veszem észre, ahogy közelebb hajol, mi több, annyira a szavaira próbálok koncentrálni, hogy aztán válaszoljak is... de arra már csak a szám sikeredik kinyitni, mert belém fojtja szó szerint egy csókkal. Először megfagy bennem a vér, aztán hirtelen olyan intenzitással kezd verni a szívem, hogy szabályosan a fülemben érzem a lüktetését. Ösztönösen hunyom le a szemem és aztán lassan viszonzom a csókját, majd azzal a lendülettel tolom is el magamtól finoman.
- Ezt... ezt nem lenne szabad... - a hangom rekedt, az ellenállásom pedig harmatgyenge. Úgy pillantok rá, indulattól elragadtatva. Ahogy tettem azt egykor is. De a karját nem eresztem el, nem szorítom, csak gyengén pihentetem rajta a tenyerem.
- Lehet, hogy csak... aludnunk kellene...

Mintha csak megbűvöltek volna, szinte percek óta csak mosolygok. Nem szoktam meg az ilyet, nem szoktam ennyire elengedni magam. Mármint annyira sosem, hogy minden érzelem csak úgy rögtön kiüljön az arcomra vagy átsuhanjon rajta. Most viszont minden falat levetkőztem magamról és mi kellett hozzá? Egy hosszú nap meg némi mályvacukor. Nevetségesen egyszerű kombináció. Eddig sosem működött, úgyhogy bizonyára Neville személyes varázsa a kulcsa mindennek.
- Nem vitatkozom.. - bólintok helyeslően. Jobb volt, mint amit terveztem vagy amire számítottam. Az első túra előtt voltak igazán nagy kérdések bennem, minthogy ha pánik tör ki valamiért, hogy fogunk kordában tartani tizenakárhány tinédzsert. Szerencsére akkor is jól alakult minden, néhány elhagyott apróságnál több kár nem ért bennünket. De ez mindig benne volt a pakliban, ha valaki túrázni indult. Immár kénytelenek voltunk felhívni mindenki figyelmét, hogy csak a legszükségesebb dolgait hozza.
- Ne aggódj, össze sem lehet hasonlítani titeket.. - mármint a szüleimmel. Újra megpróbálkozom egy biztató mosollyal, kezemet egy pillanat erejéig az övére is simítom, majd visszahúzom. Nem akarom megsérteni ezzel a gesztussal. Csakhamar viszont nem azzal foglalkozom már, hogy mi sérti meg vagy mi nem. Az emlékek hullámai összecsapnak a fejem felett, én pedig valamilyen ostoba ötlet miatt teljesen át is adom magam a képeknek, de legfőképp az érzéseknek. Olyan jól esik belegondolni, hogy simogatott akkor, milyen puhán csókolt, mikor visszaadta a hősiesen megragadott hajpántot, akárcsak egy tiara lenne. Sőt még annál is nagyobb becsben tartotta, mert az enyém volt. Hős volt. Nem azért, mert elvágta az utolsó szálat, ami Voldemortot még a halhatatlansághoz közötte. Nem azért, amiért mindenki más annak tartja. Hétköznapi hős volt. Hús és vér. Olyan, aki a legnagyobb rosszban is mindig meglátja a remény apró sugarát és nem tágít, míg meg nem tudja ragadni azt. Olyan, aki ádáz harcot vív a saját démonai ellen és végül legyőzi azokat. Olyan ember, olyan férfi, akit tisztelni tudtam. És akibe beleszerettem.
Pont úgy csókolom meg, mint akkor. Lassan és rengeteg érzelemmel. Ki nem mondhatom őket, már gondolni sem illendő rájuk és a csók sem bocsánatos bűn, mégsem tudok ellenállni. Lágyan érintem ajkaimat az övéhez, forró lélegzetem párát hagy csukott száján, mígnem sokára ő is megadja magát. Nem ostromlom vadul, nincs ebben az egészben sem vadság, sem szenvedély. Csóknak is nehezen lehetne nevezni tudván, hogy ennél jobbat is tudunk. Aztán mintha meggondolná magát, én pedig nem húzom vissza. Behunyt szemmel nyelek egy nagyon, mielőtt újra a szemébe tudnék nézni és magyarázatot kellene adnom arra, hogy mégis mit művelek. De nem követel választ, így csak a saját lelkiismeretemmel kell számot vetnem arról, vajon megtehetem-e ezt egy házas emberrel.
- Sajnálom.. - suttogom magam elé fájdalmas grimaszba torzuló arccal. - Egy pillanatra azt hittem.. Nyilvánvalóan tévedtem... - próbálom menteni a menthetőt, de nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy viszonozta. Éreztem! Csak a fantáziám játszott volna velem? Elhitettem volna magammal, hogy ez Neville vágya is és nem csak az enyém?
- Menj csak aludni... - bólintok beleegyezően. Én aligha tudnám most lehunyni a szemeimet. Ha pedig mégis, olyan képet látnék, amitől csak szenvedni tudok, nem aludni.

Mindegy milyen környezetben vagyunk, ha végső soron a tetteink határoznak meg minket. Ezt lehet sokféle módon érteni, a hely, ahol nevelkedtünk, a hely, ahol időzünk és a hely, ahol tettek sora zajlik le, valamit óhatatlanul is megváltoztatva. Az ilyen pillanatok egyszerre fontosak és félelmetesek, egyszerre hozzák el a megvilágosodást, vagy hagynak örök sötétségben.
Willow mindig fontos volt az életemben, meghatározta bő egy évig a világnézetemet, a hozzáállásomat egy kapcsolathoz, majd amikor elengedte a kezem, azzal az utamat is. Érte egyszer már ott maradtam volna az Államokban, de ő úgy döntött, hogy nem kér a továbbiakban belőlem. Hiába volt a családlátogatás, hiába kalkuláltam sok mindennel, az esetleges áthelyezésemmel, ebből végül soha semmi nem valósult meg.
Viszonzom a mosolyát, miközben kezdek arra gondolni, hogy túlságosan sok emléket eresztettünk el ebben a néhány percben. Nem tehetek róla, nem tudok közömbös lenni, ha valakinek, hát nekem minden az arcomra van írva és amúgy is fizikailag képtelen vagyok hazudni. De még csak füllenteni sem...
Épp ezért nem tudom leplezni, hogy meglep az a csók, ahogy azt sem, hogy élvezem. Szinte belefulladok arra a néhány másodpercre és csak erős lélekjelenlét kell hozzá, hogy ne forduljak teljesen felé és folytassam. Nem. A karikagyűrű az ujjamon hirtelen fojtogatóan szorossá válik az ujjamon és úgy húzódok el tőle, mintha áram csapna belénk. Nem szabad, ezt nem folytathatja egyikünk sem. Ahogy idegesen a hajamba túrok és próbálok megnyugodni, úgy rázom meg a fejem a szabadkozására. Csak nem szabad, oké? Pedig úgy érzem, hogy évek óta ezt a csókot keresem. És vesse rám az az első követ, aki azt mondja, hogy Hannah nem számít. De számít, csak másképp. Különben is, ez inkább csak nosztalgia, veszélyes nosztalgia.
