Néha úgy érzem magam, mintha egy mókuskerékben élnék, amit kifejezetten nehéz és fárasztó hajtani. Egy változatlan mókuskerékben. De vajon változtathatatlan is? Minden nap ugyanaz, ugyanazzal a monotonitással élem a mindennapjaimat, közben pedig igyekszem helytállni mind a munka, mind pedig a család tekintetében. Bár sajnos még mindig több időt töltök, mint a gyerekekkel és Ginnyvel. Persze, mentségemre legyen mondva, a gyerekek kirepültek, már mindhárman a Roxfort padjait koptatják, Ginnyvel pedig mindketten rengeteget dolgozunk, de... nem, ez akkor sem lehet mentség. Ezt én is nagyon jól tudom. Arról viszont fogalmam sincs, hogy hogy is tudnánk helyrehozni a dolgokat Ginnyvel. Mármint persze, tudom. Meg kellene beszélnünk a dolgainkat, de mindketten fáradtak vagyunk, fáradtan pedig ingerültek az emberek. Azt pedig egyáltalán nem célom elérni, hogy összevesszünk. Most mégis úgy érzem, hogy nem tudom sokáig távol tartani magunktól a kitörni készülő vihart... valószínűleg már így is jóval tovább sikerült elodázni a veszekedést, mint gondoltam. Ezzel együtt viszont azzal is tisztában vagyok, hogy elég erős a kapcsolatunk ahhoz, hogy kibírja a viharokat. Bármennyire is tomboljon. Ezzel a tudattal érek haza a hosszúra nyúlt munkanap után, remélve, hogy most már végre nyugalom vesz körül. Elvégre mégiscsak hazaértem. - Gin? Szívem, megjöttem! Jelzek a normál hangerőmnél kissé hangosabban, hogy tudja, megjöttem, és én is be tudjam azonosítani, hogy merre is találom őt. Habár lehet, hogy felesleges, mert ilyenkor valószínűleg a konyhában találom. Majd mindjárt kiderül.
Honey, I'm good ᐧ szavak száma ᐧ Jelezz, ha valami nem tetszik :3 ᐧ
Vendég
Csüt. Május 28, 2020 3:29 pm
Megkocogtatom a poharat - és közben iróniája vagyok önmagamnak, de vajon bánja valaki is ebben a házban, hogy abból a francia italból töltöttem, amit évek óta nagy becsben őrizgetünk? Különleges alkalmakra, évfordulós vacsorákra tartogatva, amolyan naiv elhatározással száműztük a vitrin polcára? Nem, ebben a házban senki sem tud válaszokat a kérdéseinkre. Azon merengtem, hogy talán átok sújtja a lakást; elvesznek, elfelejtődnek dolgok, hagyjuk őket kallódni a maguk megszokottságában, viszont... ha a szerkesztőségre gondolok, természetesen mindenre, azonnal megkerül a válasz, igen, Gladis, négy példányban kérem, vagy, ki ne hagyjam a hét csúcspontját, persze, felkerestük az Anderson-ügyben érdekelt személyeket, lehetőleg tegnapi határidővel. Loholunk a megoldatlan feladatok után, cipővel állítjuk meg a záródó liftajtót, két megbeszélés között halasztjuk el a mosdó látogatását, és persze a kontyot még kifogástalanul feltűzzük, mielőtt mi következnénk felszólalni.
Hosszú hetek óta az első péntekem, hogy korábban itthon lehetek, és ha ezúttal nem számítjuk bele a dossziékat, amik velem jöttek, áldásnak veszem a szabadulásomat. Csakhogy, egy rendes, valamirevaló nő bizonyára szorgosan nekiállna főzni, és a hétvége tiszteletére csillogóvá varázsolna minden szegletet, esetleg meglepetéssel várná a férjét. Nálam ez úgy fest, hogy ismét kortyolok a pohárból - mint említettem, nem vagyok birtokában a válaszoknak, tehát ne kérdezze senki, hányadikat iszom -, amikor meghallom Harry hangját az előszobából. Nem felelek. Talán nem fogtam fel, hogy itt van, talán este kellene érkeznie. Talán semmit sem értek a szavaiból, Szívem, mert most érzem igazán, mennyire szétfeszíti fejemet a kongó üresség, a hónapok érlelte túlórái csorognak le a torkomon. Azután jön az ital keserű íze. Felpillantok rá, ahogy az étkezőbe lép. - Hiányoztál - pereg le az ajkaimról, mielőtt bármire is gondolhatnék; nem csupán ebben az elmúlt, semmittevős pár órában, nem csak tegnap, hanem minden magányos holtidőben is, amikor a közös fényképünkre réved a tekintetem az irodai asztalon. A mostani önmagunk már alig ismerné fel őket. - Azt hittem, sokára jössz. Hermione elcsente a papírmunkát a kezed alól? - Ma az irodában lesodortam egy vázát, ripityára hullott. Felicity a túlsó székről pattant fel, hogy megnézze a kárt. Idehaza senkit sem érdekel, ha összetörik valami; például egy szív. És nem tudom, meddig bírom még visszafojtani a dolgainkat. - Nem mondom, ha többször tenné...