- Nem, én csak... - kezdeném azzal, hogy nem téved, mert nyilván hazudni nem tudok neki, de végül csak elterelem más felé a témát és be sem fejezem a mondatot. Ahogy vagyok, úgy kelek fel egy ültő helyemből, mintha menekülnék. Egy gyors jóéjt után pedig kapkodó léptekkel indulok el a sátram felé.
Talán csak azt várom, hogy lecsillapodjon minden. Vagy azt, hogy én magam is lecsillapodjak. Nem szabad semmi másnak megtörténnie ezen kívül, épp elég baj. Te jó ég, Hannah mit szólna, ha megtudná, hogy merre járnak a gondolataim?
De nem jön álom a szememre, így hosszú percekkel később, amikor már hallom, hogy talán az ő sátrát is becipzározzák, lassan kilépek a sajátomból. Csak gondosan elcipzározom, majd rá is zárom. Aztán elindulok a már sötéten parázsló helyet megpiszkálni. Nem tudom, hogy tudatosan, vagy sem, de Willow sátra elé ülök le az egyik farönkre. Nem nyugodtam meg és egy gondolat sem hagy nyugodni. Végül arra jutok, hogy teszek egy próbát. Addig úgysem fogok megnyugodni, amíg ennek utána nem járok, legfeljebb alszik még. A sátor bejáratához hajolok, tenyereimet óvatosan a feszes vászonhoz tapasztom.
- Ébren vagy még?

Már korábban is elég nyilvánvaló volt, hogy a nosztalgiavonatra pillanatok alatt fel tudunk ülni, onnan pedig nehéz visszakanyarodni a valóságba, ahol a történtek nem többek már pusztán szép emléknél, melyeknek alig van jelentősége az életünkben. Fájó szívvel gondolok bele, hogy mennyire más lenne minden, ha akkor nem ijedek meg. De az is lehet, hogy nem. Hogy kiderült volna, hogy nem működünk jól együtt és hiába van meg kettőnk között a kémia az első pillanattól kezdve, nem bírjuk elviselni egymást hosszú távon.
Ez a kirándulás is arra emlékeztet engem milyen volt látni őt akkor. Nem sok változott, a lelkesedése nem apadt el, inkább csak néhány ráncot nevelt ki magának a szemei és a szája sarkában, melyek minden pillanatban azt hivatottak bizonyítani, hogy nem vagyunk már fiatalok. A szép éveinket nem áldoztuk egymásra, de míg most én olyan szabad vagyok, mint a madár, neki már családja van. Nem várt túl sokat, hogy feleségül vegye Hannah-t, ez pedig afféle örök tüske marad bennem. Nem állítom, hogy az lett volna a megoldás, hogy mindenáron próbálja rám erőltetni magát, mikor két kézzel tiltakoztam ellene, de ... Naivan azt hittem, hogy ennél többet jelentek neki. Én ugyanis csak későn döbbentem rá, hogy mennyit jelentett akkor nekem és sosem kerestem fel újra.
A csókunk után persze eltol magától, nem is számítottam másra, még azt sem gondoltam át vajon mi lesz, ha visszacsókol. Nagy valószínűséggel nem lesz semmi.
- Jó éjt... - biccentek felé egyet, de én még nem követem a példáját. Kell a friss levegő, hogy megbirkózzak a bennem kavargó érzésekkel. Nehéz úgy tennem, mintha nem lenne rám hatással, mikor az ostoba múltidézés is képes felkavarni a legmélyebb gondolataimat. Végül csak a hajamba túrva próbálom összeszedni magam, miután pedig ő elvonul a sátra irányába, én magam teszek egy kört a tábor körül. Ellenőrzöm, hogy mindenki megvan-e, közben pedig kiszellőztetem a fejem, mert igenis szükségem van rá. Egy biztos, a következő túrára már nem fogom elkísérni, mindkettőnk érdekében.
Nem sokkal később már a sátram magányában élvezem a csendet, de a nyugalom csak nem akarja átjárni a testemet. Nem tudom megnyugtatni magam, az pedig nincs segítségemre benne, hogy hamarosan ismét Neville hangjára leszek figyelmes.
Apró sóhaj szalad ki a számon, miközben átgondolom, mi lenne a helyes lépés ebben a pillanatban. Egyrészt nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ha nem reagálok és úgy teszek, mint aki alszik, akkor reggel kínos pillanatok várnak ránk. Másrészt ott van a tény, hogy még mindig nem nyugodtam meg teljesen, ami nem biztosít jó táptalajt semmiféle beszélgetésnek, ami előttünk állhat. Végül pedig az a nem elhanyagolható tényező, hogy ha rajta múlik egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem fog aludni, mert mardossa a bűntudat. A döntés így persze nem is olyan nehéz.
Halkan mozdulok csak, már átöltöztem pizsamába és valóban alváshoz készültem, de még megtehetem azt, hogy feloldozom a bűnei alól. Nem ártana, ha legalább egyikünk tudna aludni egy keveset. Óvatosan kicipzárazom a sátram ajtaját, de nem állok el az útjából és nem invitálom be.
- Nézd Neville.. Sajnálom, ami történt.. Elragadtattam magam, hatással voltak rám az emlékek. Tudom, hogy nem szabadott volna megtörténnie. Nem kell rosszul érezned magad miatta, az én hibám volt. Csak egy pillanatra azt gondoltam, hogy... Nos, teljesen mindegy mit gondoltam. És nem kell aggódnod, diszkréten kezelem. Ami pedig ma itt történt, az itt is marad... - csak úgy folynak belőlem a szavak. A beszédem pedig nem több suttogásnál. Talán olyan, mintha előre készültem volna ezzel a mentegetőzéssel, pedig épp csak megeredt a nyelvem és mire észbe kapok, már újra bocsánatot is kértem.

A fejem már szabályosan lüktet, ahogy elindulok a sátram felé. Az a nagy szerencsém, hogy a gyerekek már inkább aludnának külön, mint velem és nem kell attól tartanom, hogy felébrednek rám. Nem is biztos, hogy tudnék most bármit is mondani. Lehúzom a cipőm, ahogy leülök, pakolgatom a holmikat, mintha sehogy sem akarna tetszeni, miközben a hálózsák is kényelmetlen és melegem lesz. Majd ismét felveszem a pulcsit, mert rájövök, hogy még sincs olyan meleg. Érti ezt bárki is?
De ez még nem minden, ahogy elengedem a tudatot, hogy bármelyik pozíció kényelmetlen lesz, akkor rohannak meg igazán a gondolatok. Mi van akkor, ha nem pillanatnyi elmezavar történt és amit egy pillanatra éreztem, az a valóság? Mi van akkor, ha tényleg ŐT kívántam meg? Ahogy jobban belegondolok, csak egyre rettenetesebb alaknak érzem magam, miközben kétségek közé zuhanok. Nem lesz ez így jó, mégis hogy nézek így a szemébe, vagy a gyerekekébe? Ha a fiam megtudja valaha is, mit tettem, akkor egy életre neheztelni fog rám. Megéri ezt így ennyiben hagyni?
Bárhogy gondolkozok, egyre jobban arra a megoldásra jutok, hogy meg kell beszélnünk mindezt. Muszáj, egyszerűen nem hagyhatjuk így a levegőben, különben is két felnőtt vagyunk, akik meg tudnak mindent beszélni egymással, legyen az bármennyire kellemetlen is.
Felvértezve a meggyőződéssel, hogy helyesen cselekszem, kicipzározom magam a sátorból és körbelesve, mint akinek vaj van a füle mögött, a sátrához sétálok. Egy darabig csak bámulom a parazsat, tekintetemet ugyan rabul ejti, de a gondolataim nem ott járnak. Messze, nagyon messze, miközben a bátorságot gyűjtöm össze, hogy megszólaljak. Nem kellene kínosnak éreznem a dolgot, de annak érzem.
Teljesen szembe fordulok a sátorral, miközben leguggolok. Úgy kezdek el magyarázni az anyagnak, miközben megpróbálok Willow arcát is odaképzelni a túloldalra. És aztán csak várok, mint egy bitófára ítélt, hogy válaszoljon neki. Nem tudom, hogy mikor éreztem magam ennyire kiszolgáltatva. De úgy érzem, hogy válaszokra van szükségem mindent illetően.
Teljesen más kérdés fogalmazódik meg a fejemben, mégis az ő magyarázkodására kérdezek vissza.
- Mit gondoltál? - és én mit gondoltam? Nem hibáztatom, ha nem kér bocsánatot és nem magyarázkodik, akkor sem neheztelek rá. Egy ilyet két ember követ el, nem egy. Én is nyakig benne voltam.
- Én is tehetek róla. Legalább annyira, mint te. - a hangom egy kissé rekedtes, ahogy próbálok rá találni ocsúdottságomból. Nem engedhetem el a tudatot, hogy mindketten vétkesek voltunk.
- És nem tudom... ez olyan más volt. Úgy érzem, hogy megízleltem azt, amit elvesztegettem.

Valótlan lenne azt állítani, hogy minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében az utóbbi hetekben, hogy minél távolabb tudjam magamtól Neville-t. Az viszont kétségtelen, hogy minden alkalommal, mikor nosztalgiázáson kaptam magam, kénytelen voltam jeges zuhanyt venni vagy addig futni, míg az ágyba zuhanva azonnal el nem nyom az álom. Mikor Franklin megkérdezte tőlem, hogy visszajövök-e a következő tanévre, teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem tőlem függ, sokkal inkább rajtam kívül álló tényező. A nyomozásom nem halad olyan gyorsan és gördülékenyen, mint amire számítottam, mellette viszont az iskolában töltött időt felettébb élvezem. Lassanként úgy tekintek a Roxfortra is, mint második otthonra, de gyakran nem érzem jól magam. Fizikailag rendben vagyok természetesen, csak olykor a lélek sebei tépődnek fel bennem, melyek sosem gyógyultak meg teljesen. Kínzom magam, szánt szándékkal, még akkor is, ha tudom, hogy ennek a vége semmi jóval nem kecsegtet. Mégis csinálom, mégis minden porcikám erre vágyik. Sőt, még ennél is többre. Nem, erre nem szabad gondolnom.
Legszívesebben nem reagáltam volna hangjára. Megkímélhettem volna mindkettőnket a további kínos helyzetektől és reggel úgy ébredhettünk volna, mintha ez az esti csók meg sem történt volna. Most pedig hiába mondom az ellenkezőjét, az ajkaim úgy parázslanak, mintha a lelkiismeretem próbálná felhívni rá a figyelmet, hogy amit műveltünk, az minden csak nem tisztességes dolog. Pedig én ezt magamtól is nagyon jól tudom. Semmit sem jelent az egész. Neki legalábbis biztosan nem, ezzel nyugtatom magam. Meg azzal, hogy elég korán továbblépett, már akkor sem érzett semmit, miért épp most jönne rá az ellenkezőjére?
- Nem gondoltam semmire.. Elragadott a nosztalgia. Ez minden. Ne kerítsünk ennek nagyobb feneket a kelleténél. - visszakozom, mielőtt még kiszaladna a számon az igazság. Ugyanis gondoltam én, de egyetlen pillanata sem volt annak a gondolatnak illendő. Sem olyan, amit megoszthatnék vele.
- Nem kell bűnrészességet vállalnod. Ez itt nem az inkvizíció és nem fognak elítélni téged semmiért.. - sóhajtok beletörődően. Ha nem is azért jött - mint ahogy az első sejtésem volt -, hogy a saját bűntudatán enyhítsen, az enyémet akarta megnyugtatni. Kár, hogy azzal rég elkésett, mert az évek óta bennem szunnyadó önvád csillapításához aligha elég néhány kedves szó. Még akkor sem, ha az ő szájából valóban megváltásnak hangzik. De kár volna hagyni újra a felszínre törni ezeket az érzéseket, ha tudom, hogy esély sincs a kibontakoztatásukra.
- Szépen kérlek, ne mondj nekem ilyeneket! - hunyom le a szemeimet, homlokom ráncai összeszaladnak és próbálom, tényleg próbálom elfojtani magamban a vágyat, hogy bármibe belerángassam. De nehéz uralkodnom magamon, mikor ilyen közel van. Szinte csak egy karnyújtásnyira.

Elég hamar rájöttem arra kamasz éveim végén, hogy minden nő más,akik mást igényelnek, másra vágynak és más érzéseket váltanak ki a férfiakból. Ahogy egyre idősödök, úgy gondolok vissza a fiatal éveimre és úgy jövök rá, hogy miben hibáztam nagyokat. Persze, soha semmiért nem csinálnám vissza, mert imádom a gyerekeimet, de mindig ott munkálkodott bennem egy elégedetlenség, egy hiányérzet, hogy valamit egy elveszett fejezetben hagytam. Sokáig nem tudtam hová tenni az érzést, hisz mindent megkaptam, szerető családot, remek életet, sikereket, elhivatottságot... ezzel az egy csókkal pedig minden megvilágosodott a számomra. Az elmúlt években érzett hiányt arra a másodpercre nem éreztem és ez csak egy valamit jelenthet. Ő hiányzott az életemből mindig, így vagy úgy, de főleg az utóbbi években. Lehetséges, hogy összefüggésben van az érzés a házasságom megromlásával is, de ha minden a legnagyobb rendben zajlana, ilyennek meg sem kellett volna történnie.
Mi van veled, Neville?