Vendég
Szer. Jún. 24, 2020 2:55 pm
Ginny & Harry
A megszokottnál valamivel hamarabb léphetem át a házunk küszöbét. Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy a megszokottnál idegesebben és fáradtabban is. Hiába, nem könnyű egyszerre aurorparancsnoknak, apának és férjnek lenni. Nem könnyű, de próbálkozom. Nem adom fel, egyszer talán majd a gyerekek is rájönnek, hogy csak jót szeretnék nekik... az anyjukkal együtt. Csak mindkettőnknek rengeteg a munkája, úgyhogy gyakran egymásra sincs időnk. Vagy legalábbis nem annyi, amennyit szeretnénk, hogy legyen. Ezt én is jól tudom. Azt is, hogy egyelőre még nem tudok megfelelni az általuk valószínűleg kreált apaképnek. De még nem veszett el semmi. Sem a háború, sem a csata. Az csak akkor történik meg, ha feladom. Ezt viszont egyelőre egyáltalán nem áll szándékomban megtenni. Eddig sem adtam fel, nem most akarom elkezdeni. A megérzésem nem csal, Ginnyt a konyhában találom egy üveg ital társaságában. Szokatlan látvány, mondhatom. Hogy azért-e, mert én nem vagyok itthon szinte sosem, amikor ő hazaér, vagy inkább azért, mert amúgysem vagyunk az az ivós fajta család, azt nehéz lenne megmondani. Néhány pillanatig csendben figyelem, közben pedig igyekszem nem az első érzéseim, gondolataim alapján ítélni meg cselekedni, mert abból valószínűleg semmi jó nem származna. - Te is hiányoztál nekem! Nem, bár örültem volna neki, ha megteszi! Ehelyett elegem lett és otthagytam őt is, meg a papírmunka hegyeket is. Most majd hallgathatom a hegyibeszédét, de annyi baj legyen... majd megbékél valahogy. Szólok Ronnak, hogy próbálja meg megpuhítani kicsit. Vonom meg a vállam egy fáradt mozdulattal. Őszintén szólva nem igazán tudom sajnálni Hermionét az otthagyott papírok miatt. Főleg mert tudom, hogy imádja az ilyesmit, úgyhogy őt ismerve valószínűleg megcsinálja helyettem. De azért a fejmosást nem úszom meg valószínűleg. - Egyébként mit ünneplünk? Lemaradtam valamiről? Fürkészem kíváncsian a lassan fogyó italt és a feleségemet. Nem tudom, hányadán is állunk jelenleg, de az biztos, hogy akármi legyen is, megpróbálom viszonylag nyugodtan kezelni.
Más helyzetben talán letagadnám ezt a viselkedést. Nem is olyan régen, George még absztinenciával gyanúsított, olyannyira nem fűlt a fogam egyetlen korty alkoholhoz sem, hallgathattam a cukkolást, de ma akkora naiv vagyok, hogy azt reméltem, ezzel majd érzésteleníthetem a gondolataimat. Harry felbukkanásáig működött ez a kuruzslás. Fel sem tűnik, mikor fontam keresztbe a karjaimat, bár gombóccá szilárdul a dac, ami belülről nyomja a mellkasomat; józanítóbb Harry jelenléte, mint bármikor, és messzebb érzem magamtól, annak ellenére, hogy az étkezőasztal túlsó végénél áll. Fájó, hogy egyikünknek sem jut eszébe áthidalni a távolságainkat, amiken nem látjuk és nem érezzük egymást, hát, valahogy így vesztegetjük el a szeretetet, máról holnapra, mígnem a kalendárium utolsó lapjához érünk. Aztán, hogy mit tudunk majd felmutatni a karácsony kényszer-mosolygós áldásával? Kettő, kommunikációra képtelen felnőttet, akik hálával tartoznak a mindenkori minisztérium Hermione Grangerének és egy Ron Weasleynek, hogy megregulázzák a rájuk testált bürokráciát, és barátaikat, na ezt tegyük a fa alá! Egészen kikészít Hermione, komolyan, mégis mit keres a házasságunkban? Vagy a bátyám? Kellett nekem felemlegetni. - Értem - száraznak érzem a hangomat, karcos nyugtázása a szavainak, de a fejemet olyan nyomás uralja, hogy nem bírok tőle egy perccel sem