Az idilli családról alkotott képem már rég összeomlott, talán soha nem is volt és csak abban hitegettem magam, hogy szülők hiánya nélkül felnőni is van esélyem boldog családi életet élni. Úgy fest, hogy önhibámból, vagy azon kívül valami mindig hiányzik az életemből és soha nem lehetek végtelenül boldog. Nem... valahogy a tündérmeséket nem rám szabták és noha tisztában voltam ezzel egészen kölyök korom óta, azért reménykedtem, hogy mégsem így van.
A kérdésem telibe találja és talán én sem számítok arra, hogy egy pillanat alatt megzavarom őt. De most mintha nyitott könyvként olvasnék a vonásaiban, a szemeiben és egyre jobban megijeszt, hogy ő is elveszítette ugyanúgy az önuralmát. Biztosan nem ok nélkül. És most ne jöjjön a nosztalgiával, mert ez nem az.
- A nosztalgia? Te sem gondolkozol már úgy, mint akkor és én sem. - adom meg az egyértelmű választ, hogy miért is nem tartom ezt valószínűnek. Persze, mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem ezen kellene kattognom, mert tudom, hogy tévedés volt. Valami azt súgja, hogy ezt nem lehet egy vállrándítással elhessegetni.
- De viszonoztam! - mondom egy kissé idegesen, de még mindig suttogva. Épp ez zavar, hogy még mennyire, hogy akartam én is, pedig nem lett volna szabad. Ha ezt annyira egyszerű lenne letudni, de nem lehet. Valami megmozdult bennem, aminek nem lett volna szabad és amiről azt hittem, már rég nem létezik. Nagyjából azóta, hogy eljöttem Amerikából. A pillanatnyi csöndet végül én szakítom meg, mielőtt még bármelyikünk is elmenekülne. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Egy darabig csak figyelem őt, ahogy lehunyja a szemeit. Nem mondhatok olyat, ami nem igaz, mert szarul hazudok. Hallgatással pedig nem hazudhatok.
- Tudom, hogy nem lenne helyes és nem helyén való, ami történt... de nem tudok elmenni a tény mellett, amit közben éreztem. Olyan, mintha... mintha ismét levegőhöz jutnék és tudnám, hogy mi hiányzik az életemből. Te nem ezt érezted? - pislogok rá feszülten, mintha valami idétlen ítéletre várnék. Aztán csak leülök a sátor elé törökülésben. Ez így nincs rendjén, valami nagyon összekuszálódott a fejemben.

Nem első alkalom, hogy nehéz helyzetbe kerülök az érzéseim miatt, de leginkább a családom miatt szokott ez történni. A megfelelési kényszert már valamelyest levetkőztem azzal a sziklaszilárd elhatározással, hogy miután anyám és egyébként a családtagok elvárása alapján aurori pályára léptem, tanári katedrára váltottam. Ideiglenesen és nem teljes állásban ugyan, de ezt már azért választottam, mert én akartam így. Később csak kapóra jött, hogy könnyebben lehessen magyarázni a MACUSA brit küldetéseit. És ha már itt tartunk, inkább birkóznék még százszor anyám élhetetlen kéréseivel, minthogy azt érezzem, amit most. Sosem tudtam ezt kezelni, miért pont most tanulnám meg?!
Nem véletlenül vagyok egyedülálló közel negyven évesen. Ha akkor nem rontom el véglegesen és nem vágom el minden esélyemet az utolsó nagy veszekedésünk alkalmával, nem érezném magam ennyire pokolian. Ezen nem változtat az, hogy képesek vagyunk egymással normálisan, emberekhez méltó módon beszélni és olykor megeszünk együtt pár süteményt.
- Valóban nem. Éppen ezért tudom, hogy hiba volt és tudom, hogy bűntudatod van miatta.. - magyarázom halkan, belenyugvó hangon. Nem azért jött utánam, mert többet akarna. Azt ostoba módon csak én akarnék. Minden porcikámmal, amik szinte kívánják, hogy csókoljam meg újra. Nem olyan gyermeteg módra, mint ami az imént olyan jól esett a lelkemnek.
- Neville, azt még csak nem is lehet ... annak nevezni.. - utalok a csókra kis hezitálás után. Egyáltalán nem ez volt jellemző ránk. Persze érhető, ha egy kapcsolatban egy idő után nem a szenvedély, hanem inkább az intimitás és a gyengédség veszik át a vezérfonalat, de... A mi esetünkben nem beszélhetünk kapcsolatról, így erről sem. - Csak fáradtak vagyunk... Hosszú napunk volt, tele izgalmakkal... Kicsit több feszültséggel, mint amit vártunk. Ne firtassuk.. - nyitom fel újra szemeimet a hosszabb pislantás után. Természetesen az erőt a kifogások gyűjtéséhez kerestem, de kettőnk közül én vagyok az, aki rezzenéstelen arccal tud hazudni, Neville pedig az, aki ezt el is hiszi. El kell hinnie!
- Ha ezt mindenképp most akarod megbeszélni, kérlek ne itt és ne így... - halkítom le a hangomat. Ez a helyzet mindkettőnknek elég kínos, és a kelleténél jobban kell ügyelnünk arra, hogy senki ne hallja meg a beszélgetésünket.  Egyikünk sem örülne annak, ha az iskolába visszatérve futótűzként kezdene terjedni bármilyen pletyka kettőnkről. Újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy Neville házas, a felesége a kollégánk és személyesen ismerem mindkét gyerekét. Nem kellene azt éreznem iránta, ami jelenleg felborzolja a kedélyemet.
Persze nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet beinvitálni őt, de a makacssága mit sem változott és őt ismerve képes lenne fél éjszaka a sátor előtt ülni törökülésben, ahelyett, hogy aludna. Így csak félreállok az útból és elhúzom a sátram bejáratából a ponyvát. Itt nyugodtan beszélhetünk, anélkül, hogy illetéktelen fülekbe jutna bármi a közös múltunkból vagy az imént történtekkel kapcsolatban. A disaudio ugyebár egy hasznos bűbáj.

Épp sikerül olyan választ kapnom tőle, amire pont nem gondoltam. Nem, félreérti! Nem így értettem, ahogy ő, hanem teljesen máshogy. Még jó, hogy nem kapok rögtön a fejemhez, mint ifjú koromban, amikor valamin nagyon elkezdek kattogni, hanem csak a térdemre támasztom a könyökömet és előre dőlök egy kissé. Csak hogy csináljak mégis valami nem feltűnőt. Tény, most képtelen lennék megülni a seggemen, amikor valami olyasmire jövök rá, amire rég rá kellett volna. Szeretem a nejem, de.... na igen, a de. Akkor nem fordult volna elő, hogy az történt, ami. Akkor csak úgy ellen tudtam volna állni és most nem ülnék itt a gondolataimmal sakkozva.