tovább a széken maradni: ünneplés? Drámaian rávágnám, hogy nem csak valamiről, szinte mindenről lemaradunk az utóbbi pár hónapban, például Lily énekversenyéről is megfeledkezhetünk, ha így haladunk, azonban ízlelgetem még a nyelvem hegyén várakozó replikát, úgy ragadom meg poharamat az üveggel együtt és viszem a mosogatóhoz, hogy a lefolyóba öntsem a tartalmukat. Ízlelgesse az is, ezt a könnyed italt, csak óvatosan, elég hamar az ember agyára tud menni, ha egy munkamániás házaspár vitájához asszisztál. - Megünnepelhettük volna, hogy időben itthon talál minket ez a ház - fordulok szemközt a férjemmel, nekidőlve a mosogatónak, ahogy jobb kezemmel csorgatom a bort az üvegből, gyönyörű aláfestéssel. - Csak hát, ez a kibaszott nagy ház, soha többet nem fog ugyanígy fogadni, és... ezt a házat hiába építettük olyan kibaszott hatalmasra magunknak, meg a gyerekeinknek, hogy minimum száz évig élet lesz benne, ha mostanra azért állnak a falai, hogy aludni jöjjünk közéjük, te meg én, este nyolckor hazaérve, egyetlen nevetés vagy jó szó nélkül! - tárom szét a karomat, egy kevés bor a padlóra löttyen. - Harry, ha akarod, megkaphatod az ágyunkat, nyugodtan berendezheted vele az irodát! Én majd alszom a kanapén.
Vendég
Pént. Aug. 21, 2020 2:57 pm
Ginny & Harry
"Értem." Halkan puffan a szó, mégis ezernyi pofonnal ér fel. Hihetetlen, hogy mennyire meg tudjuk bántani a másikat egy szóval vagy mozdulattal. Hogy mennyire tudnak fájni ezek... és nem vesszük észre. Leginkább akkor nem, ha mi okozzuk ezeket. Legszívesebben szinte automatikusan rávágnám, hogy nem, egyáltalán nem érti, de az a helyzet, hogy akkor megint az indulatok győznének. Én pedig pont ezt szeretném elkerülni. Ezért inkább nem is mondok semmit. Megint. Már sokadjára. Csendben figyelem, ahogy Ginny borral a borral teli üveggel a mosogatóhoz sétál, és tartalmát a lefolyóba önti. Szólni akartam neki, hogy ne csinálja már, hiszen akár meg is lehetne inni, de tudom, hogy most nem a bor a lényeges, így csak várakozásteljes pillantással követem a mozdulatait. - Ne csináld Már, Gin! Azt hiszed, nekem olyan könnyű? Szerinted nekem olyan könnyű, hogy bár a minisztériumi munkámat rendesen ellátom, illetve nem, Hermione szerint azt sem, de mindegy, viszont itthon meg az van, ami? Én is tudom, hogy mi a nagy harcihelyzet! Tudom, hogy foglalkozhatnék többet a családdal, mert szinte minden időmet a munkában töltöm. Tisztában vagyok vele, elhiheted! De te is rengeteget dolgozol, ezt ne felejtsd el! És igen! Igen, itt a hatalmas ház, és szinte alig vagyunk benne, mert mindketten rengeteget dolgozunk, a gyerekek pedig a Roxfortban vannak. Az is tény, hogy az utóbbi időben nem sok vidámság volt köztünk, de azt ne mondd, hogy ez csakis az én hibám! Azt ne mondd, hogy senki más nem tehet róla! Az ágy meg... most komolyan, Gin! Hogy képzeled, hogy a kanapén aludhatsz? Eszedbe ne jusson! Az az ágy a kettőnké, és az is marad. A munka az munka, igen... de most itt vagyok, és tudom, hogy rengeteg gondunk van, de hiszem, hogy meg tudjuk beszélni. Mert ennek a családnak együtt kell maradnia... miattunk, és a gyerekek miatt is. Szóval nagyon szépen kérlek, nyugodj le, és beszéljük meg! Egyszerre adok ki magamból szinte minden feszültséget, amit Ginny szavai miatt érzek. Igaza van... de nem fogom hagyni, hogy a munka közém és a családom közé álljon. Azt hiszem, még nem túl késő, és meg tudom menteni a helyzetet... de nem egyedül. Ehhez mindenkire szükség van. Leginkább Ginnyre és rám.