- Nem, úgy értem, hogy ahhoz képest, hogy mások lettünk, még mindig ugyanazt éreztük, mint akkor... - szinte félve suttogom magam elé a szavakat, mintha attól tartanék, hogy ismét megvétózni szeretné őket. De csak szeretnék reálisabban látni, józanabbul gondolkozni és tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba. Ennyire nagy kérés lenne ez tőlem?
Ugyanakkor mindannak tudatában állítom a szavakat, hogy tisztában vagyok, egy normális csók nem itt kezdődik. Igazából ennek nincs normális fogalma, hogy az is csók, ha az ember érez valamit közben - és ha igen, mit? -, vagy csak az, ha már egészen belemerül, olyannyira, hogy szinte elveszik bele.
- A fáradtság sok mindenre lehet kifogás, de erre pont nem, te is tudod. - komolyan fürkészem a tekintetét, mintha csak bármit is ki akarnék csikarni belőle, pedig nem így van. Egyszerűen annyira elmerengek benne és az újfent előszökő gondolataimban, hogy észre sem veszem magam.
Aztán csak bólintok, ahogy be invitál. Ismét feltápászkodok, lesöprögetem magamról az esetleges rám tapadt koszt, port és előre hajolva be is lépek. Első dolgom, hogy levegyem a cipőm, amíg ő elintézi, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Sajnálom, hogy pihenőidőben zavarlak.... - kezdem végül szabadkozva. Nem tudom mi nyomorúságosabb, a kialakult helyzet, vagy én magam és ami látványt festhetek az erősködésem közepette.
- Egyszerűen csak... erre nem számítottam és nem tőled, hanem magamtól. Átlagos életem van, van családom és hirtelen azt éreztem, hogy valami hiányzik... - kezdek bele nem kicsit összeszedetlenül a mondandómba.
- Miért küldtél el annak idején?

A történtek után nehéz visszarántanom magam a valóságba. Az igazság az, hogy nem is olyan mélyen, nagyon szeretném, ha ez volna az igazság és nem csúfolnám meg önmagamat azzal, hogy teljesen belebolondultam a férfiba, akivel sosem tudtam igazán közömbösen viselkedni. Talán csak egyszer sikerült és lám milyen jól. Annak a levét isszuk most is. Persze csak közvetve, hiszen a ma este után nem tudom a régmúlt eseményeire fogni az érzéseket. Ezek a pillanatok keltettek bennem újra szelíd bizsergést a gyomrom mentén, és ezek a pillanatok idézték meg a számomra oly kedves emlékeket. De mind hiába, talán néhány másodpercre azt érezhettem, hogy ugyanaz vagyok, aki akkor voltam, de újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez nem így van. Nem csak az idő járt el felettünk, nem csak az a probléma, hogy nem vagyunk már fiatalok többé, akiknek ez belefér. Az igazság rútul arcul csak, ahogy tette ezt mindig is, nem kímélve a célpontokat. Nem kímél engem sem a felismerés, hogy egy olyan csatába indultam, amit sosem nyerhettem volna meg, így jobbnak látom, ha kihátrálok a magyarázkodás elől. Vagyis.. Kihátrálnék, ha hagyná.
- Erős kétségeim vannak afelől, hogy ugyanazt éreztük volna.. - vallom be az igazat. Míg én küzdök önmagammal, hogy ne kerüljünk még ennél is kellemetlenebb helyzetbe, addig ő ringathatja magát abba a hitbe, amiről mindketten tudjuk, hogy nem igaz. Hosszú hónapok teltek el, a frusztráció pedig nőttön nőtt bennem. Alig akadt olyan napom, mikor nem találkoztunk össze a folyosón vagy a nagyteremben. A kastélyban elég nehéz elkerülni a másikat, főleg akkor, ha igény is van arra, hogy messzire tudjam magamtól. Tapasztaltam, hiszen leggyakrabban akkor sodorta őt az utamba az élet - vagy a tennivalói - mikor legkevésbé szerettem volna szembekerülni vele.
- Akkor neked mi a kifogásod erre? - szegezem neki a kérdést egy fokkal talán ingerültebben, mint ahogy eredetileg terveztem. Nem érzem magam nyeregben azok után, hogy képes volt a sátramig toporogni, mert emészti magát a történtek miatt. Tudom, hogy így van. Ismerem már őt annyira, hogy ne okozzon meglepetéseket a tépelődésével és a belső vívódásaival.
Szeretném elhitetni magammal ugyanakkor, hogy jó ötlet, ha beszélünk róla, hisz addig úgysem lel nyugalmat a lelke, míg tiszta vizet nem öntünk abba a bizonyos pohárba. Azt is tudom, hogy vannak dolgok, tények, elszenvedett sebek, melyekkel ezidáig nem foglalkoztunk, sőt a legnagyobb igyekezettel szerettünk volna úgy tenni, mintha csak nem is léteznének. Vagy soha meg nem estek volna egyikünkkel sem. Az időpont és a helyszín sem alkalmas erre a beszélgetésre ugyan, mégis csak egy halk sóhaj szakad fel belőlem.
Egy egészen hosszú pillanatra a tenyerembe rejtem az arcom, mintegy mentális felkészülve arra, ami várhat rám a következő percekben. Épp csak addig tart ez a mozdulat, míg Neville gondosan leveszi a cipőjét és csatlakozik hozzám. Mire visszafordul, a már rendezett vonásaimmal találja szemben magát.
- Neville... Fantasztikus családod van, csodás feleséged és gyönyörű gyerekeid.. Egy percig se kételkedj abban, hogy ez így van. Mindened megvan, hogy boldog lehess. Hogy ne hiányozzon semmi az életedből. Azt csinálod, amit szeretsz... és... Mindent megvalósítottál, amit elterveztél... - tárom szét a karjaimat magam előtt. Csak úgy folynak belőlem a szavak, ha akarnék sem tudnék gátat szabni nekik. Itt már nem kell sem halkan, sem félve beszélnem ezekről.
- Mert nem ugyanazt akartuk... - válaszolom halkabban. A legkétségbeejtőbb mondat, ami az este folyamán csak elhagyhatja a számat. Kimondtam. Talán egy cseppnyi keserűség vegyül a hangomba csupán a túlcsorduló érzések mellett. Semmi más. Nem mondanám, hogy irigylem tőle a családját, mert magamat ismerve tudom, hogy nekem nem menne ugyanez, de... Ha lenne még egy esélyem, talán máshogy csinálnám. De legalábbis biztosan nem így.

Alapvető emberi tulajdonságom, hogy nem nehéz elbizonytalanítani engem. Hogy ez mégis miből fakad? A még mindig végtelenségig nyúló önbizalom-hiányomnak. És amikor a feltett szándékommal állítok oda a sátorhoz, hogy tisztázzam a dolgokat, nem egészen arra számítok, hogy koppanok. Lehetséges, hogy tényleg teljesen máshogy gondoltuk és vettük az egészet. Egy pillanatra elgondolkozok azon, hogy elhallgassak és elkullogjak. De ha ennyire sem ismerem Willowt, akkor meg sem érdemlem, hogy szóba álljon velem.
Veszek egy nagy levegőt és erőt veszek magamon, hogy végre valahára a kezembe vegyem az irányítást.
- Úgy érted, hogy ez az egész csak vonzódás? - nem, ez nem csak az, régen nem az és tudom, hogy rohadtul nem tudok hazudni, de akkor sem söpörhetjük úgy a szőnyeg alá, mintha nem ez történt volna. Vagy egyszerűen nem tud azonosulni azzal, amit mondok? Meglehet, hogy nem fogalmazok elég világosan neki, de akkor talán megpróbálkozok máshogy. Egyszerűen nem hagy nyugodni az érzés, ami talán kicsit más megvilágításba helyez mindent. Lehetséges, hogy saját magamat csaptam be eddig és amit megéltem Hannah-val, az mind csak egy évekig elhitt kábulat volt? Nem tudom, nem hiszem, mert őt is szerettem. Nem úgy, mint amit annak idején átéltünk Amerikában. Amikor hazajöttem, tudtam, hogy annak ott egyszer és mindenkorra vége szakad és soha semmi nem lesz már ahhoz fogható. Azt mondják mindenkit máshogy szeretünk, mást szeretünk bennük és ezt most rohadtul elhiszem. Hisz a két gyerekemet sem egyformán szeretem, egyiket ezért, a másikat azért. Ha nagyon sarkalatosítani szeretnék, akkor minden szeretet is másabb. Ettől a rengeteg újkeletű gondolattól pedig úgy érzem, hogy megzakkanok, ha nem járok utána. Lassan veszem le a cipőm, mintha az időt húznám. Közben pedig próbálom rendezni kissé csapongó gondolataimat. Szükségem lesz arra, hogy higgadtan kezeljem a helyzetet és ne további kellemetlen perceket okozzunk egymásnak. Attól tartok, hogy valami olyat mondok vagy teszek, ami visszafordíthatatlanul rossz irányba vinné el a jelenlegi kapcsolatunkat. Még mielőtt azonban megszólalhatnék, megteszi. Amit mond, az tény, igaz, szép és jó, de valahol nem igaz. Valami sántít benne és ez pont a boldogságunk. Nem kell, hogy felnyissa a szemem, hisz amit mond félig az én szavaim is lehetnének. De hazudnék, ha most erre azt mondanám, igazad van. 
- Igen, ez lenne a helyes elképzelés. Itt kellene tartanom, de amit mondasz, az egy tündérmese. Elértem mindent a szakmámban, ez igaz, azt csinálom, amit szeretek és imádom a gyerekeimet minden jóságukkal és hibájukkal. De nem vagyok maradéktalanul boldog. Valami a házasságomban már évekkel ezelőtt félresiklott és egyre csak halmozzuk a problémákat, Willow, nem vagyok boldog. - hirtelen hallgatok el, mert még nekem is fájnak ezek a szavak, ahogy kimondom. Minden egyes szó éles késként döf belém, miközben igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Nem zaklathatom fel magam a kelleténél jobban, nem azért jöttem ide, hogy sajnáltassam magam. A téma tovább ecsetelése helyett inkább felteszem azt a kérdést, ami azóta is nyomaszt. Nem tudom, hogy tetszeni fog-e, amit hallok majd tőle, hisz akkor is azért jöttem el, mert kiadta az utam. Nem tudom, hogy magától félt, vagy a velem való kapcsolat komolyságától, igazából nem tudom érte hibáztatni. Azt hiszem most szenved tőle eleget. De valami azt súgja, hogy akkor amit mondott nem volt teljesen igaz, hisz nem kerültünk volna most ilyen szituációba. Mi történik velünk? 
- Ha nem ugyanazt akartuk, akkor most ez mi volt? - kételkedek, igen. Velem ellentétben ő zseniálisan tud hazudni, ha a helyzet úgy kívánja. Erről nem kell újból meggyőződnöm. És az a helyzet, hogy minél többet foglalkozok ezzel a köztünk lévő kapcsolattal, annál jobban arra a feltételezésre jutok, hogy valamit szándékosan kihagy. 
-Akkor miért nem Kamenskyvel próbáltad meg? - tudok róla, tessék. Vajon tud róla, hogy milyen pletykásak a festmények? Főleg azok, amelyek a Szükség szobája felé virítanak. Rossz szokásom tudom, de általában utána szoktam járni, miféle diákok járnak arra és mire használják a helyiséget. Abból kiindulva, hogy mi mire használtuk, kicsit sem tartom veszélytelennek. 

Számítottam-e rá, hogy ez valaha megtörténhet? Így és ilyen formában egyáltalán nem. Az újra találkozásunk pillanatában viszont átfutott az elmémen sok minden. A gondolat, hogy "mi lett volna, ha..." mégsem akkor kezdett érlelődni bennem. Már évekkel korábban megfordult a fejemben, hogy talán hibát követek el, de mint utólag kiderült, azzal csak jót tettem magamnak és a lelkemnek, hogy nem kerestem meg Neville-t. Jobb volt a talány, mint szembesülni a ténnyel, hogy a csúnyára sikerült szakításunk után alig néhány hónappal később fia született.
- Nem hazudtoljuk meg önmagunkat... - sóhajtok fel lemondóan. Kár lenne azt hazudnom, hogy nem vonzódom hozzá, mikor a hülye is látja, hogy mennyire vívódom magammal. Nem kellene, lehetnék erősebb, határozottabb. Dönthetnék úgy, hogy figyelmen kívül hagyok minden tényezőt és átnézek rajta. Lehetne még olyan vele is a kapcsolatom, mint Avery-vel? Kollegiális? Őszintén szólva kétlem, hogy valaha bárkinél működött volna. Aki mást mond, az nem teljesen egyenes. Magával és a többi emberrel szemben sem az. Én annak tartom magam, mégsem tudom Neville szemébe mondani az igazságot. Az én esetem azonban más. A lelkem kibír néhány hamis szót, ha azzal megkímélem őt ettől a tortúrától. Nem csak őt, az egész családját. Tisztelem őket annyira, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe egyiküket sem. És persze hiába érzi másképp a szívem, tudom, hogy ez a helyes döntés.
- Te vagy boldogtalan? - nézek rá elképedve, mintha meg sem hallottam volna, amit mond. Olyan hihetetlennek hangzik az egész, mintha nem volna igaz. Kétségkívül megkérdőjelezem annak ellenére is, hogy sosem tudott hazudni. Jól legalábbis nem. - Mindened megvan... - ismétlem magamat, bár talán teljesen feleslegesen. - A gyerekeid okosak és tisztelettudóak, olyanok, akikre bármelyik szülő - kivétel nélkül - büszke lehetne. A feleséged kedves és csodaszép, komolyan irigylésre méltó. Ők várnak téged minden nap végén. A diákjaid pedig kivétel nélkül imádnak... És te nem vagy boldog? Mi hiányzik még az életedből, amit nem kaptál meg, mondd?! - csattan fel a hangom a mondat végére. Úgy tesz, mintha a többi ember élete tökéletes lenne. Szívesen az orra alá dörgölném, hogy mennyivel jobb élete van így is, mint nekem. Hogy milyen érzés, mikor esténként csak az üres és hideg ágy vár rám. Hogy az egyetlen, aki képes volt közel kerülni hozzám, egy róka. Hogy milyen, ha nem találom a helyem a világban. A világban, ahol körülöttem mindenki boldog. Hogy milyen az, ha nem maradnak álmai az embernek és milyen, mikor valaki igazán magányos.
- Mindenki életében vannak problémák, Neville... - rázom meg a fejem indulatosan. Neki fogalma sincs, hogy mennyi mindene van. Nem is tudhatja, míg nem veszíti el. Addig én sem tudtam megbecsülni...
- Az emberek változnak, nem? Nem ezt mondtad? - kérdezek vissza. Ez a legkézenfekvőbb reakció. Inkább a kérdések embere vagyok, mint a válaszoké, így nem ez az első alkalom, hogy visszadobom a labdát és biztos lehet abban is, hogy nem az utolsó. ezzel viszont kétségkívül megerősítem benne azt is, hogy már igen nehezen tartom vissza az érzéseimet. Nem csak az indulat ragad el olykor, képes vagyok a legmélyebb érzéseim hatása alá is kerülni, de jelenleg ez a legutolsó dolog, amit megengednék magamnak.
- Ez most mi? Te kémkedsz utánam? - vonom fel hitetlenkedve a szemöldökömet. Leginkább elhűlök Kamensky nevének említésére, de nem azért, mert lenne bármi titkom. Nem vertem nagy dobra, hogy randiztunk, de nem is számítottam rá, hogy a szememre lesz olvasva. Pláne nem arra, hogy majd ő hozza fel. Nem szeretnék erről beszélni, sem azt, ha számon kérne miatta. Elvégre nem tartozom neki magyarázattal.

Elégedetlenül húzom el a számat szinte már-már cérnavékonyságúra. Nem, ez nem az a válasz, amire számítottam, de olyan sem, amire érdemben tudnék érvet, indokot adni. De egyre jobban úgy érzem, hogy mindketten csak kóválygunk akörül a tűz körül, amin egy üst fortyog és épp azt játsszuk, melyikünk borítja végül ki, miközben ide és oda passzoljuk a labdát. Ettől kapok a legjobban hülyét, hogy állóvízben süllyedünk el. Válaszra is nyitom a szám, de végül csak elengedem a dolgot és nem mondok végül semmit. Ellenben a tekintetem elég beszédes, ahogy meghökkenten nézek rá és még a szemöldökömet is felvonom. Kérdés, hogy valóban így gondolja?
Érzem, hogy valami kezd elszakadni, ha más nem, akkor az önérzetem. Vagyis... jobban mondva az igazságérzetem, amely legbelül már szinte ordítaná a választ. Mert én választ adok, olyat, amit úgy ért félre, ahogy csak lehet. Mindenre figyel, MINDENRE, csak arra nem, ami a mögöttes tartalomban megbújik. Mert tudom, hogy minden szóban ott a torz valóság, amelyet csupaszon szeretnék a szemei elé tárni. De nem, nem, nem. Idegesen helyezem át egyik sarkamról a másikra a súlypontomat, miközben az agyam sürgősen válaszon zakatol.
- Willow, félreértesz. Tudom, hogy sikerült elérnem az álmaimat és tudom, hogy nagyszerű gyerekeim vannak. Azt is tudom, hogy Hannah sok esetben irigylésre méltó, ahogy összefogja a családot. De nem érzem már jó ideje azt, hogy akarnánk küzdeni egymásért, a mindennapjaink átlagosak és ha beszélünk, akkor is csak elbeszélünk egymás mellett. Nem vár a nap végén és nem beszéljük meg, melyikünkkel mi történt. Egyszerűen csak vagyunk, létezünk egymás mellett. - nem hagyom most már elterelni a témát, akkor sem, ha megpróbál terelni és mást kifogásnak felhozni.
- Változnak az emberek... én is változtam. De akkor mondd el, miért éreztem megint valami olyat, mint húsz éve? - nem vagyok rest neki szegezni a kérdést. Egész életemben csak meghunyászkodtam a nők előtt, hagytam, hogy ők mondják ki az utolsó szót, hogy ők hozzanak helyettem döntéseket. Mert kényelmes volt, én pedig nem éreztem soha magam elég határozott jellemnek. Ez igazából nem Hannah hibája, se Willowé, ez az enyém és én eddig mindig a könnyebbik utat, a megfutamodást választottam.
Talán kétségbeesettségemben csúszik ki a számon a megjegyzés is. Kamenskynek semmi köze ehhez az egészhez, én mégis akaratlanul is belerántottam ebbe a helyzetbe. Egy pillanat alatt szalad ki a szín az arcomból, ahogy rá meredek. De még mindig állom a sarat és a pillantását.
- Nem, dehogy kémkedek! - zavartan rázom meg a fejem egy pillanatra, de látom rajta, hogy ezzel nem fogja beérni.
- Néha kérdezgetem a portrékat, hogy ki használja a szükség szobáját. Ennyi történt, eszem ágába se jutna téged nyomozgatni. - rosszallóan rázom meg újfent a fejem.
- Attól, hogy ez a beszélgetés nem történik meg, vagy hazudunk magunknak és egymásnak, nem fog semmi sem változni. Ami az előbb történt, az megtörtént. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy félrelépjek, most pedig olyan dolgot tettem volna mégis meg, amit nem lenne szabad. Egyszerűen csak nem lenne szabad, mégsem tudok úgy tenni, mintha az a csók nem történt volna meg. Amit éreztem, az valós volt, nem nosztalgikus.

Megkérdőjeleződik bennem minden néhány pillanat leforgása alatt. Nem történt volna ez, ha nem jövök ide, ha nem teszem be a lábam a Roxfort kapuin. Ha nem találkozunk újra, még mindig ugyanaz az ember lennék, akinek semmi sem fontos, csak a saját boldogulása. Talán önzőség, de ebben a pillanatban képes vagyok azt kívánni, hogy mégis bár úgy történt volna. Addig sem érezném a mellkasomon tátongó űrt, ami abban a pillanatban kezdte marcangolni a lelkem, mikor tudatosult bennem, hogy Neville nem teketóriázott sokat a szakításunk után. Hazajött, megnősült és családot alapított. Persze velem ezt kétségkívül nem tehette volna meg.
- Ha gondok vannak a házasságoddal, azt nem velem kellene megbeszélned.. - szúrós szemmel nézek rá. Egy pillanatnyi gyengeség volt csupán, mert kétségkívül én akartam, én csókoltam meg őt és újra megtenném mindazok ellenére, ami kifakadt belőlem és belőle. Tudnom kellene távolságot tartani és messziről figyelni őt és őket, mint ahogy a tanév előző felében is tettem, de egyre nehezebben állom meg, hogy arcizmom se ránduljon, mikor együtt látom őket. Be kell látnom, hogy egyértelműen féltékenység tombol bennem és most, hogy itt vagyunk, csak mi ketten, és önmagunkon kívül nincs aki gátat szabhatna nekünk, egészen átértékelődik minden.
- Azért érezted, mert én ezt érzem.. És egy pillanatra akartam, hogy te is érezd! - ismerem be végül. Kár tovább tagadnom előtte, mikor ennyire makacsul ragaszkodik az igazsághoz. A helyzet az, hogy az igazság a legtöbb esetben borzasztóan fájdalmas, főleg, ha régi sebeket tép fel. - Most boldog vagy? Ezt akartad hallani? - hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Talán a határozottsága hozta ki belőlem, hogy végül nem kerteltem tovább, talán a meglepetés ereje, amivel ez hatott rám. Csak Merlin lenne a megmondhatója, de ő jelen pillanatban nincs itt, hogy meggátoljon bennünket bármiben.
Övön alulinak érzem, hogy felhozza a randevúmat egy kollégával, de nem tagadom le. Nem is erősítem meg nyíltan, de talán a meggyőződése elég erős ahhoz, hogy ezt ne is várja el. Azok a pletykás portrék.. Tűzre hajítanám az összeset.
- Tényleg azt szeretnéd, ha Kameskyvel próbálnám meg? - kérdezem lágyabb hangon. Hirtelen felindulás ez, semmi több. Én ugyanis nem szeretném, ha ugyanazt érezné, mint amit én, mikor együtt látom őt a nejével. Pedig ez a világ legtermészetesebb dolga, ráadásul elég diszkréten élik a házas életüket a kastélyban ahhoz, hogy senkit ne zavarjon. Kivéve engem.
- Akkor mégis mit szeretnél, mit csináljak? - tárom szét tanácstalanul a kezeimet. Kettőnk közül ő az, akinek nem szabad, mégis ő nem hagyja annyiban a történteket, amiket reggelre el is felejthettünk volna. Vagy legalábbis tehettünk volna úgy, mintha nem történtek volna meg. - Nem tudom visszaforgatni az időt és megállítani magam, mielőtt megcsókolnálak.. - veszek vissza a hangerőből automatikusan, hiába nem hallhat minket senki. Ha pedig őszinte akarok lenni magamhoz, ha lehetőségem lenne rá, akkor sem lépném meg.

Nehezen tudom elfogadni indoknak magam részéről is azt, hogy pillanatnyi fellángolás volt. Nem vagyok ennyire spontán, soha nem is voltam. Ha valamibe belevágtam, akkor azt gondos előtervezés előzte meg, de legalább vagy négyszer átgondoltam. Ezt nem lehet tiszta fejjel átgondolni, mégsem hagy annyira nyugodni a gondolat, hogy csak úgy elengedjem. Pedig igaza van, azt kellene tennünk, úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mert minden és mindenki is ezt várja el tőlünk. Ezzel csak az a baj, hogy a nagy elvárások alatt összeroppanok és olyankor megelégelem őket. Néha elég csak valami katalizátor, ami kilök erre az útra.
- Gondok, ami fölött nem tudok szemet hunyni és amik mellett elfáradtam. - állom a szúrós tekintetét és nem hagyom abba, pedig esküszöm abba kellene. Mégis késztetést érzek arra, hogy kimondjam, hogy tudjon róla, mert nem tehetek vele sem úgy, mintha csak eszköznek használtam volna pillanatnyi megingásomhoz. Felmerül bennem a sanda gyanú, vajon az volt-e? Őt pedig nem vehetem semmibe, ennyivel tartozunk egymásnak. Akkor is, ha utána nem áll velem szóba. De ezt meg akarom, meg kell beszélnem vele.
- Nem, Willow, azért érzem, mert mindig is így éreztem. Régen is így éreztem, ezt nem tudod befolyásolni.- többet jár a szám, mint kellene, de csak kimondom, amit igaznak vélek. Nem akarok köntörfalazni, nem akarok hazudni, nem akarok visszakozni. Úgy érzem, hogy ezek a láncok mind formáltak az utóbbi években egy olyan irányba, amerre nem kellett volna elmennem. Vajon okkal nem tisztel a fiam?
- Nem vagyok boldog. Nem, mert... - nagy levegőt veszek, mert valami olyat készülök mondani, amiről tudom, hogy nem fog tetszeni neki. Miért tetszene, ha tudom, hogy visszaránt a múltba minket és megrág, majd kiköp? Mert ez fog történni, érzem a zsigereimben.
- Mert érzek valamit, valamit a zsigereimben, amit már éreztem és amit nem vállalhatnánk fel csak úgy. Én... nem tudtalak csak úgy elfelejteni, nem voltam akkor őszinte, amikor azt mondtam, hogy boldog voltam, amikor hazatértem és megnősültem. - nem, tisztán emlékszem, hogy lemondás és öröm vegyes, kavargó érzése tartott végig a hatalmában és csak elfogadtam a dolgokat, amikor pedig megszületett a fiam, már nem volt visszaút. A gyerekekért sok mindent beáldoztam, leginkább önmagamat. A kimondott szavak nekem fájnak a legjobban, de már a felszínre kívánkoztak. Soha nem mondtam ilyet senkinek, elhittem, hogy így is lehetek boldog, míg nem már csak a gyerekek miatt nem akartam lépni.
- Jobban járnál vele, nem jár annyi macerával. - még akkor is próbálom elcsapni valamivel a dolgot, ha ezzel igazából magam ellen szurkolok. Tudom, elég szar az időzítés az ilyen humorizálásokra, nem erőltetem. De nem akarom, hogy azt gondolja, zavar. De, nagyon is zavar!
- Nem tudom! - tör fel kétségbeesetten a válasz, mégis úgy érzem, hogy hosszú idő után most először cselekszem úgy, hogy azt én irányítom és száz százalékig akarom. Úgy érzem, hogy levegőhöz jutok.
- Nem is akarom, hogy visszaforgasd... képtelen vagyok többé lehunyni a szemem. - most először megint megmozdulok, mielőtt még ide kövülnék és közelebb kúszok hozzá. Nem lenne szabad, mégis erősebb a késztetés, hogy meg ne győződjek róla. Kezem lassan az arcához emelem, úgy simítok lágy bőrére, mintha egyszerre hozna megnyugvást és perzselné végig az ujjaimat, miközben pedig a tekintetem az övébe fúrom. A szám is megremeg a gondolattól, hogy mit akarok tenni, de nem játszom vele, egy percig sem. Tovább semmit sem. Ajkaim lágyan érintik az övét.